Grenzen úgy rontott ki a davosi postahivatalból, mint akit már a lelepleződés veszélye sem izgat. Úgy tűnt, a berlini ügynöknek már csak egy dolog számít: az, hogy minél hamarabb intézkedhessen.

A barátaimmal nem tágítottunk mögüle, a járókelők kíváncsi pillantásainak kereszttüzében rohantunk a nyomában a falu főutcáján. Grenzen odaszaladt az első bérkocsihoz, amit meglátott,
és beszállt.

- Felelős felnőttként kötelességem azt tanácsolni maguknak, hogy maradjanak itt, és a továbbiakban ne avatkozzanak bele ebbe az ügybe - vetette oda nekünk.- Ha nem fogadják meg a tanácsomat... nos, azt csak saját felelősségükre tehetik!

Lupin volt a leggyorsabb közülünk. Nagyot bólintott, és felkiáltott:

- Megértettük! Csak saját felelősségünkre!- Aztán egy ugrással bent is termett a kocsiban, majd a kezét nyújtotta Irene felé, hogy felsegítse. A következő pillanatban már mindhárman a fiákerben ültünk.

Grenzen nem szólt, csak halványan elmosolyodott, majd megint csak hevesen csóválta a fejét.

Gondolom, már rájött, hogy négy olyan gyerekkel hozta össze a sors, akik az öszvérnél is makacsabbak.

Az ügynöknek mindenesetre továbbra is igen sietős volt a dolga. Odakiáltott valamit a kocsisnak, valószínűleg jelentős összeget kínált azért, hogy olyan sebesen hajtson, ahogy csak bír. Láttam is, hogy a férfinak egy pillanatra elkerekedik a szeme, aztán megragadja a gyeplőt, és úgy indul neki, mintha legalábbis maga az ördög üldözné. Pedig az ördögöt mi üldöztük.

Hatalmas rázkódás, döcögés és csikorgás közepette hajtottunk végig a Belvédére-hez vezető úton. A kocsi mögött halvány porfelhő lebegett.

Sherlock velem szemben ült, és amikor hirtelen azt láttam, hogy a szeme tágra nyílik, öklével pedig nagyot csap a fiáker szélére, összerezzentem az ijedségtől.

- Victor de Saint-Maux! - kiáltott fel a barátom Grenzen felé fordulva. - Nem kell más, mint egy csomó sebkötöző pólya, egy paróka meg pár ruhadarab. Az álca alatt bárki rejtőzhet... Akár Metzger is!- A férfi nevét hallva összerezzentem, ami a fiú figyelmét sem kerülte el.- Grenzent már nem is lepte meg Sherlock eszessége.

Válaszul csupán némán bólintott, miközben tekintetét a Belvédére távolban feltűnő, fehér épületére szegezte.

- így van, fiam - erősítette meg. - Ezt a trükköt alkalmazták, hogy két embert kicseréljenek. Chatrier egy olyan bűntárssal érkezett a szállodába, aki hasonló termetű volt, mint Metzger.

Ez a tetőtől talpig bekötözött férfi játszotta el a sebesült fivér, Victor szerepét. Ezek után Metzgernek már csak annyi dolga maradt, hogy a bűntárs helyébe lépjen. Ettől kezdve ő alakította a szerencsétlen, kötésekbe bugyolált Victort. Annál a kémnél, aki kezdetben Victort játszotta, minden bizonnyal más névre szóló hamis iratok is vannak, a „vadállat" pedig arra készül, hogy Victor de Saint-Maux papírjaival lépje át a határt. Csak abban bízhatunk, hogy... Grenzen nem fejezte be a mondatot.

Időközben ugyanis odaértünk a Belvédére elé. A titkos ügynök valami utasítást adott a kocsisnak és odadobott neki egy pénzérmét, aztán leugrott a kocsiról, és felrohant a szálloda bejárata előtti lépcsőn.

Szemlátomást beletörődött már, hogy úgy követjük, akár az árnyék, sőt ki is használta a jelenlétünket.

