Így hát egynapos készülődést követően útra keltünk. Nem sokkal nyolc után indultunk Eustonból, és miután hét álmosító órát töltöttünk a vonaton, megérkeztünk a Glasgow központjában található Queen Street pályaudvarra. Itt aztán némi csalódással fedeztem fel, hogy úti célunk eléréséhez egy újabb kis zakatoló gőzösre kell szállnunk.

Szerencsére ez a második út jóval rövidebb ideig tartott, és délután végre eljutottunk Port Glasgow-ba. A vonat hangos sípolás és fújtatás közepette lassított, mi pedig megpillantottuk a bájos, vörös téglás állomásépületet. Az egyetlen vágány peronján azonnal észrevettünk egy szürke ruhás, elegáns úriembert, aki minket várt.

- Bizonyára ő a papa barátja - mondta Irene, amikor meglátta.

- Hm... akkor egyben ő az örök ifjúság varázsszerének megalkotója is - dünnyögte Arsène. Rosszkedvét nem is az okozta, hogy Sherlock megverte sakkban, Leopolddal pedig döntetlent játszott, hanem az, hogy Ireneal mi is megvertük: kihasználtam, hogy rosszul
lépett a királynővel, és előkaptam az egyik lovamat, amelynek a helyzetét pedig már reménytelennek ítéltem.

Irene-nak lőször sikerült sakkban legyőznie Arsène-t, és nem
csinált titkot belőle, hogy rendkívül elégedett az eredménnyel. A pontosság
kedvéért el kell mondanom, hogy szűkkörű versenyünk Sherlock és az én diadalunkkal végződött (öt partiból ötöt nyertünk meg, egymás ellen pedig döntetlent ), minket Leopold követett, a harmadik helyen pedig Nelson úr
végzett, aki mindenki meglepetésére nagyszerűen kihasználta a bástyáit.

A sakk okozta csalódásoktól eltekintve Arsène-nek igaza volt, mert az úriember, aki a Port Glasgow-i állomáson közeledett felénk, csakugyan nem lehetett Leopold régi barátja.

Az életkora miatt ez egyszerűen nem lett volna lehetséges. Harminc év körül járhatott, hosszú, ritka szálú szőke haja volt, savókék szeme és vékony orra.

- Adler úr - szorította meg Irene apjának kezét, amikor odaért hozzánk. - Nagyon örvendek, hogy megismerhetem.

Valamennyiünkkel kezet rázott, meg is lepett, milyen erős a kézfogása. A szolgákra bízta a poggyászunkat, azután közölte, hogy Olivernek hívják.

- Erre parancsoljanak. Csak pár perc séta. Azt gondoltam, vethetnénk egy pillantást a környékre, mielőtt a kastélyhoz érünk.

Elindultunk Oliver nyomában a falu utcáin, amelyek a londoni zűrzavarral összehasonlítva szinte kihaltnak tűntek. A település kellemes hely volt, de meglehetősen jellegtelen. A folyóparti sétány mentén kétszintes házacskák, utcai lámpák és vitorlás hajók sorakoztak.

Menet közben vendéglátónk a falu történetéről mesélt. Eredetileg a Newark nevet viselte, akárcsak a kastély, amelyet az 1400-as évek második felében építtetett egy bizonyos Sir George Maxwell. A település azonnal gyors növekedésnek indult, ugyanis nem csupán a halászhajóknak kínált alkalmas kikötőt, de azok a dohányszállító hajók is hasznát vették, amelyek a szintén folyóparti, ám a szárazföld belsejében fekvő Glasgow-ba tartottak. Sok ilyen dohányszállító - legalábbis 1830 előtt - szívesebben kötött ki Port Glasgow-ban, és inkább szárazföldi úton tették meg az áruval a városig hátralevő huszonkét mérföldet, mint hogy a folyó zátonyaival küszködjenek. 1830-ban szabályozták a Clyde folyót, és ettől kezdve jóval könnyebben lehetett hajózni rajta, de Port Glasgow-ba továbbra is nagy mennyiségben áramlott a dohány, a cukor, a rum, a mahagónifa és a gyapot az Egyesült Államokból, valamint a faáru és a kender a Baltikumból. Hajóépítő műhelyt is alapítottak a faluban, egy másik, kissé nyugatabbra fekvő településen, Greenockban pedig a környék legnagyobb halpiaca jött létre.
Végigsétáltunk a főutcát szegélyező kikötőhelyek mellett, majd folytattuk utunkat az alacsony, füves part mentén.

