Kicsúszott a kezem közül! - kiáltott fel dühösen Arsène Lupin. - Ezt nem
hiszem el! Meglógott!

- De legalább láttad? - kérdeztem tőle.

- Hogy láttam-e? Hát persze hogy láttam! Egy munkást láttam felmászni a tetőre, aztán leereszkedni a túloldalon, egy csigán járó kötélen, amit előre
odakészített!

Arsène fel-alá járkált a nappalimban, mint a ketrecbe zárt vad.

- Nem értem el időben a kötelet, addigra már elvágta a másik oldalon, és eltűnt! Puff! Beolvadt a többiek közé, felszívódott, mintha soha nem is létezett volna.

Sherlock mozdulatlanul ült az asztalnál, és gondolataiba merülve hallgatott.

Kétség sem fért hozzá, hogy tökéletesen igaza volt, amikor bejelentette, hogy
kihívás vár ránk. Megtörtént, és legyőztek minket. Legyőzött egy ravasz játékos, aki hihetetlen pontossággal tervezte meg ezt a sokadik jelenetet. És akiről most kiderült, hogy nemcsak briliáns elme, de fizikailag is jó formában van. Ész dolgában felveszi a versenyt Sherlockkal és Velem, ügyességben meg Lupinnel.

Úgy tűnt, minden megvan benne... Kivéve persze a női megérzés. Itt elgondolkodva Irenera néztem. És ez talán még kulcsfontosságú tényező lehet, legalábbis szívesen gondoltam, hogy így
van.

- Mindenesetre tény, hogy ezúttal is valóságos színházi előadást rendezett... és nem ölt meg senkit - szólaltam meg a kést vizsgálgatva, amely megsebezte az
osztrigaárusnőt. A fegyvert - meglehetősen gondatlanul - az asztalon lévő ezüsttálcára tettük. Rögtön feltűnt egy jel, a nyélbe karcolva, de hagyni akartam hogy mindenki lenyugodjon, hogy tiszta fejjel folytathassuk.

- Az előadás nekünk szólt - mormolta Sherlock komoran. - Nem akart megölni
senkit. Ugyanúgy, mint az íjász esetében. Meg a matrózéban. Nem a bűncselekmény érdekli. Hanem a bűncselekmény formája. Olyan, mint... -
Sherlock végigfuttatta a tekintetét a nappali falait díszítő képeken: az őseim portréján, és távolabb, néhány tájképen.- Mint a bűn művésze. Úgy viselkedik, mintha valamilyen művészeti ágról volna szó...

- Hátborzongató... - jegyezte meg Irene.

- De ez akkor sem magyarázza meg, miért csinálja - szólt közbe Arsène karba font kézzel.

- Mit akar egy művész? - kérdezte saját magától Sherlock fennhangon.

- Nagy művet alkotni - felelte Lupin.

- Megélni a műveiből.- Tippelt Irene.

- Azt, hogy lássák - mondtam én.
Holmes felém bökött az ujjával.

- Hogy felfigyeljenek rá - mondta. - Azt akarja, hogy valaki észrevegye.

- És az a valaki mi lennénk? - kérdezte Arsène.

- Nem - tiltakozott Sherlock. - Nekünk semmi közünk a munkásságához. Pontosabban most már van közünk hozzá, de... nem szerepeltünk a terveiben. Azzal hívtuk fel magunkra a figyelmét, hogy megjelentettük a Hüvelyk Matyi ábécéjét a Timesban, aztán olyan ostobák voltunk, hogy megmutattuk magunkat a halpiacon. Addig megvolt az az előnyünk vele szemben, hogy nem ismert
minket. Nem tudta, kik vagyunk. Most viszont...

- Van okunk félni? - kérdezte Irene.

- Attól függ, mit forgat a fejében, és mi a valódi célja - mondta Sherlock, és megvonta a vállát. - Ha úgy van, ahogy gondolom, megelégszik azzal, hogy a nézői legyünk az előadásnak, legalábbis addig, amíg nem ítél minket túlságosan kellemetlen nézőknek...

- Nem gondolod, hogy megijedt, amikor meglátott minket a piacon?

- Miért ijedt volna meg? Mennyiben akadályoztuk abban, amit véghez akart
vinni? Megsebesítette a nőt, és zavartalanul elmenekült az állványzaton, pontosan úgy, ahogy megtervezte... talán egy kicsit gyorsabban, Lupin miatt... A kérdés inkább az: mióta volt ott, és tanulmányozott minket? Lehet, hogy látott minket odamenni a standokhoz, beszélgetni, szétválni, vizsgálódni a piacon, együtt enni, megint szétválni... és mit gondolhatott rólunk?

