Aznap éjjel hosszan álltam az ablaknál, bámultam a csillagok fényét meg a tenger végtelen sötétségén úszó halászhajók lámpásait. Füleltem, és mindig összerezzentem, ha valami zajt hallottam. Végül a karosszékben aludtam el, és úgy ébredtem, mint akit összetörtek.

Még alig pirkadt, amikor megpróbáltam talpra állni. A házra valószerűtlen csönd borult.

Belebújtam egy meleg köntösbe, és kisurrantam a szobámból, ahol egy percet sem töltöttem az ágyban. A többi szoba ajtaja mind zárva volt. Sophie-é mögül halk horkolás hallatszott.

Lementem a földszintre, és amikor odaértem a pincébe vezető ajtóhoz, azt láttam, hogy valaki félig nyitva hagyta.

Félelemtől elakadó lélegzettel, óvatosan meglöktem, és hagytam, hogy beterítsen a pince feketesége, mint valami köpeny. Mintha messziről kopogást hallottam volna, de lehet, hogy csak a szívem dobogását éreztem. Elindultam lefelé a lépcsőn. Hamarosan az ajtó résén beszűrődő fény is eltűnt, és teljes sötétségben haladtam tovább. Az érzékeim úgy kiélesedtek, mint még soha. Csak akkor torpantam meg, amikor megbizonyosodtam róla, hogy nem vagyok egyedül.

És akkor halkan megszólaltam:

- Te vagy az, Sherlock?

A sötétség megmozdult előttem, Sherlock éles vonású arca az arcomhoz ért. Ott álltunk egymás mellett a lépcsőn.

- Mit keresel te itt? - kérdeztem tőle csodálkozva, amikor végre levegőhöz jutottam.

- És te? - kérdezett vissza halkan.

- Nem bírtam aludni.

- Akkor már ketten vagyunk.

- De hogy kerülsz ide?

- Körülnéztem egy kicsit... Ami ebben a házban történik, az furcsa, sőt inkább abszurd, Venus. Azt reméltem, hogy találok... valamit. Bármit, ami megmagyarázhatja az utóbbi napok eseményeit - felelte.

- És szerencsével jártál?

- Sajnos nem - mondta.

Felsóhajtottam.

- Mindenesetre... Nem valami biztonságos dolog itt bolyongani az éjszaka közepén.

A nyakláncügy óta mindenki ugrásra készen várja, mi fog történni - jegyeztem meg.

- Főképp a nevezetes „tégla", már ha tényleg létezik - tette hozzá Sherlock.

- Hát igen... ha létezik.- Én nem tudtam hinni ebben. Horak úr, Holden úr, Bingham főkomornyik mind olyan rendíthetetlenül hűségesnek tűntek Bewel-Tevenshez és Löwendorf grófhoz, képtelenségnek éreztem a gondolatot, hogy bármelyikük is a von Ormsteinek zsoldjában álló, ördögi ravaszságú spion lenne.

Épp elindultam felfelé, amikor ismét meghallottam Sherlock hangját a sötétben.

- Van itt még valami, amit nem értek.

- Mi?

- A fogadalom... Miért akarta Irene, hogy megismételjük?

- Talán... Egyszerűen csak azért, mert... mert minden változóban van, ugye? És szeretne valami biztos pontot, ami ugyanolyan marad.

- Te is tudod, hogy nem így van. Nem illik hozzád ez a túlzott szentimentalitás Venus... Amit Arsène iránt érez... Elég világos...

- Bánt, hogy velünk ellentétben ők nem lépnek?

- Nem. Az bánt, hogy ők a szemünkbe hazudnak róla.

- Nem mindenki halad ugyanolyan tempóban Sherlock. Nekik talán több időre van szükségük.

- De mégis mennyire? Megegyeztünk, hogy nem hazudunk.

- Tudom, és engem is bánt, de... nem erőltethetjük a dolgot. Ez bonyolult.

