A fészerbe belépve láttam, hogy Sherlock már készül mondani valamit, de egy hosszú csókkal beléfojtottam a szót.

- Ezt miért kaptam?- Kérdezte végül.

- Mert szeretlek.

- Én is téged. Szóval, mint már említettem, Arsène… egy szemhunyásnyit sem aludtam. Folyton csak ezt ismételgettem magamban: a kezdet nem volt a kezdet, a kezdet nem volt a kezdet… és nagyon egyszerű okból tettem így. Azért, mert igaz: a kezdet tényleg nem volt a kezdet!- Sherlock letépte az egyik, falra erősített újságlapot, és az asztalra terítette. Az Archer-ügyről szóló cikk állt rajta, amelyet Holmes tollal bekeretezett.

– Az A betű tévesztett meg minket. Az A az ábécé első betűje, de a mi bűnművészünk tervében nem ez az első betű… – Sherlock mély levegőt vett. – Nem, mert a mi művészünk már néhány nappal ezelőtt munkához látott… csak mi nem vettük észre! És ez nyilván nagyon feldühítette.

– De hát te mondtad, hogy mindezt nem a mi kedvünkért csinálja… – Tiltakozott Irene.

– Általános értelemben használta a „mi” névmást – vágtam közbe, nehogy Sherlocknál elszaladjon a húr. – Úgy értette: mi, nézők.

– Folytasd – biztatta Lupin.

– Tudtam, hogy ha nem csal a megérzésem, és az „A mint Archer” nem az első előadása volt, akkor az a dolgom, hogy utánanézzek, történtek-e más szokatlan bűntények az elmúlt napokban. És a válasz az volt, hogy…

– Igen – fejezte be helyette Arsène.

– Naná, hogy igen! – bömbölte Sherlock Holmes. – Nem is egy. Három!
Rámutatott egy újságlapra, és intett Lupinnek, hogy szedje le a falról, majd ezt is az asztalra terítette, közvetlenül a másik elé.

– Kezdjük… – dünnyögte Sherlock, azután felolvasta a hírt. Egy szegény
islingtoni bádogos arra ébredt az ágyában, hogy a feje beszorult egy fazékba, amely úgy ült rajta, mint egy sisak, éppen csak lélegezni engedte. A jelek szerint valószínűleg nem volt magánál (őt is leitatták vagy valamilyen kábítószert adtak be neki), amikor a fazekat a fejére hegesztették, és egy másik bádogost kellett odahívni, hogy kiszabadítsa.

– Te jó ég – suttogta Irene, én pedig már végig is gondoltam melyik ábécé beli alakról van szó – micsoda borzalom…

– „T was a Tinker, and mended a pot…” – Jelentettem ki. Azután a barátnőnk felé fordultam.

– Irene, nézd csak azt az újságot a fejed fölött… igen, azt. - Vette fel a fonalat Sherlock. Ő levette, és olvasni kezdte:

– „Jeremiah Doobe-ot, az ismert postarablót megkötözve, betömött szájjal találták a canonburyi rendőrőrs előtt. A férfi elmondta, hogy egy ismeretlen megtámadta, mozgásképtelenné tette, majd addig csapkodta egy ostorral, míg elvesztette az eszméletét. Jeremiah csak úgy emlegette az illetőt: az ördög”. –A barátaimra emeltem a tekintetem.

– „R was a Robber, and wanted a whip.”
Irene odaadta a cikket Sherlocknak, aki letette a bádogosról szóló hír mellé.

– És végül – mondta aztán – itt a harmadik hír. Egy Mason nevű ügyvédnek, aki az esquire cím birtokosa, minden értékét elvitték a dalstoni Landsdowne Roadon található új házából. A bevásárlásból hazatérő házvezetőnő meztelenül, megkötözött kézzel-lábbal, ájultan találta a férfit. A szemöldökét teljesen leborotválták.

– Úristen – futott végig a hátamon a hideg.

– „E was an Esquire, with pride on his brow…” – olvasta kapásból Lupin a
Hüvelyk Matyi ábécéjét.

- Az a helyzet, hogy van még egy kapcsolat a bűntények között. - Nyeltem nagyot.

- Éspedig?- Fordultak mindhárman felém.

- Én. Az elkövető az én figyelmemet is fel akarta hívni magára. Az egész a rablóval kezdődött, de őt nem én alkalmaztam, hanem egy üzlettársam köreibe tartozik, így arra nem figyeltem föl. Ez ingerültté tette, és a volt ügyvédemet szemelte ki, akit a legutóbbi csúfos kudarca után elbocsátottam. Mikor pedig nem reagáltam a dologra, meglopott. A pénzszállító az én területemen közlekedett, ő pedig bravúrosan kihangsúlyozta az akcióval a férfi nem megbízhatatlanságát, amivel a kedvemre akart tenni. Ez az alak két embert akar a nézőterén tudni az előadás elejétől a végéig: egy ismeretlent, és Engem. A kérdés csak az, mit tegyünk?