- Mondd meg te - kérte Arsène.

- Azt, hogy dilettánsok vagyunk - sóhajtott fel Sherlock. - A „brémai muzsikusok" csak négy gyerek, aki nyomozósdit játszik. Szerintem csalódott. Azt hiszem, azt várta, hogy... valaki más leplezi le. Nem mi.

- És ki lenne ez a valaki? A Scotland Yard?

- Ezt nem tudom - vallotta be Sherlock. - De biztos vagyok benne, hogy ha rájövünk, azt is megértjük, kit keresünk.

- És talán azt is, hol keressük.

- Ó, az egyszerű... - dünnyögte a barátunk, és az ablak felé mutatott. - Itt van. Londonban. Talán jóval közelebb, mint gondolnánk.

- Parancsoljanak teát - lépett be ekkor a komornyik a szalonba. A kezében nagy
tálcát tartott, amelyen hatalmas, fehér majolika teáskanna gőzölgött.

- Köszönjük.- mondtam, és helyet csináltam a tálcának az asztalon.

Arsène arrébb húzta a székét, így pont szemben ült Holmesszal.

- Köszönöm - mondta Sherlock. - Én nem kérek cukrot. Se tejet. Se citromot.
Csak üresen.

A komornyik kitöltötte a teáját, aztán átment az asztal másik oldalára.

- Módjukban állt megvitatni az ügyet, Holmes úrfi és Lupin úrfi? - kérdezte, mire mindkét fiútól kapott egy döbbent pillantást.

- Nagyjából igen. - felelte Arsène.

- És pontosan miről is vitatkoztak? - érdeklődött a főkomornyik.

- A... minek is nevezzem... erről a bűnművészről... erről a bábjátékosról, aki egy gyerekverset használ arra, hogy... felhívja magára a figyelmet, ahogy
Sherlock mondja.

- És maga mit mond, Lupin úrfi? - faggatta tovább.

- Azt, hogy gyors - felelte ő.

- A gyorsaság sokszor a sikeres alkotások fogyatékossága.

- Nagyon igaza van - bólogatott Arsène.

- Kivéve ha az alkotó igazi zseni - szólt közbe Sherlock. - Ebben az esetben a
gyorsaság további fegyver az illető kezében.

- Nos, ami azt illeti... kimondta a bűvös szót, Holmes úrfi: fegyver - mondta a műkincstolvajból lett komornyik, és végre megállt mellettem. - Megvitatták már a nyélen látható hexagrammát?

Sherlock felpattant, mintha skorpió marta volna meg.

- Nem tudtam alaposabban megfigyelni, amikor behoztam a teát... -
folytatta, bosszantóan öntelt képpel. - De mintha valami különös ábrát láttam volna a nyelén. Tessék, itt van, látja, Holmes úrfi? Nem gondolja, hogy ez igen sajátos díszítőelem? Valószínűleg kimondottan azért vésték a késre, hogy egyedivé tegyék vele.- Sherlock Holmes felkapta a kést egy szalvétával, nehogy bármilyen apróságot letöröljön, amit egy alaposabb vizsgálattal észre lehetne venni - mivelhogy minden jel szerint ilyen vizsgálódásra készült, de a komornyikom nyilvánvalóan megelőzte.

- Egy hexagramma... - dünnyögte, ellenfénybe tartva a kést. - Tényleg egy
hexagramma!

Nekem két lehetőségem volt. Az első: nyíltan bevallom, hogy mindvégig nálam volt a kés, míg haza nem értünk, azután letettem a tálcára anélkül, hogy szóltam volna a nyelébe vésett hatszögről. A második pedig, ami talán még
rosszabb lett volna: azt is elismerem, hogy roppantul szórakoztatott, hogy senki más nem vette észre ennyi idő alatt, csak az én emberem.

- Ez egy csillag - motyogta Irene.

- Sok szempontból veszélyes csillag... - jegyezte meg Sherlock.

- És szerintetek mit jelent? - kérdeztem.
Sherlock nem felelt, csak továbbadta a kést Arsène-nek, ő pedig a komornyik felé nyújtotta, de a ő udvariasan nemet intett.

- Ha elfogadnak tőlem egy jó tanácsot... - mondta.

