Másnap mindannyian erőteljes vaníliaillatra ébredtünk. És amikor lementünk, nagy meglepetés fogadott minket. Sophie, noha továbbra is mankóra kellett támaszkodnia,
könnyű, finom tortát sütött reggelire.

– Neked készítettem, Irene! – kiáltott fel. Egy pillanatra felmerült bennem a gondolat, hogy talán megfeledkeztem a barátnőm születésnapjáról.  De nem volt születésnapja: Sophie csupán ezzel a figyelmességgel akarta megédesíteni számára a rabságra emlékeztető vendégeskedést.

– Csodás! – jelentette ki Arsène, amikor meglátta a tortát az asztalon.

– Mennyei, von Klemnitz asszony, egyszerűen mennyei! – dicsérte Sherlock az első falat után.

Sir Robert elégedetten ült az asztalfőn, és valami okból úgy gondolta, izgalmasnak
fogjuk találni, ha elmeséli, mennyit kellett fáradoznia előző reggel Oakenholtban, míg az összes szükséges hozzávalót beszerezte.

– Sophie kilométeres bevásárlólistát adott nekünk! – nevetgélt teli szájjal.
A tortából három szelet a személyzet asztalára került, és a nap nagy részében mintha mindenki megfeledkezett volna az aggodalmairól.

Volt azonban valami, amit akkor még nem tudtam: Sir Robert és Sophie azért
készültek tortával, mert enyhíteni akarták a bűntudatukat mindazért, amit két nappal korábban a könyvtárba bezárkózva beszéltek, illetve amit megírtak a hercegnek. Abból a néhány szóból, ami Sophie száján kicsúszott aznap reggel, azt vettem ki, Sir Robert
nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy Irene maga karikázta be az ágyán talált
költemény sorait, továbbá egy dührohama során ugyancsak ő tépte el a láncait, csak utólag megbánta a dolgot, és ő maga is megijedt attól, amit
tett.

„De miért műveltem volna ilyesmit?”, fakadt volna ki, ha jelen lett volna, amikor Sir Robert hangot adott a kétségeinek. Valószínűleg Sophie is ezt kérdezte, a házigazdánk pedig azt válaszolta: azért, mert a barátnőnk egyáltalán nem kívánja elfoglalni Csehország trónját, és ezzel a színjátékkal talán azt akarja elérni, hogy őrültnek tartsák, vagy azt reméli, ily módon képes lesz megakadályozni, hogy a von Hartzenberg-ház hívei valóra váltsák vele kapcsolatos terveiket.

Azokat a terveket, amelyeket lényegében nem is ismerünk. Így hát amikor ebéd után Sir Robert azt kérdezte, válthatna-e néhány szót bizalmasan vele és Sophie-val, már sejtettem, mit fognak hallani. A kötelességek felsorolása, az udvarias viselkedés jelentősége, satöbbi.

A ház egyik oldalán sétálgattunk, mikor a másik oldalon megjelent Irene.

– Irene! – szólt utána a ház ura.

– Jöjjön ide, Sir Robert! – felelte neki anélkül, hogy megállt volna. – Jöjjön, és ismételje el a szép szónoklatát a barátaim előtt! – Dühödten masírozott a ház körüli járdán, és érzékelte, hogy ugyanilyen düh árad a férfiból is, aki most kénytelen a nyomában járni.

Amikor utolérte, megragadta a vállát, és maga felé fordította lányt. Lángolt az arca. Sherlock elkapta a csuklómat, nehogy valami meggondolatlanságot tegyek. De akkor ő értette félre a helyzetet.

– Hadd legyek büszke rá, hogy felségnek szólítalak! – kiáltotta.

Irene majdhogynem a képébe nevetett.
– Önnek sosem volt gyereke, ugye? – kérdezte a lány, hogy békén hagyja végre.  A pofon olyan váratlanul érte, hogy még elhajolni sem tudott előle. Éreztem, hogy lángba borul az arcom, ahogy a barátnőnké is.

– Mit tudsz te erről? – harsogta Sir Robert. És a harag, ami ebből az egyszerű mondatból áradt, ráébresztett, hogy teljesen tévesen ítéltük meg vendéglátónk múltját és jelenlegi helyzetét.

– Sajnálom – mondta Irene. – Nem akartam megbántani.

Sir Robert a pofonra emelt kezét a másikba kulcsolta. Az önelégültség helyét a gyötrődés vette át. Elfordította fájdalmas arcát, mintha nem akarná, hogy lássuk.

Nem mondott semmit.
Egy szót sem szólt.
Az egyik kutya ugatni kezdett.
Aztán a nádfonatú kerti székek felől sikoltást hallottunk.
Sophie volt az.

