Egyszerű terv volt. Semmi sem mehetett volna félre. Egy gyönyörű pillanatig mindannyiunkat elöntött az elégedettség, és a büszkeség. Aztán, mint egy kártyavár, az egész összeomlott.

De hogy jutottunk oda, hogy egyetlen éjszaka alatt a gyerekekből mindnyájan felnőttünk?

Ahogy minden történet, ez is egy temetőben kezdődött.

Irene-al és Nelson úrral visszaindultunk az Adler-házba, hogy kipihenjék az egész napos hajkurászást. A fiúk nem jöttek velünk, de nem úgy tűnt, hogy el akarnák elmondani miért. A gondolataimba merülve próbáltam összerakni a képet, ami Sherlock nélkül nehezebbnek bizonyult mint általában, de nem lehetetlennek.

Hirtelen egy fekete kocsi állt meg mellettünk, kitakarva minket a kíváncsi szemek elől. Mikor Wesley kiszállt belőle, tudtam, hogy valami egészen horderejű hírt akar megosztani velem.
Valamit, ami mindent megváltoztat.

- Senorita... nagy baj van.- Ha Wesley ezt mondja, az sosem piskóta.

- Nemsokára ott leszek.- Mondtam még búcsúzóul Irene-nak, majd beugrottam a kocsiba.- Hogy talált meg?

- Önre állítottam két megfigyelőt.

- Jól tette.- Dőltem hátra a puha üléseken.- Mi az ami nem várhatott addig, amíg hazaérek?

- A nővére Helena.

- Történt vele valami?

- Az emberei azt jelentették, hogy a Scotland Yard kopója lett. Ha pedig ez nem lenne elég bizonyíték, néhány órája a spanyol titkosszolgálat rajtaütött a maguk nagynénjein, és nagyanyján. Egy rakat terhelő bizonyíték, valószínűleg életük végéig rács mögé kerülnek.

- Ezt nem mondhatja komolyan. Ezt nem hiszem el, Helena sosem... vagyis, de, igazából kinézem ezt belőle.- Fújtam egyet.- Rendben, az ügyvédeinket állítsa rá a dologra. Ha a családtagjaim nem lesznek szabadok, mindegyik öltönyös idióta ki van rúgva. Helenán addig kell revansot venni amíg még ettől az ügytől hangosak az újságok, így a Scotland Yard kudarcaként tudjuk feltüntetni, hogy mi történt az új kopójukkal. Találjon ki neki valamit. A saját rokonait...- Egyszerre túl sok dolog zsibongott a fejemben.- Illetve... a yardosok minden piszkos ügyet ki fognak teregetni, legyünk mi a gyorsabbak. Tegyünk közzé néhány csúnya és kínos kamu ügyet. Ha az újságok lehozzák, tudjunk alibit felmutatni. Így az igazi ügyeket senki sem fogja elhinni.- Az ujjaimon számoltam a tennivalókat, Wesley pedig egy kis füzetbe írta fel őket.

- A nővérét már kitagadtuk a családból, szóval ha a nagynénjei és a nagyanyja börtönbe kerül, akkor ön lesz az utolsó, és egyetlen Moreno. A család utolsó sarja.

- Igen, szóval most miénk a lehetőség, hogyha gyorsak vagyunk, a spanyolországi fennhatóság a miénk lesz. Most megszerezhetjük a területeket, és így terjeszkedhetünk.

- Kíváló ötlet Senorita. Beszélek a rokonai üzletfeleivel, hogy mostantól maga irányít, és magához hűségesek.

- Remek. A részleteket magára bízom. Néhány nap, és visszatérek londonba.

- Nagy ember lesz magából senorita, és kíváló üzletasszony.

- Nincs is más vágyam.- Megállítottam a kocsist, és kiszálltam. Pont megérkeztünk.

Másnap kora reggel mi hárman, Irene, Nelson úr, és Én, elindultunk.

Roppant egyszerű tervet dolgoztunk ki. Miután nem volt túl sok időnk, Sherlock
felajánlotta, hogy személyesen megy el Fernand LeBœuf úrhoz, átadja neki Fabien noteszét, és az alkalmat kihasználva beszél vele a váltságdíjról. Arsène majd elkíséri.

