Egészen addig sosem jártam Billingsgate-ben, de hallottam már róla.

Ami pedig az osztrigát illeti, Sherlocknak igaza volt. Manapság, amikor e sorokat írom, az osztriga a kifinomult ízlésű gazdagok csemegéje, akkoriban viszont Londonban a szegények mindennapi ételének számított, és az utcán árulták pár fillérért.

A billingsgate-i piac a város keleti szélén terült el. Még messze jártunk a dokkoktól, de már megcsapta az orrunkat a halszag, és megláttuk a halászok kis fabódéit egy nagy, tiszteletet parancsoló külsejű, szögletes épület mellett, amelynek oszlopai közvetlenül a Temze partján magasodtak.

A kapun belépve elénk tárult maga a piac: a belső udvarban egymás mellett sorakoztak a halas standok és ládák. A piac kibővítését célzó építészeti tervekben az szerepelt, hogy az egész területet üvegtetővel borítják, így a halászok az év minden napján árusíthatnak, de amikor mi odaértünk, a tető egy részét még sűrű állványzat takarta, és a hihetetlen zűrzavarban még az árusok kiáltásait is elnyomta az állványokra majomként felkapaszkodott kőművesek hangoskodása.

Nem is tudom, mi volt rám nagyobb hatással: a különféle halak árát harsogó, több száz ember kiabálása vagy a mindent beterítő szag. Az udvarban fekete, sűrű patakok folydogáltak, amelyekben levágott halfejek, polipcsápok, pikkelyek és mindenféle tengeri herkentyű véres darabjai úsztak.

Rongyos ruhákba öltözött, mocskos kötényt viselő férfiak és nők, a tengeri széltől kicserzett arcok, sótól összetapadt hajtincsek, fülbevalók, tetoválások, halpikkelyektől megsebzett kezek mozogtak a ládák és a földre dobott hálók között.

Majdnem mindenki mezítláb volt. Nagy tőkehalakat emeltek a magasba a kopoltyúba mélyesztett ujjakkal, felmutatták a halak csillogó, de már élettelen szemét.

Az árusok előtt álltak és hevesen alkudoztak minden egyes darabra a polgári háztartások szolgálói, az éttermi szakácsok, meg egy-két különc nemesúr sétabottal, aki valami borzalmas, gyomorforgató látványra vágyott.

- Gyertek velem - mondta Arsène Lupin, amikor bevetettük magunkat ebbe a pokolba. És ügyesen elvezetett minket egészen a kagylóárusok részlegéig. Ez volt a legközelebb az állványzathoz, amelyen a tetőt építő munkások dolgoztak.

A földön ingatag gúlákban hevertek az osztrigák. Az utcai árusok jól belemarkoltak, hogy megtöltsék a kosarukat, miközben a halászhajók tulajdonosai zord tekintettel figyelték őket.

Arsène is vásárolt egy pennyért egy ökölnyi osztrigát. Késével kiszedte a puhatestűt a héjából, és egyetlen mozdulattal lecsúsztatta a torkán.

- Excellente! - dicsérte franciául. - Végre egy kis hazai íz!

Megállapítottuk, hogy az osztrigaárusok többsége férfi, a nagy pultok mögött viszont, amelyekre egyenesen a hajókról pakolták ki az árut, kizárólag nők álltak. Öten voltak.

- Szerinted közülük valamelyikre vonatkozik az üzenet? - kérdezte Irene Sherlocktól.

- Csaknem az összes osztrigát, ami azután kikerül a városba, itt adják el, és ez a hely tele van nőkkel - feleltem a barátom helyett elgondolkodva. - Ha a mi rejtvényszerzőnk, amint sejtem, kihívásnak szánta az üzenetét, akkor egy konkrét helyre utalt... És bármibe lefogadnám, hogy ez az a hely! - fejeztem be.

Ha tehát igazunk volt, itt kellett lezajlania ennek a különös „kihívás"- nak: az emberek hangoskodása és a halszag közepette.

Ettől a gondolattól egyszerre gyorsabban kezdett verni a szívem. Bólintottam, azután körülnéztem.

Már a délelőtt közepén jártunk, de a piac még mindig zsúfolásig tele volt emberekkel, így feltűnés nélkül figyelemmel kísérhettük a nyüzsgést. Ám a titokzatos hirdetőt így sem találtuk meg.

Igaz is - tulajdonképpen kit keresünk?

Csak annyit tudtunk az illetőről, amennyit Charlotte, a táncoslány mondott: fiatalember, szemébe húzott kalappal. Gyakorlatilag bármelyik lehetett a több száz fiatalember közül, akik ordítva, szitkozódva járkáltak körülöttünk. Lehetett valamelyik halász, vagy egy vásárló. Egy szakács, egy szolga, egy komornyik.
Akárki.

Úgy döntöttünk hát, hogy különválunk, mert így könnyebben tudjuk figyelni a területet. Kissé távolabb húzódtunk egymástól, de látótávolságon belül maradtunk.

Eltelt egy óra. Azután még egy, anélkül hogy bármi különös történt volna.

