A Baker Streeti fal úgy nézett ki, mintha egy tornádó söpört volna végig rajta Cseh újságok, levelek, jelentések, jegyek, és számos lap, az áthúzott helyszínek neveivel. Bosszús mozdulattal húztam ki egy félreeső birtokot, majd ismét a kezembe vettem Irene levelét. A gyöngybetűk, mint mindig, ezúttal is kissé lenyugtattak, de aztán rögtön újra belefeledkeztem a munkába. Tudtam, mennyi mindent meg lehet tudni egy levélből, még ha a tartalmát nem is ismerjük. Sajnos a cseh lázadók is tisztában voltak a dologgal. Sehol egy vízjel, a boríték és a papír bármely boltban beszerezhető. Ugyan az illatok segítettek, de nem eleget. Utánanéztem a tehetősebb lázadóknak, és összevetettem őket Sophie von Kleimnitz kapcsolataival. Majd következtek a félreeső birtokok, lehetőleg nem cseh földön, könnyű menekülőútvonalakkal. Jól haladtam, de aztán érkezett egy másik levél, amiben burkoltan figyelmeztettek, hogy kegyeskedjek befejezni a kutatást. Innen pedig tudtam, hogy közel járok. Irenet csak nehezen tudták volna máshová vinni, valószínűleg így is nagy feltűnést keltett a dolog.

- Venus, meg mernék rá esküdni, hogy mikor tegnap elmentem, ugyanígy álltál. Egész éjszaka ezen töprengtél?- Nem is hallottam, hogy Sherlock megérkezett.

- Már reggel van?- Dünnyögtem oda sem nézve.

- Igen.

- Akkor igen.

- Wesley keresett. Nem jelentél meg három találkozón.

- Azért a jobb kezem, hogy elintézze. - Vetettem oda. Majd küld levelet.

- Már küldött.

- Nos, akkor nem lehet olyan sürgős. Hé! Mit szólsz Farewell's Headhez? Tökéletes, minden pontnak megfelel. Bár egy valamire való mesterlövésznek vagy tolvajnak nem kihívás.

- Le kell állnod.

- De nem tudok!- Pördültem meg- Irene ott van valahol az Isten háta mögött, és csak én dolgozok azért hogy megtaláljam!

- Nekünk is hiányzik, de ez az ő biztonságát szolgálja.

- Mi? Az, hogy bezárják mint egy állatot? Hihetetlen, mennyire nem értik ezt az idióta nemesek! Ha valaki nincs mozgásban, majdnem olyan könnyű kiismerni, mintha egyik helyről a másikra utazna. Az illető lassan megőrül, lázadozni kezd, óvatlanná válik. Elég ha valaki egy hibát ejt, és már röpül is a golyó. Minden szabad és kivonható emberemet a lehetséges helyekre küldtem megfigyelni, és amint kiesik egy, visszajönnek, de ez még így is sok!

- Irenenak most egy levélre van szüksége, hogy tudja, nem felejtettük el.

- Vagy hogy rájövünk hol van, sarokba szorítjuk a merev szabályokat hozó félidiótákat, és kihozzuk a barátunkat!

- A legtöbbször nem ugyanaz amit egy ember akar, és amire szüksége van. Az esetek döntő többségében pedig nem arra van szükségük amit akarnak.- Hosszan figyeltük a másik minden rezdülését, majd Sherlock hozzám lépett, és óvón átölelt.- Minden rendben lesz.

- Nagyon hiányzik.- Suttogtam.- Az egész az én hibám. Jobban kellett volna figyelnem. Nem lett volna szabad hanyagnak lennem. Én tehetek róla hogy elrabolták, és arról is, hogy most elvitték valami vidéki óvóhelyre. Mindent elszúrok. És még Wesley is haragszik rám.

- Nem a te hibád, és nem szúrsz el mindent.- Fektette Sherlock az állát a fejemre, beszéd közben pedig körkörös mozdulatokkal simogatta a hátam.- Félre kell tenned egy kicsit a nyomozást. Beszélj inkább Lupinnal, őt is teljesen feldúlta a dolog. Elmehetnétek verekedni, kártyázni, ilyesmi.- Aprót bólintottam, ő pedig hosszan megcsókolt.

- Köszönöm.

- Szívesen. Hiányzik, hogy sosem toppansz be olyasmivel, hogy "bocs a késésért, elhúzódott a gyémánt-ügy. Ne kérdezzétek, holnap úgyis a címlapon lesz"

- Az nem volt semmi. - Mosolyodtam el.

- Elpakolok, te menj csak.

Állítom, hogy amíg Sherlock végleg ki nem költözött a Baker Streetről, az "1. Számú, Hercegnő elrablás" ügyhöz tartozó holmik egy közepes méretű dobozban lapultak. Sőt, szinte biztos vagyok benne, hogy a nyugdíjas éveinek első állomására is magával vitte őket.
Nem nevezném szentimentális alkatnak...

-*-

Alig fértem a bőrömbe. Szeplős Fred, és Piszkos Jimmy, akiket a Farewell's Headhez küldtem, friss hírekkel szolgáltak. Néhány napja a dombtetőn álló, hajdanán csempész laktanyaként szolgáló ódon épületből egy kocsi hajtott ki, benne egy herceggel. Az este folyamán pedig egy másik kocsi, ami azonban hamarosan visszatért. A két sasszemű figura pedig tisztán látott egy égővörös hajkoronát, amikor a kapunál leenőrizték, minden rendben van e a jármű belsejében.

Így hát felvettem a kapcsolatot az említett herceggel, és néhány levélben folytatott eszmecserének hála Leopold, majd mi is meglátogathattuk a barátnőnket, aki Sophieval együtt élvezi a ház védelmét.

