Genevivé Adler halála után Monseour Adler és Irene úgy döntöttek, hogy Londonba költöznek.

Azóta kaptunk már egy őserdei bérgyilkosokat, egyiptomi kutatókat a Baker Streeten, és még egy vidéki személyiségtolvajt is.

-*-

- ... te mit gondolsz?- James hamiskártyásokat megszégyenítő mozdulatokkal keverte a pakli kártyát.

- Azt, hogy van hova fejlődnöd.- Válaszoltam csinos oszlopokba rendezve a műanyag zsetonokat.

- Nem lehet, hogy csak hagylak nyerni?- Mosolyodott el leosztva az újabb körhöz.

- Mindenképpen nehezíti a játékot, hogy tudjuk mikor blöfföl a másik és mikor van tényleg jó lapja.- Igazítottam meg a ruhám nyakát.- Bedobom. Mi a helyzet veled? Hogy megy a munka?

- Unalmas, ahogy szokott.- Forgatta meg a szemét a barátom.- Na és veled? Sherlock és a többiek? A társulatotok?

- Semmi egy izgalmas ügyet sem találunk. De meghívtak minket egy esküvőre énekelni.- Ezúttal én kevertem a paklit. - A spanyolországi kapcsolatok kiépítése és megerősítése pedig rohamosan fejlődik. Egyre több árut tudunk szállítani, az üzlet a virágkorát éli. Sajnos a Scotland Yard-nak eszében sincs elereszteni Rosa nagyit és a nagynénéimet.

- Sajnálom. Nehéz lehet, de biztos vagyok benne, hogy büszkék lennének rád.- Fogta meg James támogatólag az asztalon pihenő kezemet.

- Köszönöm.- Mosolyogtam rá halványan.- De valószínűbbnek tartom, hogy tombolnának dühükben. Ahogy a többiek is.- Néztem a falra, amin sorban ott díszelegtek a Morenok portréi. Helenáét már elvitték, ott, ahol pedig az enyém lett volna, egy nagy tükör lógott. Minden újabb képnél, a tükör eggyel arrébb vándorolt. Biztatóan a tükörképemre mosolyogtam, de csak egy fintort kaptam válaszul.

-*-

Ezúttal az Angol Kupa döntőjére akartunk besurranni.

James nem sokkal azelőtt ment el, hogy a kis nyomozóbrigádunk többi tagja megérkezett hozzánk.

Sherlock rövid csókkal köszöntött. Mikor a párizsi tragédia után visszatértünk londonba, leültünk, és őszintén megbeszéltük az érzéseinket, ami mindkettőnknek jót tett. Úgy éreztem bármit meg tudnék tenni, de féltem, hogy a csapatunk barátságának rovására megy ez a bonyolult, mégis izgalmas kapcsolat. De elvégre mi is bonyolultak vagyunk, és sokszor magunkat sem értjük igazán, nemhogy egymást.

- Senorita, akarom tudni hova mennek?- Jelent meg szokás szerint kifogástalan külsővel Wesley, elégedetlen arccal végignézve a barátaimon.

Lupinon, aki elegáns, ugyanakkor zabolátlanul felölgött ruháival vigyorgott rá, Ireneon, aki kezében egy gyönyörű ruhával nézelődött, és Sherlockon, aki dacos arccal karolta át a derekamat.

- Nyugalom Wesley, csak az Angol Kupa döntőjére.

- Ezt úgy mondja, mintha csak egy unalmas hétvégi programra mennének.- Mosolyodott el végre Wesley.

- Igen. És?- Wesley kisétált a szobából, úgy fejezte be a beszélgetést:- Ön semmi esetre sem menne el egy unalmas hétvégi programra senorita.

-*-

A fiúk az ablak felé fordulva várták hogy sikerüljön Irenera ráerőszakolni a díszes ruhát.

- Boldogulsz Venus?- Próbált Irene a válla fölött rám nézni.

- Ez csak egy ruha. Nincs probléma.- Sziszegtem.

- Nem úgy hangzik.

