Esett az eső, én pedig gyakorlatilag mezítláb voltam, amikor kimentünk a kastély kertjébe. Newark falai fenyegetően magasodtak fölénk, az ég pedig olyan volt, mintha ázott pókhálókból szőtték volna. Sherlock vezetésével leereszkedtünk a falikárpit
mögötti titkos átjáróba, amely a pincébe vezetett. A pincéből egy széncsúszdán keresztül lehetett kijutni a szabadba. Az emberünk is nyilvánvalóan erre menekült el.

Számításaink szerint legfeljebb tíz perc előnye lehetett. És valamennyien
egyetértettünk abban, hogy csak egyfelé mehetett: a folyó mentén Port Glasgow felé.

Mi is futásnak eredtünk hát libasorban. Arsène szaladt elöl, kezében egy régi
olajlámpással, amelyet a pincében kapott fel, s amely most úgy libegett a sötétben, mint egy tébolyult szentjánosbogár. Futottunk, ahogy az erőnkből telt, de vigyáztunk, nehogy elszakadjunk egymástól.

Körülöttünk sötét és csönd honolt. Azután valahol előttünk hangok hallatszottak.

Megálltunk, és közelebb húzódtunk egymáshoz. Az eső eláztatta a ruhánkat, a hajunkat, már-már a csontunkig hatolt.

Arsène eloltotta a lámpást, és a sötétben szinte tapogatózva haladtunk tovább a Clyde folyó partján.

Pár lépés után megtorpantunk, mert egy tisztásra értünk. A rét szélén két ember állt.

Bebújtunk a bokrok közé, és megpróbáltunk rájönni, kik azok, de a sűrű eső és a két férfi öltözéke – Baumann úr köpenye! akkor hát ő az egyik? – miatt csupán két elmosódó, csuklyás árnyat láttunk.

Annyit azonban ilyen távolságból is megállapíthattunk, hogy korántsem baráti beszélgetés zajlik köztük. A szél pedig, amely hevesen fújt a folyó felől, felénk sodorta a szavaikat.

– Most már tűnj el innen, megértetted? – kiáltotta oda az egyik a másiknak. Az volt a benyomásom, hogy ismerem ezt a hangot. De kié lehet? Oliveré? Vagy talán Arthur úré?

– Neked kell eltűnnöd! – vágott vissza a másik, a foga között szűrve a szót.

– Azt hiszed, nem jöttem rá, ki vagy?- Előrehajoltam, hátha meglátom, kik között folyik a szóváltás, de hiába. Túl messze voltak.

– Ezúttal hányan vagytok? – károgta az egyik ismeretlen. Most már biztos voltam benne, hogy Baumann az.

– Mégis hogy mertél idejönni?

– Egy napod van! Egyetlen napod van rá, hogy eltűnj, és megmondd a tieidnek,
hogy…

– Hallgass! Füstbe ment a tervetek!- Ekkor durván lökdösni kezdték egymást. Úgy vettem észre, hogy a férfi, aki
Baumann-nal veszekszik, eléggé feltűnően sántít. Talán Arthur az?
A lökdösődés folytatódott.

– Azt hiszed, megijesztesz?

– Amikor kiderül…

– Amikor kiderül, már túl késő lesz!
Ebben a pillanatban valamelyikünk, miközben a bokrok között helyezkedett, rálépett egy ágra, amely eltört. A reccsenés úgy visszhangzott végig a tisztáson, mint a mennydörgés.

A férfiak arcukat csuklyájuk alá rejtve azonnal hátrafordultak, és az egyikük
felkiáltott:

– Hé! Ki van ott?- Felismerni véltem Oliver hangját.

De ekkor Sherlock megragadta a kezem, és odasúgta:

– Gyere! Tűnjünk el innen!
És újra futásnak eredtünk az erdőben, mintha maga az ördög járna a sarkunkban.

-*-

Biztos vagyok benne, hogy mások a mi helyünkben még a másnap reggelt se várták volna meg, hanem azonnal összecsomagolnak, és elhagyják a kastélyt.

De minket nem ilyen fából faragtak. Minél nyilvánvalóbbá vált, milyen veszélyesek és rejtélyesek a dolgok, annál jobban összetartottunk, és annál hajlamosabbak voltunk új kihívásnak felfogni őket.

Sherlock, aki szokása szerint néma töprengésbe merült, a morzejeles üzenet rejtélyét akarta megoldani. Arsène-nek eszébe jutott valami, és magányos felfedezőútra indult, Irene az apját akarta figyelmeztetni, hogy vigyázzon. Azt akarta, hogy tartsa nyitva a szemét, de nem szeretett volna túlságosan ráijeszteni, akkor ugyanis nem maradt volna időnk leleplezni a newarki kastély titkát. Ami engem illet, Wesley továbbított néhány levelet a mostani, és a lehetséges üzletfeleimtől, amiket muszáj volt miharabb megválaszolnom.

Tömérdek kérdés motoszkált bennünk: miért tért vissza Baumann a kastélyba az éjszaka közepén, és miért lopózott be Irene szobájába a falikárpit mögötti titkos átjárón keresztül? Honnan tudott az átjáró létezéséről? De legfőképpen: ki volt a két férfi, aki előző éjszaka a tisztáson veszekedett? Afelől nem volt kétségünk, hogy az egyikük Baumann. De a másikat nem ismertük fel a sötétségben. És még egy kérdés: min
veszekedtek? Miért vágtak ilyen fenyegetéseket egymás fejéhez?
Kétségektől kóvályogva mentünk le reggelizni. Leopold semmit sem vett észre az éjszaka történtekből, kipihenten ült az asztalnál. Az asztalfőn helyet foglaló McSweeney is tökéletesen nyugodtnak tűnt. Éppen kirándulást terveztek a halpiacra, amelyet Greenockban tartanak a folyóparton.