-*-

Repesve szálltam ki a kocsiból, ami a kapuig hozott minket. Ott odaadtam annak a ruhaboltomnak a névjegykártyáját ahol Ireneal vásároltunk ( természetesen óriási engedménnyel ), így pontosan tudta, kihez kell kötnie az elefántcsont színű lapot.

Mikor pedig a kapun átlépve megláttuk a ház felől közeledő Irenet, szinte egyszerre tártuk szét a karunkat, hogy üdvözöljük.

– Arsène!– kiáltott fel a lány boldogan, és őt ölelte át elsőként.– Venus!- szorított azután magához engem.- Sherlock!- kapott ő is egy szoros ölelést.– El se tudjátok képzelni, mennyire örülök, hogy itt vagytok!

– Hiányoztál, te mesterdetektív!– harsogta Arsène.

– Nem vártatok meg? Újabb bűnözőket üldöztetek, nélkülem?

– Dehogyis! Egyetlen ügyet sem oldottunk meg, amióta elmentél!– nevetett Sherlock.

– Egy szavát se hidd– szólt közbe Arsène.– Az igazság az, hogy ő is eltűnt, a tankönyveibe temetkezett. Venus pedig hasonlóan kámforrá vált, csak ő a Baker Streeten kutatott utánad.

– És te mégmindig Monsieur Papon szerepét játszod?– kérdezte a barátnőnk.

–Méghozzá meg kell mondanom, meglehetős sikerrel– kuncogott Arsène.

Két alkalmazott eközben szúrós tekintettel bámultak minket. Ahhoz képest, hogy Irene egy titkos helyen rejtőzködő, leendő uralkodónő volt, kicsit túl sok látogató érkezett hozzá.

– Hogyan találtatok rám?– kérdezte a tőlünk, mit sem törődve a mogorva testvérpárral. Mert testvérek voltak, ez teljesen világos.

Sherlock habozott, mielőtt válaszolt volna, de Arsène azonnal kibökte:

- Venus hetekig állított megfigyelőket a "célpontokra" és így talált meg néhány napja. Úgy gondoltuk, előbb jöjjön Leopold, és csak aztán mi.

- Ő egy szót sem szólt erről...

– Megkértük, hogy tartsa titokban, mert meg akartunk lepni – magyarázta Sherlock.

– És nem tudtuk biztosan, mikor indulhatunk.

– De szerencsére végül igyekeztünk, amint látod – szólt közbe Arsène.

– És te? Hogyan vetted rá anyukádat, hogy megint elengedjen? – kérdezte Irene Sherlocktól.

– Nem tudtad, hogy az angliai Alpinista Klub, amelynek legalább két éve vagyok
képzeletbeli tagja, csodálatos túrákat szervez Walesbe? – mondta erre a szokásos gunyoros mosolyával.

–A jó öreg Alpinista Klub! – bólogattam.

Irene észrevette, hogy nincs poggyászunk, és meg is kérdeztem, mi az oka ennek.

– A Packard Goose fogadóban szálltunk meg, Oakenholtban – felelte Sherlock.

– Ami egy kisebb vagyonba került – tette hozzá Arsène. – A legnagyobb és legrondább szobát kaptuk, mert a többit mind lefoglalták.

– Az ünnepség miatt – magyaráztam.- Mondtam, hogy foglalj előre, de persze mentél a magad feje után. " Ne aggódj Venus, ki ne adná oda a szobakulcsát ha meglátja ezt az arcot?" - Idéztem fel mit mondott barátunk, mire mindhárman elnevették magukat.

Azután végre alaposabban szemügyre vették Farewell’s Head komor homlokzatát.

– Ide is ki kellett volna akasztani pár virágfüzért!

- Úristen, milyen barátságtalan ez a ház…a börtönben legalább a társaság jó volt... Maguk meg miért bámulnak minket ilyen szúrós szemmel?- Csatlakoztam a szemléhez.

– Azt ajánlom, fogja vissza magát, King kisasszony – sziszegte Pavel. – Nem kellene itt lenniük ebben a pillanatban.

– Adler úr nagyon meggondolatlanul járt el, akárcsak maga, Senorita Moreno.– tette hozzá határozott hangon Anita. –
Nem tartotta be Löwendorf herceg utasításait.- Örültem, hogy megtudtam a személyzet tagjainak nevét. Így sokkal személyesebb fenyegetésekkel tudok előállni, ha szükség lenne rá.

– Miféle nyavalyás hercegről hablatyol itt? – fakadt ki Arsène. – Ez itt a mi Irene barátnőnk, kedves ismeretlen hölgyem. Mi pedig annyiszor látogatjuk meg, ahányszor csak kedvünk tartja.

– Ne merészeljen ilyen hangnemben beszélni Löwendorf hercegről! – csattant fel Anita.- Biztos voltam benne, hogy ha Arsène megmozdul, valamelyik kutya belemélyeszti az agyarait, de ebben a pillanatban a ház felől feltűnt Sir Robert kerek ábrázata.

– Anita! Pavel! – fordult a szolgákhoz. – Mi folyik itt?

Amikor meglátott minket, kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Uram!

– Holden nem akarta beengedni őket, de Irene kisasszony közölte, hogy három jó barátjáról van szó.

– Ó, igen, Leopold említést tett erről az eshetőségről – felelte Sir Robert. – Maguk tehát…

- Venus King. Vagy Sierra Moreno, ahogy tetszik.

– Sherlock Holmes.

– És Auguste Papon. Szolgálatára, uram. De legfőképpen a mi kedves barátnőnk
szolgálatára!

