Elsőként a három fiatal, vagyis mi, rontottunk be a szobába.

- Az ékszereim! - kiáltotta a lány, amikor meglátott minket.

A földön hevert vadonatúj ruhában, és a komódon álló ékszeres ládikára
mutatott. Nyitva volt, és az összes nyaklánc, amit benne tartott, elszakadt.

A gyöngyök mind a ládika sarkaiba gurultak. A selyemszalagok és az ezüstláncok pedig úgy csüngtek a doboz pereméről, mint a kiszáradt kúszónövények.

Sherlock közelebb lépett a bútorhoz, míg én szemügyre vettem a ház mögötti kertre nyíló ablakot. Arsène eközben letérdelt, és a barátnőnk hogyléte felől érdeklődött.

Sápadt volt, és reszketett, mint a nyárfalevél. A padlón szétgurult gyöngyökre mutatott, annak a nyakláncnak a darabjaira, amelyet aznap este akart felvenni.

- Irene! Irene! Mi történt? - hallottam Sophie hangját a lépcső aljáról.
Azután Sir Robert és Bingham is benézett az ajtón.

- Jól van - nyugtatta meg őket Arsène. - Csak egy kicsit feldúlták a történtek.

- Vizet! - adta ki a parancsot a főkomornyik, és elviharzott. Sir Robert beljebb lépett, és megkérdezte, mi történt.

- Valaki eltépte Irene nyakláncait - felelte Sherlock, aki a dobozt vizsgálta, míg én ruhafoszlányt, vagy lábnyomot kerestem. Esetleg ujjlenyomatot.

- Mi... micsoda? - dadogta Sir Robert. Azután meglátta az ékszerek maradványait, és elfehéredett. - Talán csak baleset történt, amikor ideszállították a poggyászotokat.

Sietősen kellett intéznünk a dolgokat. Sherlock így felelt:

- Nem hinném. Nézze meg az ékszeres ládikát, Sir Robert: tökéletesen ép. Ha a láncok valami ütéstől sérültek volna meg, ahogy ön mondja, akkor azoknak a vékony gyűrűknek, amik a dobozban vannak, hogyhogy nem esett bajuk?

Irene Arsène segítségével felkelt a földről, azután leroskadt az ágy szélére. Furcsa. Nem szokott így összeomlani. Nem is vettem észre, hogy az ablak helyett, már a lányt tanulmányozom.

- De hát akkor hogyan lehetséges ez? - kérdezte Sir Robert tágra nyílt szemmel.

- Egyszerű: valaki behatolt Irene szobájába, aki tudta, hogy itt van ez az ékszeres ládika, és szándékosan elszakította a nyakláncokat. De hogy ki tette és miért, az tényleg rejtély - mondtam erre komoran, de enyhén szólva dekoncentráltan. Még mindig a lányt figyeltem.

- Hát ez az! Miért művelne valaki ilyen ízetlen dolgot? - fakadt ki Lupin, azután
megvonta a vállát. - Mindig ott tartottad a dobozt? - kérdezte. - Úgy értem, mindig ennyire szem előtt volt?

- Igen - bólintott ő. - Sosem vettem el onnan.

- És máskor is kinyitottad, vagy csak ma este? - kérdezte Holmes.

Ezen el kellett gondolkodnia egy kicsit. Időközben megérkezett Bingham úr a
vízzel, a nyomában pedig Pavel és Anita, akik Sophie-t támogatták.

- Köszönöm - mondta, és ivott egy kortyot. Aztán visszatért Sherlock
kérdésére: - Úgy emlékszem, nem nyitottam ki...- a füléhez kapta a kezét, és felkiáltott:

- Jaj, ne! A papa fülbevalója!

- Itt van - mondta Sherlock, és azonnal kivette a gyöngy fülbevalót a ládikából.
Rögtön láttam rajta, hogy ez a legújabb darab a dobozban, és egyben a legértékesebb is.