A zsalugáterből egy hosszú kés állt ki.
Sophie a nyugágyán ült, arcát a kezébe temetve. Bingham ott térdelt előtte, és egy zsebkendővel legyezte.

– Mi történt? – kiáltotta Sir Robert. És amikor meglátta a kést, elsápadt.

– Lehajoltam, hogy felvegyem a földről Irene kalapját – felelte Sophie reszketve. –A fejemre tettem, hogy ne repüljön el, és abban a pillanatban… – A késre mutatott. – Szörnyű volt! – szipogta.

– Összetévesztettek velem! – kiáltott fel Irene, és ő is a kezébe temetta az arcát.

Sir Robert csak a kezét tördelte, mozdulni sem bírt. Sherlock odament a
zsalugáterhez, hogy megvizsgálja a kést, Arsène viszont felugrott az egyik sziklára, hogy megnézze, van-e ott valaki.

– Hívja a kutyákat, Sir Robert! – ordította.

A házigazda végre magához tért.
– Hogyne, a kutyák… És Bingham! Anita! Hol van? Anita! Pavel! Pavel! – bömbölte, hihetetlenül feldúltan. És mihelyt meglátta a kifulladva érkező Pavelt, rákiáltott: – Valaki betört a birtokra! Gyorsan!

Sherlock párszor megérintette a kést, még egy futó pillantást vetett rá, azután
bement a házba.

– Ugye, megmondtam, Sir Robert – sóhajtotta Sophie, amikor a vendéglátónk odament hozzá, hogy megnyugtassa.

– Úristen! Hogy lehettem ilyen…

– A lányom nem talált ki semmit.

– Tévedtem, Sophie. Rettentően sajnálom – hebegte Sir Robert.

– Farewell’s Head nem biztonságos hely többé!- Jelentettem ki, miközben elindultam Sherlock után.

– Nem volt senki a sziklákon! – kiabálta Arsène, miután végzett a sietős helyszíni szemlével. Bementünk a házba.

– Bárki dobta is el azt a kést, átkozottul ügyes volt!

– Vagy tud valamit, amit mi nem tudunk – tette hozzá Sherlock, aki egyszer csak ott termett előttünk a konyhába vezető folyosón.

– Mit láttál?

– Azt, ami nyilvánvaló – felelte. – Vagyis hogy egy konyhakésről van szó. Épp tegnap este láttam egy ugyanilyet, amikor valami innivalót kerestünk.

– De mit jelent ez? – értetlenkedett Irene.

– Egyszerűen azt, hogy aki eldobta a kést, az a konyhából hozta el.

– Szerintem nem dobták el. Itt valami nem stimmel – mondtam.- A kések részei a családi kultusznak, egész életemben késdobálók között éltem, és ez..

– És mi az, ami nem stimmel? – kérdezte Sherlock.

– Sophie nem látott senkit. De ahhoz, hogy az illető olyan helyről dobja el a kést, amely a székek felől nem látható, legalább húsz méterre kellett lennie tőle. Márpedig ekkora szélben… Ilyen dobásra legfeljebb egy nagy távol-keleti mester lett volna képes. Elhibázta ugyan a célt, de nem sok kellett hozzá, hogy eltalálja.

– De a kés mégis ott volt! – vitatkozott Irene.

– Már megint szörnyen furcsa ez az egész! – mennydörögte Sherlock.

– És azután hová lett a titokzatos késdobáló? Netán elnyelte a föld? – töprengett fennhangon Arsène.

– Talán nem is olyan titokzatos – dünnyögte Sherlock. – És a téglával kapcsolatos elmélet egyre valószínűbbnek látszik. Az alapján, amit a Horak testvérek beszéltek egymás között, ők az első számú gyanúsítottak, de szerintem a lehető legnagyobb
óvatossággal kell eljárnunk, és nem szabad megbíznunk senkiben. Kivéve négyünket.

– Láttátok Anitát a tett színhelyén? – kérdeztem.

– Nem – felelték a fiúk.

– És Pavelt?- Megpróbáltam visszaidézni a történteket. Bingham érkezett elsőként. Pavel zihálva bukkant elő a ház mögül, amikor Sir Robert hívta. De honnan jött?

– Nem volt a kertben – mondta Sherlock.

– És ez a titokzatos Holden úr, aki a kapuslakban lakik? – kérdezte Arsène.

– Nem csak a személyzet tagjai gyanúsak – jelentette ki Sherlock. – A Horak
testvéreken és Mr. Binghamen kívül van itt még legalább egy ember, akiről alig tudunk valamit.

– Csak nem… Sir Robertre gondolsz?
Eszembe jutott a pofon, az, hogy milyen dühös lett, amikor Irene a gyerekekről beszélt, és azután mennyire elszégyellte magát. Ha akkor nem sokkolódunk le mind...