- Mi nem az?- Kérdezte gúnyosan, mire keserűen elmosolyodtam.

- Nekünk sok minden. De tudod... néha felmerül bennem, hogy a tudatlanság talán áldás. Ha valaki nem tud arról a sok rosszról a világban. Ha nem látja első ránézésre, hogy az illető aki előtte áll talán alkoholista, el van adósodva, vagy gyilkos. Sok kíntól megkíméli önmagát.

- Ők azt választották hogy bután élik le az életüket, és semmit nem tudnak. Mi pedig azt, hogy sok mindent tudunk, amivel megsegíthetjük őket, vagy éppen keresztbe tehetünk nekik, ha megérdemlik.

- Igazad van. De engem soha nem ez győzött meg.

- Hanem?

- Hogyha nem lennék olyan amilyen, talán soha nem barátkoztunk volna össze. És nem szerethetnélek úgy, ahogy most igen.

- Én is szeretlek Venus.- Mosolyodott el végre Sherlock.

- Miért voltál ilyen ideges?

- Csak összefutottam Ireneal.

- Ugye nem szembesítetted az Arsénal kapcsolatos érzéseivel?- Kérdeztem, noha tudtam a valaszt.

-*-

- Valamelyikőtök elárulná végre, mi történt? - csattant fel egy ponton Arsène aznap délelőtt.

Elhagytuk a fojtogató légkörű villát, hogy sétáljunk egyet a kertben, ahol még javában folytak a munkálatok. Pavel otthagyott az egyik ösvény végén néhány kapát meg egy földdel teli talicskát. Előző nap mindannyian hallottuk, hogyan szitkozódik, amiért olyan messze van a kapusfülke melletti szerszámoskamra. Most libasorban ballagtunk az úton, nyomunkban a kutyákkal. Elöl ment Sherlock velem kézenfogva, utána Arsène, és leghátul Irene. A két fiú még mindig az előző esti, elegáns öltözékét viselte. És amikor a domborzati viszonyok miatt Sherlocknak és Irenenak helyet kellett cserélniük, Sherlockkal némán mentek el egymás mellett.

- Szóval? - faggatózott tovább Arsène.

- Szóval mi? - kérdezett vissza Irene.

- Semmi - mondta ezzel egy időben Sherlock.

- Hé, engem nem vertek át!- Arsène csípőre tett kézzel megállt előttünk, úgyhogy mi sem tudtunk továbbmenni.- Halljuk!- Szívesen mondtam volna valamit, de úgy ítéltem meg, itt a csöndes meghúzódás a célszerű részemről.

- Nem történt semmi, Arsène - ismételte meg Sherlock.

- Akkor miért vágtok ilyen bánatos képet?

- Sherlock nevében nem tudok nyilatkozni. Én a magam részéről rosszul aludtam, a változatosság kedvéért - mentegetőzött Irene.

- Haha! Ennyivel nem úszod meg. Jó néhány álmatlan éjszakát töltöttünk együtt, és másnap sose voltál ilyen hallgatag.

Hiába, túl jól ismertük egymást.

- Hát jó... - sóhajtottam. - Tulajdonképpen megmondhatják.

- Na, végre! Egy értelmes megszólalás!

- Sherlock Holmes féltékeny.- Jelentette ki Irene. Amikor Sherlock meghallotta a nevét, mozdulatlanná dermedt, azután elfintorodott és továbbindult. Irene félreértette a dolgot, de mind a négyen hajlamosak voltunk ragaszkodni az igazunkhoz.

- Féltékeny? - csattant fel Arsène. - És kire?

- Rád.

Arsène kis híján elnevette magát.

- Féltékeny vagy rám? - kérdezte Holmestól, amikor utolérte. - És mégis miért?- Sherlock csupán ideges kézmozdulattal válaszolt, mintha egy legyet akarna elhessegetni, azután megszaporázta a lépteit. Az arcán ellenséges kifejezés ült. Mint mindig, most is zavarta, ha valaki téved, de nem tud róla.