– Uram – szólalt meg ismét Pavel –, szerintem értesíteni kellene…

– Ugyan már, Pavel, ne bonyolítsuk fölöslegesen a helyzetet! – zárta rövidre a vitát Sir Robert. – Ezek a fiatalemberek és a hölgy a vendégünk barátai. Jó barátai. Jöjjenek, foglaljanak helyet, csatlakozzanak hozzánk! Mindjárt vége a versenynek.- Így hát váratlanul azon kaptam magam, hogy limonádét iszom és apró szendvicseket majszolok a villa kertjében, Sherlock és Lupin társaságában. A kötelező bemutatkozások és üdvözlések után leültünk egy félreeső zugba, meghagytuk a felnőtteknek a regatta látványát, mi inkább azzal foglalkoztunk, hogy végre ismét együtt vagyunk.

Sherlock, aki éppen azt fejtegette halkra fogott hangon, milyen jelek vezették arra a következtetésre, hogy sem Pavel, sem Anita nem egyszerű szolga.

– Erőteljes izomzat, ami kisportolt testre vall. Egyenes tartás, harcias léptek. Kardtól vagy más hasonló fegyvertől származó vágás a bal alkaron. Ilyesmit nehéz beszerezni az edények leszedése közben.

- A nő valószínűleg jelentéseket ír: a ruhája alatt fűzőt visel, ami feltehetőleg védőöltözék lehet, a hüvelykujján és a mutatóujján pedig tintanyomok vannak a körme alatt, ami arra utal, hogy rendszeresen foglalkozik írással.- Daráltam le a magam megfigyeléseit.

– Szép munka, barátaim! – dicsért meg minket Arsène.

– Az viszont legalább igaz, hogy testvérek – folytatta a logikus következtetések mestere, Sherlock Holmes.

– Ösztönösen reagálnak egymás jelzéseire. Ez olyan embereknél szokott előfordulni, akik együtt nőttek fel.- Beszéd közben egy pillanatra a Helenától örökölt gyűrűre pillantottam.

– És róluk mit mondanátok? – érdeklődött Arsène, és a két kutyára mutatott, akik a közelben heverésztek.

– Szerintem anya és fia – felelte Sherlock.

– Az idősebb nyolcéves, a másik négy.- Csatlakoztam, kimondatlan versenyhez.

– Tévedsz – mondta erre Sherlocknak Irene. – Úgy hívják őket: Theo és Franz.

– De az egyik nőstény – jegyezte meg Arsène.

Sherlockal elgondolkodtunk egy pillanatra, aztán annyit mondtunk:

– Franziska?

És amikor erre a buldog felkapta a fejét, majd odabaktatott Sherlockhoz, hogy elvegye a falatot, amit kínált neki, Arsène-nel mosolyogva néztünk egymásra.

– Pont mint a régi szép időkben! – kiáltott fel Lupin. – Sherlock Holmesszal és Venus Kinggel hiába is  próbál vitatkozni az ember!

Egy pillanatig tényleg úgy éreztem, mintha visszatértek volna a régi szép idők: hármasban beszélgettünk, viccelődtünk, és körbevett minket a barátságunk és a cinkosságunk buborékja, amely megvédett a külvilágtól. De ezúttal akaratlanul is
érzékeltem, hogy a szomorúság rátelepszik a gondolataimra, és olyan sötéten vetül ránk, mint a ház árnyéka.

– Igazad van – jegyeztem meg bánatosan, és a tekintetemmel a vitorlákkal pettyezett tengert pásztáztam. – Minden ugyanolyan… De alapjában véve mégis minden más.

-*-

Megálltam a ház sarkánál, hogy észrevétlenül kihallgassam, mit beszélnek a felnőttek.

– Talán helyesebb lenne, Adler úr – mondta éppen Sir Robert Leopoldnak –, ha magával vinné a három vendéget. Nem szeretném, ha…

– Őszintén szólva, Sir Robert, nem értek egyet önnel. A gyerekek elválaszthatatlan jó barátok, úgyhogy Irene érdekében azt tanácsolnám, inkább engedje meg, hogy tovább maradjanak itt. Már ha nincsenek túlságosan terhére, természetesen.

– Ugyan már! Dehogy vannak terhemre! Örülök, hogy ennyi fiatal arcot látok magam körül. Csak, tudja, aggódom. Szavamat adtam a hercegnek, hogy a lehető legszigorúbb biztonsági intézkedésekkel óvom az ön kedves lányát.

– És ezt is teszi. De én jól ismerem a lányomat, tudom, milyen lázadó természetű. Minél inkább rabnak érzi magát, annál nagyobb a kockázat, hogy elkövet valami meggondolatlanságot… Korábban nekem is voltak kételyeim a két fiatalemberrel, és a kisasszonyal kapcsolatban, de ma már nincsenek.

– És mi volt az, ami a véleménye megváltoztatására késztette?

– Nelson úr.

– A főkomornyikja?

– Pontosan. Horatio igen éles eszű, értelmes ember. Ő hívta fel a figyelmemet arra, mennyivel nyugodtabban viselkedik Irene, ha módjában áll találkozni a barátaival, akiket ő választott. Akiket nem mi erőltettünk rá. Venus, Arsène és Sherlock derék gyerekek, hihetetlenül fürgén jár az eszük, és a szívük is jó, nekem elhiheti.

– El kell ismernem, hogy nekem is rokonszenvesek.