– Talán itt az ideje, hogy kiderítsünk róla egyet s mást – mondta Arsène. És amikor egymásra néztük, megállapítottuk, hogy ebben mindnyájan egyetértünk.

– Az ott minden bizonnyal Holden úr – jelentette ki Arsène, amikor nem sokkal
ezután elhagytuk a házat, és a tömött, szőke bajuszt viselő, zömök férfira mutatott, aki széttárt karral hallgatta Sir Robertet. Amikor a ház ura a mondandója végére ért, Holden Pavel felé fordult, mielőtt válaszolt volna.

– Én figyelmeztettem magukat – mondta jól hallható akcentusával. – Túl sok a
látogató. Túl sok mindent kell szemmel tartani.

– Holden, az ég szerelmére! – csattant fel Sir Robert. – Nem jött ide más látogató, mint Irene barátai… Három gyerek!

Az őr ekkor harcias pillantást vetettt Sherlockra és Arsène-re. A két fiú bátran állta a tekintetét. Engem figyelmen kívül hagyott, valószínűleg egy lány jelenlétét nem tartotta sokra.

– Meg a herceg, meg Adler úr – sorolta Holden.

– Ő Irene apja! – csattant fel ismét Sir Robert.

– Nem mondanám – felelte jéghidegen Holden. – Mindenesetre, Sir Robert, igazán nem tudom, mit mondhatnék önnek erről a késügyről. Hacsak nem azt, hogy szigorításra van szükség. Újabb intézkedésig lélek az ajtón se be, se ki!

– Csak nem utasításokat ad nekem, Holden? – kérdezte Sir Robert kissé ingerülten.

– Nem, uram. Csak elmondom, mit kellene tenni, amíg nem tudjuk értesíteni a herceget a történtekről – pontosított Holden, és megvonta a vállát. – Egyébként, ha tudni akarja, két olyan dolog is történt, amiből azt gondolom, hogy valami itt nincs rendben.

– És mi lenne az?- Holden ránk nézett, mintha így akarná értésére adni Sir Robertnek, hogy előttünk és a fiúk előtt nem akar beszélni. Meg a még mindig feldúlt Sophie előtt, akiről, úgy látszik, mindenki megfeledkezett. Így hát én odaléptem hozzá, átnyújtottam a
mankóját, és felajánlottam, hogy bekísérem a házba.

– Beszéljen, Holden! – utasította eközben az őrt Sir Robert. – Milyen dolgokra célzott?

– Először is ott vannak a fények – kezdte sorolni Holden.

Sir Robert úgy bámult rá, mintha legalábbis egy borneói fejvadász toppant volna elé váratlanul.

– Miféle fények?

– Az utóbbi napokban furcsa fényeket láttam esténként az erdőben, a háztól keletre – folytatta Holden. – Odamentem, hogy megnézzem, mi az, de nem találtam semmi gyanúsat. Így hát arra gondoltam, biztosan egy vadász lámpása, mert errefelé sokan vadásznak. Most viszont…

– Most viszont már világos, hogy nem valami nyavalyás vadász volt! – kiáltottam fel dühösen, miközben a ház felé vezettem Sophie-t.

– Hanem egy bérgyilkos, akit már megint azok az átkozott von Ormsteinek küldtek… Mindig ez van. Bárhová is
rejtőzöm, végül mindig rám találnak!- Vörösödott ki egészen Irene.

– Ha így lenne, hamar megkóstolhatják az ólmot, amit a puskámból lövök ki,
kisasszony! És különben is, nyomokat hagytak – folytatta Holden.

– Hagytak?

– Legalább ketten vannak – magyarázta az őr, és összenézett Pavellel. – És nem lepne meg, ha volna egy harmadik emberük… idebent.

– De hát ez képtelenség! – hüledezett Sir Robert. – Ennek egyszerűen nincs semmi értelme! Mindenkivel beszélni akarok, most rögtön! Pavel, hol a húga?

– Nem tudom, uram – felelte Horak. – Már itt kéne lennie.

– Keresse meg! Azután jöjjenek mindannyian a szalonba! – adta ki a parancsot Sir Robert.

– Hallottátok, mit mondott az őr? – súgtam oda aggodalmasan Sherlocknak és Arsène-nek. – Két ember!

– Nem beszélve a cinkosukról, aki itt van köztünk – tette hozzá Arsène. – Egy
pillanatra sem szabad elszakadnunk egymástól, mindenhová együtt kell mennünk.

– Kevesen vagyunk – ingatta a fejét Sherlock. – És ez amúgy is fura. Ha tényleg hárman vannak, és egyikük egyenesen itt van a házban… akkor mitől félnek? Holdentől?

– Tényleg elég ijesztő alak – szólt Irene közbe.

– De egyedül van.

– Elfelejted Binghamet, Pavelt meg Anitát – mondta Arsène.