Arsène értetlenül nézett utána.

- Ennek meg mi baja? - fordult felém.

- Jaj, Arsène, hagyd már abba! Meddig akarsz úgy tenni, mintha nem történt volna semmi? - mondtam. Most már engem is kiborított a dolog.

- De miről van szó?

- Arsène, az ég szerelmére... nem olyan nehéz ez! Sherlock észrevette. Tudja, hogy megcsókoltál.- Kiáltotta Irene.

- Elmondtad neki?

- Dehogy mondtam!

- Hát akkor?

- Hát akkor... Rájött! Nem tűnt fel, hogy mindenre rájön?

- Tudom, de... - felelte Arsène zavartan, és ismét Sherlock nyomába eredt. - Nem gondoltam, hogy ennek ekkora jelentősége van!

- Tehát ezzel azt sugallja, Monsieur Lupin, hogy jelentéktelen vagyok? - kérdezte Irene.

- Dehogy! Ő csak azt akarta mondani, hogy... Jaj, milyen nehéz veletek! - fakadtam ki.

- Ha nem volnék biztos benne, hogy ez lehetetlen, azt mondanám, úgy viselkedtek, mint egy sértett párocska. - Folytatta Lupin.

- Már miért volna lehetetlen?

- Hát persze. Milyen ostoba vagyok! Titokban eljegyeztétek egymást Oakenholtban, csak gyűrű helyett savanyúcukrot váltottatok!- Befordultunk a ház sarkánál, és kis híján beleütköztünk Sherlockba, aki ott lapult az árnyékban.

- Csitt! - szólt ránk szigorúan.

Annyira megszoktuk, hogy szó nélkül, csapatként működünk, hogy ennyi elég is volt. Néma csöndben álltunk szorosan egymás mellett. Csak a szikláknak csapódó hullámok zaja hallatszott, és két hang szűrődött ki a villa egyik résnyire nyitva hagyott földszinti ablakán.

Anita és Pavel Horak hangja.

- Tedd, amit mondok... - utasította Pavel a húgát. - Sir Robertnek nem kell tudnia róla.

- Szerintem ez így nem lesz jó - vitatkozott vele Anita.

- Ez butaság. Hallgass rám: jobb, ha titokban tartjuk.

- Az lett volna a jó, ha meg sem teszed.

- Én? Szerinted én tehetek róla?

- Megvitathatjuk. És talán meg is vitatjuk, ha egyszer vége lesz ennek az ügynek.

- Ebben tévedsz. Nem vitatjuk meg. Eldöntöttük, mit teszünk, megtettük, és a dolog köztünk marad.- Ekkor az ablak, amely mögül kihallatszott a mit sem sejtő testvérpár szóváltása, váratlanul becsukódott, mi pedig sietve visszafordultunk.

- Érdekes, nem? - szólalt meg Sherlock.

- Szerintetek miről beszéltek? - kérdezte Arsène.

- Nem tudom - vallotta be Sherlock. - De lehet, hogy megtaláltuk azokat a bizonyos téglákat... Mindenesetre nem árt ellenőrizni, mennyire hűséges a személyzet Löwendorf herceghez.

Egymásra néztünk, a nézeteltéréseink pedig most mintha nem is lettek volna.

Pavel később elkísérte Sir Robertet a postahivatalba, mi pedig megpróbáltuk szóra bírni Anitát, hátha valamilyen beugratós kérdéssel lépre csalhatjuk, de mintha csak egy múmiával akartunk volna társalogni.