Szívélyesen üdvözöltük egymást, de McSweeney úr nem állt fel.
– Bocsássanak meg, de fáj a lábam – mondta. – A nedves idő nekem se tesz jót.

És ekkor megvilágosodtam.

- Bocsássanak meg... - Hebegtem.- Mennem kell, mert... a kora reggeli sétám során elhagytam... az egyik gyűrűmet.- Meg sem vártam az engedélyt, máris felálltam, és enyhén tántorogva rohantam fel a szobámba. A hosszú szoknyát egy szoros felsőre és nadrágra cseréltem, az uttóbit pedig a csizmám szárába tűrtem. A pisztolyomat és a késeimet a csizma szárába rejtettem, a legyezőm pedig szokásos módon az oldalamon függött. A hajam lófarokban hullott alá, a tükörképem pedig megkínzottan nézett vissza rám.

- Nem lehet igaz.- Suttogtam csak magamnak.- De annak kell lennie. Egybevágna. - Túl sok. Az információk figyelemért könyörögve dörömböltek a koponyán belső falán. Kezemet a halántékomra szorítva estem térdre. Baumann! Beszélned kell vele!

Zihálva álltam fel az öltözőasztalnak támaszkodva. A titkos átjárót használva kiszöktem a kastélyból, és egyenesen a csónak felé vettem az irányt. Figyeltem ahogy a barátaim eveztek, így mondhatni jól, és egészen gyorsan odaértem, ahol a barátaim elmondása alapján Baumann hajója, a Lorelei horgonyzott.

A félhomály elfedte a kutakodó szemek elől a részleteket, csupán a hajó körvonalai voltak jól kivehetőek.

Csendesen fellopóztam a hajóra. Baumann bizonyára még alszik.

Ebben a pillanatban láttam meg azt, amire őszintén szólva számíthattam volna.

Sok holttestet láttam életem során, jóval többet, mint az egészséges lett volna. De az árbócra felakasztott, békésen lengedező Baumann emlékezetes volt. A nyakán a kötél megfeszült, ezzel afféle morbid hintához tette hasonlatossá a férfit.

Nem időzhettem sokat, a nap előbb-utóbb felkel. Így hát, a férfi kabinjába mentem, hátha találok valamilyen iratot. Látszott, hogy már előttem is jártak itt, de nem lepődtem meg. A szobát feldúlták, bár próbálták úgy-ahogy rendbehozni, mintha csak egy rendetlen, vagy egy részeges lakott volna a hajón. Megtalálták amit kerestek, ez nyilvánvaló volt. A cseh címer több helyen is megjelent, ennyi elég is volt nekem. Amilyen észrevétlenül jöttem, úgy távoztam. Már éppen azt hittem hogy megúsztam, mikor lépések zaja verte fel körülöttem a csendet, de mire megfordultam, csak az apró szúrást éreztem a nyakamon, hogy a világ körülöttem elmosódik, és hogy valaki elkap, mielőtt a földre esnék.
Majd minden elsötétült.

-*-

Bódult voltam a drogtól, amit az injekcióval belém juttattak. A számat mintha vattával tömték volna be, a fejem lüktetett, a szemem nem fókuszált, ráadasul gondolkodni is nehezemre esett.

- Jó reggelt, virágszálam!- Mikor felismertem a hangot, legszívesebben üvöltöttem, és törtem-zúztam volna. De a számat betömték. A kezeimet és a lábaimat pedig megkötözték. Így hát csak annyit tehettem, hogy próbáltam tartósan a gyűlölt arcra nézni.- Talán túl nagy adagot kaptál.- Hallottam távolról a hangot. - Őszintén meglepett Vermissen Moreno.- Inkább becsuktam a szemem, hogy ne lássam a forgó szobát. Szobát? Nem, ez nem szoba. De ez volt a legkissebb problémám.- Tudtuk hogy okos, de azt nem, hogy egyenesen zseniális! Maga nem indul félinformációk alapján magánakciókra, ezt már megfigyeltük. Kétségbeesett lehetett, ha még a barátainak sem szólt a terveiről. Ha teljesen összeszedi magát, talán részletesen is kifaggatom. Most azonban ha megbocsát, még be kell fejeznem amiért idejöttem.- Erre kissé magamhoz tértem, és hasztalanul vergődve próbáltam kiszabadulni, ami az elrablómból gúnyos nevetést váltott ki.- Bármilyen élvezetes is figyelni a próbálkozásait, de nem kockáztathatom, hogy túlságosan feltalája magát itt.- Letérdelt elém, és újra éreztem a szúrást a nyakamon. Még láttam ahogy az elrablóm kilép a helységből, majd a fejem oldalra bicsaklott, és tehetetlenül a falnak dőltem.

-*-

Mikor hangokat hallottam, nem mozdultam. Nem akartam, hogy újra kiüssenek, csak a szememet nyitottam ki résnyire. Ezúttal hamarabb kitisztult a kép, talán mert nem kaptam akkora adagot a szerből.

– Téged aztán nem volt könnyű elkapni – mondta az emberrabló.

Megfordultam, és Olivert láttam meg, aki a kabin sarkában ült egy zsámolyon.
Kinyújtotta a kezét egy kancsó felé, hogy vizet töltsön magának.

– Szomjas vagy, mi? – kérdezte az ágyon fekvő alaktól, akit lassan felismertem: Irene volt az. – Biztosan szomjas vagy. Ha megígéred, hogy nem tréfálsz meg, és nem kezdesz sikoltozni, kiveszem a rongyot a szádból.

A lány ösztönösen próbált mozogni, kiszabadítani magát, amitől csörögni kezdett a vaslánc és a gyűrű. Ettől a hangtól azonnal mozdulatlanná dermedt.