Sherlock felvette az újságkivágásokat az asztalról, összenyalábolta őket, és a
helyükre egy London-térképet terített.

– Még egy kis türelmet kérek – mondta. – Mivelhogy tegnap Arsène tanácsára kihagytuk a jelképtani értekezésből azt a fejezetet, amelyik a leghasznosabb lett volna… vagyis azt, amelyikben leírják, hogyan kell megcsinálni ezt…

Sherlock Holmes kissé nehézkesen, de minden habozás nélkül beleszúrt egy
körzőt a London-térképbe, majd rajzolt vele egy hexagrammát. A csillag minden egyes csúcsa valamelyik bűntény helyszínének felelt meg. Az első a Drury Lane-en volt, ahol az íjász megsebesítette a Bingley’s Hotel szakácsát. A második a Turner Streeten, ahol rátaláltak a megláncolt matrózra. A harmadik Billingsgate-ben, ahol megkéselték az osztrigaárusnőt. Azután az északnyugati városrész következett, az islingtoni Bingfield Street – itt lakott a fazék fogságába esett bádogos. Majd Canonbury jött, a rendőrőrs, a megkorbácsolt rablóval. És végül a szemöldökétől megfosztott ügyvéd lakása kissé keletebbre, a Landsdowne Roadon. Az így kibontakozó alakzat dermesztően, boszorkányosan pontos volt.

Minden újabb vonalnál, amit Sherlock a térképre rajzolt, borzongás futott végig rajtam.

Az utolsónál ezúttal Arsène kérdezte meg halkan:

– És most?

– Most ki kell derítenünk, hol a következő bűntény helyszíne.

– Szerinted ezzel még nincs vége? Az alakzat teljes…- Sherlock arcán ördögi vigyor jelent meg.

– A művészünk szerint nem az. Nézzétek meg, mi történik, ha a csillag minden
csúcsához odaírjuk a Hüvelyk Matyi-ábécé megfelelő betűjét, időrendben…

Sherlock Holmes még mindig meg tudott lepni minket. Sietve odaírt egy T-t a bádogoshoz, azután a rabló R-je, az ügyvéd E-je, az íjász A-ja, a tengerész S-e és végül az osztrigaárus O-ja következett.

Az így kialakuló szó a maga csonkaságában is értelmes volt: TREASO. Egyetlen betű jutott eszembe, ami kiegészíthetné: egy N a végére.

– Treason… vagyis árulás! – dünnyögte Arsène.

– És szerintetek… – kérdeztem – ki árult el kit?

Kik árulhatják el egymást? Barátok. Olyan emberek, akik szeretik egymást, és olyanok, akik nem szeretik. Szülők és gyerekek. Munkatársak. Nemzetek. Tábornokok, hadseregek. A lehetőségek száma végtelen. És az árulással kapcsolatos kérdés mélyén ott rejlett egy másik is, amely egész éjjel nem hagyott aludni. A bizalom kérdése. Ha megbízunk valakiben, akkor azt is elfogadjuk, hogy esetleg elárulhat. De ha tényleg bekövetkezett az árulás, mivé lesz a bizalom bátor vállalása?

És mit mondjunk akkor Arsène-ről meg Sherlockról? Vakon megbíztunk egymásban. Mégis így vagy úgy, de mindannyian elárultuk a másikat. Hiszen Sherlockkal nem tettünk keresztbe a csapatunk kizárólagos barátságának mikor egy pár lettünk? Ezzel vajon megsértettük a négyünket összekötő bizalmat, vagy épp ellenkezőleg, még inkább megerősítettük? Azért bízik meg másokban az ember, hogy benne is megbízzanak? Vagy megbízik bennük, és kész? Létezik itt általános szabály, követendő magatartás, kijelölt út?