- Régóta lakik itt? - kérdezte Sherlock a vendéglátónktól.

- Jövök-megyek, de ahogy múlnak az évek, kezdem egyre jobban megszeretni ezt a helyet - felelte Oliver nyájasan. Hazudik. Nem tudom miért éreztem ezt, de az ösztöneim azt súgták, nem stimmel valami ezzel az emberrel. Az akcentusa... Hogy a beszéde olyan mintha egy prospektusból olvasná fel, akár egy betanult szöveget... A ruháit pedig nem tudtam sehová sem tenni. Sherlockkal gondterhelt pillantást váltotttunk.

Ahogy vendéglátónk ígérte, pár perc múlva megérkeztünk a kastélyhoz.

- Hűha... - motyogtam magam elé, amikor megláttam. Pompás középkori udvarház volt, az előtte elterülő, gondozott pázsit pedig úgy hatott, mint egy nagy játékasztal, amely a folyó töltésén egyensúlyoz. Az öbölre olyan széles, tiszta kilátás nyílt, hogy az embernek elállt tőle a lélegzete. A zömök kastély pedig, amelyet a sarkokban magasodó tornyocskák tettek könnyedebbé, elegáns volt, látványos, de nem hivalkodó, erőteljes, de nem komor. A sötét színű, meredek tetőből négy kis ablak nyílt. A főépülettől nem messze egy szélmalom állt, amely mintha egyenesen a gonosz Grimm testvérek egyik meséjéből került volna ide. Nem tudom, miért, de mihelyt megláttam a kastélyt és mögötte a vitorlás hajókat, amelyek olyan lustán ringatóztak a vízen, mintha nem árthatna nekik az idő, mélységes mélabú telepedett rám.

Mellettem Irene nagyot sóhajtott.

- Jól gondolta a barátom? - kérdezte tőle Leopold. - Beleszerettél?

- Talán - felelte ő.

Oliver segített Horatiónak bevinni a csomagokat. Ekkor egy másik, idősebb úriember közeledett felénk a folyópart irányából.

- Leopold!

- Arthur! - kiáltott fel Irene apja, és testvéri öleléssel szorította magához a barátját. - Ezer éve nem láttalak!

Végre megismerhettem a híres McSweeneyt. Apró termetű, elálló fülű emberke volt, és egy kellemetlen idegrángás miatt úgy festett, mintha örökösen kacsingatna. Már szinte az összes haja kihullott, és - Arsène viccelődésére utalva - ha az örök ifjúság varázsszerével kísérletezett, akkor igencsak elhibázta a receptet. Merthogy Mr. McSweeney jóval idősebbnek tűnt a barátjánák, és a tekintetéből azt lehetett kiolvasni, hogy az idő múlása nem derűt hozott az életébe, hanem gondokat és nyugtalanságot.

- Végre megismerhetem! Az apja rengeteget beszélt magáról! - kiáltott fel, amikor odalépett Irene-hoz. Először csak tétován ölelte meg, aztán nagy lendülettel, de kissé esetlen szertelenséggel, mint aki csak színleli a magabiztosságot. Talán, gondoltam, nem tudja, hogyan kell viselkedni a gyerekekkel, mert neki nincs gyereke, és ki tudja, akart volna-e egyáltalán. Vagy csak kissé különös egyéniség.

Mindenesetre az ölelése a legkevésbé sem hatott természetesnek.