– Vagyis a legfőbb gyanúsítottakat – jegyezte meg Sherlock.

Nekem rögtön eszembe jutott az a beszélgetés, amit előző nap hallgattunk ki.

– Tudjuk, hogy a két testvérnek valami titka van, amiről nem beszéltek Sir Robertnek. Saját fülünkkel hallottuk – emlékeztettem a fiúkat.- De ha ők a beépített emberek, alig van olyan eshetőség, aminél egyáltalán felmerül, hogy felfedjék magukat. Nem tartom valószínűnek, hogy ez lenne az a nagy titok.

– Lehet, hogy van valami közük az erdőben látott fényekhez? – tűnődött Arsène.

– Nem találtunk lámpást a szobájukban – jelentette ki Sherlock. Azután megállt a
folyosón, és körbenézett, mint aki tájékozódni próbál. – Mindenesetre mindhárom tetőablak arra néz.

A kapu mellett álló kapuslak felé mutatott.

– Miközben Holden azt mondta, hogy az erdei fények kelet felé voltak, a birtok
határán túl!

– Jaj! – kiáltott fel ekkor Irene. – Már megint megfájdult a fejem!

Sherlock fürkésző pillantást vetett rá.

Én a homlokára tettem a kezem.
– Ez furcsa… – mondtam.

– Hogy érted?

– Észrevettem, hogy mindig étkezés után tör rád a fejfájás. Most viszont szinte egy falatot sem ettél.

Épp csak pár morzsát csipegetett Sophie tortájából.

– Igazán?

– Igen, Irene. Még be is mentem a konyhába meg a kamrába, hogy ellenőrizzem, nincs-e ott valami… gyanús hozzávaló.

– Attól félsz, hogy valakik meg akarnak mérgezni?

– Igyekeztem kizárni ezt a lehetőséget – pontosítottam.

Ezután átmentünk a zongorás szalonba, ahová Sir Robert összehívta a ház összes lakóját. Bingham úr valahogyan még arra is szorított időt, hogy forró teát készítsen mindenkinek. A teáskanna ott gőzölgött egy tálcán, a zongora tetején. Én pedig mindenféle zavar vagy aggodalom nélkül kortyolgattam az italt. Kívülről legalábbis így tűnhetett.

Sir Robert nagyon ideges volt. Mondott valamit Sophie-nak, aki csak pár szóval válaszolt, aztán a lányára nézett.

Holden összefont karral figyelt mindent és mindenkit a szoba egyik sarkából, ahonnan jól láthatta, ki jön be, ki megy ki. És ahonnan elsőként léphetett
közbe. Ez is azt jelezte, hogy alapos kiképzésben részesült, de ezt a tényt nem megnyugtatónak, inkább aggasztónak találtam.

Csöndben vártunk csaknem tíz percig, míg meg nem hallottuk Pavel közeledő lépteit.

Amikor megjelent az ajtóban, rémült és egyben aggodalmas kifejezés ült az arcán.

– Nincs sehol – mondta szűkszavúan. – Anita eltűnt.

-*-

Újból bejártuk az egész házat, magára hagyva Sophie-t és Sir Robertet a szalonban.

De Pavel nem tévedett: Anita csakugyan kámforrá vált.

Amikor visszamentünk a szalonba, Pavel már korántsem viselkedett olyan
magabiztosan, mint addig, és úgy tűnt, nagyon bántja, ami történt.

– Mikor látta utoljára? – kérdezte tőle Holden. Pavel felnézett. A tekintetében kétség ült.

– Talán ebéd után? Olyan… elvégezte, amit szokott: segítettem neki leszedni az
asztalt, kivittük az edényeket a konyhába, és… én azután kimentem, hogy folytassam a munkát a kertben.

– Hány óra volt? – faggatta tovább Holden.

– Két óra lehetett? – Pavel a fejét rázta. – Nem tudom.

– A konyhában rend van – jelentette Sherlock. – Az edényeket elmosogatta.

– Tehát akkor Anita még fél órát tölthetett a konyhában? – kérdezte Holden.

– Hat tál, tizenöt tányér és tíz pohár – soroltam. – A tortasütéshez használt edényeken túl. Ez akár negyvenöt perc is lehetett.

– És azután? Később senki sem látta?

Felrémlett előttem, hogy mintha láttam volna Anitát elsuhanni az úton a kapuslak vagy a szerszámoskamra irányába, de nem voltam biztos benne. Így hát inkább nem mondtam semmit.

– Én láttam őt fél négy körül, uram – szólalt meg Bingham. – Azért emlékszem az időpontra, mert éppen az órákat húztam fel a szobákban, és az ablakból megláttam, hogy megy felfelé azon a magaslaton… Azt hittem, a kutyákat keresi, mert elcsavarogtak valahová.

