- Hű, de kicsípted magad! Randid lesz?- Nézett rajtam végig James.

- Pontosan Jim. Randi, egy bűnözővel.- Igazítottam meg a rúzsomat.

- Azt mondtad felszabadítottad az estédet amiatt az esküvő miatt, amire meghívtak.- Húzta össze a szemöldökét.

- Miért érdekel ez ennyire?- Igazítottam meg a hajam, ami laza kontyba volt fogva, és apró, rózsa alakú díszeket tűzdeltek bele, emellett a két dobótőr is helyet kapott benne, mint "hajtű". Tízből kilenc átlag nemes elájulna ha most meglátna, egy pedig szívrohamot kapna.

- Csak nem értem. Miért ilyen fontos egy ostoba nemes házassága?

- Mit mondtál?- Pördültem meg.

- Hogy miért érdekel ez?

- Nem. Pontosan ismételd el!

- Miért ilyen fontos egy ostoba nemes házassága?

- Nemes. Egy nemesember. Dios mío! Wesley! Wesley!

- Senorita.

- Biztosra kell mennem. Miért csinálná ezt? Elterelés lenne? Semmi értelme.

- Mit kíván Senorita?

- Mondja meg Sherlocknak, hogy ne várjanak rám, mert eszembe jutott valami. És készítsen nekem elő egy kocsit. Jim bocsáss meg, de ha igazam van, most minden perc számít. Senki nem lophat meg büntetlenül. És persze veszélyben egy ember élete.

- Alig várom a következő beszélgetésünket.- Ölelt meg gyorsan, majd kalapját a fejére csapva kilépett a sötét utcára.

A Radnor Street 2. Itt tartották az esküvőt, a nemesember házában. Én pedig lehettem akármilyem zaklatott, egy szempillantás alatt varázsoltam lehengerlő mosolyt az arcomra.

- Érezze jól magát Senorita!- Intett még búcsúzóul Wesley kissé gúnyos mosollyal, mire csak egy lesújtó pillantást kapott válaszul.

Ahová jöttem, egy tetszetős, újonnan épült ház volt, egy gazdag, különös ízlésű ember otthona.

A környék nem számított különösebben előkelőnek, de megvolt az az előnye,
hogy bővelkedett zöldterületekben. Magát a házat is nagy kert vette körül, ahol aznap este szinte nappali világosság uralkodott, hiszen odabent nagyszabású
ünnepség zajlott.

Ide vezetett a bűnöző lángelme tervének N betűje: Lord Featherstone estélyére. Ő volt a versikében szereplő nemesember.

Ez a valódi célpont, ha igazam van. A Kristálypalota pedig, ha jól sejtem, csak a figyelmünk elterelésére volt jó. De mivel ebben nem lehettem biztos, külön útra kellett lépnem.

Az ajtónállónak csak felmutattam a meghívómat, és már mentem is tovább.

Az ünnepség csak nemrég kezdődött. Nagyjából százan lehettek a nagy szalonban, ahonnan ez alkalomból kivitték a bútorokat, csupán bájos, fehér-égszínkék kárpittal borított, aranyozott karosszékek sorakoztak a fal mentén. A szalonban két kandalló volt, a nagyobbik fölött legalább három méter magas, aranykeretes tükör függött, a másik kisebb volt ugyan, de még így is teljes egészében betöltötte volna hálószobám egyik falát. A szalon egyik sarkában kapott helyet a néhány zenészünk, akik e pillanatban éppen egy közép-európai hangulatú, könnyed dallamot játszottak. A túlsó sarokban mindenféle finomságokkal megrakott asztal állt. A mennyezetet aranyozott hatszögek díszítették. Láttukra végigfutott a hátamon a hideg, mert baljós módon a hexagrammára emlékeztettek. A terem közepén látványos kristálycsillár függött, amelyet az ünnepi alkalomra szépen csillogó, apró aranyfátylakkal ékesítettek.