Előttem meghajolt, Sherlockot és Arsène-t viszont távolságtartóan üdvözölte, és megkérdezte, ők-e a csapat evezősei. Amikor Irene megjegyezte, hogy ő is az, hamisan csengő, örömtelen nevetésben tört ki.

Különösebb lelkesedés nélkül azt javasolta, hogy másnap rendezzünk evezősversenyt. Hozzátette, hogy gyaloglás közben valóságos roncsnak érzi magát, de az evezőknél még megállja a helyét.

Eközben a kastély árnyéka egyre hosszabbra nyúlt, és ahogy közeledett az este, a levegő is hűlni kezdett.

- Megmutatom a szobáitokat - jelentette be Arthur. Ebben a pillanatban, mintha csak hívták volna, kilépett a kastély kapuján Oliver, és végigmért minket, mint aki meg akar győződni róla, hogy mindannyian megvagyunk-e.

- Gondolom, már összeismerkedtetek az unokaöcsémmel - dünnyögte Arthur.

- Nagyszerűen elszórakoztatott minket - felelte Leopold.

- Ó, azt el tudom képzelni. Igen találékony fiatalember - jegyezte meg Mr. McSweeney, miközben beléptünk a kapun.

A kastély belső tere még szebb és fenségesebb volt. Az első szalon, ahová bementünk, nagy volt és világos. A Clyde vizében tükröződő, lemenő nap vörösre
festette a falakat. Arthur McSweeney elmagyarázta, hogy az eladás miatt kisebb javítási munkálatokat végeznek. Apa és lánya az első emeleten kaptak egy-egy szobát, Sherlockot és Arsène-t pedig a padláson fogják elszállásolni egy kétágyas szobában, Nelson úr szobája mellett. Ami engem illet, én az Irene melleti szobát foglalhattam el.

- Kívánni sem lehetne jobbat - mondta erre Arsène, akit teljesen megbabonázott a lépcsőt vigyázó két páncél és a szalonban terpeszkedő nagy kandalló látványa.

Arthur és az unokaöccse azzal búcsúzott tőlünk, hogy vacsoránál találkozunk, addig van egy óránk, hogy felfrissítsük magunkat, és átöltözzünk a hosszú út után.

- És a feleséged, Arthur? Hogy van? - kérdezte Leopold, mielőtt elhagytuk volna a szalont.

A kérdés hallatán McSweeney hirtelen elkomorult, és lesütötte a szemét. Egy pillantig inkább tűnt rémültnek, mint szomorúnak.

- Hogy lehetne, Leopold, mégis hogy lehetne? - kérdezte a kezét tördelve. - Evelyn most érkezett meg Párizsba. Onnan indulunk majd a Jóreménység-fokot megkerülve a kellemes meleg vidék felé...

- Kitaláltátok már, hová mentek?

- Egy ismerősünk, Mr. Stevenson, aki ugyanilyen betegségben szenved, Szamoát ajánlotta. Azt mondja, csodálatos az éghajlata. Már vettem ott egy telket, ahová házat építhetek. De tudod, ez egy végtelenül hosszú utazás, még mindent meg kell szervezni, arról nem beszélve, hogy amíg el nem intéztem ezt a...Newark-ügyet, nem tudok az útra összpontosítani. Igaz, Oliver?

- Sajnos igen, Arthur bácsi - felelte a savószín szemű férfi, és az arcán udvarias mosoly jelent meg, amelyet a témához képest túlságosan is ridegnek találtam. - Sajnos igen.

Egyre inkább úgy éreztem, mintha valaki egy repedésekkel szabdalt ablak elé állított volna, hogy mondjam el, mit látok odakint.

Leopold és Mr. McSweeney fiatalkoruk óta csak ritkán találkoztak, ezért nem sokat tudtak egymás életéről. Leopold például ismerte a barátja feleségét, de a család többi tagját nem, így hát nem is tudta pontosan elmagyarázni nekünk, mégis miféle rokonságban áll Oliver Mr. McSweeneyvel. Csak vacsoránál derült ki, amikor a beszélgetés során ezt a kérdést is érintettük.