- Tehát... nem loptak el semmit? - kérdezte Sir Robert, aki percről percre
zavarodottabbnak tűnt.

- Nem. Minden itt van - mondta a lány, miután még egyszer szemügyre vette a dobozt.

- Akkor mégis miféle őrült tréfa ez? - hüledezett Sir Robert.

Sherlock komoran rázta a fejét.
- Talán nem is őrültség ez, hanem rettenetesen világos üzenet... Egyes ősi
kultúrákban akkor tépték el a nyakláncokat, ha a tulajdonosuk, aki viselni szokta őket...

- ...meghalt! - rezzentem össze. Éppen Holmes mesélt nekünk erről az ősi szokásról egyik végeérhetetlen londoni beszélgetésünk során a Shackleton kávéházban.

- Ó! - kiáltott fel Sophie elsápadva.

- Az le... lehetetlen - dadogta Sir Robert.

- Csak mi vagyunk itt Farewell's Headben.

Azok, akik most összegyűltek ebben a szobában.

Végignéztem a társaságon: Sir Robert, Sophie, Irene, Sherlock és Arsène, a Horak testvérek és Bingham, a főkomornyik.

- Megfeledkezett Holden úrról - állapítottam meg, és kinéztem az ablakon, a kapuslak felé.- Ez már majdnem egy klasszikus bezárt szoba rejtély.

- Holden! Persze, de... Csak nem gondolja, hogy... - kapkodott levegő után Sir Robert hitetlenkedve.

- Senki sem gondol semmi különöset, Sir Robert, de beszélnünk kell erről az ügyről...

- Mégpedig sürgősen! - szólt közbe Sophie, és nyilvánvaló volt, hogy ezt a beszélgetést négyszemközt kívánja lebonyolítani.

- Ó, hogyne, asszonyom... Természetesen! - felelte Sir Robert, mint aki álomból ébred.

- Talán menjünk be a könyvtárba - javasolta Sophie.

Mi nem vehettünk részt a két felnőtt titkos tanácskozásán. Irene Lupinnel a szobája előtti folyosó egyik pamlagján foglaltak helyet, ahová csupán a beszélgetés néhány foszlánya jutott el, míg mi Sherlockkal végigelemeztük amire jutottunk.

Anita és Pavel visszament a földszintre, hogy gondoskodjanak a vacsoráról, Bingham pedig lecövekelt a lépcső alján, ott várta, hogy szólítsa a ház ura.

- Nem értem... - motyogtam többször is.

- Nekem viszont elég világosnak tűnik - jelentette ki szárazon Sherlock, aki épp
ekkor lépett ki a szobából. A tekintetét kerestem, valamiféle kinyilatkoztatást vártam, de ő nekidőlt a szemközti falnak, és csak annyit mondott: - Valaki szántszándékkal tépte el azokat a
nyakláncokat. Ezt pedig egyetlen okból tehette: jelezni akart valamit a ház lakóinak.

- De mégis mit? - kérdezte Irene elcsukló hangon.

- Tudod te azt - felelte Sherlock.

- Hát persze! Azt, hogy itt sem vagy biztonságban - tette hozzá Arsène Lupin a homlokát ráncolva.

Mialatt vártuk, hogy Sophie és Sir Robert kijöjjön a könyvtárból, sorra vettük
mindazt, amit tudtunk. Előző nap, miután Leopold elutazott, Irene megmutatta Sophie-nak a fülbevalót amit kapott tőle, és valószínűleg két nappal korábban is kinyitotta az ékszeres ládikát, amelyben talán nem volt tökéletes rend, de azt szinte kizártnak tartottam, hogy a nyakláncok már akkor is el lettek volna szakítva.

- Tehát vagy tegnap történt, vagy ma - foglalta össze Arsène. - Ha tegnap történt...

- A regatta! - kiáltott fel a barátnőnk. - Tegnap volt a regatta.

- De te nem nézted... - jegyezte meg Sherlock.

- Nem, otthagytam, mert fájt a fejem. Visszajöttem a szobámba.