Arsène felfedezett a piac mellett egy bódét, ahol apró halakat sütöttek, majd újságpapírból csavart zacskóba töltötték őket. Vett négy adagot, és kiosztotta köztünk. Forró volt a hal, és bár nem tudtam pontosan, mit eszem, ízletesnek találtam. Miközben falatoztunk, az erkélyt tartó oszlopok egyikének támaszkodtunk. Kifejezetten meleg volt, de a piac orrfacsaró szaga az első pár perc után már nem tűnt elviselhetetlennek.

- Lehet, hogy itt töltjük az egész napot... - dünnyögtem bánatosan, miközben az
átzsírosodott zacskóba mélyesztettem az ujjaimat.

- És lehet, hogy az sem lesz elég - állapította meg Sherlock, aki a tekintetével folyamatosan pásztázta a tömeget.

- Talán mi nem vesszük észre őt, de ő esetleg észrevesz minket...

- És honnan tudja, hogy mi vagyunk azok? - kérdezte Arsène.

- Úgy írtuk alá a hirdetésünket, hogy „a brémai muzsikusok" - mondta Sherlock. - És amíg itt vagyunk együtt, és tereferélünk, szerintem olyan feltűnőek vagyunk, mint egy cseresznyefa a fenyves közepén.

- Micsoda költő! - dicsérte meg Arsène.

- Venustól kölcsönöztem.- Vonta meg a vállát a barátom.

De Sherlocknak igaza volt. Ismét különváltunk, de továbbra is szemmel tartottuk egymást.

Talán az a kalapos férfi lesz az, aki épp most szállt ki a kocsiból? Nem, dehogy. Vagy az egyik takarító? Ugyan már! Belenéztem az emberek szemébe, fürkésztem az arcokat, tétován, de lelkesen vizslattam a tömeget. Ahogy telt az idő, egyre több halász ment el, mivel sikerült túladniuk a portékájukon. A takarítók hosszú cirokseprűkkel felszerelkezve próbálták eltüntetni a koszt, hangos csobbanással loccsantották ki a vizet dézsáikból.

- Senorita!- Egy halász szólított meg. Drogot és olykor gyémántot csempésznek a halakban, remek munkaerők.

- Tom, ez nem a megfelelő alkalom. Azaz... nem láttál egy húsz körüli alakot szemébe húzott kalappal? Vagy bármilyen gyanús alakot?

- Hadd gondolkodjak Senorita. Megvan! Arrafelé láttam. Még említette is, hogy egy csinos, vörös ruhás spanyol lányt keres.- Mutatott a hátam mögé, mire rögtön megperdültem.

Ebben a pillanatban hallottuk meg a sikolyt. Egy nő a földre roskadt, rázuhant egy osztrigahalomra, a kagylók pedig az összetörő csontok baljós ropogásával
potyogtak szerteszét.

- Ne! - kiáltottam fel rémülten. Ellöktem Tomot, és rohanni kezdtem a nő
felé. Alig tíz lépésre volt tőlem. És én nem láttam semmit!

A szemem sarkából észleltem, hogy a barátaim is arrafelé szaladnak.

A szerencsétlen nő fölé hajoltam, aki fájdalmasan jajgatott.

- Nem lesz semmi baj, hölgyem - próbáltam lelket önteni belé. Nelson úr, mint valami árnyék, Irene kíséretében letérdelt mellénk, és végtelen gyöngédséggel úgy fordította a nő testét, hogy lásson minket. Annak az öt nőnek az egyike volt, akik a nagy osztrigáspultnál dolgoztak, azonnal ráismertem. Észrevettem, hogy az egyik kezét a hasára szorítja. Az ujjai mocskosak és véresek voltak, és a ruháján is sötét folt terjengett.

Zokogott, nyögött, pár szót hörgött, de nem értettem, mit mond. Valaki körülöttünk felkiáltott:

- Hívjanak orvost! Orvost! Ez az asszony megsérült!

Felemeltem a fejem, és körülnéztem. Sherlockot és Arsène-t kerestem a tekintetemmel, azt vártam, hogy ott lesznek mellettünk. Nem láttam őket, viszont az állványzat felől léptek dübörgését hallottam, ezért felnéztem.
„Hát persze!", mondtam magamban. „Az állványok!" Az emberünk még csak meg sem próbált elvegyülni a vásárlók között.

Odafent rejtőzködött, várta, mikor jön el a cselekvés pillanata.

Két árnyat láttam elsuhanni az állványokon, és felismertem a két fiút. Aztán megpillantottam Lupint, amint fürgén mászott felfelé, egyik szintről a másikra, akár egy pók. Még följebb - de csak egy pillanatra - mintha egy harmadik árnyék jelent volna meg a tetőn, aztán eltűnt.

- Nem lesz semmi baj... - vigasztalta eközben Horatio a sebesült asszonyt, és gyengéd, de határozott mozdulattal lefektette a földre. - Ne mozogjon... és meglátja, minden rendben lesz.

Találkozott a tekintetem a szerencsétlen áldozatéval, és rettenetes bűntudatom támadt, amiért nem voltam képes megakadályozni mindezt. És miközben elkeseredetten néztem körbe, egy véres pengéjű kést láttam megvillanni a kagylók között.

Gondolkodás nélkül felkaptam és zsebre dugtam. Majd később megnézem.

Horatio pedig, az egyetlen, aki láthatta, mit tettem, egy szót sem szólt.