- Oliver a feleségem nővérének a fia, aki sajnos pár éve elhunyt - mondta McSweeney. A nagy ebédlőben ültünk, egy hatalmas kovácsoltvas csillár alatt. - És miután nekünk nincs gyerekünk, ő lett... - Megköszörülte a torkát, és töltött magának egy pohár vizet. - ...a támaszunk öreg napjainkra - fejezte be a mondatot kissé félszegen, és benyomásom szerint, kissé hamisan.

Oliver csak körbehordozta üres tekintetét, és bólintott. Ismét jéghideg, udvarias mosoly terült szét az arcán.

- Igazán kár, Arthur - szólalt meg apám -, hogy meg akarsz szabadulni ettől a csodás helytől. Nem akarom beleütni az orrom az ügyeidbe, de... biztos, hogy jól
meggondoltad ezt?

- Még nem is láttad, de már visszakozol, Leopold? - nevetgélt Arthur.

- Dehogyis! - tiltakozott apám. - Sőt épp ellenkezőleg. Az alapján, amit láttunk, az a benyomásom, hogy ez az egyik legszebb kastély, ahol valaha megfordultam, és a puszta gondolat, hogy el akarod...

- Nem akarom - vágott a szavába a barátja. - Muszáj.

- Épp azt szeretném, ha elgondolkodnál erről a drasztikus elhatározásodról. Esetleg vacsora után beszélhetnénk róla...

- Arthur bácsinak csak előnye származhat belőle, ha meghallgat egy baráti hangot - szólt közbe Oliver. - De rettenetes udvariatlanság volna, ha elvárnánk önöktől, hogy most folytassák le ezt a beszélgetést. Hosszú utat tettek meg, nemrég érkeztek, és máris asztalhoz ültettük önöket, még egy kis pihenésre sem hagytunk időt.

- Olivernek igaza van - állapította meg Mr. McSweeney. - Holnap körbejárjuk a kastélyt, és aztán szép nyugodtan megbeszélhetjük az üzleti ügyeinket.

- Ahogy óhajtod - egyezett bele apám.

- Egy dolgot azonban most rögtön elárulhatna... - szólalt meg Lupin. Mindig ilyen hangnemben beszélt, ha fel akarta élénkíteni a társalgást. - Hogy hívják a szellemet, aki a kastélyban lakik?- Mr. McSweeney felvonta a szemöldökét, mintha nem egészen értette volna a kérdést. Még Oliver is elbizonytalanodott.

- Úgy értem... - folytatta Arsène -, ki látott már skót kastélyt kísértet nélkül?

- Á, persze! - kiáltott fel ekkor az unokaöcs. - A skóciai kísérteteket nehéz elkerülni, és ez alól Newark sem kivétel.

- Nem, valóban errefelé is elterjedt a szokásos buta szóbeszéd, ami a régi kastélyokat övezi... - ismerte el Arthur kissé bosszúsan. - Bár még...

- ...nem sikerült kiderítenünk, kiről van szó - folytatta ismét Oliver. - Annyi bizonyos, hogy férfi. Talán a hírhedt Lord Patrick Maxwell, aki a tizenhatodik század végén lakott a kastélyban. Vagy valami szerencsétlen, aki a kastély falai között halt meg.

- Oliver! - vágott a szavába Arthur. - Nem valami bölcs gondolat ilyen történetekkel szórakoztatni a lehetséges vevőnket, nem gondolod?

- Engedje meg, hogy ellentmondjak, Mr. McSweeney - szólt közbe Sherlock. - Bár egyáltalán nem hiszek a kísértetek létezésében, úgy vélem, hogy a homályos, titokzatos múlt csak növeli a kastély értékét...

- Sherlock imádja a rejtélyeket - magyaráztam, és gunyoros pillantást vetettem a barátomra. - Saját rejtvényrovatunk van egy londoni újságban, a Globe-ban. És ellenállhatatlanul vonzza minden talány.

- Többek között a mellettem ülő hölgy is.- Mosolygott rám erre Sherlock, amit azonnal viszonoztam.