Tizenegy körül viszont (Pavel és Sir Robert még nem ért vissza) Anita visszasietett a konyhába, hogy ebédet készítsen. És Arsène ekkor kiadta a parancsot:

- Indulás!- Mint minden nemesi lakban, Farewell's Headben is a legfelső emeleten, közvetlenül a tető alatt alakították ki a cselédség szállását, amelyet két szűk lépcsőház kötött össze a ház többi részével. Sietős léptekkel, a kutyák éberségében bízva elindultunk felfelé a lépcsőn, egészen a padlástérbe nyíló ajtóig. Miután beléptünk a nyitott ajtón, egy hosszú folyosóra jutottunk, ahonnan öt ajtó nyílt. A folyosó végén lévő lépcsőn pedig vissza lehetett menni egy emelettel lejjebb. Sherlock azt suttogta, hogy az első szoba a főkomornyiké. Az ajtó melletti cipők alapján jutott erre a következtetésre. A két utolsó szoba, amelyeken túl már a lépcső következett, üres volt, és amúgy is inkább csak kamrának lehetett nevezni őket. Csak a két középső szoba maradt tehát, amelyek természetesen kulcsra voltak zárva.

- Hát jó - mondta Arsène, és nyújtóztatni kezdte az ujjait. - Figyeljétek a lépcső tetején, nem jön-e valaki. Én addig megpróbálom kinyitni őket.

Sherlock és én minden ellenvetés nélkül bólintottunk.

A lépcső tetejéről csak a konyhai edénycsörömpölést hallottam a távolból, mást nem nagyon. Láttam, hogy Arsène odahajol az első zárhoz, és babrálni kezd vele egy kis álkulcskészlet segítségével, amelyet nyilvánvalón mindig magával hordott. Lejjebb mentem pár fokkal, hogy jobban halljam, mi történik, és hamarosan azon az emeleten találtam magam, ahol a mi hálószobáink voltak. Irené volt a legközelebbi.

- Venus! - szólalt meg ekkor egy hang odafönt.

Újra elindultam felfelé a személyzeti lépcsőn, és felnéztem.

- Sikerült?- A testvérpár szobái nagyon kicsik és sivárak voltak. Kellemetlen érzés fogott el, amikor beléptem. A saját lakrészünkkel összehasonlítva nagyobb már nem is lehetett volna a különbség: Anita és Pavel egyszerű szalmazsákon aludt, és a szobájuk csupán egy apró tetőablakon keresztül kapott fényt. A szekrényük gyakorlatilag üres volt, eltekintve egy váltás ruhától, amely tökéletesen simára vasalva lógott a vállfáról, és amelyet Arsène fürgén átkutatott, de az egyikben semmit sem talált, a másiknak a zsebében pedig csupán egy citromos savanyúcukor lapult. Volt azután egy kis tükör a két szoba közös falába épített kandalló párkányán. A kandallókban már jó ideje kialudt a tűz, és sem a hamuban, sem a kéményben nem bukkantunk semmi érdekességre.

Anita szobájában a tükör előtt egy hajkefe, egy hajpakolással teli üvegcse és egy darab szappan hevert. A bátyja szobájában egy öngyújtót, egy zacskó dohányt és egy régi pipát láttunk. Mindkettőjük iratait megtaláltuk az egyik fiókban, és ezekből kiderült, hogy Horakék valóban azok, akiknek mondják magukat. A csehországi Prˇibramban születtek, és az útlevelükben nem volt az Angliába való belépésüket igazoló pecsét, amiből arra következtettünk, hogy Löwendorf herceg illegálisan csempészhette be őket az országba.

Holmes megállapította, hogy ennek van egy nyilvánvaló következménye: a testvérpár a herceg segítsége nélkül nemigen tud elmenni innen. Pavel az egyik padlódeszka alatt egy kis zacskó pénzt rejtegetett, de igen szerény összeget. Anita szobájában volt egy koffer, benne fehérnemű, egy könyv és egy füzet, amelyből kitéptek néhány lapot, de a korábbi feljegyzések nyomait nem lehetett kivenni.

Lényegében semmit nem találtunk, ami bármilyen szempontból is érdekes lett volna.

Igyekeztünk mindent visszarakni a helyére, és minél előbb elhagyni a személyzeti traktust. Sherlock becsukta Pavel ajtaját. Irene még elidőzött egy kicsit Anita szobájában, hogy alaposabban megnézze a könyvet.