– Annyi mindenesetre bizonyos, hogy mindig is jó hatással voltak Irene ifjonti nyugtalanságára. És ne felejtsük el, hogy ezek a fiatalok a világ legtávolabbi sarkába is hajlandók elmenni utána. Nem csak ide. Ott voltak velünk Párizsban, a háború ellenére. Saint-Malóban. Évreux-ben. Meg azon a borzalmas skóciai utazáson, ahol szó szerint megmentették a lányom életét… Minek nevezné ezt, ha nem őszinte, hűséges barátságnak?

– Bizonyára úgy van, ahogy mondja – bólintott Sir Robert. – Akkor kiadom a
parancsot Pavelnek és Holdennek, hogy mindig engedjék be őket.

– Köszönöm. És meglátja, Sir Robert, így önnek is könnyebb dolga lesz.

Ekkor lépteket hallottam a hátam mögül. Halkan köhintettem, majd előléptem a rejtekhelyemről. Felkaptam néhány szendvicset, megdícsértem a kertet, és már spuriztam is vissza.

Mikor Leopold beszállt a kocsiba, és már elbúcsúzott Irenetól, még engem is magához hívott.

– Köszönöm, hogy szólt nekem Venus kisasszony. Egy életre az adósa vagyok. – mondta, azután a kocsi eltűnt a lándzsás
tetejű kovácsoltvas kapu mögött.

Irene mozdulatlanul állt, mint egy szobor, megvárta, míg a távolban elhalt a ló patáinak dobogása. Amikor megfordult, nehezen tudtam volna megmondani, hogy mi, vagyis Én, Sherlock, Arsène és Sir Robert közül melyikünk van a legnagyobb zavarban. Irene nem tűnt túlságosan feldúltnak, de néhány kis könnycsepp azért végiggördült az arcán.

– Mi az? – fordultam a két fiú felé, miközben megöleltem a barátnőnket. – Ti még kicsi korotokban sem sírtatok?

Biztosan megvan az oka annak, hogy a fiúk a felnőtté válás egy bizonyos pontján elvesztik az érzelmek kifejezésének képességét. Mintha a sírás, a szomorúság, a meghatódás olyasmi lenne, ami összeegyeztethetetlen a szakállal és a bajusszal. De nem ez volt az alkalmas pillanat a kérdés megtárgyalására. Már csak azért sem, mert Arsène szépen lebarnult arca egyelőre sima volt, mint a porcelán, és Sherlock képén is csak itt-ott jelent meg egy-egy szőrszál.

– Sétálhatnánk egyet a fiúkkal? – kérdezte ekkor Irene Sir Roberttől, és a falu irányába mutatott. – Jót tenne egy kis mozgás.

– Attól tartok, nem engedhetlek el – felelte erre a házigazda, akit Leopold addig győzködött, hogy kezelje Irenet családtagként, míg el nem kezdte tegezni.

– Túl veszélyes.

– De mi is ott leszünk, és megvédjük! – szólt közbe Arsène. – Nem eshet semmi baja!

– Nagyon szép dolog, uraim, és hölgyem. És látom, hogy bátorságnak éppúgy nincsenek híján, mint elszántságnak. Ennek ellenére sajnos nemet kell mondanom erre a sétára. Már ha nem érik be azzal, hogy elmennek a kapuig, aztán vissza.

– Sir Robert, kérve kérem! – kiáltott fel a barátnőnk. – Alig egy mérföldre van innen a falu főtere! Fél óra múlva már itt is vagyunk!

– Ha nem bízik bennünk, kérje meg a szolgálatában álló huszárt, hogy kísérjen el minket – tette hozzá Sherlock.

Sir Robert csodálkozva pillantott rá, meglepte, hogy a barátom a „huszár” szót használta.

– Az átlósan vágott oldalszakáll – magyarázta halkan Sherlock. – Ha nem csal meg az emlékezetem, akkor ez a huszárok jellegzetes szakállviselete.

- Mondtam már, hogy szeretlek? - Vigyorodtam el, Sherlock pedig enyhén elpirult.

Vendéglátónk legyintett, mintha azt akarná mondani, hogy ennek az apróságnak a szakállról semmi jelentősége.

- Vagy csak higgyen a rólam gyűjtött információknak. - Mosolyodtam el halványan.- Bár őszintén sért, hogy senki nem írta bele a jelentésekbe, a kivételes ízlést a ruhák terén. Határozottan állítom, hogy az az egyik legelőnyösebb tulajdonságom a pontos célzás mellett, amit viszont túlságosan is kihangsúlyoztak.

– Ha ragaszkodnak a sétához, a kapuig mehetnek – jelentette ki a férfi szárazon, azután sarkon fordult, és otthagyott minket.

– Tessék… Látjátok, mit csináltatok? Te feldühítetted a tudálékoskodásoddal, te pedig a kotnyelességeddel – tréfálkozott Arsène, mihelyt magunkra maradtunk.

– Ami azt illeti, eléggé hajthatatlannak látszott – vigyorodott el gúnyosan Sherlock. – De gondolom Venus csak ezért győzte meg magát, hogy megemlítse a jelentéseket amiket a továbbításuk előtt bizonyára még szignózott is. Szerintem az úr pedig a tüskés természete miatt nem talált soha feleséget.

– Már én is gondolkodtam azon, hogy vajon özvegyember vagy agglegény – szólalt meg Irene.

– Nem hord gyűrűt, és annak sincs nyoma, hogy a közelmúltban hordott volna – tűnődtem. – Lehet, hogy nincs igazam, de úgy gondolom, hogy a mi Sir Robertünk megrögzött agglegény.

– Na és most mi lesz? – kérdezte Arsène.

– Elmegyünk a kapuig?

– Jobb, mint itt maradni – felelte Sherlock, majd a hátamra fektetett kézzel, nyomunkban a kutyákkal elindultunk a kerti úton.