- Tehát ha a szobádban voltál, akkor vagy előbb történt, a reggeli idején, vagy délután, amikor sétálni mentünk.

- Ami azt jelenti, hogy rajtunk kívül szegény Pavel sem gyanúsítható - állapítottam meg.

- És aztán visszatért a fejfájásod? - érdeklődött Sherlock.

- Épp ebben a pillanatban kezd visszatérni... - sóhajtotta.

- Érthető - bólogatott Arsène.

- A szobádnak van kulcsa - szólalt meg Sherlock, aki időközben felállt, és szoba ajtaját vizsgálgatta. - Be szoktad zárni?

- Igen, majdnem mindig bezárom - felelte.

- Akkor is, ha kimész?

- Úgy érted, hogy kulcsra zárom-e az ajtót, és magammal viszem-e a kulcsot? Nem, ez sosem jutott eszembe - rázta a fejét.

- Pedig valaki megtette - folytatta Sherlock, és letérdelt. - A zár külső oldaláról egy kicsit lekopott a festék.

- Úgy tudom, Sir Robert nemrég vásárolta meg Farewell's Headet. Gyakorlatilag velünk együtt költözött át ide.

- Lehetséges, hogy a szobák mind zárva voltak, amikor megérkeztetek - mondta
Arsène, miközben közelebb sétált a könyvtár ajtajához.

- Hallod őket? - kérdeztem.
Odalépett az ajtóhoz, majd azt dünnyögte:

- Talán.
Azután megint odajött hozzánk, és elmondta, csak Sophie néhány, hangosabban kiejtett szavát tudta kivenni: „ellenségek" és „esetleges betörés".

Mi is erre gyanakodtunk kezdettől fogva. Így hát a ház személyzetére koncentráltunk. De nem jutottunk semmire, mert lényegében semmit sem tudtunk ezekről az emberekről. Csupán Sherlock és az Én következtetéseimre támaszkodhattunk, amelyeket a járásukból, a viselkedésükből vontunk le, és abból a tényből, hogy egyértelműen Löwendorf herceg bizalmi embereiről van szó. Ő itt a karmester, ő vezényli a szimfóniát.

- Megmondta, hogy visszajön-e, és ha igen, mikor? - kérdezte Arsène.

- Nekem természetesen nem mondta. De odabent valószínűleg éppen erről
beszélnek - intett a könyvtár felé, ahol még mindig tartott Sir Robert és Sophie tárgyalása.

- És ha bemennék, arra hivatkozva, hogy halaszthatatlanul szükségem van egy
könyvre? - tréfálkozott Arsène, hogy enyhítse a feszültséget. Ártatlan vicce nyomán úgy tűnt Irenenak eszébe jutott valami.

- Meséltem már nektek a versről? - kérdezte.
Csodálkozva bámultunk rá.

- Milyen versről?- Ekkor rajta volt a csodálkozás sora. Fontos lehet, ha így meglepődött azon, hogy elfelejtette.

Bekísért minket a szobájába, és
kihúzta az éjjeliszekrény fiókját.

- Bús szellő kél völgyön, erdőn, / dúdol gyászos éneket. / Kérdi tőlem: „Már
meguntad, /szép hercegnő, éltedet?" - olvasta Holmes fennhangon.

- Eléggé hátborzongató... - jegyezte meg Arsène.

- És nekem eszembe se jutott! - mondta a barátnőnk. Egészen feldúlt ez a dolog. - Annyira összezavarodtam az utóbbi napokban, hogy végül is elfogadtam Anita magyarázatát.

- Miféle magyarázatot?

- Hogy ez a lap biztosan valamelyik könyvből esett ki, amit a könyvtárszobából hoztam, és a bekarikázás csupán a véletlen műve.

- Most, a nyaklánceset fényében viszont már tudjuk, hogy nem így van! - kiáltott fel Arsène, Sherlock viszont elgondolkodóbbnak tűnt. - Csak azt nem értem, hogy...