– Bízhatok benned? – dünnyögte Oliver, miközben egy pillanatra sem vette le róla savószínű szemét. A tekintete egyszerre volt gyengéd és rémisztő, távoli és metszően éles. De nem volt benne semmi emberi, gyengének tűnt, mégis mohónak. Madárszem, gondoltam, és hirtelen úgy találtam, hogy Oliver egész arca albatroszra, ezüstsirályra vagy valamilyen tengeri ragadozóra emlékeztet.

Irene óvatosan bólintott, és hagyta, hogy közelebb lépjen hozzá. Egy gyors
mozdulattal kirántotta a szájából a szövetdarabot. Mély lélegzetet vett, hogy levegővel töltsem meg a tüdejét. Azután mohón kortyolni kezdte a vizet a
kancsóból.

Oliver elvette a kancsót, és letette jó messze tőle, hogy ne érhesse el. Nem ült vissza, kissé görnyedten állt az alacsony mennyezetű kabinban, és kitartóan bámult. Kabin. Egy hajón vagyunk. Még nem futott ki.

– Nem értem – suttogta a lány. Tudtam, hogy ez volt a tiszta és egyszerű igazság.

Oliver arcán kényszeredett mosoly jelent meg.

– Mit nem ért?

– Ezt az egészet – felelte ő. – Mit keresek én itt? - Körbenézett, és meglátott.- És miért van itt Venus?- Tudtuk mi volt a kimondatlan kérdés: Ugye még él?

– Ha belegondolok, hogy mindenki azt mondta, nagyon értelmes lány vagy… na
hiszen! A vak is látja, hogy elraboltak – felelte megvetően Oliver. A barátnőd sokkal hamarabb összerakta a képet, de még jól is jött a dolog. A hasznunkra lehet.

– Elraboltak? – ismételte meg a lány. – És miért rabolt el minket?

Oliver leguggolt előttem, és kíváncsian fürkészte az arcomat.

– Ügyesen adod az ártatlant, kis hercegnő. Nem véletlenül figyelmeztettek, hogy veszedelmes vagy a magad módján.

„Hercegnő”, gondoltam, és azt kívántam, Oliver bárcsak elhallgatna.

– Kicsoda maga? – kérdezte a barátnőm.

– Hogy én ki vagyok, az nem számít – felelte Oliver, és rá bökött a mutatóujjával. – Az számít, hogy te ki vagy.

– Én Irene Adler vagyok, Leopold és Geneviève Adler lánya.

– Hát persze… – mondta erre. – Ezen a néven rejtőzködsz. Azon a néven, amelyet az anyád mindig is próbált megóvni… egészen a mai napig.

– Anyám meghalt.

– Nem őróla beszélek, buta liba. Hanem a vér szerinti anyádról. A király szeretőjéről.

A lány előrelendült, talán hogy megtámadja Olivert, de a lánc visszatartotta. Erről viszont eszembe jutottak a fegyvereim. Oliver nem vette el őket, így most ha elérném az egyik késemet...

Oliver elnevette magát.
– Milyen heves vagy, kis hercegnő! Micsoda temperamentum! Látod, mégis tudod te, kiről beszélek! Tudjuk, hogy találkoztatok. Azt is tudjuk, hol. Sophie von Klemnitz, az az álnok kígyó nagyon ügyes volt. De annyira azért nem, hogy örökre elrejtőzzön…

– Mit tettek vele?

– Mi? Egyelőre semmit. Minket nem ő érdekel. Az anyád otthon van, és fogalma sincs róla, mi történik a lányával. De biztos lehetsz benne, hogy ha megtudja…

– Apám úgyis megöli magukat - acsarkodott a lány.

– Ó, annak csekély a valószínűsége – felelte Oliver, és visszaült a zsámolyra. –
Roppant csekély. Szeretnéd tudni, mi következik most?- Dacos csend.

– Most az következik, hogy ez a hajó kifut a nyílt tengerre, és valamennyiünket hazavisz.

– Haza? Hová?

– Rotterdamban kötünk ki. Onnan megyünk Prágába, Csehországba.

– Prágába? De én nem akarok Prágába menni!

– Nem is biztos, hogy odaérsz. A sorsod a viselkedésedtől függ. És attól, hajlandó
leszel-e hallgatni ránk. És a barátnőd sorsa is.

– Mégis kire hallgatnék? – kiáltott fel Irene.

Oliver kezében ismét feltűnt a rongy, amellyel előzőleg betömte a száját.

– Még egy ilyen visítás, kis hercegnő, és az egész utat betömött szájjal teszed meg.

– Ne szólítson így! – sziszegte a foga között.

– Ugyan miért ne szólítsam hercegnőnek, amikor pedig tényleg az, Irene? Talán a
valódi nevét kellene használnom, és Maria von Hartzenbergnek kellene hívnom? Mert maga a von Hartzenberg családból való, Irene, az apja Felix, III. Vencel trónjának örököse, az anyja pedig az a nő, akit Felix titokban feleségül vett, Alexandra Sophie von Klemnitz.

Egészen eddig reméltem hogy tévedek, hogy a gyanúm alaptalan.