Nem tudtam, mit vagy kit keressek, amikor átléptem a küszöböt. De azt igen, hogy most minden bizonnyal hasznát veszem annak a tucatnyi fiatal bűnbirodalmat öröklő társamnak, akik az enyémhez hasonló árnyalatú ruhákban játszottak és énekeltek felváltva.

Először is Lord Featherstone-t kellett megtalálnom.
Így hát beléptem. És abban a pillanatban, hogy betettem a lábam a bálterembe,
valami szédítő dolog történt: a vendégek, mint valami láthatatlan intésre, mind
felém fordultak. Szinte tapinthatóan éreztem magamon a tekintetüket. Léptem egyet, azután még egyet. Halk morajt hallottam, mint a csermely csörgedezését, amint száz torokból tört fel a kérdés: „Ki ez?" Felháborodottan, lenyűgözötten, és féltékenyen. A találgatás máris elkezdődött. A zene pedig abbanaradt. Bár minden fellépésen és gyakorláson ott vagyok, de legtöbbször nem keresem a feltűnést a társulatban. De most nem volt választásom. Intettem a karmesterként funkcionáló drogbirodalom-örökösnek, mire ismét felcsendült a vonósnégyes.

Lekaptam egy pohár pezsgőt az arra járó pincér tálcájáról, és a szememmel az arát kezdtem kutatni, remélve, hogy akkor a férj nyomára akadok. Eddigre a nemesek gyülekezete többé-kevésbé megegyezett abban, hogy annak a kubai kereskedőnek vagyok a felesége, akit Lord Featherstone, egy üzleti útján ismert meg.

Végül azonban nem volt szükség arra, hogy sokáig kutassak: maga a férj lépett elém.

- Üdvözlöm Miss...

- King. Venus King. Velem egyeztetett a zenekar kapcsán. Sok boldogságot kívánok, a felesége szerencsés hölgy!

- Inkább én vagyok a szerencsés, hogy rá találtam.- Pillantott a mosolyogva csevegő feleségére a Lord.- Elnézést, de most köszöntenem kell egy barátomat!- Követtem a tekintetét, hogy aztán döbbenten vettem észre Field felügyelőt.
És egy másodperc alatt mindent megértettem.

Az töredéknyi információmorzsák, az elejtett félmondatok, és meg nem értett utalások. Mind egy helyre vezettek vissza.
James Moriartyra.

Annyi információ lepte el az agyamat őrjítő örvényt alkotva, hogy megszédültem. A pezsgőspohár csilingelve tört darabokra a földön, én pedig kétségbeesetten kaptam levegő után.
Az egyik legjobb barátom...akiben feltétlenül megbíztam...akit teljes szívemből szerettem...elárult.

Elárult.

De hát nem erről szólt ez az egész nyomozás? Talán nem egy olyan embert akartunk felkutatni, aki úgy érezte elárulták.
De ő is megtette.
És még itt van.

Nem tudom hol, nem tudom mit tervez, de meg fogom találni.

- ... jól van?

- Hogyne. Csupán egy kissé megszédültem. Jobb lesz ha leülök.- Nem volt szükségem Fieldre. Az apró jelek Jim ruháján arra engedtek következtetni, hogy olcsóbb helyen tisztítja őket. Továbbá pusztán a biztonság kedvéért Wesley a tudtom nélkül utánanézett mikor megismertem, így derítette ki, hogy a családja tanulni küldte, de ő megszökött, és azóta szinte már beletörődtek abba, hogy sosem látják viszont a fiukat. Néhány hónappal ezelőtt visszavonták a hirdetéseket, amikben a fiuk után kutattak.

Akkor azt hittem, lemondtak róla, de most már tudom, hogy tévedtem.

Field felügyelő bizonyára rábukkant egy ilyen újsághirdetésre, kérdőre vonta fiatal segédjét, és visszaküldte a családjához. Ő ismét megszökött, keserűséggel, és vosszúvággyal telve. Azóta pedig megszaporodtak a látogatásai nálam, amikor épp otthon tartózkodtam, nem pedig egy ügy, vagy egy üzlet miatt utaztam el.