Ebben a pillanatban kinyílt a könyvtárszoba ajtaja, és Sir Robert a főkomornyikot szólította.

Amikor Bingham odaért, elhadart neki néhány parancsot. A főkomornyik felénk indult, majd a nyitott ajtóból intett, hogy menjünk vele.

- Sir Robert úgy kívánja, hogy a történtek ellenére kezdjék el a vacsorát -jelentette. -Erre, kérem.

- És ők? - kérdeztem.

- Csatlakoznak önökhöz, mihelyt lehet - felelte Bingham, és odakísért minket a
díszesen megterített asztalhoz, ahol helyet foglaltunk.

- Ezt a rejtvényt is megfejtjük, meglátod - nyugtatta meg Arsène mosolyogva.

- Két eset lehetséges - kezdte elemezni a helyzetet Sherlock. - Vagy van egy tégla
Löwendorf emberei között, vagy valóban betörés történt. De ha figyelembe vesszük Farewell's Head adottságait, ez csak egyetlen dolgot jelenthet...

- Hogy vagy az én egyik emberem volt, vagy pedig...- Az első eshetőség természetesen csak egy vicces feltevés volt, ami mosolyt csalt a barátsim arcára.

- Hogy van valahol egy titkos járat? - találgatott Arsène.

- De itt nincs semmiféle titkos járat! - felelte Irene levegő után kapkodva. Ezt kissé túlzásnak éreztem, de hát annyi megrázó dolog történt vele mostanában... - Annyira unatkoztam, hogy keresztül-kasul bejártam a házat azokban a hetekben, amikor egyedül voltam - magyaráztam. - Felderítettem minden zegét-zugát, a pincétől a padlásig... Épp elég gyakorlatot szereztem a nyomozásaink során.
Gondoljátok, hogy ha lenne itt egy titkos járat, nem találtam volna meg? - Mosolyogni próbált, de csak ideges grimasz lett belőle.

Sherlock eltöprengett egy pillanatra a szavain, azután bólintott.

- Helyes. Akkor foglalkozzunk a másik feltételezéssel. Mialatt Bingham úr feltálalta a póréhagymalevest, mindhárman néma csöndben
töprengtünk tovább.

- Tehát ha nem hiszünk a kísértetekben, akkor csakis... a tégla lehetett - mondta
végül Sherlock.

Nem tudom, melyik eshetőség volt a valószínűbb, de ahogy ott ültünk egymástól távol a díszes asztalnál, tányérunkban a lassan hűlő levessel (mivel Sir Robertre és Sophie-ra még mindig várnunk kellett), a kísértetekről szóló változat sem tűnt lehetetlennek.
Amikor azután végre megjött a két felnőtt - már messziről hallatszott Sophie mankóinak kopogása -, kiderült, hogy nagyrészt azzal töltötték az időt, hogy megírtak egy levelet, feltehetően Löwendorf hercegnek, amelyet, mint elmondták, Sir Robert személyesen fog postára adni Oakenholtban másnap reggel.

A vacsora hűvös hangulatban kezdődött, és így is folytatódott. Csak rontott a
helyzeten, hogy Sophie és Sir Robert megpróbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna, egyszóval mintha tökéletesen normális dolog volna, hogy valaki belopózik egy szobába, míg a lakója távol van, és ott hagy egy rejtélyes, hátborzongató üzenetet.

És ez már a második üzenet volt, a könyvből kitépett lap után, amelyen a pirossal bekarikázott verssorok álltak.

- El akarok menni innen - szólalt meg Irene, amikor meghozták a desszertet.

- Tudod jól, hogy ez lehetetlen, Irene - felelte Sophie. - A herceg...

- Fütyülök rá, mit gondol a herceg! - kiáltott fel olyan hangosan, hogy mindenki összerezzent. - A herceg nincs itt, de annyi bizonyos, hogy valaki viszont itt van, aki ránk akar ijeszteni! Talán olvassam fel a verset, amit pár napja a szobámban találtam?