Pont elindultunk lefelé a lépcsőn, amikor meghallottuk a kutyák ugatását.

A nap további részében nemigen haladt előre a nyomozásunk. Ebéd után megint erős fejfájás tört rá Irenera, és aludt pár órát, délután pedig valamennyien a szalonban gyűltünk össze, olvasgattunk. Sherlock és Arsène előzőleg visszament a fogadóba átöltözni. Most elég jókedvűnek tűntek, de valahogy furcsán, mereven mozogtak, és Arsène szeme alatt monokli sötétlett. Úgy döntöttem, hogy jobb, ha erről nem tudok semmit, mivel úgy tűnt, ezt lerendezték maguk között.

Este, amikor felmentem a szobámba, lépteket hallottam a hátam mögül.

Megfordultam, és ismét Sherlockkal találtam szemközt magam.

- Venus - szólított meg.

- Mi az? - kérdeztem.

- Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom. Jobb lett volna, ha befogom a számat. Nem hallgattam rád, pedig igazad volt. - hadarta egy szuszra.

- Nem érdekes - sóhajtottam.

Holmes esetlenül bólintott.

- Beszéltem Arsène-nel...

- Látom.

- Attól tartok... attól tartok, hogy ostoba módon hagytam, hogy elragadjanak az érzelmeim. Hiba volt.

Elmosolyodtam. Jellemző az én rendkívüli, lehetetlen Holmesomra, hogy azért mentegetőzik, mert hibás következtetést vont le valamiből!

Megérintettem a karját, és megint rámosolyogtam, mintha azt akarnám mondani, hagyjuk ezeket a butaságokat.

- Gyere be. Téged ismerve nem kezelted le azokat.- Mutattam végig rajta. Hamarosan szinte az egész felsőtestét borogatások fedték.

- Ne nézz így rám!

- Hogy?

- Ez az "én megmondtam" arcod. Csak mondd ki amit gondolsz.- Grimaszolt Sherlock.

- Azt hiszem nem teszem.

- Nem?

- Nem. Annál nincs nagyobb elégtétel, minthogy tudod, hogy hibáztál, nekem pedig igazam volt, és bár szóltam előre, nem fogadtad meg a tanácsomat. Legalább biztos vagyok benne, hogy többször nem csinálsz ilyen butaságot.

- Ez pont olyan volt, mintha igenis megmondtad volna, hogy te megmondtad.- Hosszú csönd következett.

- Na és ki győzött? Lupin monoklija nem volt valami szép látvány.- Vizsgáltam a sebet a száján, majd ahhoz is hozzányomtam a borogatást.

- Ő. De egyikünk sem igazán akart verekedni.

- Aha. És egyáltalán nem nézel ki úgy, mint egy kisgyerek színezője.- Ráncoltam a homlokom szkeptikusan.

- Tudom mit gondolsz, de hidd el, hogy mikor mindkettem kellően kifáradtunk, abbahagytuk a dolgot. Nincs miért aggódnod.

- Mellettetek én mindig aggódom.- Mosolyodtam el végre.

- És ha volna kedved egy szokásos éjszakai beszélgetéshez, Arsène-nel szereztünk egy üveg almabort a konyhából...

- Ó - mondtam szomorúan. - Csodás lenne, de most egy kis egyedüllétre van szükségem. Tudod...

- Persze, egy kis alvásra van szükséged, Venus. Majd máskor beszélgetünk... Jó éjszakát.

- Jó éjszakát, Sherlock - suttogtam.

Ő gyorsan felkapta az ingét, majd kilépett a szobából. Becsuktam mögötte az ajtót.

Amikor meghallottam Sherlock távolodó lépteit, lassan a földre csúsztam, és sírni kezdtem, de csak halkan, nehogy meghallja. A barátságunkon a repedések lassan szakadékokká mélyültek, és én nem tudtam hidakat építeni, hogy összetartsam magunkat.