Pontosan tudtam, hogy a von Hartzenberg család Európa egyik legjelentősebb nemesi dinasztiája, hogy III. Vencel Csehország királya volt, a múlthoz és a királyság régi szabályaihoz ragaszkodó uralkodó, elsőszülött fiát, Felixet viszont úgy emlegették:
„a forradalmár herceg”. Nemes lelkű, jövőbe tekintő, bátor, a népét szerető herceg volt, számos legenda született alakjáról. Amikor összeesküvők egy csoportja meggyilkolta, egész Európa hónapokon keresztül másról sem beszélt. Akárcsak Oroszlánszívű Richárd Angliában, Felix is a megújulás ígéretét hordozta az apró, de virágzó Csehország számára. Fontosabb volt számára a megismerés művészete, mint a háborúé. Rengeteget írtak róla, és sokat beszélt róla Wesley is, akit mindig is érdekelt az európai kontinens sorsa, mivel üzleti ügyeim révén olyan jövőben volt érdekelt, amelyet nagyszabású közlekedési és kereskedelmi utak és egyre szabadabb kereskedelmi kapcsolatok jellemeznek. Elmesélte többek között, hogy a sajtó egy része a „szocialista” címkét is ráragasztotta Felixre. Ezzel a szóval jelölték azokat, akikhez közelebb álltak a munkások, mint azok, akik állítólag a birodalmak megújítását akarták elérni. „Ezzel
követett el nagy hibát… Ezzel!”, mondogatta Wesley, aki félelemmel vegyes csodálkozással idézte fel az ifjú cseh herceg alakját és tüzes szónoklatait. De hogyan is lehetne forradalmár valaki, ha nem akar mindent átalakítani? Hogyan lehetne megváltoztatni az emberek életét, ha érintetlenül hagyjuk a régi előjogokat?

Felix herceg sok ellenséget szerzett magának forradalmi gondolataival. Ezeket az ádáz ellenségeket az arisztokrata von Ormstein család vezette. Összeesküvést szőttek a herceg ellen, és egy katonai parádén megölették.
Sok mindent tudtam róla tehát, de mindezek számomra csupán egy távoli ország ügyei voltak, még az után is, hogy megtudtuk:  Irene vér szerinti anyja, Alexandra Sophie von Klemnitz cseh származású.

Hogyan hihette el hát Irene akár csak egyetlen szót is abból, amit Oliver összehordott?

Hogyan fogadhatta volna el, a Párizsban és Londonban felnőtt fiatal lány, azt a gondolatot, hogy Felix cseh herceg lánya?
Ez képtelenségnek tűnt. Egyszerűen képtelenségnek.
Mert a szegény Felix hercegnek, Csehország trónörökösének a lánya lenne?
Vagy egyszerűen csak kezdi elhinni egy kegyetlen gazember hazugságait, aki visszaél azzal, hogy a barátnőm tudja, örökbe fogadták?
Hirtelen felderengett előttem valami. A newarki kastély rejtélyének, az általam elfogott üzenetek talányának lehetséges megoldása.

– Én vagyok az örökös! – rezzent össze a lány. Ő is összerakta a képet.
Oliver ránézett.

– Az örökös, akiről a fényjeles üzenetekben beszéltek! – tette hozzá.

Oliver – már ha ez volt az igazi neve – csodálkozó arcot vágott.

– És honnan tud maga a fényjelekről? – kérdezte meglepett vigyorral.
Tehát igaza van.

– Ez az egész csak csel volt… hogy elrabolhassanak! – kiáltott fel. – Maga meg Mr. McSweeney azért vették rá apámat, hogy hozzon magával a kastélyba… mert el akartak rabolni!

– Na, végre megcsillantott valamicskét azokból a nagyszerű értelmi képességekből, amikről annyit beszéltek nekem, Maria hercegnő – dicsért meg Oliver. – De amint látja, egyáltalán nem volt könnyű dolgunk. Az első este, amikor már minden készen állt,
nem találtuk a szobájában…

Hát persze! Ezért helyeztek el abban a szobában, ahonnan a titkos átjáró nyílt. Hogy a pincén keresztül ki tudjanak vinni! Ő volt, mindvégig ő volt a célpont.

– Másnap pedig, szerencsétlenségünkre, beállított Baumann.

– Maguk ölték meg, ugye?

– Ki más? – ismerte el Oliver.

– Miért tették? Baumann csak egy bogaras úriember volt, aki véletlenül keveredett ide!

Oliver harsány nevetésben tört ki. Gonosz, vad nevetésben.

– Egy bogaras úriember, aki véletlenül keveredett ide? Az, akit maga makacsul
Baumann-nak nevez, ugyanazért volt itt, hercegnő.

– Hogy elraboljon? – kérdezte.

– Vagy hogy engem megakadályozzon abban, hogy elraboljam. De alábecsült
minket. Egyedül jött ide, saját kezdeményezésére. Ahhoz, hogy megállítson, időre és erősítésre lett volna szüksége.

– Maga egy szörnyeteg! – kiáltott fel.A kötél a csuklómon egyre csak foszlott.

– Maga szerint igen. Valójában csak olyan ember vagyok, aki kapott egy megbízást, és elvégzi a feladatát. A barátnője megértené.

– És Mr. McSweeney legalább olyan szörnyű alak, mint maga!

– Vigyázzon, ne ítéljen elhamarkodottan! – figyelmeztetett Oliver. – Ne higgye, hogy McSweeneyt olyan könnyű volt rávenni az együttműködésre. De ő volt a megfelelő ember: az egyetlen, akiről tudtuk, hogy a maga apja bízni fog benne. És így is történt.

– Maga nem az unokaöccse, ugye?

– Tulajdonképpen nem – felelte Oliver. – És ahhoz, hogy rávegyük a szerepe
eljátszására, hogy úgy mondjam, elég meggyőző érvekre volt szükség…

– Aljas gazemberek – sziszegte, bár nem tudta, milyen érvekről beszél. Aztán rájött: – A felesége!

Valószínűleg eszémbe jutott az egyik feltételezésem, miszerint Mrs. McSweeney valójában nem utazott el Párizsba.

– Megint csak lenyűgözőnek találom, milyen logikus következtetéseket tud levonni, Maria hercegnő.

– Irene a nevem! – tiltakozott.

– Apja lánya: modern nő, aki sportol, és homályos származású, kétes erkölcsű
fiatalokkal szűri össze a levet.

– Megtiltom, hogy így beszéljen a barátaimról!