- Milyen versről beszélsz, Irene?

- Arról, amivel a ti láthatatlan ellenségetek a tudtomra adta, hogy NEKEM VÉGEM! - üvöltötte. - Egy nappal sem maradok tovább ebben a házban! És nem alszom többé abban a szobában!

Felállt az asztaltól, és úgy rohant ki az ebédlőből, mintha egy egész csapat
véreb kergetné.

Ezúttal én mentem utána elsőként.

- Irene, engem is nagyon felkavarna, ha ilyesmi történne velem. - mondtam, és megálltam a szalon ajtajában.

- Sajnálom, Venus... - szipogta anélkül, hogy hátrafordult volna. - Most... tönkretettem a táncos estét, azt hiszem.

- Nem baj - mondtam. - Csak azért jöttem utánad, hogy megmondjam, pontosan tudom, hogy már nem érzed biztonságban magad a szobádban. És igazad van. Megbeszéltem Sir Roberttel, nyugodtan átköltözhetsz egy másik szobába.

- Már áthúzták az ágyat apám szobájában?

- Nem hiszem. De szólhatok Anitának...

- Kérlek, inkább ne. - mondta. - Jó lesz így is.

A szóban forgó szoba keletre nézett, vagyis Irene onnan nem látott rá reggelente, felkelés után a kapura és Holden úr házára.

- Irene...

- Nincs semmi baj - suttogta.

- Dehogy nincs - feleltem.

- Azt mondod? Talán látsz itt valami furcsát? - kérdezte gúnyosan. - Hát nem Londonban vagyunk? És ez nem az otthonom? Vagy a tiéd, vagy Lupiné, vagy Sherlocké? Akkor hát... tulajdonképpen mi az, ami nem stimmel? Talán az, hogy ki se tehetem innen a lábam, mert odakint valami bérgyilkos alig várja, hogy végezhessen velem. De lehet, hogy így is megteszi, beoson a szobámba éjszaka.

- Arra is megkértem Sir Robertet, hogy a fiúk hadd maradjanak ma éjszakára - mondtam.

- Mire ő?

- Megengedte. Úgy látom, nem örülsz neki.

- Jaj, ne! Már te is kezded? - kiáltott fel kétségbeesetten. - Közlöd velem, mit
gondolok, és aggódsz értem.

- Mindig is aggódtam érted - feleltem. - Négyünk közül mindig is te voltál... a legártatlanabb. Hiszel az emberekben, és amit képviselnek. Én pedig hiszek benned, és neked.

- Tudom, és hálás vagyok érte - törte meg a hosszú csöndet. - Az a helyzet, hogy a dolgok visszavonhatatlanul megváltoztak, méghozzá egyik pillanatról a másikra...

- Nem könnyű, megértem - bólintottam.

- Hamarosan egy másik életet kell élnem, és ez rettegéssel tölt el, Venus.

- Mindenki rettegne a helyedben! De te nem vagy egyedül! - Fogtam meg a kezét.

- Csakugyan?

- Igen - feleltem. - Ránk mindig számíthatsz. És bárhová vezet is az új életed, Sherlockkal és Arséneel meglátogatunk majd... akkor is, ha te leszel Csehország királynője! -
mondtam, és próbáltam biztatóan rámosolyogni.

- Jaj, Venus! - kiáltott fel, mert tudta, hogy ezzel a mosollyal is csak azt akartam elérni, hogy megnyugodjon és biztonságban érezze magát. És ez jó volt, mert tudta, hogy tényleg bármi áron megvédeném. Az újdonság az volt, hogy most neki kellett megvédeni minket. Mert már a közelében lenni is komoly veszélyt jelentett.

Kitártam a karomat, ő pedig hagyta, hogy átöleljem. Magamhoz szorítottam, és
kitört belőle a zokogás.

- Minden rendben lesz. - mondtam, de félő volt, hogy én is elsírom magam. - Itt vagyunk veled... és nem lesz semmi baj, meglátod...