- Kisasszony - fordult Irene-hoz. -, megtenné, hogy megkérdezi a portástól, a lakosztályukban tartózkodnak-e Saint-Maux-ék? Magát ismerik itt, így nem keltünk feltűnést. Irene-nek nem volt semmi ellenvetése, odament a titkos ügynök társaságában a pulthoz.

Néhány perccel később, Grenzen, akár a cirkuszi tigris az idomár ostorpattintására, kirohant a szállodából, egyszerűen faképnél hagyott minket.

Irene vörös képpel motyogott valamit a meghökkent portásnak, aztán a nyomába eredtünk.

Ekkor olyan jelenetnek voltam tanúja, amelyet akár mulatságosnak is találhattam volna, ha nem vagyok annyira izgatott. Grenzen egy csomó aranypénzt húzott elő a mellényzsebéből, és néhány, ellentmondást nem tűrő német szó kíséretében odanyújtotta őket a szálloda előtt várakozó kocsisnak.

Az apró termetű, őszes hajú, kefefrizurás férfi előbb elképedve bámult rá, aztán leszállt a bakról, és Grenzen kezébe nyomta a gyeplőt, de közben le sem vette a szemét az érmékről. Nyilvánvaló volt, hogy a német ügynök jóval többet ajánlott az ócska kocsiért meg a lóért, mint amennyit ért. Az ismeretlen davosi fiákeres biztosan sosem felejtette el ezt a napot!

De abban a pillanatban nemigen volt módom ezen morfondírozni.

- Menjünk már, az ördögbe! Nincs vesztegetni való időnk! - kiáltotta Grenzen, és dühösen rángatta a gyeplőt. Sherlock már a kocsiban ült, ahová gyorsan engem is felsegített, Irene-nak Lupinnel viszont úgy kellett egy nagy ugrással felszállniuk, hogy a jármű már mozgásba lendült.

A Hotel Belvédére-t egy másik út is összekötötte Davos-Platz-cal. Ez kissé hosszabb és kanyargósabb volt, mint az, amelyiken jöttünk, de sok kocsis szívesebben használta, mert egyenesen a vasútállomás előtti térre vezetett, így ki lehetett kerülni a forgalmas főutcát.

Grenzen is errefelé irányította most a lovat, amelyet túlzás lett volna telivér paripának nevezni, de azért fiatal, erős jószág volt.

A ló vágtában indult neki a lejtőn, és mindvégig olyan iramban haladtunk, hogy a kocsi többször is kis híján felborult.

Áldottam a szerencsémet hogy nadrágot viseltem, mert a szoknya nem lett volna praktikus erre a túrára.

Most már biztosan tudhattuk, hogy a német császár szolgálatában álló titkos ügynök nem tréfált, amikor azt állította, hogy csak a saját felelősségünkre tarthatunk vele.

Miután ijesztő rugónyikorgás közepette elhagytuk a sokadik kanyart, kiderült, hogy az esztelen száguldás nem volt hiábavaló, ugyanis nem sokkal előrébb megláttunk egy másik kocsit.

- Ott vannak! - üvöltötte Grenzen. - Rajta, vágtass! Vágtass! - ordította, és megcsördítette az ostorát. Úgy közeledtünk a másik kocsihoz, akár egy sólyom a zsákmányához. Amikor az előttünk haladó jármű kocsisa meghallotta hátulról a kerékcsikorgást, megfordult, és elkiáltotta magát. Az egyik francia ügynök volt az.

Noha abban a pillanatban csupán elmosódott, reszkető foltok képében érzékeltem a környező világot, mintha azt láttam volna, hogy Albert de Saint-Maux (vagyis igazi nevén Julién Chatrier) kukucskál hátra az előttünk lévő fiákerből. Mindarról, ami a következő percekben történt, furcsa módon igen eleven, mégis zavaros emlékeket őrzök - mintha nem is a valóságban, hanem álmomban éltem volna át.

Látom Grenzent, amint fél kézzel szorítja a gyeplőt, és zakója belső zsebéből egy
revolvert ránt elő. Fülembe cseng a figyelmeztető lövés zaja, amely hosszan visszhangzott a völgyben, és ma is hallom a titkos ügynök kiáltozását:

- Chatrier! Metzger! Álljanak meg! Úgysem menekülhetnek!- Egy bekötözött alak hajolt ki a kocsiból. Őt én akartam elkapni.