Irene ezalatt elmesélte nekünk az álmát egy labirintusról, közepén egy homokórával. De amikor a sötétséggel teli homokóra értelmezéséhez ért, elakadt, és tőlünk várt segítséget.

– Furcsa, hogy pont én vittelek be a labirintusba – jegyezte meg Arsène, aki mellette sétált. – Én inkább kimenni szeretek az ilyen helyekről.

– Az álmok szinte sohasem egyértelműek. De szerintem az agyad azt sugallja, hogy… fogytán az időd – jelentette ki Sherlock szárazon. – Hogy mire, azt nem tudom.

Odaértünk a kapus házához, és elkanyarodtunk a szerszámosbódé felé.

– Talán már kevés időd van arra, hogy… – próbáltam magyarázni Sherlock értelmezését, miközben a kapun túli világot néztem.

– Hogy elmenj innen? – találgatta Sherlock.

– Igen! Hogy elszökjek és eltűnjek. Esetleg… esetleg a ti segítségetekkel! Talán megtehetnénk, hogy… – folytatta hevesen Irene.

– Csavargóknak álcáznánk magunkat! – vágott a szavába Arsène. – Miért ne? Te amúgy is jól tudsz színészkedni! Emlékszel, amikor a barátságtalan ír ifjú, Irving O’Malley képében jelentél meg az evezősklubban?

– Az az álnok Holden figyel minket – suttogta a lány, és elfordította a fejét.

– Nem lep meg – mondta erre Sherlock. Azután egy időre komor hallgatásba merült.

– Badarság – mondta végül.

- Nem javaslom.- Értettem egyet.

– Micsoda? – kérdezte a lany.

– A szökés. Ennél butább ötletet még sosem hallottam.

– Ejnye, Sherlock! – rótta meg Arsène. De Sherlock csak folytatta.

– Komolyan beszélek, Irene. Sürgősen verd ki a fejedből! Sir Robert nem véletlenül aggódik annyira. Én is aggódnék a helyében. Ez itt most nem olyan, mint a nyomozásaink, ez nem játék.

– Mi sosem játszottunk, Sherlock – tiltakoztam halkan. Nem akartam, hogy a szerelmem túl messzire menjen.

– Dehogynem! Azt játszottuk, hogy mindenkinél rettenthetetlenebb és ravaszabb kalandorok vagyunk. Időnként a veszélytől sem riadtunk vissza, és élveztük is, ez tagadhatatlan… De itt most másról van szó – mondta, fejével a kapuslak felé intve. – Ezúttal nem azt kell bebizonyítanunk, milyen ügyesek vagy talpraesettek vagyunk. Itt igazi ellenségek vannak. Veszedelmes ellenségek. Akik bármire képesek. Ostobaság lenne alábecsülni őket.

– Világos – mondta a lány, és sértődötten csóválta a fejét. Tudtam, hogy bántónak találta Sherlock szavait. Bántónak találta, hogy úgy beszélt, mintha négyünk közül egyedül ő fogta volna fel igazán, milyen helyzetbe sodródtam. Valószínűleg úgy gondolta, hogy a  nyugodt, megfontolt Sherlock, a jó barát, akivel annyi lélegzetelállító kalandot és veszedelmet éltünk át, hirtelen pökhendi, nagyképű Holmes úrrá változott. – De van itt valami, ami talán elkerülte a figyelmedet… – tette hozzá, bár látszott legszívesebben egyszerűen csak lekevert volna neki egy pofont. – Mégpedig az, hogy fölösleges volt megtenni ezt a hosszú utat, ha mindössze annyi mondanivalód van számomra, hogy jobb, ha szépen meghúzom magam a ketrecben, ahová bezártak!

Sherlock döbbenten meredt rá, mintha csak most jutott volna el az agyáig, mit is mondott, vagy mintha az egész fejtegetése tévedés lett volna, és most legszívesebben visszaszívná.

– Ott a kapu, Mr. Holmes – mondta Irene résnyire szűkült szemmel. – Ön, velem
ellentétben, akkor lép ki rajta, amikor csak kedve tartja. Nagyon köszönöm a látogatást!- Ezek után faképnél hagyott minket, és futva távozott a sziklák felé.

– Sherlock...

- Bele se kezdj Venus!- Dörzsölte meg a homlokát Sherlock.

- Tudom, hogy nem akartad ezt mondani. Vagy legalábbis nem így.

- Kettőnk közül te érteted meg jobban magad az emberekkel. Tudom, hogy te is azon a véleményen vagy mint én.

- Igen, én is úgy gondolom ahogy te. De tudod, hogy mások milyen könnyen félreértenek. Néha még én is.

- Nem akartam megbántani.

- Nem tetted. Csak be van zárva, sok minden történt vele mostanság, és ahogy mi, úgy ő is kezd felnőni. Sok minden nyomja most a vállát.

- És ezen én nem segítettem.

- Arséne utána ment. Csak le kell nyugodnia, nem haragszik rád igazán. Csak... néha mielőtt mondasz valamit, gondolj bele, mit érez a másik. Ne csak analizáld, ténylegesen értsd meg. Tudom hogy nehéz, nekem is időbe telt, és sokszor most sem megy.

- Köszönöm.

- Bármikor. Gyere, menjünk utánuk.- Karoltam bele Sherlockba, aki mély levegőt vett, mielőtt elindultunk volna. Nem jutottunk azonban sokáig, mert Lupin szembe jött velünk.

- Üzeni, hogy megbocsátott. De szerintem ma már ne zargassuk.

- Jól van.- Bólintottam.