Abban maradtunk, hogy két órával a temetői találka időpontja előtt, vagyis éjfélkor találkozunk a Rue du Bac sarkán, hogy megtudjuk, miként alakult a megbeszélés a Bikafejjel, és eldöntsük, hogyan tovább.

A legnagyobb gondunk az volt, hogy nem tudtuk: aki a váltságdíjat kérte, részt vesz-e a két banda kiegyezésének megakadályozásában. De eltekintve Irene egy kétes forrásától, valami Grigottól, és annak szűkszavú elbeszélésétől és azoktól a jegyzetektől, amelyeket én találtam Fabien noteszében, semmi hasznos információnk nem volt, ami alapján választ adhattunk volna a
kérdésre.

Egyelőre legalábbis nem volt.
Arsène azon is eltöprengett, nem lehetséges-e, hogy az a bizonyos Ascanio csupán megrendezte a halálát, de Sherlock egy bonyolult okfejtés végén arra a megállapításra jutott: sokkal valószínűbb, hogy Ascanio valóban meghalt. Az érvelése olyan hosszúra
nyúlt, hogy minden kételyüket eloszlatta.

Az viszont, hogy a hosszú, izgalmas nap után milyen eredményt hoz az ugyancsak hosszúnak ígérkező éjszaka, továbbra is bizonytalan volt. De amúgy sem aludtam volna, és úgy gondoltam, akkor már jobban járok, ha részt veszek a további nyomozásban.

Irene-al és Nelson úrral olyan nesztelenül lopóztunk ki a házból, mint a tolvajok (ami ebben az esetben igazán helyénvaló hasonlat).

Tudtam, hogy még mielőtt megvirrad, a tervünk utolsó darabkáinak is a helyükre kell kerülniük.

De amikor kiléptünk a kapun, és az éjszakai párizsi szél az arcomba csapott, nagyon távolinak tűnt a virradat.

A kocsi a megbeszélt helyen várt minket. A fejemre húztam a csuklyámat, és fürge léptekkel indultam el a járdán, nyomomban a szótlan Nelson úrral, és a még nála is csendesebb, szintén csuklyát viselő Irene-al.

Mihelyt odaértünk, Arsène Lupin kitárta a kocsi ajtaját, és bejelentette:
- Ugrott az egész!- Felléptem a lépcsőre, onnan pedig be a kocsi fekete gyomrába. Irene sebesen követett, Nelson úr pedig odaszólt a kocsisnak, hogy induljon.

Miközben tovaszáguldottunk az éjszakában, megkérdeztem:
- Mit jelent az, hogy ugrott az egész?

- Azt jelenti, hogy nem csinálunk semmit! Nincs találkozó a temetőben, nincs váltságdíj. Túl veszélyes!

- És mióta ijedünk meg valamitől, ami veszélyes? - vágott vissza Irene.

- Például amióta Sherlock meg én megpróbáltunk találkozni LeBœuffel - felelte Arsène komoran.

A tekintetét kerestem a kocsi sötétjében, de nem nézett rám. Bármi történt is,
sikerült ráijeszteniük.

- Nagy dolgok ezek, Irene. Túl nagyok három ilyen gyereknek, mint mi. Már
elnézést, Nelson úr.

- És Sherlock hol van?- Aggodalmasabb hangon tettem fel a kérdést, mint akartam.

- A Place Vendoˆme-on vár - mondta Arsène. - Aztán elmegyünk a rendőrségre, és... hagyjuk, hogy ők intézkedjenek.

- Ha a rendőrség intézkedik, akkor elkerülhetetlen lesz a bandaháború - tiltakoztam.

- Már így is az - felelte Arsène. - Túl késő...

- Ugyan már! - csattantam fel türelmetlenül.

- Megtudhatnám, mit mondott az a
Fernand LeBœuf, amit ennyire ijesztőnek találtatok?- Lett elege Irene-nak is.

- Nem mondott semmit. Pont erről van szó. Képtelenség volt megközelíteni a házát. És képtelenség távozni onnan anélkül, hogy valaki elvágná a torkunkat. Annak a sánta fiúnak, Grigot-nak igaza volt, Irene: tényleg háborús hangulat uralkodik az utcákon. Bármikor kitörhet a harc. LeBœuf hentesüzlete zárva van. És a környező sikátorokban szinte hallani, amint fenik a késeket... Úgyhogy ugrott az egész, Irene... és szépen
hazamegyünk.