- És magának mi a véleménye erről a... szenvedélyről, kisasszony? - kérdezte Mr. McSweeney a homlokát ráncolva.

- Nem cserélném el semmire.- Sherlock erre ismét rám mosolygott, és rövid csókot váltottunk.

A hátunk mögött lévő kandallóban pattogva égett a tűz, és kellemes meleget árasztott. Bár még csak az ősz elején jártunk, itt fent, északon azonnal csípős hideg lett, mihelyt lement a nap.

Időközben a társalgás személyesebb témákra terelődött. Szóba került az oktatásunk, a londoni iskolák, sőt még a politika is, pontosabban a francia-német háború utáni helyzet. Oliver arról érdeklődött, mivel foglalkozik Sherlock és Lupin, ha éppen nem rejtvényeket fejtenek meg - szerencsére a kor szellemében, rólam nem feltételezte hogy dolgoznék, vagy hogy általában kimozdulnék otthonról -és kíváncsi volt rá, hogyan barátkoztunk össze. Arsène gyorsan kieszelt egy mesét, amelyben nem volt semmi különös, épp ezért tökéletesen hihetőnek hangzott. Egy képzeletbeli, tiszteletreméltó párizsi családról beszélt, amely a háború miatt hagyta el Franciaországot, pont úgy, mint az Adler család. Titkos egyezségünkről, amelyet a saint-malói tengerparton kötöttünk pár éve, egy szót sem szólt. A látszólag nyájas társalgást áthatotta az a jellegzetes angolszász távolságtartás, amely a beszélgetés nagy részét többé-kevésbé hiábavalóvá teszi. A vacsora amúgy kitűnő volt: lazac aszpikban majonézzel, báránysült és olasz puding.

Az étkezés végére érve Sherlock megkérdezte, tehetne-e egy sétát a folyóparton, amire igen volt a válasz. Arsène, Irene és Én örömmel csatlakoztunk hozzá. Oliver elkísért minket a kastély hátsó kapujáig, ahonnan el lehetett jutni a Clyde töltésére. Oliver a küszöbön belül maradt, hogy egy szót se mulasszon el Leopold és Arthur
beszélgetéséből, amely a távollétében is folytatódott. Azután kellemes sétát kívánt, könnyed meghajlással elköszönt, és visszament a nagybátyjához.
Kisétáltunk a kertbe, és lassú léptekkel elindultunk a régi malom felé. Az éjszaka sötét volt, az ég csupa csillag, a víz fekete, akár a tus.

- Mit gondoltok? - kérdeztem pár lépés után.

- Miről? - kérdezett vissza Arsène.

- Mindketten elég feszültek - szólalt meg Sherlock, mire mind ránéztünk.- Arthur komor, gondterhelt, zaklatott. Az unokaöccse viszont mintha egy pillanatra sem merné magára hagyni.

- Hozzátenném, hogy bármilyen távolságtartó és udvarias is, igazából szereti beleártani magát mások ügyeibe - dünnyögtem.

Mindjájunknak feltűnt, milyen nagy érdeklődéssel faggatja Oliver a barátaimat az életükről.

- Azt hiszem, Mr. McSweeney a felesége miatt aggódik - mondtam töprengve.- Mégis, az az érzésem, hogy ez nem afféle aggodalom, mint mikor egy szerettünk távol van tőlünk. Akkor is, ha hozzávesszük, hogy a neje beteg. - És a kastély eladása is nyomasztja, bár ez nem lep meg.

- Persze... de valahogy nekem is az a benyomásom, hogy van itt valami furcsaság - jegyezte meg Sherlock elgondolkodva.

Megnéztük a magas, csöndes malmot mozdulatlan lapátjaival, azután az ellenkező irányba indultunk. Amikor elhaladtunk a kastély ablakai előtt, belestünk, és láttuk, hogy a három férfi időközben átvonult egy kisebb szalonba.