Végül Sir Robert ragaszkodott ahhoz, hogy a fiúktól elszakadva, én is a házban szálljak meg. Talán hogy Irene ne legyen ismét ingerült. Vagy csak a herceg és az alkalmazottak nem akartak szem elől téveszteni. Úgy tűnik, én vagyok a szükséges rossz.

Másnap a reggelinél mindenki Irenet figyelte, bár egy szót sem szóltunk.

– Tudom – mondta, miközben egy pirítós sarkát rágcsálta. – Rémesen nézek ki.

– Újabb álmatlan éjszaka?

– Igen, valami olyasmi, Sir Robert.

– Van okunk az aggodalomra, Irene kisasszony? – faggatta tovább.

– Ó, nem, dehogy. Előbb vagy utóbb mindnyájan meghalunk! – felelte, aztán rögtön meg is bánta a szemtelenséget, pláne, mikor meglátta a megrovó arcomat. – Elnézést. Állandó migrén kínoz.

– Irene, tudunk segíteni valamiben? – kérdezte Sophie.

– Hát persze! – felelte, és erre én rosszat sejtve összehajtogattam a szalvétámat. – Rengeteg dolog van, ami segítene rajtam. Például ha elsétálhatnék a faluba a barátaimmal, kimehetnék innen, láthatnék valamit ezen az öreg házon kívül… Azt nem mondom, hogy szívesen táncolnék a falusi ünnepségen, már egy olcsó cukrozott almával is beérném… De úgy látszik, ez a szerény kívánságom sem teljesülhet, igaz, Sir Robert?

Felsóhajtottam, és láttam, hogy a ház ura elsápad, és haragosan markolja a szalvétáját. Nyilvánvalóan kezdett belefáradni, hogy folyamatosan féken kell tartania a lányt, és látszott rajta, hogy már-már terhére van a Löwendorf hercegtől kapott feladat, amelyet olyan nagylelkűen elvállalt.

– Irene, kérlek ne beszélj így!

– Ha nem akarod hallani, akkor nem mondom, Sophie. Rendben – felállt. – De gondolnom azért szabad, nem? És most, ha megengedik, átmegyek a szalonba, hogy fájdalmas nosztalgiába merüljek valamelyik pamlagon.

Talán túl hevesen pattant fel. Azt mondják, hogy amikor nagyon fáradt az ember, a hirtelen mozdulatoktól amolyan függönyféleség ereszkedik a szeme elé. Az előző pillanatban még az asztalra támaszkodott, a következőben meg már a földön hevert.

Sophie segítségért kiabált, Sir Robert pedig tehetetlenül állt mellette. Én pedig, bár ez nem külső sérülés volt, így nem értettem úgy a dologhoz, próbáltam a barátnőnket magához téríteni, egy hideg vízes vászonzsebkendővel.

Megjött Anita, aki mindenkit elküldött, azután nekilátott, hogy befejezze amit elkezdtem, és magához térítse a lányt.

Tévedtem, gondoltam: ez a nő nem gyorsíró, hanem képzett ápolónő! Mindenesetre bevált a dolog. Irene szerzett egy-két lila foltot, de azt mondta, megérte.

Elengedtek sétálni. Elhagyhatta a sziklákkal övezett Farewell’s Headet. Méghozzá velünk.

Pavel elvitt minket a fogadóig, bement értük, azután engedélyezte, hogy végigsétáljunk az egyik part menti ösvényen, kis öblök és rövid kavicsos partszakaszok között. A táj, amint azt örömmel, mégis fájó szívvel állapítottam meg, hihetetlenül emlékeztetett Saint-Malóra, ahol megismerkedtünk.

Beszélgetés közben a tengert fürkésztem, mintha arra számítanék, hogy hamarosan egy holttestet sodor elém az ár. És eszembe jutott minden, ami utána jött: az üldözés a háztetőkön keresztül, a szállodákba meg titkos bűnbarlangokba vezető portyáink, és végül az első nyomozásunk lezárásaként a bűnös leleplezése.

– Szerintem meg kellene újítanunk az akkori ígéretünket – szólalt meg sz ifjú hercegnő. Talán ő is ugyanarra gondolt, mint én. – Emlékeztek még a fekete dáma esetére?

– Hogyan felejthettük volna el? – mondta erre Arsène, aki mintha már túltette volna magát mindazon, ami tegnap történt köztünk.

– Az volt az utolsó alkalom, amikor anyám mindannyiunkat el tudott vinni nyaralni – dünnyögte Sherlock. – De nem hiányzik a tenger.

- Az volt az utolsó elkeseredett kísérlet a család összehozására. De nagyon kellemetlen volt.- Emlékeztem vissza.

– Hát akkor tegyünk újra fogadalmat. Mint akkor: felejtsük el a tegnapi nézeteltéréseinket, és mondjuk ki, hogy semmi sem változott köztünk.

– Ez nem lesz könnyű… – jegyezte meg Arsène, és Pavelre mutatott, aki alig tíz méterrel lemaradva jött utánunk. – Miután a kétlábú buldogod egy pillanatra sem hagy békén minket!

Sherlock egy szót sem szólt, csupán bosszúsan pillantott Horakra.

– Szerintem tegyünk újabb fogadalmat – erősködött tovább Irene, és segítség kérőn rám nézett. És hogy lássuk, komolyan beszél, előrenyújtotta a kezét. – Vagy együtt, vagy sehogy.

Pavel szórakozott pillantást vetett ránk, mintha négy kisgyereket látna maga előtt, akik homokvárat építenek. Nem sejtette, kikkel van dolga.