– És aztán nem jött vissza?

– Ő nem, de a kutyák igen – mondta Arsène. – És egyszer sem ugattak.

– De én hallottam, hogy ugattak – ellenkezett Holden. – Délután négy körül.

Vagyis akkor, amikor Sir Robert éppen prédikációt tartott Irenenak.

– Senki se mozduljon innen! – kiáltott fel Pavel. – Biztosan történt vele valami! Meg kell keresnünk!

– Nekem valami nem tetszik ebben az ügyben, Pavel… – mondta Sir Robert. – Miért ment volna el Anita? És hogyan?

– Talán… nem is ment el! – vágta rá Pavel. – Talán megtámadták! Meg kell
keresnünk! Merre látta, Bingham?

– Arra, a sövény felé… – mutatta a főkomornyik.

– Türelem, Horak – szólt közbe Holden úr. – Inkább azt mondja meg, maga hol volt.

– Ez most kihallgatás akar lenni? – csattant fel Pavel.

– Feleljen a kérdésre! – szólt közbe Sir Robert.

- Hát, ezt nem kellett volna.- Dünnyögtem.

– Hogy hol voltam? Mégis hány órakor? Nem tudom, hol voltam! Nincs karórám,
uram! És a szabadban dolgozom, vagyis nekem nem áll módomban felhúzni az órákat! – felelte dühösen Pavel.

– Horak…

– És ne hívjon így! – kiáltotta a kertész. – Pavel vagyok, és ezer éve ismerjük egymást, Holden! Csak az időnket vesztegetjük, ezt maga is tudja! Mindenki tudja, milyen hűséges a húgom az ügyünkhöz, a herceghez és milyen odaadóan vigyáz önre, hercegnő!
Meglepett ez a dühkitörés.

– És Anita olyan, mint én! Sok mindent tud a házról, és arról, ami itt történik… Sir Robert! Kérem, higgyen nekem, és engedje meg, hogy most rögtön a keresésére induljak. Mialatt maguk itt igazságtalanul vádaskodnak, Anitát talán fogságban tartja az ellenség!

Sir Robert Holdenre nézett, mintha azt kérdezné tőle, most mit tegyen. És ebben a pillanatban megvilágosodásom támadt.

Félrehúztam Sherlockot a kabátujjánál fogva, és mialatt a férfiak tovább tárgyaltak – Pavel esküdözött, hogy odaadóan szolgálja az ügyet, Holden megpróbálta kideríteni, ki merre járt a nap folyamán, Sir Robert pedig kénytelen volt szembesülni azzal a kellemetlen helyzettel, hogy ha parancsokat ad ki, azzal megszegi Löwendorf herceg
parancsait –, a fülébe súgtam valamit.

– Egy csempész? – kérdezte a végén.

– Csak nem a „csempész” szót hallottam? – csatlakozott hozzánk Arsène.

Elmondtam nekik, amit Sir Robert ezerszer elmesélt a vacsorák alatt, vagyis hogy a ház egy régi kastély romjaira épült, amely egy bizonyos Tudful „Dirty” Rees tulajdonában állt. És megemlítettem azt is, milyen furcsa légáramlatot érzékeltem a pincében aznap éjjel,
amikor megérkeztünk. Ezt Irene is igazolta, mondván, hogy a szelet ő is érzékelte.

– Uraim! Egy kis figyelmet kérek! – kiáltott fel ekkor Sherlock ideges nevetéssel. – Talán már előbb is rájöhettek volna, hogy ha Farewell’s Head csakugyan egy csempész háza volt, akkor nyilván kialakítottak itt titkos átjárókat, hogy Dirty uraság zavartalanul végezhesse a tevékenységét!

– Titkos átjárók? Miféle titkos átjárókról hablatyolsz itt, fiam? – dörrent rá Sir Robert.

– Én nem tudom, uram – felelte erre Sherlock. – De Pavel talán igen. Ugyebár?

Láttam, hogy Horak elsápad, és a szája grimaszra húzódik. Mindannyian lementünk a pincébe, kivéve Sophie-t, illetve Bingham urat, aki ott maradt a lépcső tetején. Most, hogy három égő lámpást tartottunk a fejünk fölé, léptek
visszhangoztak, lassú szuszogás hallatszott, egészen más benyomást tett rám a pince, mint amikor először ereszkedtem le. Még láthatóak voltak a kastély régi boltíveinek vonalai, és azok a pontok, ahol a ház falait rájuk építették. A lépcső aljától két pincejárat
húzódott, egymással ellentétes irányban. A földes padlót helyenként régi deszkák
borították, amelyek hangosan nyikorogtak a talpunk alatt. A poros falak mintha a tenger bömbölését visszhangozták volna.