- Esto fue enviado aquí desde el infierno. ( Ezt a pokolból küldték vissza ide. )- Fújtam ki egy rakoncátlan hajtincset a szemem elől, ami kiszabadult a laza kontyomból.- Megvan! - Dőltem hátra elégedetten az ülésen.

- Megérkeztünk!- Jelentette be ugyanekkor Lupin.

Be kell hogy valljam, azóta se sikerült megértenem miért szeretik az emberek ezt a képtelen sportot.

A futball akkoriban roppant divatosnak
számított Londonban, habár én lényegében csak annyit tudtam róla, hogy fiatalemberek kergetnek a pályán egy bőrlabdát. Magával ragadó játék volt, legalábbis Arsène szerint, aki megszervezte ezt a délutáni találkozót.

Ő mindössze egyszer vagy kétszer játszott csupán, de ez is elég volt, hogy
beleszeressen az új sportágba, és lépten-nyomon dicshimnuszokat zengjen róla.

A cselezés (vagyis amikor egy játékos ide-oda cikázik az ellenfelek között a labdával, ha jól értettem), a füves pálya, a kapuk, az a tény, hogy csak egyetlen
játékos érhet hozzá kézzel a labdához, a többiek kizárólag a lábukat használhatják, no meg a könyöklések, a lökdösődés… Olyan ez, mint egy csata, magyarázta a barátunk, miközben a díszpáholy felé közeledtünk. Sherlockot kevésbé nyűgözte le a sport varázsa, őt jobban érdekelte a stadion.alakja (nevéhez illően ovális volt), meg a zajos lelátók, mint a labdát kergető játékosok.

– Nem hinném, hogy az angolok tényleg megszeretik ezt a jelenséget…– jelentette ki szűkszavúan, öt perccel a kezdőrúgás után. Arsène viszont teljesen fel volt villanyozva. Annyit beszélt, hogy végül még Holmes is figyelni kezdte a mérkőzést, ő azonban úgy fogta fel a dolgot, mintha a játékosok valamiféle
matematikai séma elemei lennének, amelyben a labda a kiszámíthatatlan tényező.

– Többet kellene passzolniuk… – jegyezte meg, amikor a Royal Engineers két
játékosa cselezés közben egymást verte le a lábáról.

Az ellenfél, vagyis a Wanderers csapata pontosan azt tette, amit a barátom javasolt, és alig tizenöt perccel a meccs kezdetét jelző sípszó után már gólt is lőttek.

Ez volt az első gól, amit életemben láttam. Pontosabban igazság szerint nem is láttam, mert pár másodperccel azelőtt, hogy a labda a kapuba gurult volna,
mindenki felpattant körülöttem. De azért így is lelkesítő volt. Váratlan, megmagyarázhatatlan elragadtatás fogott el.

– Gól! – kiáltott fel Arsène, és átölelt minket Irene-al. – Vezet a Wanderers!

Így jöttünk rá, hogy nekik szurkolunk.

– Ki rúgta a gólt? – kérdeztem a mellettünk ülő szakállas úrtól.

– Chequer! – felelte.- Kisebb szóváltás alakult ki, mert a mellette ülők szerint nem Chequer volt az.
Sőt, azt állították, hogy Chequer nem is létezik.

– Betts a gólszerző. Morton Betts!

– De akkor a plakáton miért A. H. Chequer szerepel?- Az derült ki, hogy Morton Betts, annak a gólnak a szerzője, amely végül eldöntötte a mérkőzést, a döntő alkalmából nevet változtatott. A körülöttem ülők hosszan mérlegelték és élénk érdeklődéssel vitatták meg a kérdést.

– De most már foglalkozzunk a meccsel! – csattant fel ekkor Arsène.

– Hogyne, Carey úr… – felelte Irene.
Ezzel pedig magára vonta a jelenlévők figyelmét.
Részben azért, mert közel s távol mi voltunk az egyetlen nők.
De leginkább azért, mert Arsène nem volt Carey úr, mint ahogy Sherlock sem volt a testvére, mi pedig a feleségeik.