- Én mindenesetre azt ajánlanám, hogy apád alaposan nézzen utána a dolgoknak a kastély eladásával kapcsolatban - folytatta Sherlock. - Nem lenne jó, ha kiderülne, hogy van itt valami gond.

- Erre már én is gondoltam - erősítette meg Arsène.

- De mégis mire? - kérdeztem csodálkozva. Valahogy az effajta viselkedés nem illet az Arthurról alkotott profilomba.

- Ki tudja... Lehetséges például, hogy a kastélyt jelzálog terheli - felelte Lupin.

- És a helyiek tudnak erről a jelzálogról, apád viszont, aki Londonban él, nem - tette hozzá Holmes.

- Ugyan már! - csattantam fel. Az efféle következetlenség, ráadásul Sherlocktól, roppantul felbosszantott. - Ez azért túlzás... Leopold és McSweeney régi barátok, nem pedig egy csaló meg az áldozata.

- De lehet, hogy a jó öreg Arthur gondban van, és a Leopoldhoz fűződő barátsága az utolsó kártya, amit ki tud játszani - felelte Arsène a vállát vonogatva.

- Leopold nem buta ember, és nem is érzelgősnek ismertem meg. - szálltam bele a vitába. - Az az érzésem, ha ő barátságról beszél, akkor az tényleg barátság.

- Rendben - bólintott Sherlock. - Akkor nézzük meg, hová vezet ez a gondolatmenet. Tehát a két férfi között igaz barátság van, és ha McSweeney bajban volna, eszébe sem jutna becsapni apádat, hanem inkább segítséget kérne tőle.- Fordult Irene-hoz

- Pontosan - bólintott ő.

- De tudjuk, hogy nem így van - szólt közbe Arsène. - McSweeney nem pénzt kért kölcsön, hanem megvételre kínált egy kastélyt.

- Jól mondod. És ha alaposabban megnézzük, ezzel a kételyeinkre is kapunk egy lehetséges választ - mondta Sherlock.

- Csakugyan? - kérdezte Irene.

- Hát persze- biccentettem Sherlock felé, ezzel igazat adva neki-... a büszkeség! Egy büszke ember nem képes pénzért könyörögni régi barátjának, inkább becsületes üzletet ajánl neki- most jól jöttek a tapasztalataim ezen a téren. Ismertem az embereket, és az üzleteket.

- Ez igaz. De ha csupán annyi a célja, hogy pénzt szerezzen, miért nem felel meg neki bármilyen vevő, és miért nem próbálja meg a lehető legmagasabb áron eladni a kastélyt? - kérdezte Lupin.

Úgy éreztem, tudom a választ a kérdésre, de Irene megelőzött.

- Egyáltalán nem lehetünk biztosak benne, hogy Arthur anyagi nehézségekkel küzd, ez csupán a mi feltételezésünk - mondta. - Azt viszont tudjuk, hogy minél előbb el akar menni innen, mert erre van szükség a felesége gyógyulásához. Gyorsan el kell hát adnia a kastélyt, és ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, hajlandó engedni az árból. És miután jó üzletről van szó, érthető, hogy először egy régi barátját keresi meg vele, mielőtt idegenekhez fordulna.- Későn vette észre, hogy úgy hangzik a fejtegetése, mintha egy geometriai tételt
vezetne le a táblánál. Helytálló, de unalmas.

Holmesnak nem volt ellenvetése, úgyhogy csak biccentett, Arsène azonban tágra nyílt szemmel próbált kiutat találni az unalomból, amit elfojtott mosollyal figyeltem.

- Lehetséges, hogy tévúton járunk! - kiáltott fel. - És Arthur azért akar olyan sietősen elmenni innen, mert elege van Lord Maxwell fej nélküli kísértetéből, aki az éjszaka kellős közepén veri fel üvöltésével: „Mit keresel a kastélyombaaan?" - bohóckodott. Sherlock kuncogva fogadta az ötletet.

- Ez kétségkívül figyelemre méltó feltételezés, Arsène. De miért volna Lord Maxwell fej nélküli kísértet?