– Jól van – mondtam a két fiúra nézve, és csatlakoztam a vörös hajú barátnőnkhöz.

Éreztem a kezüket a kezemen, és abból, ahogy együtt ismételtük az esküt, megértettem, hogy a szándékaink semmit sem változtak, és a szívümk olyan tiszta, hogy annak semmiféle veszekedés nem árthat. Nagy tehertől szabadultam meg. Máris könnyebbnek éreztem magam. És arra gondoltam, hogy a könnyű dolgok hajlamosak elrepülni.

Elnevettem magam, és a barátaim szemébe néztem.
– És most mit szólnátok hozzá, ha leráznánk ezt a kellemetlen alakot? - Csak hogy érzékeltessem, milyen összhang volt köztünk: egy szót sem kellett szólnunk többet, mégis pontosan ki tudtuk tervelni, hogyan szabaduljunk meg Paveltől.

Elegendő volt néhány intés és pillantás. Egyszerűen elmentünk egy másik ösvényig, amely felvitt a part menti országúthoz. Itt már a falun kívül jártunk, távol a Packard Goose fogadótól. Visszafordultunk, majd egy ponton Sherlock szinte észrevehetetlenül biccentett egy kis pub, a Buccaneer’s bejárata felé. Gyorsan beléptünk, mielőtt Pavel megállíthatott volna minket.

– Hé! – tiltakozott a testőr, mihelyt meglátta, mit csinálunk. De elkésett.

– Ott egy hátsó ajtó! – kiáltott fel Sherlock, és a helyiség túlsó végében lógó függöny felé mutatott.

– Elnézést! Elnézést! – nyomakodtam át a nem túl nagy létszámú vendégseregen.

Arsène mögöttem bűvészre valló ügyességgel lökött a földre egy halom tányért, majd felkiáltott:

– Jaj! Nagyon sajnálom… Beszéljék meg a dolgot azzal a fiatalemberrel, vele vagyunk – intett Pavel felé, aki épp ekkor lépett be az ajtón.

– A tányérjaim! – bömbölte a felbőszült kocsmáros, és megragadta Pavel gallérját.

Mi eközben kiszaladtunk a Sherlock által felfedezett ajtón. Egy kis mellékutcában
találtuk magunkat. Azután elrejtőztünk a legközelebbi ház mögött.

– Nagyszerű! – örvendezett Sherlock. – Pavel természetesen nem kötheti a jelenlévők orrára, hogy valójában katona, mert akkor vége lenne a titkos küldetésnek. Úgyhogy kénytelen lesz jó képet vágni a dologhoz, és majd azt mondja magáról, hogy házi cseléd, akinek három csintalan gyerekre kell vigyáznia… vagy valami hasonlót.

– Rendben, de legfeljebb negyedóránk van, mielőtt ránk találna – figyelmeztetett Arsène, és körbenézett. – Ebben a pöttöm faluban nagyjából úgy lehet elbújni, mintha egy elefántot arra kérnénk, sétáljon át észrevétlenül a Louvre előcsarnokán. Irene, mit
szeretnél kezdeni váratlan szabadságoddal?

– Cukorkát venni. Citromos savanyúcukrot, egész pontosan.

– És hol?- Az előző napi vitorlásversennyel kezdődött falusi ünnep alkalmából sokan nyitottak a házukban rögtönzött boltot, és több volt a nyitott kapu, mint a zárt. A földszinti szobákat üzlethelyiséggé alakították át, ahol mindenfélét lehetett kapni, az almatortától a füstölt angolnáig.

Besurrantunk egy kissé rendezettebb külsejű boltocskába, melynek kézzel festett cégére különféle édességeket, többek között savanyúcukrot ígért. És az illat, amely odabent fogadott, nem okozott csalódást. Aprócska bolt volt, a polcok csak úgy roskadoztak a színes cukorkákkal teli üvegek alatt, a pulton pedig cseresznyés, szilvás, mazsolás, krémes aprósütemények sorakoztak tálcákra rakva.

Egyetlen vevő volt előttünk, egy kis öregasszony, akinek olyan hangja volt, mintha selyempapírt tartana a szája elé, és úgy nézegette a tálcákon tornyosuló
teasüteményeket, mint megannyi kincset. Hol az egyik felé lendült a keze, hol a másik felé, rámutatott valamelyikre, aztán megrázta a fejét és a mellette lévőre mutatott, az eladónő pedig türelmesen követte az utasításait. Úgy hatott az egész, mintha nem is süteményeket válogatnának, hanem valamiféle szertartást mutatnának be.

Arsène aggodalmasan pillantgatott ki az egyetlen ablakon. Biztos volt benne, hogy az üldözőnk hamarosan ránk talál. És kénytelen voltam igazat adni neki.

Sherlock viszont minden jel szerint remekül érezte magát az édességbolt illatos nyugalmában. Úgy láttam, az orra előtt sorakozó üvegekben lévő cukorkákat számolgatja. Legnagyobb meglepetésemre ekkor fedeztem fel, hogy van egy gyenge pontja: imádja az édes finomságokat.

- Jimmy, ne szórakozz már szegény hölggyel!- Szólaltam meg mindenki meglepetésére. A néni apró sikkantással pördült meg, majd olyan mélyen meghajolt, mintha maga a királynő előtt állna.

- Senorita, micsoda megtiszteltetés!

– Megveszitek nekem a savanyúcukrot, ugye? – súgta a hátam mögött Irene, de Arséne valaszát nem hallottam, csak hogy csukódik az ajtó.

- Uraim, akit maguk előtt látnak, talán a legkíválóbb álcázóművész, Piszkos Jimmy.

- Nagyon örvendek.