– Elég ritkán jövök le ide – dünnyögte Sir Robert. – Nem olyan rég vettem ezt a házat.

– Valaki más viszont lejött, az biztos! – jegyezte meg Holden.

Látszott, hogy egy helyen megbolygatták a földet, és legalább egy ember nyomait is ki lehetett venni. Az egyik lámpás most eltávolodott a csoporttól, és kisvártatva, amint az várható volt, Sherlock hangja szólalt meg:

– Azt hiszem, megtaláltam!
Arsène volt a legfürgébb. Odalépett Sherlockhoz, és segített neki felemelni egy csapóajtót, amely az igazat megvallva nem is volt túl nehéz. Valaki egy abroszt gyűrt alá, hogy ne fújjon be a huzat.

– Ezt kereste Anita! – jutott eszébe Irenenak, mihelyt meglátta az abroszt. Aztán gyorsan helyesbített: – Vagy legalábbis azt mondta…

A csapóajtó alól keskeny járat indult, amely beleveszett a sötétségbe.

– Ezer ördög és pokol!– szitkozódott Sir Robert, és elfehéredett.

– Maga itt marad! – parancsolt rá Holden Pavelre.

– Megengedi, hogy lemenjek, uram? – kérdezte Arsène.

– Nem bánom – bólintott Holden. – De folyamatosan beszélj hozzánk, megértetted?

Arsène Sherlock segítségével lemászott a pince alatti járatba. Azután kézbe vette az egyik lámpást, és nekiállt a felderítésnek.

– Úgy látom, elég meredeken lejt… – jelentette. – És nagyon nedves… azt hiszem, közel lehetünk a tengerhez… itt pedig összeszűkül… de azért tovább tudok menni… egészen… nahát, itt egy csákány!

Legnagyobb meglepetésemre Arsène visszafordult, és hamarosan előbukkant a feje a nyílásból.

– Tíz lépésnyire innen törmelék torlaszolja el a járatot – mondta. – Viszont ezt találtam a földön…

– Ez az egyik kerti csákány! – kiáltott fel Holden, mihelyt meglátta. – Mit akar ez
jelenteni, Pavel?

– Nagy hibát követ el, uram – felelte Pavel.

– Most akkor a mi szerszámunk vagy sem, Horak?

– Még egyszer elmondom… – válaszolta elkeseredetten Pavel. – Nem úgy van, ahogy gondolja.

Nem tiltakozott, amikor Holden ráparancsolt, hogy forduljon meg. És akkor sem, amikor a csuklójára erősített egy láncot, amely a pince faláról függött. Csak azt ismételgette, hogy tévedés történt. Nagy tévedés.

De a jelek szerint sem Sir Robert, sem Holden úr nem törődött vele.

– Majd a hercegnek előadhatod, ki téved és miben! – tombolt Holden. – Mielőbb
értesítenünk kell őt, Sir Robert – tette hozzá azután, a ház urához fordulva.

– Tegnap már levelet küldtem neki – felelte Sir Robert komoran. Úgy szólt a hangja, mint egy régi orgona.

– Nem árt némi noszogatás – erősködött Holden. – Jelen körülmények között a lehető leggyorsabban kell cselekednünk!

– Hogyne. Igaza van, Holden – sóhajtott fel Sir Robert. – De most már menjünk fel, elegem van ebből a szörnyű helyből!

– Hé! – szólalt meg Pavel Horak. – Mit jelent ez? Csak nem akarnak itt hagyni?

– Ezt akarta, nem? – vágott vissza Holden, miközben a saját arca elé tartotta a lámpást. – Ki akarta bontani a járatot. Ugye, már tisztában van vele, hol a kijárat, Horak? Mióta tudja?

– Ezzel pont az ellenségnek tesz szívességet! Mindent meg tudok magyarázni! – tiltakozott Pavel.

– Lesz is rá módja, abban biztos lehet – vágott vissza. – De nem nekem, hanem
valakinek, aki fontosabb nálam.

Elindultunk felfelé a lépcsőn. Sherlock és Arsène haladt a sor végén. Hallottam, hogy Sherlock a másik fiú fülébe súg valamit, aztán Arsène előremegy, Holden úr szeme láttára elhagyja a pincét, majd amikor az őr megfordul, sietve besurran újra, mielőtt becsukódna az ajtó.

Némán pillantottam Sherlockra. Már csaknem a szalonba értünk, amikor suttogva megkérdezhettem tőle:
– Mit mondtál Arsène-nek?

– Elmagyaráztam neki, mi volt szerintem az a hiba, amiről Pavel és Anita beszélt,
amikor kihallgattuk a vitájukat.

– És miért maradt lent a pincében?

– Ő döntött így, azt mondta, kettőnk közül ő az ügyesebb… De nemsokára visszajön, és elmeséli, mi a helyzet.