A barátaimmal ugyanazt tettük, mint a Wanderers csatára: a nagy alkalomra
álnevet vettünk fel, úgy tettünk, mintha mi volnánk a Carey család tagjai. Nem
tudom, hogyan, de a meccs előtti napokban Arsène megszerezte a díszpáholyba meghívott vendégek névsorát, és megtudta, hogy szerencsés véletlen folytán Carey-ék nem lesznek ott a stadionban. Vagyis üresen marad a helyük.

Ezért volt, hogy miután Irene kimondta a Carey nevet, az egyik szakállas úr igen kíváncsian pillantott rá.

– Arsène… – suttogta, amikor észrevette ezt.

Miután Lupin le sem vette a
szemét a játékosokról, megint megszólalt: – Sherlock…- De a két fiú arcán olyan kifejezés ült, amilyet későbbi életem során számos férfinél tapasztaltam: elszakadtak a való világtól, tekintetüket a zöld fűvel borított pályára szegezték, kizárólag a bőrlabda sorsa érdekelte őket, megfeledkeztek minden egyébről.

Kisebb-nagyobb eltérésekkel (lényegében csak a labda anyaga volt különböző) ugyanez történt krikett, tenisz és baseball közben. Ez utóbbiban az Egyesült Államokban volt részem, ugyanis életem során oda is sikerült kiterjesztenem a bűnöző birodalmat, amit vezettem… De ekkor, a futballmeccs idején ezt még nem tudhattam.

Így hát teljes közönyt színleltünk, míg el nem érkezett a szünet, amikor a játékosok pihenőre vonultak, a nézők pedig negyedóráig szabadon foglalkozhattak bármivel. Láttam, hogy a szakállas úr fürkésző tekintetet vet a barátnőnkre, és sejtettem, milyen kérdés jár a fejében: „Jól hallottam, hogy azt mondta: Carey?”

– Jól hallotta… – felelte, amikor valóban feltette a kérdést. – A húga vagyok.
Igyekezett mély meggyőződéssel beszélni, de akaratlanul is észrevettem, hogy beszélgetőtársa szemöldöke a magasba szaladt Irene szavai hallatán.

– De hiszen Carey úrnak nincsenek húgai! – tiltakozott.

– De vannak fivérei! – szólt közbe ekkor Sherlock, és belém karolt.

Az úr arca bíborvörös lett, a homlokán megfeszültek a ráncok, olyan lett a feje,
mint egy szétpattanni készülő hordó.

– De hát miket beszélnek? – fakadt ki. – Szegény Edward két napja halt meg!

– Szegény, szerencsétlen Edward! – szólalt meg ekkor Arsène, és a másik
oldalról Ireneba karolt. – Igazán megindító szertartás volt! Az a sok virág! A tisztek! A királyi haditengerészet zenekara!- A férfi bosszúsan szipogott, de nem tudta eldönteni, mit tegyen. Arsène pedig ezt a pillanatnyi habozást kihasználva igyekezett kievickélni a kínos helyzetből.

– Ilyen az élet. De nekünk most mennünk kell. Remélem, legközelebb
kellemesebb alkalomból találkozunk, kedves…

– Trollhope – dünnyögte a szakállas úr, aki egyre nagyobb elképedéssel figyelte,
amint a barátaim elvezetnek minket a nézőtérről.

– Jobb lesz, ha felhúzzuk a nyúlcipőt… – súgta oda Arsène, és határozottan a
kijárat felé indult.

– Köszönöm, hogy megmentettetek… – mondta Irene. – De azt hiszem, most már a saját lábamon is tudok járni.- Bontakozott ki Lupin karjai közül.

– A legjobbkor szóltál közbe – bólogatott Sherlock. – De honnan tudtál ennyi
mindent a temetésről?

– Ó, semmiség – szerénykedett Arsène. – Mondjuk úgy, hogy… szerencsés
véletlen folytán… magam is jelen voltam.

– Ismered a családot? – kérdeztem.

– Egyáltalán nem – felelte.

– Akkor mit kerestél Carey temetésén?