Majdnem egy órán át ültem egy fotelben a kandallóban lobogó lángokat bámulva, végtelennek érezve az éjszakát, és a válaszom az volt, hogy nem. A sötétség hatalmasra nagyította ezt a „nem”-et, ünnepélyes volt és megingathatatlan, amilyenek csak az éjszakai gondolatok tudnak lenni. Az agyam képtelen volt leállni. Úgy jelent meg előttem a bizalom, mint a víz, amit hol beleöntenek egy dézsába, hol kiöntenek belőle, megtölti, aztán kifolyik. Elpárolog, és esőcseppek formájában gyűlik össze. De nem tudtam rájönni, hogy ha ragaszkodom ehhez a metaforához, mi is valójában a dézsa, amiben a víz van.
És mi történik, amikor kiürül? Az elárult szülő leszidja a gyerekét. Az elárult szerelmes megpofozza a kedvesét. Egy pár, melynek tagjai örökre elválnak. Egy másik, amelyik jobb időkre vár, és addig is bánatosan tengeti életét. Valaki hadat üzen. Vagy bírósághoz fordul ítéletért. Törvény elé járul. Isten közbenjárását
kéri…
Hogy igazságot tegyen, mondtam magamban. Vagy puszta bosszúvágyból? Ezen a két szón is sokat morfondíroztam aznap éjjel: igazság és bosszú. Talán a bizalom igazságra váltható? És mit lehet venni belőle? Újabb bizalmat?
Másokban bízunk, vagy azokban bízunk meg újra, akik egyszer már elárultak?
És a bosszú akkor micsoda? Fegyver, mondtam magamnak. Pusztító fegyver. Erre a gondolatra kiegyenesedtem ültömben. Felkeltem, és elhúztam a függönyt, hogy kilessek a sötét éjszakába, a sustorgó kertbe, a füstködtől szürke Londonba.

Hirtelen különös bizonyosság szállt meg: a titokzatos férfi, akit keresünk, nem
áruló, hanem valaki, akit elárultak. Megbízott valakiben, és csalódott. És most borzalmas kegyetlenséggel áll bosszút. Nagy terve, a bosszú, vagyis a
hexagramma, amelyet tetteivel London térképére rajzolt, már csaknem megvalósult. Egyetlen betű hiányzik, a végső gesztus… Ki árulhatta el? Ki
hazudott neki? Ki váltotta ki belőle ezt a dühöt?

Úgy érzékeltem, hogy ennyi energia csakis valamiféle bizalmas, személyes
kapcsolatból származhat. Ha idegenek közti árulásról van szó, akkor nem így áll bosszút az ember. Nem. Itt valami mélyebb dolog rejlik. Családi ügy, mondtam magamban.
Egy apa, egy anya, egy testvér.
Egy mester.
És amikor végre eljutottam a gondolathoz, a háborgó gondolataimból gerjedt tenger elcsitult. Partra értem.

– Új hirdetést írt! – mennydörögte Sherlock izgatottan, mihelyt beléptünk
nyilvános irodánkba, a Shackleton kávéházba.

Kora reggel becsöngetett, majd egész úton az ötleteit sorolta. Most pedig egy nagyobb létszámú hallgatóság előtt is elmondhatta őket.

Szétterítette a térdén a Timest, és elégedetten hozzátette:

– És úgy tűnik, igazunk volt, amikor elsősorban a kérdés ezoterikus oldalát vettük figyelembe. Nézzétek csak!
Odatartotta elénk az újságot, amit nekem már megmutatott.

Lupin és Irene pedig összebújtak, és olvasni kezdték:

Tisztelt Osaert doktor úr!

Társaságunk szeretné előadónak meghívni következő összejövetelünkre, amelyet az éjféli álarcosbál előtt tartunk a kristálypalotában. Már eljuttattam önnek a szertartáskönyvet. Hozza magával, ha módjában áll válaszolni jelen levelemre, és legelegánsabb ruhájában jelenjen meg a kapunál.
Szívélyes üdvözlettel:
N.

– Szertartáskönyv, bálterem, éjfél, kristálypalota… – dünnyögte Arsène. – Már megint a mesék világában vagyunk? Már csak az üvegcipő hiányzik, meg a tökhintó…
– N – tűnődött Irene. – A neve kezdőbetűje, vagy pedig…

– Az utolsó betű, amire vártunk?

– „N was a Nobleman, gallant and bold” – idéztem a versikét. – Egy nemesember és egy bál… ahová meghívtak minket.

– Pontosabban Osaert urat – helyesbített Lupin.

– Fura név, nem? De nem hiszem, hogy egy flamand vagy svéd orvos lenne,
kedves Arsène… – vágtam vissza. Eszembe jutott Samuel Butler regényének címe: Erewhon, és arra gondoltam, talán az Osaert nevet is fordítva kell kiolvasni: Treaso. – Az aláírás a hiányzó N betű.

Sherlock ekkorra már összekulcsolta az ujjait az orra előtt, ahogy akkor szokta, amikor egyszerre több különböző lehetőséget mérlegelt.

– Ezért mondtam nektek, hogy tudja, hogy tudjuk. Vagy legalábbis arra számít, hogy megértettük a dolgot. – Az újságra mutatott. – Vagyis bizonyos értelemben most közte és köztünk folyik a játék. Csak ő tudhatja, hogy nálunk van a kés, tehát eljutottunk a hexagrammához. Talán azt várta, hogy átadjuk a fegyvert a Scotland Yardnak, és így a rendőrség értesül a szándékáról.