– Akkor minek nevezné őket? – kérdezett vissza Oliver. – Pontosan tudja, kik ezek. Az egyiknek egy kóbor hivatalnok az apja, aki beleártotta magát a politikába, aztán otthagyta a feleségét három gyerekkel… a másiknak meg egy tolvaj cirkuszi akrobata, aki elcsábított egy párizsi nemes hölgyet. Elég lesz ennyi, vagy meséljek az ájult maffiózóról a fal mellett?

Úgy tettem, mintha nem is hallanám, amit mond, bár legszívesebben nekirontottam volna. Nem miattam, hanem a barátaim miatt. Nem volt joga szidni őket.

– Mindenesetre a barátai, ha ragaszkodik hozzá, hogy így hívjuk őket – folytatta –,
mindig láb alatt voltak, és ezzel alaposan megnehezítették a dolgunkat, különösen Moreno, mindig voltak körülötte, akik nyitva tartották a szemüket, és a fülüket. De még mindig inkább itt, távol azoktól a helyektől, amelyeket jól ismer. Inkább itt, mint Londonban, ahol több a kíváncsi tekintet, mint bárki gondolná. És az utóbbi hónapok eseményei után az Adler-házat túlságosan szemmel tartották. Részben azok, akik velünk együtt szívükön viselik Csehország és az új uralkodó érdekeit, részben meg Baumann és a hozzá hasonlók, akik a múltban élnek.

– Megfigyelés alatt tartották a házunkat? Mióta?

– Ha van türelme végighallgatni, Maria hercegnő, megpróbálom elmagyarázni, hol állok én ebben az ügyben. De jól figyeljen, mert csak egyszer mondom el. Én és az embereim a nemes von Ormstein-házból való János király hívei vagyunk. A király pedig attól fél, hogy valaki káoszba akarja taszítani az országát. Az ön apja, a valódi apja
veszedelmes ember volt. Olyan ember, akit az eszméi méltatlanná tettek a cseh trónra, ennek ellenére sok forrófejű hívet szerzett magának. Ezek a lázadók most államcsínyre készülnek. Tudja, mi az az államcsíny?

– Amolyan forradalom… – suttogta a lány.

– Forradalom, igen. Amelynek csak egy következménye lehet: halál és pusztulás. Füstölgő romok. Erre készülnek a maga apjának a támogatói. Évek óta követjük minden lépésüket, minden levelüket elolvassuk, mindenhol a nyomukban vagyunk. Akárcsak Felix herceg, ők is egészen másféle királyságról ábrándoznak… De szerencsére János király mindenről tud, és éberen őrködik országunk fölött.

– Engem nem érdekel a maguk királysága! Tartsák meg maguknak! – kiabálta a lány.

– Elhiszem. De a lázadóknak más terveik vannak magával. Fel akarják használni
arra, hogy megkérdőjelezzék János király uralmának törvényességét, és polgárháborút robbantsanak ki… Az igazság az, hogy akaratán kívül maga testesíti meg a monarchia végét, mindennek a végét, amiért odaadóan harcoltam. Maga Felix herceg lánya, és a herceg követőinek köszönhetően egy komoly, hűséges, német származású családra bízták. Az apja, Leopold nemes gondolkodású, végtelenül tisztességes ember. És amikor felajánlották neki, hogy fogadja örökbe magát, nem tudhatta, kinek a lányát fogadja be
az otthonába. Ő és a felesége csak arra gondolt, hogy nekik nem lehet gyerekük, és ha magukhoz veszik a kislányt, segítenek egy súlyos nehézségekkel küzdő, rejtélyes cseh nemes hölgyön, von Klemnitz grófnőn. Sosem tettek fel kérdéseket, és mindig megvédték magát. Legalábbis mostanáig.

– És most mik a tervei velem? Elvisz Rotterdamba, aztán Prágába… és azt hiszi, hogy apám nem lép közbe? Ráuszítja magára az összes ismerősét, megfizeti Anglia összes rendőrét, hogy megtalálják és letartóztassák magát!

– Komolyan azt gondolja, hogy az apja nagyobb hatalommal bír, mint Csehország királya? – nevetgélt Oliver. – Tőle nem tartottunk. Ellenben az ő kapcsolatai- itt rám mutatott- épp olyan fenyegetést jelent, mint amekkora hasznot hozhat. Semmi sem akadályoz meg minket abban, hogy még ma örökre eltüntessük magát. Elvihetjük Oroszországba vagy Afrikába. És többé senki sem hall a kis Maria hercegnőről.

– Átkozottak! – jutott el a fülemig a kiáltás.

Oliver ismét meglóbálta a rongyot.

– Ne felejtse el, hogy csak azért van életben, mert olyan lágyszívű vagyok. És mert annyi fáradozás után meg akartam osztani valakivel a sikeremet. Ő pedig nem viseli jól, ha kiütik.

– Magának vége – acsarkodott a lány.

– Igazán? És mégis hogyan akar megállítani? Miféle nevetséges fenyegetéssel?- Néma csönd, Irene szemügyre vette a helyet, ahol beszélgettek. Kis vitorlás. Még nem indultunk el Rottendamba. Húzni kell az időt. Irene is erre jutott.

– Azt mondta, Rotterdamba megyünk, és onnan Prágába… ez viszont azt jelenti, hogy nem akar eltüntetni – okoskodott.

– Más terve van velem.- Oliver a szemébe fúrta a tekintetét, mint egy sakkozó, aki az utolsó, meghökkentő
lépésére készül.

– Tudja, az édesapja szerette magát – mondta. Ez váratlanul ért. A nyelvembe
harapva próbáltam visszafojtani egy nyikkanást és közben egyre csak győzködtem magam, hogy mindjárt kiszabadulunk.