– Két napja vasárnap volt – jegyezte meg Sherlock, miközben átverekedtük
magunkat a tömegen. – Jó kis zápor támadt délután négy körül, vagyis akkor, amikor temetéseket szoktak rendezni a West Norwood temetőben, ahol különösen agyagos a talaj. Ha megnézzük, milyen magasságban tapadt rá a vörös föld a cipődre, Arsène, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy valami terhet cipeltél, miközben az agyagos talajon jártál.

Arsène megtorpant.

– Meddig akarod még folytatni?– kérdezte Sherlocktól félig mulatva, félig
bosszankodva. – Vagy megengeded, hogy egyszerűen eláruljam Irene-nak és Venus-nak, ahogy tegnap neked is elárultam, milyen remek munkát találtam, amivel kiegészíthetem a bevételeimet? – Ekkor felénk fordult, és tárgyilagosan kijelentette: – Próbaidős koporsóvivő vagyok. Fél font naponta, heti két nap. Nem rossz, igaz? Ahhoz képest, hogy nem olyan halálosan fárasztó munka.

– Gyászhuszár vagy? – kérdezte Irene csodálkozva. – De mióta? -  Sherlockra
pillantottam.

– Te tudtad?

– Igen, említette – vallotta be.
Arsène füttyentett egyet, hogy odahívja a kocsinkat. Aztán beszállt, és nevetve nyújtotta a kezét:

– Ne aggódj, Irene, alaposan kezet mostam.

Ezzel magunk mögött hagytuk a stadiont, ahol már ismét morajlani kezdett a
közönség.

A South Banken szálltunk ki, hogy még hosszú sétát tehessünk a folyóparton, mielőtt hazamennénk. Nem laktunk túl messze egymástól: Arsène továbbra is egy kis lakásban húzta meg magát törzshelyünk, a Shackleton kávéház mögött, Sherlock családja pedig egy viktoriánus családi házban élt a Covent Gardentől kissé északabbra.

– Apád még mindig el akar költözni? – kérdeztük Irenetól, miközben a Temze partján ballagtunk.

– Most éppen nem – tért ki az egyenes válasz elől. Kerülte ezt a témát. – Egy hete még Manchester is szóba
került.

– Az ég szerelmére, ne! – dünnyögte Sherlock.

– Én is ezt feleltem neki – mondta.

– És Southampton? – kérdezte Arsène. – Nem az ottani hajóépítő cégekkel akart
együttműködni?

– De igen – felelte a barátnőnk. – De azt hiszem, már erről is letett.- Megláttam egy padot, és leültem.

– És hogy viselkedik otthon? – érdeklődtem óvatosan. – Továbbra is olyan… lehangolt?

– Kicsit kevésbé. Már nem emlegeti folyton, hogy a mama hogyan csinálta ezt meg azt, vagy hogyan csinálná. És múlt héten kiadta a parancsot, hogy pakolják
ki a szekrényeket… amint látjátok.- Mutatott a ruhájára, amit séta közben csúnyán összesározott.- Azt hiszem, ez jó jel.

Sherlock felvett egy kavicsot.

– A bátyám még mindig Londonban van – jelentette ki váratlanul. – Már több
mint egy hónapja.

– Nem látszol túl boldognak tőle – jegyezte meg Irene.

– Rosszul alszom – felelte erre, meglehetősen rejtélyesen.

– Egy szobában alusztok? – kérdezte Arsène.

– Mondjuk úgy, hogy a helyzet kibírhatatlanná vált, ezért aztán… átengedtem neki a szobámat – felelte Sherlock keserű fintorral. – Jobb, ha nem látom. És azt hiszem, ő is így van ezzel. – Holmes tekintete furcsa volt. A harag mellett mintha egy kis szomorúságot is éreztem volna benne. Támogatólag megsimogattam a kezét, mire kiszakadt a borús gondolatai közül. – Mindegy, úgysem marad soká. És a kertben remekül el lehet lenni.

Sherlock elhajította a kavicsot, amely pattant néhányat, aztán elnyelték a Temze zavaros hullámai. Mindannyiunk számára világos volt, hogy a beszélgetésünk holtpontra jutott, úgyhogy véget vetettünk a sétának.