- És az unokatestvéreddel mi lesz? - kérdeztem.

Arsène nem felelt.

- Csak nem akarod pont most cserbenhagyni? - erősködtem.

- Nem vagyunk elég ügyesek az ilyesmihez... - dünnyögte Arsène.
Ebben a pillanatban a kocsi, amely éppen a Szajna egyik hídján haladt át, nagyot
zökkent. És a zökkenésnek köszönhetően Irene-nak ötlete támadt. Megszorította
Arsène karját, és így szólt:
- Talán még tehetünk valamit.

- Mit?

- Haladjunk az eredeti terv szerint. Pontosabban: ti haladjatok az eredeti terv szerint.

- És a váltságdíj? - kérdezte.
A lány odaadta neki az aranyfrankokkal teli táskát, amely eddig nálam volt.

- Szó sincs róla, hogy ugrott volna az egész - folytattam. - Mi Sherlockkal elmegyünk a temetőbe, és megpróbáljuk lebonyolítani a találkozót a titokzatos emberrablóval...

- És te? - kérdezte Lupin. Ezúttal Irene-on volt a sor, hogy játssza a rejtélyeset. Nem válaszolt neki. Szólt Nelson úrnak, hogy kitesznek Arsène-t és engem egy bérkocsiállomásnál, így át tudunk szállni egy másik járműbe, és azzal elmehetünk a temetőhöz.

- És te hová készülsz? - faggatta tovább a barátom.

- Azt hiszem, én egyetlen dologhoz értek, Arsène - mosolyogott rá a barátnőnk. -
Egyetlenegyhez. Bizalmat ébresztek az emberekben. - Lupin rá nézett a sötétben. - Talán ideje kipróbálnom, tényleg így van-e.

A kocsi megállt egy téren, amelyet nem ismertem, és a kocsisunk felébresztette a másikat, aki a bakon szunyókált. Nelson úr kinyitotta az ajtót és kiszállt. Csendben követtem, hátha mondani akarnak egymásbak valamit.

- Menjetek Sherlockhoz... - suttogta végül a lány. - És mondd el neki, hogyan döntöttünk. Kettőkor találkozunk a temető előtt. Maradjatok ott, és ha jön valaki, próbáljátok minél tovább ott tartani. Bárki is az. Nem lesz semmi baj, Arsène. Nem lesz semmi baj. Megbízol
bennem?- Lupin nem válaszolt, csak kiszállt a kocsiból, és megállt mellettem.

Mozdulatlanul vártunk, míg Nelson úr visszamászott, és becsukta az ajtót.

Hosszú ideig nem történt semmi. Aztán megérkezett egy másik kocsi, az övéké pedig elindul.

- Nem lesz semmi baja.- Mondtam nyugodtan.

- Honnan tudod?- Nézett rám Lupin. Ahogy a nappali fényben ragyogóan kitűnt, úgy este olyan volt, akár egy holló.

- Előbb végeznék azzal aki veszélyezteti, minthogy ő észrevenné a fenyegetést.- Nem néztem rá a francia barátomra, de éreztem, hogy lazul a tartása. Nem tudtam, hogy ez jó jel-e.

Hamarosan mi is egy bérkocsiban ültünk. Némán tettük meg az utat, és nem sokkal kettő előtt megérkeztünk a temetőhöz. Útközben megmagyarázhatatlan félelem tört rám, hogy Sherlocknak valami baja eshet egyedül, így mikor láttuk hogy jól van, megkönnyebülten öleltem át.

- Hé, mi baj van?- Viszonozta az ölelést, de mivel nem válaszoltam, csak a hátamat simogatva várta míg elengedem őt. Nem sokkal utánunk Irene és Nelson úr is befutott, de ők nem láttak minket.

- Psszt! - állította meg Sherlock úgy ötvenlépésnyi távolságról. Arsène-nel és Vele egy épület árnyékában térdeltünk, a temető kapuja előtt. Az előttünk lévő, ködbe burkolózó térről négy irányban négy utca nyílt. Az ötödik, amelyet rács zárt el, a holtak birodalmába vezetett. Némán indultunk el a kapu felé.