- Tudom... - vágtam a szavába. - És tökéletesen igazad van. Jobb
lenne, ha távol tartanánk magunkat ettől az ügytől.- A férfi a hátát az ajtófélfának vetve elmosolyodott.

- Igyák meg a teát, mielőtt kihűl - mondta végül gunyoros mosollyal.

-*-

A British Museum könyvtárának csendje egészen sajátos csend volt, más, mint amelyet bárhol hallottam addigi életem során. Csupán puha léptek, halk lapozgatás, tiszteletteljesen elfojtott köhögés nesze törte meg. A világ bölcsességének hangja. Nyugodt, állandó.

A lépcsőn felfelé lépteink halk zaja és szívem szokatlan kalapálása kísért. Hiába is tagadtam volna, féltem, és csak a mellettem lépkedő barátaim jelenléte nyugtatott meg kissé. Nem először éreztem így magam életemben, de azon a napon, a halpiaci eset után semmi máson nem járt az eszem, csak titokzatos ellenfelünket láttam magam előtt, amint az árnyéka kirajzolódik fölöttünk a tetőn. Semmit sem tudtunk róla, nem ismertük a nevét, az arcát, semmit. De tudtuk, hogy a mi kihívásunk volt az első lépés, bevontuk egy játékba, amelyet nem mi irányítottunk, ő pedig elfogadta a kihívást. Kétfelől belekaroltam Sherlockba és Irene-ba, és így mentünk fel a lépcsőn egészen a bejáratnál lévő
pultig.

A könyvtár, akárcsak maga a múzeum, hatalmas volt, és tervezőinek szándéka szerint a birodalom nagyságának levegőjét árasztotta. Még egy szokásos hétköznapon is félelmet keltett volna bennem, ezen a délutánon azonban elég volt, ha egy kalapos férfi túl hosszan pillantott rám, máris összerezzentem.

- Bushwop Rendszeres jelképtani értekezésére volna szükségem - közölte
Sherlock a dölyfös modorú emberkével, aki fogadott minket.

Követtük a férfit egy terembe, ahol szemlátomást tökéletesen eligazodott a több száz, egyformának tűnő polc között. Az egyikről leemelt három vastag, sárgás bőrbe kötött könyvet. Ezután elkísért minket egy nagy ablak melletti asztalhoz,
és távozott.

Láttuk, hogy visszamegy kis íróasztala mögé, és ellenőrzésképpen időnként lusta pillantásokat vet ránk.

A terem falait egészen a keresztboltozatos mennyezetig faburkolat borította. Az volt az érzésem, hogy minden lépéstől, minden mozdulattól megreccsen valami: a faparketta, a székek, az asztal, maguk a falak. Igazi múzeum volt ez a múzeumban. Szúrágta régiségek birodalma.

Leültünk egymás mellé, és miközben valaki becsukott egy távoli ajtót, az ablakon beszűrődő fényt pedig átszínezte a naplemente, mindent elolvastunk a hexagrammáról, amit csak találtunk.

Először is kiderült, hogy valóban hatágú csillagról van szó. Két egyenlő oldalú háromszög alkotja, melyek csúcsai szabályos hatszöget adnak ki.

Arsène azt javasolta, hogy ne vesztegessük az időnket a matematikai jellegű tudnivalókra meg annak leírására, hogyan kell körző segítségével hexagrammát szerkeszteni. Ugyan egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy ha az elkövető egy szemernyit is hasonlít rám vagy Sherlockra, akkor bizonyára a matematikára nagyobb figyelmet fordít mint a homályos hókuszpókuszokra, de hagytam magam meggyőzni.

Így aztán rögtön odalapoztunk, ahol a nagytudású Bushwop professzor az alakzat bonyolult szimbolikus jelentéseit elemezte, és megpróbáltuk kibogozni, akad-e köztük olyan, amelynek köze van a mi ügyünkhöz.

Azt akartuk kideríteni, vajon miért vésték annak a késnek a nyelére, amellyel megsebezték az osztrigaárusnőt.

Indiában, olvasta Sherlock, a hexagrammák a meditációt segítő geometrikus útvesztők, a mandalák jelképei közé tartoznak. A nevük yantra, és az ég meg a föld egységét, továbbá a nirvána elérésével járó egyensúlyt jelképezik.

- „A test kiszabadulása az érzéki világ csapdáiból..." - olvasta Arsène.

Menekülő? Szökevény? Egy bűnöző, aki kijött a börtönből, és bosszút akar
állni? Lehet, hogy az előadás valójában a Scotland Yardnak vagy valamelyik ott
dolgozó rendőrnek szól, ahogy már korábban is feltételeztük?