Abban maradtunk, hogy
másnap találkozunk.

Sherlock azonban azt mondta, el kell intéznie valamit a Berkeley Square
környékén, ezért elkísért egy darabon hazafelé. De csaknem végig némán, háta
mögött összefont kézzel lépkedett mellettem.

– Bánt valami? – kérdeztem tőle, miután jó darabig egy szót sem szólt hozzám.

– Nem nagyon.- Ránéztem.

– Nem nagyon? Hát ez meg miféle válasz?

– Igaz válasz – mondta erre csodálkozva.

– De ha valaki beszélgetni akar veled, nem ilyen választ vár, nem gondolod?

– Beszélgetni akarsz velem?

– Jaj, az ég szerelmére, Holmes! – csattantam fel. – Persze hogy szeretnék
beszélgetni veled!

- Mi nem szoktunk beszélgetni.

- Mi?

– Én Carey úr vagyok. Te meg a becses nejem…- Kuncogva fogadtam a szavait.

– Szeretnéd?

– Á, dehogy – mondta. – Kifejezetten ellenzem a házasság intézményét. Méghozzá alapos okkal.

A Chesterfield Hill és a Hay’s Mew találkozásánál gyors puszit nyomtam az
arcára, ő pedig erősen a hátamhoz szorította a tenyerét.

– Holnap találkozunk Sherlock.

– Viszontlátásra, Mrs. Carey.- Az volt az érzésem, hogy szeretett volna mondani nekem még valamit, de nem tudta rávenni magát. Gondolataimba merülve tettem meg a hazafelé vezető út utolsó métereit.

A kapu előtt egy kocsi várt, hogy elvigyen az üzleti élet központi épületébe, ami kaszinóként és bárként üzemelt, de számos kétes tárgyalás és csereüzlet folyt a falai közt.

B

ár még csak késő délután volt, az asztalok mind foglaltak, a hátsó szobákban pedig az énekesek javában készültek az estére.

Biccentettem néhány ismerős alaknak, majd az emeleten található irodába mentem. A hely rendben volt, csak néhány levélért jöttem, amik a jelentéseket tartalmazták az utcákról, a rendőrörsökről, a börtönökből, és még néhány egyéb helyről.

Estére pedig visszatérek, hogy egy pókerparti keretein belül találkozzak és beszélhessek néhány nagy hallal, és esetleges befektetőkkel.

Addig is beülök a Shackleton kávéházba, hogy rendezzem a gondolataimat. Szükségünk lenne egy új ügyre, különben halálra fogjuk unni magunkat.

-*-

A Shackleton kávéház egyik sarkát már-már kisajátítottuk magunknak. Az itt álló karosszékben gubbasztott most Holmes, és olyan képet vágott, mint egy
kivert kutya. Üres tekintettel bámult ki az ablakon, és amikor leültem vele
szemben, úgy tett, mintha észre se venne.

– Anyukádé. Nagyon csinos – szólalt meg végül, de a tekintete továbbra is az
ablakra tapadt.

- Tessék?

– A ruha, ami rajtad van. Egy picit rövid neked, és a színe is olyan, amilyet sosem választanál. De azért nagyon jól áll.- Ez Holmes, gondoltam. Képtelen úgy bókolni, hogy az emberben fel ne merüljön a gyanú: a következő pillanatban már meg is bánta. Mintha azzal, hogy kedveskedik a barátnőjének, haszontalan dolgok egész sorozatát indítaná el, például a végén akár még ő maga is elismerésben vagy egyéb fölösleges hízelgésben részesülne.

Ismertem azonban Sherlockot, és tudtam, ha akar, tud ő figyelmes lenni.

Mindenesetre ez nem afféle normális nap volt, mivel Sherlockot
különösen komor kedvében találtam, előző napi beszélgetésünkből pedig arra
következtettem, hogy csakugyan bajban van. Így hát inkább barátságosabb
viselkedéssel próbáltam meglepni, nem pedig csak elsiklani a dolog fölött.