- Hol voltál? - kérdezte Sherlock.

- Erősítést hívtam - felelte.

- És eljönnek?- Kérdeztem.

- Nem tudom. Nem tudhatom.

- Mi elmentünk a Bikafejhez - mesélte ő a fejét csóválva. - De fölöslegesen.
Bólintottam.

- Arsène elmesélte.- Mondtuk egyszerre.

- És mégis kiket hívtál ide? - faggatta tovább.

- Nem az a fontos, kiket. Hanem az, hogy hogyan - felelte.

Sherlock Holmes szeme felszikrázott.
- Hogyan?

- Magammal vittem egy barátomat.
Hirtelen felkaptam a fejem, mert valami zajt hallottam a tér felől. És észrevettem, hogy Irene egyik hajtincse rövidebb lett mint a többi.

- Nem értem, Irene.- A barátnőnk megszorította a kezemet, némán kérve, hogy bízzak benne.

- Majd később, talán - suttogta.

- Itt van - hajolt ki Lupin a ködbe.

- Egyedül? - kérdezte felélénkülve Sherlock.

- Egyedül. És... a mindenit! - kiáltott fel halkan Lupin, aztán rám nézett. - Ez
hihetetlen!

- Micsoda?- A férfi, aki megjelent a temető előtt, nem volt más, mint az a harcsabajszú ember, akit a Vörös Nadrág fogadónál üldözőbe vettek. Legalábbis így mesélték nekem.

Megkerültem őket, és a pénzzel teli táskával a kezemben léptem előre.

Sherlock követni akart, de Lupin
visszahúzta.

- Hagyd csak rá - tanácsolta neki. - Őt még nem látta.

Most már csak húsz lépésre voltam a férfitól.

A harcsabajszú intett, hogy álljak meg, én pedig engedelmeskedtem. Letettem a földre a fekete táskát a pénzzel, aztán mindkét karomat felemeltem, hogy a másik lássa, nincs nálam fegyver. A szag azonban, amit a férfi árasztott, irtózatos volt. Próbáltam nem fintorogni, vagy elhányni magam, de így kénytelen voltam a minimumra csökkenteni a levegővételeket.

- Egy gyerek - dünnyögte a harcsabajszú.- Tudtam, hogy egy gyerek fog jönni. A sötétben csak a fiúruhát látta amit viseltem, az arcomat nem. Azt hitte, én vagyok Arséne.

- Hogy van az unokatestvérem? - kérdeztem mélyített hangon.

- Elhoztad a pénzt?

- És te elhoztad az unokatestvéremet?

- Szerinted? - vihogott a férfi. - Talán látod valahol? Ketten vagyunk?

- Csak egyvalakit látok - vágtam vissza. - És azt is látom, hogy az illető nagyon ideges.

A harcsabajszú megrázta a fejét, mintha ostorcsapás érte volna.

- Vigyázz, mit beszélsz!

- Te meg vigyázz, mit írsz. A pénzt akartad. Itt van. De cserében az unokatestvéremet akarom.

- Add ide a táskát, és akkor elárulom, hol van.

- És honnan tudjam, hogy jól van-e?
A férfi széttárta a karját.

- Add ide a pénzt, kölyök!
Mindannyian hallottuk - mi ketten és ők hárman is -, hogy egy távoli utcában léptek kopognak. Egy kapu kinyílt, majd gyászos döndüléssel becsukódott. A harcsabajszú ettől mintha még idegesebbé vált volna.

- Gyerünk már! Ne szórakozz velem!

- Mondd meg, hol az unokatestvérem!- A harcsabajszú rám szegezte hosszú, csontos mutatóujját, és a kabátja ujja alól előtűnt az alkarján az a két borzalmas L betű, amelyeket tüzes vassal égettek a bőrébe.

- Kezdek dühös lenni, kölyök. Lassan elvesztem a türelmemet. Mostanáig jól
csináltad, de azt tanácsolom, ne feszítsd túl a húrt...

Most én lettem a főszereplő.

- Tudod, miért nem akarom odaadni neked ezt a pénzt, Tollas Loló?- A harcsabajszú ijedten hőkölt hátra.

- Honnan tudod a nevemet?

Felnevettem.