– Mindenesetre igen, más tervünk van. Tudatni akarjuk a lázadókkal, hogy maga mellettünk áll… – folytatta Oliver gonosz vigyorral. – És ha nem akarják, hogy imádott Felix hercegük lánya ugyanúgy végezze, mint az apja, akkor a királyság érdekében teljesíteniük kell a parancsainkat. Vagyis szó sem lehet forradalomról, változásról,
felforgató elképzelésekről.

– Velem akarják zsarolni az ellenfeleiket – suttogott a hercegnő.

– A „zsarolni” nem szép szó, hercegnő… – meredt rá Oliver üres tekintettel. –
Inkább úgy mondanám: „meggyőzni”.

– Ez úgysem fog sikerülni. Nem engedem!

– És mégis hogyan, kedvesem, ha be lesz zárva prágai lakosztályába, ahol része lesz minden fényűzésben, amit kíván, csak éppen nem mehet ki?

– Maga igazi szörnyeteg! – kiáltott fel.
Oliver ördögi nevetést hallatott. Azután a hajó hintázni kezdett, mire a nevetés elhalt.

Elrablónk valami zajt hallhatott, ami az én fülemig nem jutott el. Egyszerre rá
vetette magát, és mielőtt egy szót szólhatott volna, durván betömte a rongyot a lány szájába. Ő próbált szabadulni, de erősebb volt nála. És amikor kiment, és a kabinba visszatért a csönd – csak a lánc csörgött, amelyet kétségbeesetten rángatott –, én is
meghallottam a zajt, ami úgy felizgatta.

Azután egy idegen hang szólalt meg a közelben.

– Glasgow-i rendőrség! – kiáltotta valaki. Biztos a gyilkossági nyomozó, akit Baumannhoz küldtek. Egy mozdulatttal elvágtam a kezemen a kötelet, majd a lábamon is, végül kitéptem a rongyot a számból. Irene elkerekedett szemmel bámult rám.

- Ha most kimegyek, rögtön el tudja indítani a hajót. - Suttogtam a lánynak.- Meg kell várnom, hogy bejöjjön.- Ezzel visszaültem. A lábamat magam alá húztam, a rongyot visszatettem a számba, a kezemet pedig ismét a hátam mögé dugtam.

Az ifjú nyomozót természetesen ki más vezette volna el hozzánk, mint Sherlock Holmes? Én azonban a hajó kabinjába bezárva mit sem sejtettem erről. Azt sem tudhattam, hol is vagyunk pontosan. Ezt csak jóval később tudtam meg. A greenocki halászkikötőben voltunk, ott, ahová Sherlock a szimatát követve nyomozni indult, és ahol Oliver egyszer már megfordult, mielőtt visszajött volna Newarkba, hogy hírt adjon Baumann haláláról.

A part mentén horgonyzó hajó, ahol fogva tartott minket, a Queen Mary nevet viselte, de nem olyan halászhajó volt, mint a társai. Első látásra hasonlított arra a két hajóra, amelyekről minden reggel kirakodták az aznapi fogást a mólóra, de ezen sosem szállítottak halat. Sherlock hamar rájött, ugyanis a kikötőbe érkezve munkát kereső hajósinasnak adta ki magát, és az összes hajót végigjárta, mindenhol felajánlotta a szolgálatait. A kikötőben horgonyzó kis teherhajók közül egyedül a Queen Mary keltette fel a figyelmét. Nem elég, hogy nem járta át a frissen kifogott hal szaga, és a hálója is vadonatújnak tűnt, mintha sosem használták volna, még a legénység tagjai sem skót akcentussal beszéltek. És sosem merészkedtek ki a szárazföldre, hogy együtt igyanak a többiekkel.

Ez a felfedezés elég volt ahhoz, hogy Sherlock sietve visszatérjen Port Glasgow-ba, mivel figyelmeztetni akart minket. Azt hitte, rátalált a titokzatos hajóra, amelyről üzeneteket küldtek az éjszakában. De Arsène és Irene ugyanekkor – miután megtudták, hogy Baumann urat a felakasztása előtt fejbe vágták – már beültek a csónakba, hogy
helyszíni szemlét tartsanak a tisztáson, ahol előzőleg láttuk Oliver és a másik férfi dulakodását. Így Sherlock az ifjú rendőrnek szólt, együtt mentek el Newarkba, ahol értesült az eltűnésünkről. Ezután lélekszakadva rohantak a titokzatos greenocki
halászhajóhoz, és éppen időben érkeztek.

– Glasgow-i rendőrség! Van itt valaki? – mennydörgött ismét a rendőr hangja.
Hallottam, hogy odakint Oliver száján kiszalad egy káromkodás, majd a léptei
végigdobogtak a lépcsőn, aztán a csizmája kopogása hallatszott a hídról, pont a fejem fölött. Nincs túl messze, gondoltam. Vagyis nem lehet különösebben nagy a hajó.

Ekkor aztán megpróbáltam pokoli zajt csapni: topogtam a padlón, a lábammal
dobogtam a válaszfalon, Irene addig rángatta a láncot, míg lila foltok jelentek meg a csuklóján, mindenáron meg akart szabadulni a szájába tömött rongytól. Nem kiabálhattam, hiszen akkor valószínűleg előlerülnek a fegyverek, ezt pedig nem kockáztathattam meg.

Persze, hiába.
Így hát egy időre abbahagytam, és inkább azt igyekeztem kitalálni, mi történik fölöttem. Tisztán és erősen hallottam Oliver hangját, amint azt mondta:

– Semmi oka, hogy feljöjjön a hajóra, uram!

– És akkor maga mit keres itt? – szólalt meg egy ismerős hang, Sherlocké. –
Magyarázattal tartozik nekünk, Oliver úr! És az állítólagos nagybátyjának, McSweeney úrnak is!

– Hallgass, te taknyos kölyök! – vicsorgott Oliver, vagy legalábbis azt feltételeztem,
hogy ő az. – Mit képzelsz magadról?