Megsimogattam a kezét, és így szóltam
hozzá:

– Köszönöm, Sherlock. Igazán kedves tőled.- Úgy nézett rám, mintha áramütés érte volna. Mintha én nem is én lennék, ő pedig nem ő. A négyesfogatunk barátsága nagyrészt azon a hallgatólagos megállapodáson alapult, hogy ha bal lábbal keltünk fel (márpedig ez gyakran előfordult velünk ), a jó modor határain belül kimutatjuk a rosszkedvünket, és ez nem befolyásolja a kapcsolatunkat.

Válaszom hallatán tehát Sherlock kizökkent mélázásából, és méregetni kezdett, hátha valami nincs rendben velem. Figyelmesen fürkészett, nem úgy, mint egy aggódó barát, inkább úgy, mint a hentes, aki azt vizsgálja, jó minőségű
marhahúst hozott-e a szállító.

– Nyugodj meg, Sherlock – mondtam neki. – Minden rendben. Nincs semmi
gond. És nálad?

– Nálam sincs semmi gond – felelte, és felvonta a szemöldökét. Majd hozzátette:

– Sajnos.

– A bátyád?

– Még mindig ott van.

– És te?

– Még mindig kint vagyok a kertben.- Elmagyarázta, hogy hevenyészett fekhelyet alakított ki magának a szerszámoskamrában, ahol pompásan érzi magát, eltekintve attól, hogy a földön kell aludnia. És amikor rákérdeztem, miért nem akar a házban aludni, amíg ott van a bátyja, jéghideg hangon így felelt:

– Nem szerzem meg neki ezt az örömet.- Abból a pár szóból, amit ezután mondott, azt vettem ki, hogy a két testvér között valami komoly dolog történt. Vagy talán épp ellenkezőleg: volt valami, ami nem történt meg. Semmiképpen sem állíthattam volna magamról, hogy a családi kapcsolatok szakértője volnék, de úgy éreztem, nem véletlen, hogy a barátom mindig merevvé és bizonytalanná válik, valahányszor olyan téma kerül szóba, aminek az érzelmeihez van köze. Eleinte azt hittem, csupán két különböző természetű és érdeklődésű fivér súrlódásai okozzák a gondot, de rájöttem, lehetséges, hogy a dolog gyökerei mélyebbre nyúlnak: talán arról van szó, ki milyen helyet foglal el a családban. Mycroft mindig a sikert és a karriert hajszolta, míg Sherlock, úgy tűnt, visszás módon abban leli örömét, ha az iskolában épp csak hogy elégségesen teljesít. Most, ha arra gondolok, későbbi élete során milyen utat járt be (ő volt korunk egyik legzseniálisabb elméje, de egyben olyan detektív is, aki a bűnüldözésben mindig csak pompás játékot látott, amely kimenti a komor unalom öleléséből, ahogy én pedig csupán üzleti lehetőségeket láttam bennük ), úgy vélem, akkoriban egyre nyomasztóbbnak érezhette bátyja alakját.

Mycroft volt a kenyérkereső, de mindig távol volt (akárcsak az apa Sherlock gyerekkorában), a fiatalabb fivérnek pedig csupán az olyan hétköznapi, egyszerű feladatok jutottak, mint hogy a kishúgára vigyázzon, vagy megvegye a teát a fűszeresnél.

De elismerem, mindez túl kevés volt ahhoz, hogy aznap beszélgetést kezdeményezzek a Shackleton kávéházban. Csupán bizonytalan elképzelésekre, mondhatni, találgatásokra támaszkodhattam volna, ráadásul nem akartam tapintatlannak mutatkozni. Sosem faggattam bizalmas ügyeikről a barátaimat, mint ahogy ők se engem.

Barátságunknak megvoltak a maga világosan kijelölt határai, és mindazon ismeretlen területekről, amelyek ezeken a határokon kívül estek, tudomást sem vettünk. Mintha csak egy fal mögött rejtőző kertről lett volna szó.