- Ugyan ki ne ismerné Tollas Lolót? Az alvilágban mindenki hallotta a történetedet, amely olyan szívfacsaró, hogy az unokatestvérem is feljegyezte a noteszába. Egy árva párizsi utcagyerekről szól ez a történet, egy kis tolvajról, aki megpróbál kilopni két pénzérmét egy férfi zsebéből. Szerencsétlenségére azonban a kiszemelt áldozat nem más, mint a hírhedt LeBœuf, más néven a Bikafej, egy nemrég létrejött, ifjú és féktelen banda, a Vörös nadrágosok vezére. A tolvajt elcsípik, és LeBœuf, hogy móresre tanítsa, kétszer is rásüti a bélyeget, ahogy az ökreivel teszi a vágóhídon. Két L betű örökre a bőrödbe sütve, kettő - mint a pénzérmék száma, amelyeket el akartál lopni. Ez a két betű adja az új nevedet: Lo-Lo! Aztán a történet váratlan fordulatot vesz: a Bikafej megkedveli a kis Lolót, és bár a fiúcska vézna és gyenge, a csicskásaként alkalmazza. Biztosan nagyon hálás voltál annak az embernek, aki megkímélte az életedet, sőt megengedte, hogy az egyik baromfióljában lakjál... Vagy talán mégsem.
Talán az a megbélyegzett fiú mindig is szívből gyűlölte a Bikafejet?
És talán pont ez volt a baj?
Hogy az unokatestvérem olyasmit látott, amit nem kellett volna?
Mi történt három nappal ezelőtt?

- Miket hordasz itt össze, kölyök? Miről beszélsz?

- Mondd meg te! Én nem tudom. Te ölted meg... Ascaniót?

- Én nem öltem meg senkit! - ordította a Tollas Loló. - Nekem semmi közöm a
tűzhöz!

- Akkor ki tette? Talán az unokatestvérem?

- Nem! Ő... ő... azt mondta, hogy baleset történt. Hogy az az idióta szokása szerint felöntött a garatra... és miután aláírták az egyezményt...

- Aláírták az egyezményt? Milyen egyezményt? Békét kötöttek a Vörös
Nadrágosokkal?

- Szerinted még milyen egyezményt írhattak volna alá? Igen, azt az egyezményt! És igen, Ascanio aláírta! De ahhoz, hogy aláírja, sokat kellett innia, és ügyetlenül mozgott azon az átkozott hajón... és véletlenül levert egy petróleumlámpát. Ő maga! Mindenről ő tehetett. A hajó kigyulladt, az unokatestvéred a vízbe ugrott... de Ascanio nem: túl részeg volt hozzá. Így hát a maga hibájából veszett oda... Elégett ő is meg az egyezmény is!

- Ez az egyezmény? - kérdeztem, és a magasba emeltem az összeégett füzetet,
amelyet Arsène hozott el a hajóról.

- Hát ez meg mi? Hogy került hozzád?

- Az egyezmény, Loló. Amit az unokatestvérem alá akart íratni a két bandavezérrel. Békét akart. És el is érte a célját! Rávette őket, hogy gondolják végig a dolgokat. De miután beleugrott a vízbe... Mit csinált? Elment hozzád?

- Én húztam ki a vízből! Hát persze! - felelte a harcsabajszú.

- De ahelyett, hogy hazavitted volna... vagy elvitted volna a főnöködhöz, a
hentesüzletbe...

- A Bikafej nem a főnököm!

- Hogyhogy? Nem neki dolgozol? Azért hívnak Tollas Lolónak, mert csirkéket
kopasztasz, nem?- A harcsabajszúból gyászos, ijesztő vonyítás tört ki. A halántékát dörzsölte.

Gúnyos mosollyal folytattam, minden egyes szót hangsúlyozva.