– Ezt inkább én kérdezhetném magától! – vágott vissza Sherlock. – Evelyn
McSweeneynek nincs is nővére!

– Te talán ilyen jól ismered?

– Venus utánanézett a nyilvántartásban! Kicsoda maga, Oliver? És miért adta ki magát McSweeney unokaöccsének?

– Kérdezd meg tőle!

– Hol vannak?

– Honnan tudjam?

– Hazudik, maga gazember!

– Vigyázz a szádra, fiam!

Ekkor közbeszólt egy harmadik hang:
– Uraim! Elég volt! Maga, Holmes úr, hallgasson el egy pillanatra, kérem. Maga meg, ööö… Oliver úr… szíveskedjék elhagyni a hajót, és válaszolni néhány kérdésemre.

– Indulnom kell, uram – tiltakozott Oliver.

„NE!”, üvöltöttem magamban. „Ne engedjétek elindulni!”
És újra lármázni kezdtem.

– A glasgow-i rendőrség nevében, uram!

– Ismétlem, nyomozó – hepciáskodott Oliver –, nincs joga arra kérni, hogy hagyjam el hajót, és ahhoz sincs joga, hogy feljöjjön a hajóra!

– Dehogynem! Fel kell tennem önnek néhány kérdést Baumann úr halálával
kapcsolatban. Erős a gyanúnk… vagyis a gyanúm, hogy önnek is köze van a
történtekhez.

– Most már elég volt! Nem akarok több sületlenséget hallani!

– Hová siet annyira, Oliver úr? – szólalt meg Sherlock.

– Azt mondtam, hagyja el a hajót! – dörrent rá Oliverre a rendőr.

– SCHNELL! – kiáltotta el magát ekkor Oliver németül.

– ÁLLJ!

Izgatott jövés-menést hallottam, léptek szaladtak végig a hídon, de léptek dübögtek a hajó belsejében is.
Azután Bryson hangja:

– A glasgow-i rendőrség nevében…- És végül egy pisztolylövés, határozott, erős dörrenés, amely a rakodótéren át a
kabinunkig visszhangzott.

Egy kiáltás. Sherlock kiáltása.
Majd a hajó nagy csikorgással mozgásba lendült. Kétoldalt lezuhantak a kötelek.
A horgonyt sietve felhúzták.
Elszakadtunk a parttól. Most már senki sem állíthatott meg minket.

A hajótestnek csapódó hullámok hangja
végtelen kétségbeesésbe taszított. Amikor alig pár perce meghallottam Sherlock hangját, mintha csak az Igazság hangját hallottam volna, a szavai pedig olyan sorsszerűen csengtek, mintha egy nagy költő szólt volna. Mintha maga Milton, az Elveszett paradicsom szerzője jelent volna meg, hogy kérdőre vonja Olivert, és megállítsa a Queen Maryt. És nem egyedül jött. Vele volt a nyomozó, az a Bryson, aki figyelmesen meghallgatott minket, és követte a megérzéseinket. Azután viszont lövés hallatszott, és Sherlock kiáltása. Ki lőtt? És kire? Gondolni sem mertem arra, hogy
esetleg Sherlockal történt valami.
Ismét lépteket hallottam a lépcső felől, és miközben a Queen Mary kifutott a
greenocki kikötőből, és elindult a nyílt tenger felé, újra Oliver lépett be a kabinba.

A tekintete olyan volt, mintha kísértetet látott volna, a haja égnek állt, kilátszott alóla izzadságtól fénylő fejbőre.

– Mind így végzik majd, ha mindenbe beleütik az orrukat! – üvöltötte, és semmi jelét nem adta, hogy le akarna nyugodni. Majd rám nézett, és nem is eresztettem a tekintetét.– A barátja… nem tudom, hogyan…

Kétségbeesetten engedte le a kezét. És csak most vettem észre, hogy pisztolyt
szorongat benne. – Fogja fel végre, hogy itt már nincs mit tenni! – folytatta.
De akkor miért olyan fontos, hogy ezt értésünkre adja? Talán hogy meggyőzzön?
Vagy inkább önmagát akarja meggyőzni?
Kihívó tekintettel fürkésztem az arcát. Hogy megértse: nem selyemtopánkás, napernyős, gyenge lánykákat rabolt el. És ezeknek a lánykának a gyanús barátai jóval több bajt fognak okozni neki, mint gondolná. A terve tökéletesen bevált, Arsène Lupin szimatának és Sherlock Holmes logikus következtetéseinek köszönhetően mégis lelepleződött. Nem csak Leopold Adlert kell elhallgattatnia. Van itt két fékezhetetlen fiú is, akik közül az egyik majdnem megakadályozta, hogy kifusson a kikötőből. És ez még nem minden. Ha Irene tényleg Felix herceg lánya, akkor az elrablása nem marad
észrevétlen. Ez képtelenség volna egy olyan modern, civilizált országban, mint Nagy-Britannia. A botrány bármelyik percben kitörhet, és egyetlen uralkodó sem örülne, ha a nemzetközi közösség megtudná, hogy fiatal lányok elrablásával bízza meg a kémeit.
Oliver kezdi átlátni a helyzetet, ezért ilyen ideges.
A feladatát még korántsem végezte el. Nem elég, hogy megölte Baumannt, és
öngyilkosságnak álcázta a dolgot. A puszta tény, hogy Baumann rá talált Irenera Newarkban, azt bizonyítja, hogy az egész csapata tudja, ki ő és hol találják meg, és a cseh lázadók a diplomáciai incidens kirobbantásától sem riadnak vissza, ha nincs más választásuk. Mert ekkorra már világosan láttam, hogy ez itt igazi kémhistória: az új király, János és a von Ormsteinek hívei állnak szemben a von Hartzenberg-dinasztiához hű lázadókkal.