De ez nem volt elég neki. Én voltam az egyetlen aki mellette állt, de ő többet akart. Hiába próbált nekem bizonyítani, lenyűgözni, én nem ajánlottam fel, hogy beveszem az üzletbe. Így hát úgy próbált rávenni a dologra, hogy őrült párbajt rendezett, amire nem hívott meg előre, csak elém állt, egy karddal a kezében, hogy bizonyítsa, méltó arra, hogy az oldalamon dolgozzon. De mindhiába. Eközben pedig bosszút forralt.

- Venus beszélhetnénk?- Lépett oda hozzám egy velem egykorú, sápadt, szőke hajú lány, aki a helyettesemként ügyelt mindenre a társulattal kapcsolatban.

- Hogyne Carly. - Tápaszkodtam fel a kényelmetlen székről, amire a Lord sietősen leültetett, majd egy csendesebb sarokba húzódtunk.

- Ez nem volt a tervben.- Mutatott rajtam végig, színpadias mozdulattal- Szóval, mit tervezel?

- Nos, meglehet, hogy sor kerül arra, hogy a szokásosnál nagyobb felhajtás lesz. Merényletet terveznek.

- Várom a magyarázatot.- Emelte fel a szemöldökét a lány szigorúan.

- Hosszú. Van itt egy nyomozó, ő ott.- Mutattam lopva Fieldre.- De nem tudom, hogy ő a célpont, vagy egy barátja, az újdonsült férj.

- Mit tegyünk?- Húzta ki magát a helyettesem.

- Vigyázzatok mindkét emberre. Én addig megkeresem a gyilkost, és remélhetőleg a gyilkos fegyvert is.- A lány biccentett, és már odébb is állt, hogy értesítse a többieket. - Infierno...( A pokolba is...)- Simítottam le a szoknyámat idegesen, majd egyenesen a zenészek felé vettem az irányt.

- Venus, jó hogy itt vagy! Antoinette-nek teljesen elment a hangja, és nincs aki beugorna helyette. Tudom, hogy szeretnéd tartani az inkognitódat, de nem tudnád te elénekelni a dalt?

- Igazából...- Merengtem el.- Lehet, hogy ez még jól is jön. Mikor kéne énekelnem?

- Éjfélkor, az ifjú pár arra fog táncolni.

- Pompás.- Néztem körbe. Mérgezés kizárva. Jim helyében biztos látni akarnám a dolgot, bármekkora is a kockázat. Elcsalta a barátaimat, nincs mitől tartania. Nem hiszi, hogy elkapnám. Jobban mondva, hogy nem engedném el.

Az órára pillantva láttam, hogy alig negyedórám maradt éjfélig. Nem fognak ideérni. Hol a fenyegetés? Valami nagy. Látványos. És minden bizonnyal tiszta munka. Nem kell ott lennie.- A lehetséges tárgyak és személyek sorra fakultak ki szürkére a szemem előtt, mintha csak egy fotográfián lennének. Végül csak egy valami maradt. A hatalmas kristálycsillár, amely a fényével beborította a termet.

Megragadtam egy felszolgáló karját:

- Hogy jutok fel oda, ahová a csillár van felfüggesztve?- Ő riadtan elmagyarázta, de már késő volt. A nagymutató alig egy perc múlva elüti a tizenkettőt. Nem érek oda, de lentről még megmenthetem őket, és ezzel a töredékét törleszthetem annak, amit Jim érdemel.

Végszóra, a zenészek belekezdtek a dalba, amit azonnal felismertem, nekem pedig egy mikrofont nyomtak a kezembe.

Az ifjú pár táncolni kezdett, én pedig Jimet kerestem a tömegben. Egy pillanatra mintha a barátaimat láttam volna szaladni a lépcsők felé, így óvatosan közelíteni kezdtem a csillár alatt táncoló pár felé, akik ugyan nem értették a dolgot, de észrevétlenül arrébb mentek, hogy folytathassák a táncot. Így lassan én is elkezdtem kisomfordálni a tárgy alól. Közben elkaptam egy felszolgáló rémült pillantását, amit egy jegessel viszonoztam. Ez pedig ijesztőbb volt, mintha kiabáltam volna, amit ő is tudott. Hiszen jól ismertük egymást. A bűnöző, és a magánnyomozó ex-segédje. Most azonban mégis felcserélődtek a szerepek, már ami az oldalakat illeti. Én egy ember életéért küzdöttem, ő pedig ki akarta oltani azt.