- A vendégem.- Fordultam az eladó felé.- És adjon kérem egy zacskó citromos savanyúcukrot is. - Kevés alkalommal láttam olyan lelkesnek Lupint, mint akkor, mikor a maszkokról beszélt Jimmyvel. És Sherlock is jobban figyelt, mint számos későbbi ügyünk során.

Jimmy hangos volt, nagyon gyorsan beszélt, és apró termetét széles gesztikulációval kompenzálta. Nehezen bukott le, de mivel pocsék hazudozó volt, nem tudta magát kidumálni. Ezért dolgozott együtt Szeplős Freddel, aki magas, halk, visszahúzódó alak volt, a kabátja alatt legalább nyolc különféle pengével. Ha valaki belekötött, kérdés nélkül szúrt. Mégis, valahogy még egszer sem tartották bent sokáig, ha végre megszólalt olyan ügyesen bánt a szavakkal, mint a pengével.

Így hát mikor a zsebembe süllyesztettem a cukrot, és Pavel megtalált minket, mire visszafordultam, Jimmynek már nyoma sem volt.

– Kér egyet? – kérdezte gúnyosan Arsène Paveltől.

– Cukorka és képeslap! – kiáltott fel a férfi. – Micsoda gyerekes dolog! Ez volt az utolsó közös sétájuk. Azonnal szólok Sir Robertnek…

– És pontosan mit akar mondani neki? – szólt közbe Sherlock, miközben félbeharapott egy cukorkát. – Hogy nem volt képes lépést tartani három… gyerekkel? - Ezúttal jól jött, hogy sokszor nem olyan burkoltan beszél mint én.

Pompás hangulatban tértünk vissza Farewell’s Headbe. Mi hárman cukorkát szopogattunk és élénk társalgást folytattunk a legkülönfélébb témákról, miközben a követésünkre kirendelt őr komoran baktatott két lépéssel mögöttünk.

– Ne vegye túlságosan a szívére, Pavel – mondtam neki, amikor a kapu közelébe értünk. És megkínáltam egy cukorkával.

– Nem haragszunk magára. Megértem, hogy parancsot teljesít, és sajnálom az összetört tányérokat. Visszaadom a pénzét, még ma este. Majd kérek Sophie-tól. De higgye el, szükségem volt egy kis nevetésre. Mindannyiunknak szükségünk volna rá Farewell’s Headben. És végül is nem történt semmi helyrehozhatatlan, nem igaz?
Pavel elfogadta a cukorkát, de egy szót sem szólt. Csak intett Holden úrnak, hogy engedjen be minket.

Hazatérve igen jó hangulatban találtuk Sir Robertet és Sophie-t. A vendéglátónk annak örült, hogy épségben hazaértünk, Irene anyja pedig annak, hogy fel tudott kelni, és ha mankóra támaszkodva is, de egymaga meg tudott tenni néhány lépést.

– Minden rendben, Pavel?

– Igen, azt hiszem – morogta a férfi, mire hálás mosolyt villantottam rá.

– Egyszerűen csodálatos volt! Köszönöm, Sir Robert! – lelkendezett a barátnőnk. A házigazda nyakába borult, és kétfelől arcon csókolta.

Sir Robert jól láthatóan elvörösödött, és zavartan mosolygott, miközben érthetetlen szavakat dörmögött.

Irene közben Sophie-t is átölelte, aki aggodalmas pillantást vetett rá, de boldog tekintetét látva már nyugodtabban szorította magához.

– Anyáddal arra gondoltunk, hogy ma este különleges vacsorát rendeznénk, és esetleg, ha Sophie-val hajlandók lennétek zenét szolgáltatni, talán… még egy kis táncos összejövetel is lenne, amire mindenkit meghívunk, magukat is, Anita és Pavel… Mit szólnak hozzá?

– Remek ötlet, Sir Robert! – vágta rá Arsène. Azután könyökkel oldalba bökte Sherlockot. – Na ugye! Megmondtam! Mindig kell, hogy legyen az embernél legalább egy fekete öltöny!

- Venus rábeszélt, hogy rakjak be egyet.- Dörmögte a fiú végigsimítva az oldalamon.

– Táncos összejövetel? – nevettem el magam Ireneal együtt, ugyanis elkezdtük számba venni a táncra kapható hölgyeket, beleértve Anitát is, de még négyig sem jutottunk.

De azután megértettem, hogy a házigazdánk csupán egy kis vidámságot akar vinni az egyhangú Farewell’s Head-i életbe.

– Pompás gondolat, Sir Robert! – mondtam hát. Eszembe jutott, hogy milyen régen táncoltam már, és hogy Irenenak is hoztam egy gyönyörű ruhát ajándékba.

Ám amikor már minden előkészület megtörtént, amikor már Sherlock és Arsène is elment átöltözni a Packard Goose fogadóba, majd ifjú úriemberekként tértek vissza
Farewell’s Headbe, mi pedig Ireneal mindennel elkészültünk, így hamarabb lementem köszönteni a fiúkat, vagyis amikor elértünk ennek a lényegében tökéletes napnak a fénypontjához, pontosan abban a pillanatban, amikor a barátaimat egy pohár pezsgővel üdvözölték, és Sir Robert Bewel-Tevens nekiállt, hogy elmesélje nekik, hogyan tett szert a hajtókáján ékeskedő kitüntetésekre, nos, pontosan ekkor, Maria von Hartzenberg hercegnő, mielőtt ünnepélyesen levonult volna a szalonba, egymagában, a hálószobában, a sziklaszirt tetején álló, magányos ház első emeletén akkorát sikoltott, hogy beleremegett az épület.