Miközben ezek a zavaros gondolatok kavarogtak a fejemben, egyszerre nagyot dobbant a szívem.

Lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem. Nem engedhetem, hogy legyűrjenek az érzelmek, meg kell őriznem a tisztánlátásomat. Az már nyilvánvaló, hogy politikai összeesküvésről van szó. De – legalábbis ebben reménykedtem – a botrány kitörésének megakadályozásához nem elég eltüntetni Leopoldot, a hűséges Leopoldot. Sherlockot és Arsène-t is el kell hallgattatni.

„A sorsod az ő kezükben van!”, mondtam volna legszívesebben Olivernek gúnyosan.

De az igazság az volt, hogy mi voltunk az ő kezében.

Így hát legalább olyan ügyesnek és eltökéltnek kellett mutatkoznom, mint ő.

Láttam, hogy menni készül, erre Irene nyöszörögni kezdett, és dobálta magát, hogy felhívja magára a figyelmét, és tudtára adja, hogy szüksége van rá.
Kivette a szájából a rongyot.

– Most már kiabálhat – mondta, és ledobta a földre. – Úgysem hallja senki.

– Rálőtt Sherlockra? – kérdezte azonnal.

– Aggódik miatta? Ő a szíve csücske?

– Csak azt mondja meg, hogy rálőtt-e, az ördögbe is!
Oliver türelmetlenül csóválta a fejét.

– A másikra lőttem, a rendőrre. És ez hiba volt. Nagy hiba. Rögtön meg kellett volna szabadulnom a maga barátjától. De az első adandó alkalommal megteszem. Addig is úszik egy jót a Clyde hűvös vizében!

Mélyet sóhajtottam. Hála az égnek, Holmesnak nem esett baja, azt pedig jól tudtam, hogy őt nem állítja meg holmi hideg víz.

– Ki kell mennem a mosdóba – morogta.

Oliver tágra nyílt szemmel nézett rá. Hirtelen zavarba jött, az ágy alatt lévő
éjjeliedény felé bökött. Szkeptikus arccal néztem rá.

– Megkötözve egy kicsit nehéz lesz – sziszegte. – Még egy hercegnőnek is.
Oliver nagyot fújt. A Queen Maryt hirtelen megdobták a hullámok. A férfi kivett a zsebéből egy kis kulcsot, és kinyitotta vele a láncot tartó lakatot.

– De aztán semmi ügyeskedés… – mordult rám, és kiment. Először a kezét dörzsölte meg, aztán megtapogatta a testét, sérülést keresve. Végül megpróbált felállni. A padló ide-oda ingott, és látszott, hogy a feje is kóválygott a szédüléstől. Gyenge volt, de határozott.

És ekkor hallottam meg a szirének énekét.
A legenda szerint Lorelei vízi istennő volt, a Rajna folyó egyik szirénje. Egy szirt tetején ülve dalolt, és énekével a sziklákhoz vonzotta a szerencsétlen hajósokat, akiket teljesen elbűvölt. Egy napon katonákat küldtek ellene, hogy végezzenek vele. De mielőtt lesújtottak volna rá, atyja, a Rajna tajtékos hullámokkal védte meg, és a szirt
tetejéről, ahol addig élt, levitte a mélybe, ahonnan Lorelei soha többé nem bukkant fel.

Azóta egyetlen hajóst sem babonázott meg a hangjával, és senki sem szenvedett hajótörést a szirten, amely ma is az ő nevét viseli.
De az a szirén, akit én hallottam az elrablásunk napján, egy másik Lorelei volt. És Horatio Nelson rémisztő, ellentmondást nem tűrő hangján szólalt meg.

Amikor megütötte a fülemet, azt hittem, megbolondultam. De aztán észrevettem,
hogy miután Oliver sietve bezárta maga mögött a kabinom ajtaját, elhagyta az őrhelyét, és felment a hídra. Az ajtóhoz rohantam, és odaszorítottam a fülemet, hogy halljam, mi történik.

– Mi folyik itt? – kiáltotta el magát az elrablónk.

Valaki németül felelt neki, ugyanolyan izgatottan.

– Állj! – harsogta egy harmadik hang a távolból, a hullámok felől.
Egy pillanatra kihagyott a szívverésem.

Horatio? Hogyan lehetséges ez? Mi folyik itt?
Újabb kiáltásokat hallottam, majd a Queen Mary az oldalára dőlt, mintha ki akarna kerülni valamit.
Nem vesztegettem tovább az időt. Nekiestem az ajtónak, és addig rugdostam, lökdöstem, míg végül kinyílt.
Levegő után kapkodva zuhantam ki a szűk folyosóra. Láttam a fedélzeti nyílás
világos négyszögét, úgyhogy arrafelé indultam. Minden lépésnél nekicsapódtam a folyosó falának. Irene mögöttem ugyanígy járt.

A lépcső. Lélekszakadva rohantam fel rajta, és a következő pillanatban már ott
álltam a halászhajó hídján.

Ám az elém táruló látvány olyan különös volt, hogy beletelt egy-két percbe, míg
felfogtam.

Négy férfi állt a Queen Mary hídján, valamint Oliver, aki ott tombolt közöttük.

A vitorlákat szél dagasztotta, a kötelek ostorként csapkodtak. De nem messze tőlünk egy másik hajó hintázott a vízen: Baumann kékre festett cuttere. A Lorelei.

És a Lorelei fedélzetén, a kormánykeréknél Nelson úr feketéllett, kezében a hajók felszereléséhez tartozó hangtölcsérrel. A vitorlák körül pedig Arsène Lupin szorgoskodott, legalább három ember munkáját végezve.

És a Lorelei… Nos, a Lorelei nem csupán üldözte a Queen Maryt.

Már kis híján utolérte.