Megtudtuk, hogy a hinduizmusban a két háromszögnek is van neve: om és hrim... De ezzel nem jutottunk előrébb.

Áttértünk hát a zsidó jelképrendszerre, amelyben a hexagrammát Dávid-csillagnak is hívják. A név Dávid királyra utal, aki parittyával ölte meg Góliátot. Megnéztük, de a Hüvelyk Matyi-ábécében nem szerepelt se Dávid, se parittya.

Ami a csillagformát illeti, a hexagrammát erőteljes hatású amulettnek tartják. Ha valaki maga köré rajzolja ezt a formát, az megóvja a démonoktól.

- Egy pont Arsène-nek... Lehet, hogy tényleg valami okkult jelentésről van szó.

- De ha az okkultizmusban keressük a hexagramma jelentését - dünnyögte
Sherlock -, akkor nem ez a megfelelő hely.

Ehhez el kellett szakadnunk Bushwop professzor komoly értekezésétől, és sokat kellett engednünk kutatásaink tudományos színvonalából.

Miután hiába olvastunk el sok mindent a hexagramma jelentéséről, nem jutottunk messzire, úgy döntöttünk, új úton indulunk el.

Feljegyeztük az utolsó információkat is, azután elhagytuk a könyvtárat, és Sherlock vezetésével (úgy tűnt, a barátunk pontosan tudja, hová kell mennünk) elindultunk.

A Carnaby Street 39. szám alatt átkeltünk egy „Pugh's Place"-nek nevezett átjárón, majd a túloldali szűk sikátorban bekopogtunk egy kis ajtón. Idős, színes bőrű asszony jelent meg a küszöbön, és úgy mért végig minket, mintha leprások volnánk.

- Mit akartok?

- Mit tudsz mondani nekünk erről? - kérdezte Sherlock, és megvillantott a sötétben pár shillinget. A varázslónő, merthogy az volt, félrehúzódott az ajtóból, mi pedig bementünk.

Az asszony lámpásokkal teli kis szobába vezetett minket, a reszkető lángok fényfoltokat vetettek a falakra. A varázslónő lekuporodott egy puha párnára, mi pedig a földre terített, kopott szőnyegen foglaltunk helyet.

- Pontosan mit akartok tudni, gyerekek? - kérdezte ekkor.

- Pfuj! - kiáltott fel Arsène fél óra múlva.

- Tetőtől talpig bűzlünk a tömjéntől,
és szemernyivel se tudunk többet, mint mielőtt idejöttünk! Honnan szedted ezt a boszorkányt?- Fintorogtam, a francia barátom véleményét osztva.

Sherlock, aki mióta kiléptünk a kapin néma volt, most mellém lépett, és összefonta az ujjainkat.

Az asszony teletömte a fejünket mindenféle érthetetlen gondolattal: Saturnus talizmánjának nevezte a hexagrammát, a Tibeti halottaskönyvből idézett, és a négy elemmel társította a csillagot alkotó háromszögeket. Azután még az emberi test áramlatait is belekeverte, amelyeket állítása szerint hét pont irányít. A teljes csillag ezek közül a legfontosabbat, a legfőbb csakrát jelképezi.

- Egészség és tudás... - magyarázta, és a földre rajzolt egy szefirot-fát, vagyis
egymással összekapcsolt köröket, melyek összekötő vonalai újabb hexagrammákat adtak ki.

Hozzátette, hogy amit keresünk, a teremtés és a teljesség jelképe. A kezdeté és a végé, ahol a kezdet nem az igazi kezdet, és a vég nem az igazi vég.

- Így van fent, és így van lent... Ez a jelentése a két háromszögnek - zárta le a magyarázatát a varázslónő, mielőtt kitette volna a szűrünket.

A Carnaby Streetre érve körülnéztünk. Nehezen tudtuk eldönteni, mitévők
legyünk.

A fejünk fölött lustán hintázott egy cégér.

- Hát persze! - kiáltott fel hirtelen Sherlock. - A varázslónőnek igaza van!
Arsène elkeseredve pillantott rám.

- Hát, ezzel jól befürödtünk...

- Halljuk, miben van igaza szerinted - fordultam a barátomhoz.

- A kezdet nem a kezdet... - mondta Sherlock. - A kezdet egyáltalán nem volt a kezdet!

Ezzel sarkon fordult, és elindult az ellenkező irányba.