- Tudod, hogy hozzám bármikor jöhetsz.- Nem akartam hogy Sherlock azt gondolja csak sajnálom, így gyorsan hozzátettem:- Nagyon üres a ház, és semmi kedvem egész este azon gondolkodni, vajon még tart-e a kocsis és az egyik szobalány viszonya. Borzalmasan unalmas időtöltés.- Sherlock hosszan nézett rám, majd visszafordult az ablak felé.

A Shackleton pedig félig üres volt. Most, hogy kisütött a nap, a londoniak többsége inkább sétával töltötte a délutánt. Úgy tűnt, csupán mi ketten részesítettük előnyben a kávéház félhomályos zugát: két komor képű, sötét gondolatokkal küszködő gyerek.
És ekkor hirtelen megértettem.

– Milyen ostoba voltam! – szólaltam meg hangosan. Sherlock rám pillantott. És a tekintetéből azonnal tudtam, hogy célba találtam.

Olyan egyértelmű volt az a tekintet, és mindaz, amit leplezni próbált, hogy kis híján kitört belőlem a nevetés. Ehelyett puszit nyomtam a fiú arcára, és körülnéztem.

Sherlock Holmes gondjait nem a bátyjához fűződő rossz kapcsolata okozta, és nem is az, hogy a kerti fészerben kellett aludnia. Nem olyasmi bántotta, aminek bármi köze lett volna hozzám vagy a barátainkhoz.

Pontosabban igen, de nem olyan értelemben, hogy felmerült volna valami, amiről nem volt képes beszélni. Nem. Egyik sem!

Sherlock Holmes egész egyszerűen unatkozott. Most, hogy Arsène heti két napra kikerült a látóköréből, és nem mutatkozott a láthatáron semmiféle kihívás, kaland, még csak egy kupadöntő sem, amelyre álruhában belopózhatnánk, a szellemi tétlenség árnya borult rá. Olyan volt, mint a pókhálóba keveredett légy, csakhogy ő maga volt a pók. És mivelhogy kiszabadulni nem tudott, de önmagát sem akarta felfalni, csak ült ott rémülten, kibámult az ablakon, és nézte a napsütést, amely mindenkit felvidított, csak őt nem.

– Neked arra van szükséged, hogy csinálj valamit – mondtam neki.

– Nekem arra van szükségem, hogy legyen valami, amit csinálhatok – helyesbített. A dolgok megjelentek, ő pedig tudomásul vette, elemezte, szétszedte őket. Így történt, nem pedig fordítva. Főleg amikor ilyen kedvében volt.

– Most majd megmutatom neked, mire jó egy barátnő… – jelentettem be, és
felálltam.

– Ha arra akarsz rábeszélni, hogy segítsek rendezni a ruháidat… – mondta erre.

– Biztosan jól szórakoznál – csipkelődtem vele mosolyogva. Azután elmentem,
hogy megkeressem minden lehetséges kaland forrását. A londoni kincskereséshez nélkülözhetetlen térképet. A mi iránytűnket. A mi orákulumunkat.

A Timest.

Találtam is egy elrongyolódott példányt a kávéház túlsó végében, az egyik pamlagon. Lecsaptam rá, kiterítettem magam elé, és gyorsan átfutottam a címoldal hasábjait, hogy azután áttérjek azokra az izgalmas színes hírekre, amelyeket éppen Sherlock szerettetett meg velem.

– Képzeld – mondtam neki, amikor visszaértem a kedvenc zugunkba. – Végül a Wanderers nyerte el a kupát, azzal az első góllal: egy-null lett a vége. Szerencsére nem maradtunk le semmiről tegnap. Sőt, az jutott eszembe… hogy minek maradjon ott az ember a végéig, ha aztán nem történik semmi érdekes? A színház sokkal jobb a stadionnál, nem?

– Minket talán jobban érdekel Shakespeare, mint azok a fickók, akik kisgatyában kergetnek egy bőrgolyót. De megértem, mi vonzza a lelátókra az embereket: a kiszámíthatatlanság – magyarázta. – A színházban tudod, hogy az elejétől a végéig minden úgy fog történni, ahogy megírták. Megpróbálod előre kitalálni a történet fordulatait, de tudod, hogy mielőtt elhagynád a nézőteret, sírni fogsz vagy nevetni. A stadionban viszont nem tudhatod. Akár az unalom kockázatát is vállalnod kell a pénzedért.