– Tehát szerinted Horak beszélni fog?

– Ha ez az ára annak, hogy kiszabadítsák… akkor minden bizonnyal!

Jeges csöndben foglaltunk helyet a szalonban. Sir Robert ragaszkodott hozzá, hogy mindnyájan maradjunk ott, úgyhogy hamar feltűnt Arsène távolléte.
Szerencsére Arsène pont egy másodperccel azelőtt érkezett vissza, hogy Sir Robert utasítására Bingham elindult volna, hogy megkeresse.

Letelepedett közém és Sherlock
közé, és odasúgta a barátunknak:

– Úgy van, ahogy gondoltad.

– Megtudhatnám én is? – szólaltam meg.

– Pavel nem különösebben jókedvű, és először azt hittem, elkezd kiabálni… De aztán rájött, hogy jobb, ha beszél – magyarázta Arsène. – Azt mondja, két napja fedezték fel a járatot Anitával, amikor nyomozni kezdtek a nyakláncügy miatt, és alaposabban körülnéztek a házban.

Töltöttünk magunknak az időközben kihűlt teából, aztán ismét behúzódtunk a szalon egyik sarkába, ahol nyugodtan beszélgethettünk.

– Tehát megtalálták a járatot, és végig is mentek rajta egészen a kijáratig, amely
minden valószínűség szerint a sziklák között van – folytatta Arsène. – Onnan indul egy keskeny ösvény, amely fentről és a tenger felől láthatatlan, és nagyjából félúton Farewell’s Head és Oakenholt között a part menti útba torkoll.

– És azon is végigmentek? – kérdezte Sherlock.

– Azt mondja, alig negyedóra alatt el lehet jutni a faluba. Sherlock bólintott.

– Tehát akkor ők torlaszolták el a járatot… – mondtam.

– Így van – bólintott Arsène. – Pavel odavitt egy csákányt, és Anita segítségével beomlasztotta a falat, hogy ne lehessen bejutni, de úgy döntött, nem szól sem Sir Robertnek, sem másnak. A jelek szerint annak idején őt küldték ide helyszíni szemlét tartani, amikor eldöntötték, hogy ez lesz Irene rejtekhelye… Persze, akkor nem vette
észre a föld alatti járatot, és amikor két napja megtalálta, attól félt, hogy szégyenszemre visszazsuppolják Csehországba, mert nem jól végezte a feladatát.

– És Pavel tényleg azt várja, hogy elhidd ezt a történetet? – kérdezte Sherlock.

– Nem volt annyi fény, hogy lássam az arcát – felelte Arsène. – De ha tudni akarod a véleményemet… igen. Pontosan így történtek a dolgok!

– Elég visszamenni a járatba, és megnézni, hogy a törmelék tényleg a falból került-e oda, csákányütések következtében – mondta Sherlock.

– És ha így van? – kérdeztem.

– Akkor Pavel igazat mondott.

– De ettől még nem tudjuk meg, mi történhetett a húgával… – emlékeztettem.

– Most kéne, hogy támadjon egy jó ötleted! – mosolygott rám Arsène.

– Nekem? Miért, mi olyan különleges az én ötleteimben?

– Nem vetted észre? Amikor Sherlock nem tudja kikövetkeztetni egy rejtély
megoldását a maga módján, és én sem tudok kihúzni semmit az érintettekből, akkor általában te vagy az, akinek eszébe jut valami teljes képtelenség…

– Most bókolni próbálsz, Arsène? – viccelődtem, bár nem voltam tréfás kedvemben.

– Hát persze! Mert olyan zseniális képtelenségről van szó, ami általában elvezet… az ügy megoldásához – felelte erre Arsène a szokásos, tenyérbemászó mosolyával, amit egy gúnyossal viszonoztam.

Segítettünk Sophie-nak összedobni valami könnyű vacsorát, azután mindannyian visszavonultunk a szobánkba, kivéve Binghamet, aki azt az utasítást kapta, hogy költözzön le a mi emeletünkre, és foglalja el Irene korábbi hálószobáját. Amikor felment a padlásra, hogy hozzon magának egy váltás ruhát, Holden felkísérte, kinyittatta a két testvér szobáit, és átkutatta őket. Lentről hallottuk, ahogy a csizmasarka kopog a padlón. Nem tartott soká, alig tíz percig, és már jött is vissza sugárzó arccal, kezében egy könyvet tartva.

– Azt hiszem, találtam valami fontosat! – újságolta.

Letette közénk a verseskönyvet, amely A kristályhajó címet viselte, és kinyitotta,
méghozzá pontosan ott, ahol kitéptek belőle egy lapot. Azt a lapot, amelyet pár napja az Irene az ágyán talált.

– Hát ez meg hogy került ide? – kérdezte Sir Robert.