- Mi Franciaországban fej nélkül szeretjük a nemeseket, nem tudtad? - nevetett Arsène.

- De fiúk! - intettem csendre őket, bár belőlem is kitört a nevetés. Időközben beértünk a Clyde folyó partján honoló néma sötétségbe. A kastély fényeit
már eltakarták a fák. Megálltunk, hogy felnézzünk a csillagos égre, és egy darabig csak hallgattunk, egészen megbabonázott minket a felhőtlen éjszaka. Egy nagy hal siklott el
a víz színén, aztán egy csobbanással elmerült.

- A kísértetektől eltekintve van itt valami, ami tényleg felkeltette az érdeklődésemet - szólalt meg azután Sherlock. - Mégpedig a Mr. McSweeney és az unokaöccse közti kapcsolat természete. Kedvesek egymással, de tapintható köztük a feszültség.

- Ezt én is észrevettem - bólintott Lupin.

- És fel is merült bennem a kérdés, vajon a jóságos, gondoskodó unokaöcs álarca alatt nem egy mohó örökös rejtőzik-e, aki csakis a saját érdekeit védi.- Felsóhajtottam. Gondoltam erre, de nem tetszett a gondolat.

- Igen, de akkor a helyében biztos nem várnám meg, hogy a bácsikám elkezdje elkótyavetyélni az örökségemet, inkább csak eltenném őt láb alól. Viszont - szólaltam meg - egy másik kérdés is felmerült bennem.

- És mi az?

- Azt szeretném tudni, mi jár Leopold fejében. Azért hozott-e ide minket, mert
valóban kacérkodik a gondolattal, hogy megvegye a kastélyt, vagy csupán szeretett volna találkozni a barátjával. Én ez utóbbira gondolok.

- Mr. McSweeney azt állítja, igen kedvező áron kínálja neki az épületet - emlékeztetett Arsène.

- Igen, de apám bevallotta, hogy eszében sincs megvásárolni egy ilyen kastélyt - szállt be a vitába Irene.

Ebben a pillanatban a folyó közepén villogó fény jelent meg a sötétben.

- Nézzétek! - mutattam arrafelé. Hirtelen eszembe jutottak a morze kódok, és bár valószínűbbnek tartottam hogy csak éjszakai halászok, mókából elkezdtem fejben lefordítani.

- Éjszakai halászok - mondta ki amire gondoltam Arsène. - Amikor sötét van, a halakat a felszínre vonzza a fény, és könnyebben horogra akadnak.

Sherlock viszont hátrafordult, és az ösvényt nézte, amelyen lejöttünk.

- Későre jár - mondta. - Nem gondoljátok?- A víz közelében elég hideg volt, így tehát szívesen fogadtam az ötletet, hogy forduljunk vissza.

Pár perc múlva már ismét a kastélynál voltunk. Néhány ablakban időközben kialudt a fény, a felső szinteken viszont több lett a világos ablak.
Oliver a kertben várt ránk.

- Kellemes volt a séta? - érdeklődött.

- Igen, köszönjük.

- Az urak visszavonultak a szobájukba.

- Azt hiszem, mi is így teszünk - feleltem, és elfojtottam egy ásítást.

Sherlock pár lépéssel lemaradt, és mielőtt belépett volna az épületbe, felmutatott a legmagasabban lévő, csukott ablakra. Eddigre nagyjából összállt a fejemben az egyre inkább üzenetre hajazó fények sorozata.

- Ott ki alszik? - kérdezte Olivertől.

A férfi megnézte, melyik ablakról beszél a barátom.

- Ó, az bizonyára Arthur bácsi szobája. Miért kérdezi?

- Csak kíváncsiságból - felelte Sherlock. Majd ő is belépett a kastélyba, és kis
meghajlással jó éjszakát kívánt Olivernek.

Mikor azonban összeakadt a tekintetünk, csalódottan kellett konstratálnom, hogy az éjszaka még koránt sem ért véget. Nagyot sóhajtva borzongtam meg.