– Ha így akarsz meghívni a Globe Színházba, Sherlock, akkor egy kicsit jobban meg kell erőltetned magad – jegyeztem meg, miközben tovább lapozgattam az újságot.

– Eljönnél?

– Ha egy kicsit jobban megerőltetnéd magad – ismételtem meg.

Láttam, hogy éber szemében kis szikra villan. És már meg is bántam, mert elképzeltem, hogy ott ülök mellette, és a Macbethet, a Hamletet vagy az V. Henriket nézem. Halál, árulás, a hatalom megszerzéséért kiontott vér. Vagyis mindaz, ami a legkevésbé érdekelt egy előadásban, már csak azért is, mert az életben részem volt benne.

De ebben a pillanatban rátaláltam az újságban egy olyan hírre, amilyet
kerestem.

– Ez aztán nem akármilyen eset! Az ilyeneket szeretjük – kiáltottam fel, majd gyorsan átültem a fiú mellé, hogy mindketten lássuk a cikket.

– Hallgasd csak: „Egy egyszerű külvárosi suszter, Mr. Archer állítólag eltalálta és súlyosan megsebesítette a Drury Lane-i Bingley’s Hotel francia séfjét… egy nyíllal.”

– Ne mondd! – hüledezett Sherlock Holmes.

– De igen. Mr. Archer, vagyis „Íjász úr” hihetetlen módon éppen egy nyíllal sebesít meg valakit… – folytattam. – De ez még nem minden. A cikk szerint Mr. Archer a sárga földig leitta magát, így találtak rá, még mindig íjjal a kezében, a South Banken. Megesküdött, hogy nem tud semmit sem a szakácsról, sem az íjról, de ettől még rács mögé került.

– Csakugyan meglepő – bólogatott Sherlock. – Mást nem írnak?

– Sajnos nem – feleltem. De máris elértem azt, amit reméltem: barátom agyában mozgásba lendültek a fogaskerekek, és abból, ahogy a pupilláit mozgatta, szinte láttam, hogyan fontolgatja, majd veti el a különféle feltételezéseket.

– Szerelmi ügy? – kérdeztem, hátha engem is bevon az elmélkedésébe.

– Nem hinném – felelte. – Tudni kéne, hol lakott Mr. Archer, de… így hirtelenjében csak annyit mondhatok, hogy kettejük között túl nagy a társadalmi különbség. A Bingley’s régi, igen elegáns szálloda, úgyhogy oda nemigen vesznek fel séfnek olyan valakit, akinek nincsenek megfelelő kapcsolatai… A szakács francia, ugye?

– Állítólag igen.

– Az Archer nem francia név. Tehát ezt a köteléket is kizárhatjuk…

– Egy külvárosi suszter, ezt írja a Times…

– Lehet, hogy az újságíró csak kitalálta ezt a színes kis részletet, hogy
érdekesebbé tegye az ügyet, de…

– Szerintem már az is elég érdekes, hogy egy fickó, akit „íjász”-nak hívnak, éppen egy nyíllal próbál megölni valakit – jegyeztem meg.

– Pontosan. Nem volt rá szükség, hogy kiszínezzék a hírt, tehát könnyen lehet,
hogy valóban egy egyszerű suszterről van szó. És ha külvárosi, talán egy olyan negyedben él, ahol az emberek meg szokták talpaltatni a cipőjüket, de nem
akarnak sokat költeni…

– És mi lenne, ha egyenesen a helyszínen tennénk fel néhány kérdést? –
javasoltam. A cipőjére mutattam, ami már viseletes volt, és mintha egy lyukat is láttam volna rajta, aztán elővettem egy marék aprópénzt.

Ekkor lépett be Irene.

Nem sokkal ezután hárman szálltunk fel a Tottenham Road felé tartó omnibuszra, hogy eljussunk Shoreditchbe, ahol számos suszter és csizmadia tartott fenn műhelyt.
Útközben pedig Irenenak is vázoltuk az új ügy részleteit.