– Anita szobájában volt eldugva – felelte Holden.

– Pontosan hol? – érdeklődött csodálkozva Arsène.

– A kandallóban – mondta Holden, akit meglepett a kérdés.

Sherlock hitetlenkedve pillantott rám.
– Hogyhogy nem vettük észre? – kérdezte. – Te néztél be a kandallóba.

– És biztos vagyok benne, hogy nem volt ott semmi – feleltem elcsukló hangon.

– Hát akkor honnan bukkant elő hirtelen? – morfondírozott Arsène.

Az őr eközben újra lement a pincébe, kihozta Pavelt, akinek most zsineggel volt összekötve a csuklója, és bevezette a szalonba, ahol kérdőre vonta, mit tud a könyvről.

– Semmit – felelte a kertész.

– És a húga?

– Előbb meg kéne találni, aztán megkérdezheti tőle – acsargott Horak.

– Beszéljen, Pavel! – nógatta Holden. – Miben mesterkedtek, maga meg a húga? Miért próbált Anita ráijeszteni Irene-ra?

– Anita nem próbált ráijeszteni senkire!

– Akkor miért rejtegette ezt a könyvet a szobájában?

– Nem tudom! Halvány sejtelmem sincs róla!

– És a föld alatti járat?

– Ahelyett, hogy itt tart, megkötözve, mint egy kutyát, meg kéne köszönnie, hogy eltorlaszoltam azt a járatot!

– Megköszönni? Mert nem mondott senkinek semmit?

– Nem lett volna helyes beszélni róla! – hadarta Pavel izgatottan. – Ennél biztonságosabb helyet sosem láttam, valóságos erőd! És az a régi, feledésbe merült járat egyáltalán nem számít, különösen most, hogy nem is járható! Nem akartam fölöslegesen pánikot kelteni, nem érti? Utoljára mondom: nagy hibát követ el. Sem én, sem Anita nem tettünk semmi rosszat. Nem tudom, honnan származik az a könyv, de biztosan van rá magyarázat.

– Kinek dolgozik, Pavel? – kérdezte Holden úr higgadtan.

– Löwendorf hercegnek, ki másnak, az ég szerelmére! Mint maguk mindannyian!
Vagy tévedek? Maga kinek dolgozik, Holden?

A következő pillanatban az őr keze olyan erővel sújtott le Pavel vállára, hogy a férfi köhögni kezdett a fájdalomtól.

- Most már elég volt!- Álltam az őr elé. Nyugodtan szólaltam meg, de olyan tekintélyt parancsolóan, hogy egy pillanatig mintha a férfi hallgatni akart volna rám. Majd egy hirtelen mozdulattal félre akart söpörni, de a tokának szegeződő legyező miatt a mozdulat közben állt meg.

A szalonban a légy zümmögését is lehetett hallani.

- El tudom képzelni mennyire megterhelő lehet, ha kijátsszák a maga figyelő tekintetét.- Mondtam halkan, és nyugodtan.- De nem az a célravezető, ha gondolkodás nélkül nekiáll vádaskodni, és bántani a maga körül lévőket. Azért jöttem, hogy senkinek ne essék baja. Számos árulót és kémet megtörtem már, ő pedig nem az, látom rajta. Szóval kérem, tegye helyre a kollégája vállát, mert egy ember már eltűnt, és nem akarom, hogy még nagyobb hátrányba kerüljünk.- Lassan elléptem a férfi elől, aki egy rövid ideig még az arcomat kémlelte, majd visszarakta Pavel vállát.

– Nem szégyellik magukat, hogy így viselkednek a gyerekek előtt? Irene, már így is túl sokat láttál. Indíts aludni. És ti is!- Jelent meg a lépcsőn Sophie.

Sherlock és Arsène elsurrantak mellette, és bementek a szobájukba.

– Ami magát illeti, Holden úr, gondolom, a házban szándékozik tölteni az éjszakát…

– Ott leszek a lépcső alján, puskával a kezemben, von Klemnitz asszony!

– Akkor vigyen oda valamit, amin elhelyezkedhet, adjon egy párnát szegény Horak úrnak, aztán menjünk mindnyájan aludni. Igen, aludni. Mindenki. Pavel, legyen türelemmel, sötétben hiába próbálnánk megkeresni a húgát. Majd holnap tiszta fejjel eldöntjük, mit tegyünk. És most jó éjszakát mindenkinek – fejezte be Sophie, kis meghajlás kíséretében.
Sir Robert erőteljes bólogatással helyeselt, aztán majdhogynem szó szerint elismételte, amit Sophie mondott.

Látszott rajta, végtelen megkönnyebbüléssel tölti el, hogy végre véget ért ez a nap.

A veszedelmek azonban még koránt sem értek véget.