- Sherlock! - kiáltottam utána.
De ő válasz helyett egyszerűen futásnak eredt.- Hát persze!- Csaptam a homlokomra, majd a két értetlen barátomra néztem.- Azt nézi meg, hogy az íjász előtt is volt e bűnügy. Nekem pedig utána kell járnom valaminek, szóval ha megbocsátotok...- És ezzel már mentem is.

Tudni akartam, hogy a tettes miért az én emberemhez fordult a kikötőben. Ha rögtön kiszúrta a csempészetet, az persze mindent megmagyarázna, már persze azt kivéve, hogy miért szentelt nekem ennyi figyelmet, hacsak... egy ideje a város törvényes, és kevésbé törvényes alakjai is félve tisztelnek. Irene pedig rátapintott a lémyegre: a művész azt akarja, hogy lássák. És ugyan mi lenne komolyabb figyelem egy bűnöző számára annál, mint amit én fordítok rá? De nem, ez csak a kirakós egyik darabja. Akkor nyíltan nekem üzent volna, de ő csak egy láda aranyat emelt el a területemről. Én csak a másodlagos néző vagyok, valaki más van a középpontban. Valaki aki fontos, akit nem egyszerű megközelíteni. Valaki, akihez a gyilkos kötődik.

Egész éjjel le se hunytam a szemem, de így legalább nem voltak rémálmaim.
Nem kellett fára másznom, nem tört el az ág alattam, és nem üldöztek ismeretlenek.

Másnap reggel senkit sem találtam a Shackleton kávéházban. És persze Arsènenél sem. Nem maradt más hátra, mint hogy a Holmes-házban próbálkozzak.

Amikor odaértem, meglepődve állapítottam meg, milyen gondozott a kert.

Mikor becsöngettem hozzájuk, és Sherlock felől érdeklődtem, az édesanyja azt mondta Sherlock nem volt otthon, elrohant valahová Lupinnel, csak
annyit mondott, hogy hamarosan visszajönnek. De azóta már fél óra telt el. Mrs. Holmes tehát azt tanácsolta, hogy várjam meg őket, és megkínált egy csésze
teával.

- Tehát maga az a bizonyos Venus kisasszony... - mondta. - A fiam sokat beszélt magáról.- Mrs. Holmes barátságos volt, és kellemesen elbeszélgettünk. Nagyon hasonlított
a fiára, különösen a tekintete. Hosszú, szürke haját nagy kontyba tűzte fel, ami méltóságteljessé tette a megjelenését. A keze ápolt volt, az ujjai erősek. Kedvesen eltársalgott velem, mintha én is komoly hölgy volnék, nem csupán egy fekete hajú fruska, aki egyébként a kisebbik fia barátnője.

Beszélgetésünk közben a kis Violet váratlanul megjelent a konyhában, de amikor meglátott, széles mosollyal az arcán elszaladt.

Az asszony szavaiból derűs családi otthon képe bontakozott ki előttem. Nehezen tudtam ezt összeegyeztetni mindazzal, amit Sherlock mondott Mycroft hazatéréséről és kettejük konfliktusáról.

- Igen, a két fiam nemigen fér meg egymással mostanában - mosolyodott el
Mrs. Holmes. - De úgy vettem észre, hogy a kisebbik kifejezetten élvezi a helyzetet! Mycroftnak most el kellett mennie Manchesterbe pár napra, de ő továbbra is kint táboroz a fészerben... mondhatni, az lett a búvóhelye.- Ezután Mrs. Holmes áthajolt az asztal fölött, mint amikor valami bizalmas dolgot akar közölni az ember, és elmesélte, hogy Sherlock újabban belevetette magát a spanyol kultúrába, és rengeteg könyvet hurcolt haza erről a témáról.

- Kint alszik, kint olvas, kint ír... - sóhajtotta. Ebben a pillanatban nyikordult meg a kertkapu.

- Na, már itt is vannak - kiáltott fel Mrs. Holmes. Intett, hogy maradjak ülve. Odament az ablakhoz és kilesett.

- A szerszámoskamrába mentek, mint mindig... - suttogta. - Jobb lesz, ha úgy
tesz, mintha most érkezett volna... Tudja, milyenek a fiúk: nem örülnének, ha tudnák, milyen jól elbeszélgettünk négyszemközt.- Játékos mosollyal igazat adtam neki. Kiittam a teámat, megköszöntem a vendéglátást, azután pedig széles mosollyal az arcomon léptem ki a bejárati ajtón.