- Csirkék, csirkék, csirkék. Mindig csak azok a hülye csirkék. A többiek meg közben szépen megszedik magukat, nem igaz? Te töröd magad, vársz, de csak újabb csirkék jutnak neked. És amikor elterjed a szóbeszéd, hogy a Szajna két partján békekötésre készülnek, rájössz, hogy ennek nem szabad megtörténnie. Gyűlölöd a Bikafejet. És ha ő meg Ascanio kiegyeznek, számodra nincs több lehetőség. Aznap éjjel láttad, hogy az unokatestvérem felmegy Ascanio hajójára. És te is ott akartál lenni. Felszálltál, senki sem vett észre, és amikor rájöttél, mi a helyzet, elhatároztad, hogy megakadályozod a megegyezést. Ascanio részeg volt aznap este. Felgyújtottad a hajót, és ő nem tudott elmenekülni. Tudtad, hogy ha Ascanio meghal, az egyezmény érvénytelen: a helyettese, akit Hóhérnak neveznek, sosem hajolna meg a Vörös Nadrágosok előtt.

- Elég volt, kölyök! Hagyd abba!

- Te meg Fabien beugrottatok a vízbe, és amikor kiértetek a partra, elraboltad, mert tanú volt. És elterjesztetted, hogy a Bikafej ölte meg Ascaniót. De amikor felfedezted, hogy a férfi, akit elraboltál, gazdag, az jutott eszedbe, hogy nem is lenne rossz, ha keresnél valamicskét ezen az ügyön. Elmentél a házához, és amikor láttad, hogy van ott valaki, bedobtál neki egy üzenetet a Vörös Nadrágosok kampójával, hogy időt nyerj.

- Nem igaz!

- Dehogynem! Mi találtuk meg a kampót.

- Miért mondtad azt, hogy „mi"?

- Csak nyelvbotlás volt - dünnyögtem.- Az igazság, Loló... - folytattam eközben, noha már felfigyeltem a gyülekező árnyakra, akik mind hallották az okfejtést. - Az igazság az, hogy az efféle
bűncselekmény nem az erősséged, és eltartott egy ideig, míg rájöttél, mi a következő lépés: váltságdíjat kell kérned, be kell zsebelned a pénzt, aztán mindenképpen végezned kell az unokatestvéremmel, hogy örökre elhallgattasd. Sosem tudod, mi a teendő, csak menekülni tudsz! Ezért van az, hogy mindig csak a csirkék kopasztását bízták rád.

- Fejezd már be! Elég volt! - üvöltötte a harcsabajszú, aztán meglepő gyorsasággal előrántott egy kést, és felém hajította. Elugorhattam volna, megkockáztatva, hogy mást talál el. Ehelyett, mintegy tudattalan, a legyezőm felé nyúltam, és kitárva, magam elé tartottam, majd elcsaptam a kést.

- Venus! - sikoltott fel Irene, amikor meglátta, hogy a csillogó penge a felém
repül.

- Ne! - kiáltott fel Arsène Lupin, és úgy rontott elő a sötétségből, mint egy fúria.

A harcsabajszú feléjük pillantott. Meglátta Arsène-t, aztán a háta mögött Irenet és Sherlockot amint a lány éppen a szája elé kapja a kezét. A tekintetét pedig rám szegezi.

Tollas Loló sajnos megismerte. És azonnal sarkon fordult, hogy elmeneküljön.

De rögtön meg is torpant, mert a térről nyíló utcákból jó néhány ember bukkant elő.

Az egyik oldalon hosszú kabátos, fülbevalós fickók, akiket egy mankóval járó fiú vezetett. A másik oldalon rövid zekés, térdnadrágos figurák, élükön egy szakáccsal, aki kockás konyharuhát kötött a nyaka köré. Vagyis megjöttek a Csónakosok Grigot-val. És a Vörös Nadrágosok Simonnal.

Tehát hallgattak Irenera. Hittek neki. És eljöttek, hogy lássák, mi folyik itt.

Sosem tudtam meg, hogy Fernand LeBœuf is ott volt-e a küldöttségben, mert olyan gyorsan követték egymást az események, hogy nem tudtam kideríteni. Annyi bizonyos volt, hogy az összes jelenlévő hallotta a spanyol lány és Loló szavait, és amikor az a gazember átmászott a temető falán, hogy meglógjon, mindkét rablóbanda a nyomába eredt.
Együtt.

És ott, ahol az imént még csaknem negyven ember volt, nem maradt más, mint Nelson úr, Lupin, Sherlock, meg Irene.

Én pedig térdre esve, a lábamat szorítva próbáltam elállítani a vérzést. A kés nem a mellkasomba fúródott, mint ahogy Loló tervezte, hanem a combomon sebzett meg.