A táncot végül a rémült sikolyok szakították félbe. A csillár zuhanni kezdett, majd hirtelen megállt.

A testem, ahogy addig is oly sokszor, ezúttal is előbb cselekedett, minthogy az agyamig eljutott volna a válasz. A hajamból kirántott kést eldobva elvágtam a csillárt tartó kötelet, ami az eddgire üres padlóra zuhant.

Valaki tartotta odafönt, emberfeletti erővel. Ha nem vágom el a kötelet, súlyosan megsérülhetett volna.

Jutott el az agyamig a felismerés. Felszisszenve kaptam az oldalamhoz. Néhány üvegdarab a padlóról felém pattant. Apró vércseppek hullottak a padlóra, afféle hátborzongató ritmust diktálva. Egyik seb sem volt súlyos, de mindegyik pokolian szúrt, és hasogatott.

Grimaszolva néztem végig, ahogy a barátaim Field felügyelő társaságában lesietnek a lépcsőn. Sherlock a késemet fogta, ami valószínűleg a plafonba, illetve számukra a padlóba fúródott, ő pedig szokása szerint kiszúrta. Míg a többiek a Lord felé vették az irányt, ő rögtön engem kezdett kutatni, a ruhám miatt pedig hamarosan rám is akadt.

Elsápadva szemlélte meg a sérüléseimet, nem törődve a furcsálló tekintetekkel.

- Sherlock, nem kell aggódnod. Mindketten tudjuk, hogy rosszabb is volt már.

- Egyedül voltál.- A fiú most igazán dühösnek tűnt, talán még sosem láttam ilyennek.- Egy csapat vagyunk, te pedig egyedül akartad megoldani.

- Nem akartam, hanem kellett. Moriarty elcsalt titeket, és kifogytunk volna az időből.- Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, de a mind kínzóbb fájdalomnak köszönhetően, rohamosan fogyott a türelmem, és az empátiára való készségem.

- Honnan tudod a nevét?- Keményedtek meg Sherlock vonásai.

- Ha elmondanám, nem értenéd meg.

- Tegyél próbára.- Hosszú csönd következett, a feszültség lassan kibírhatatlanná vált.

- A rózsás ügy közben találkoztunk a bálon.

- És...?

- Beszélgettünk. Ennyi.- Fontam össze magam előtt a karjaim.- Én is csak itt raktam össze a képet. Ha tudom hogy ő áll a dolog mögött, nem hagyom eddig fajulni.- Furcsa kifejezés jelent meg Sherlock arcán, én pedig hátrahőköltem.- Te... nem hiszel nekem.- Valami összetört bennem.- Nem bízol bennem.- Suttogtam.

- De igen, csak...

- Ne. - Emeltem fel a kezem, elhallgattatva őt.- Azt azért még felismerem, ha hazudnak nekem.- Éleset szisszenve felálltam. Sherlock utánam akart nyúlni, de elhúzódtam tőle.- Ne.- Ismételtem meg. Fájdalmas arccal engedte le maga mellé a karjait. Irene és Lupin megdöbbenve néztek minket. Soha nem veszekedtünk, általában egymást támogatva szálltunk szembe a világ ostobáival és bűnözőivel, még csak nem is vitáztunk egyszer sem, már a Saint Malói ügyet leszámítva. Ez nem csak nekik, de nekünk is új volt.

A kocsiutat némán tettem meg hazafelé, az engem kérdezgető Wesley pedig hamarosan belátta, hogy nem fog tudni kihúzni belőlem semmit.

Bár senkit nem öltek meg aznap este, de én mégis úgy éreztem, mintha belül meghaltam volna.