– És talán még nem késtünk el vele… – pontosított Irene.

– Vagy talán jobban szeret így játszani. Olykor én is felpiszkálom kicsit az ügyfeleimet, célra vezethet a dolog. – Vettem át a szót. – Miután ő küldte a táviratot a Scotland Yardnak, és ő értesítette az újságokat, megtehetné ugyanezt a késsel is, és nyilvánosan felfedhetné a tervét… de ő nem ezt akarja. Ő azt akarja, hogy leleplezzék, de az tegye meg, akit ő választott ki. És most mintha úgy döntött volna, hogy mi lehetünk az alkalmas jelöltek.

– És azok vagyunk? – kérdezte Irene.

– De még mennyire! – vágta rá Lupin. Aztán újra elolvasta a hirdetést. – Nézzük csak… itt elég világosan valamilyen társaságról van szó…

– Pontosan – mondta Sherlock. – És egy összejövetelről. Talán az emberünk nem magányos farkas, hanem egy csoport tagja, valami titkos gyülekezeté… talán
okkultisták. A hexagramma akár valami titkos rituálé része is lehet. Elképzelhető, hogy szabadkőműves, vagy valamelyik ősi egyiptomi isten imádója, ilyenekkel már találkoztunk, de…

– Nem hinném, hogy csoportról van szó – vitatkoztam. – Az ilyen játszmát csak akkor tarthatja kézben az ember, ha egyedül van. Túl pontos, túl tökéletes – magyaráztam –, túlságosan meg van tervezve minden. Az ilyesmit nem lehet másokkal megosztani. – Három barátom figyelmesen nézett rám. – Ha tudni
akarjátok, mit gondolok, hát megmondom. Mi négyen vagyunk, de ő egyedül van. Elárulták, és bosszúvágy ég benne.

– Egyetértek Venus-al – szólalt meg Arsène.

– Tulajdonképpen én is – ismerte el Sherlock.

– De még akkor is itt van a hirdetés tartalma – folytatta elmélázva Arsène. –
Feltéve, hogy nem késelők titkos társaságáról van szó… vagy ami még kevésbé valószínű, különös, de egymáshoz nem kapcsolódó bűntényekről… az említett összejövetelnek köztünk és közte kell létrejönnie.

– Lehetséges, igen… – motyogta Sherlock.

– És a mi Mister X-ünk nem sok időt
hagy nekünk, hogy rájöjjünk, mit forgat a fejében.

– Ma éjfélkor – mondta Irene.

– Nem egészen – jegyezte meg Sherlock. – Éjfél előtt. Pontosabban az éjféli bál
előtt.

– Amikor a hintó visszaváltozik tökké – mondta Arsène.

– Mi viszont nem kaptunk semmiféle szertartáskönyvet… – állapította meg Irene, de nekem valami kellemetlen érzésem támadt.

– Talán a kés az.

– És szó van a legelegánsabb ruháról…

– Tehát formális meghívás. Valami… nemesi bál. Tudtok róla, hogy van valahol ilyen bál ma este?- Én történetesen tudtam egy bálról, amelyet aznap estére terveztek, de úgy
éreztem, nem sok köze lehet a mi ügyünkhöz. Egy bizonyos Lord Featherstone tartja a második esküvőjét, amire a társulatomat bérelte fel zenélni, és énekelni.

– És mi van, ha ezt a hirdetést sokkal inkább szó szerint kell vennünk, mint
gondoljuk? – vetette fel ekkor Lupin, kizökkentve töprengésemből. – Mi van, ha tényleg egy okkult társaságról van szó, amelyik bállal egybekötött titkos
összejövetelt szervez ma éjfélre… De hol tarthatnak meg egy ilyen eseményt?

– Talán valami föld alatti járatban? – tűnődött Sherlock, aki szemlátomást nem állt készen rá, hogy megválaszolja ezt a kérdést.

– Nem. Még inkább szó szerint kell venni – morfondírozott Arsène. – Azt írja: a
kristálypalotában. És mi rögtön Hamupipőke meséjére gondoltunk… bál a herceg társaságában, bálterem nagy csillárokkal, zenekar… értitek, mire
gondolok.
Bólintottam.

– Folytasd.

– Közben meg lehet, hogy egyszerűen az igazi Kristálypalotáról van szó.
Csodálkozva néztem rá.

– A Crystal Palace! – kiáltott fel Sherlock.

– Amit a Hyde Park-i Világkiállításra
építettek!

– Az – helyeselt Arsène elégedetten. – A kiállítás után átvitték a város déli
részébe, és éjszaka üresen áll a park közepén.

– Mi lehetne alkalmasabb helyszín egy titokzatos álarcosbálnak?- Tettem fel a kérdést, ami sokkal baljóslatúbbnak hangzott, mint terveztem.