A kocsiból egy pillanatra előbukkant annak a hölgynek az arca is, akit Madame Gurlikova néven ismertem.

„Miért hagytad, hogy így rászedjenek, te buta liba?" - kérdeztem magamtól sértett büszkeséggel.

De nem sok időm maradt az efféle tépelődésre. Metzger hevesen csapkodta ostorával a lovat, így az előttünk haladó kocsi váratlanul nekilendült.

Kis híján elfogott a szédülés, de annyira kíváncsi voltam rá, mi történik, hogy kihajoltam a kocsiból, és le sem vettem a szememet a száguldó járműről, már amennyit az út porától látni lehetett belőle.

Chatrier egy nyaktörő mozdulattal belekapaszkodott a kocsi tetejébe, és a karját nyújtogatva megpróbálta elérni a poggyászt, amely hátul egy ládába volt berakva.

- Biztosan a bőröndjében maradt a pisztolya! - kiáltott fel Sherlock, aki szintén a kocsinkból kihajolva figyelte az eseményeket.

- Bizonyára! De nem hinném, hogy lesz ideje kivenni, fiam! -mondta Grenzen, és egy újabb lövést adott le, ezúttal a csomagtartóra célozva.

A durranás csaknem megsüketített. Eközben a mi fiákerünk is egyre sebesebben száguldott. Chatrier az eltalált csomagtartóról lerepülő szilánkok elől gyorsan visszahúzódott a
kocsiba, amely ekkor váratlanul letért egy jobbra húzódó, keskenyebb útra, és Grenzen kénytelen volt erősen megrántani a gyeplőt, hogy a lovat abba az irányba térítse. A mozdulat olyan heves volt, hogy a fiákerünk oldalra dőlt, és egy darabig két keréken egyensúlyozott.

Jómagam is oldalra csúsztam, és mivel nyitott kocsiszekrényű, könnyű járműben utaztunk, kis híján kizuhantam. Kétségbeesett kiáltással igyekeztem megkapaszkodni az ülésben, és csak Lupinnek köszönhettem, hogy nem estem ki, aki a karomnál fogva rántott vissza.

Szerencsére a kocsink hamar visszabillent, én pedig megragadtam egy sárgaréz fogantyút.

Sherlock felé fordult: - Gyerünk, Grenzennek segítségre van szüksége!

- A bányavasút felé tartanak! - kiáltotta Grenzen. - Ha beszállnak valamelyik öntöttvas csillébe, az megvédi őket a golyóktól, és épségben lejuthatnak a vasútig!

- Ha ők beszállnak, mi is megtehetjük! - vágta rá Sherlock, miután kiugrott a kocsiból, majd maga is felkapaszkodott a bakra.

- Nekem jobb ötletem van - jelentette be titokzatosan Lupin. -Maga szerint képesek lennénk odahajtani melléjük? - kérdezte Grenzentől.

- Azt hiszem, igen, fiam, de... - habozott Grenzen.

- Ne féljen, Monsieur Grenzen, tudom, mit csinálok! Maga csak hajtson a másik kocsi mellé - mondta erre Lupin határozottan.

Ezután nem hallottam a német ügynök hangját, csak az ostor pattogását, majd a kocsi hirtelen felgyorsított. A Davosban működő bérkocsik mind kisméretű, egylovas fiákerek voltak, keskeny, könnyű kocsiszekrénnyel, de két jármű még így is nehezen fért el egymás mellett egy ilyen szűk hegyi úton.

Láttam, ahogy Lulin ott kuporog Grenzen mellett, mint egy ugrásra készülő párduc.
- Arséne! - kiáltotta Irene.- De már elkésett.

Amikor a lovunk közel került a Metzger által hajtott kocsihoz, Lupin egyetlen hosszú, roppant fürge ugrással a kocsi végébe erősített csomagok tetején termett. Lupin a következő pillanatban már a kocsi tetején tűnt fel: széttárt karral leguggolt, mint egy kifeszített kötélen egyensúlyozó akrobata. Két gyors lépés előre, és aztán... ismét ugrott egyet szélesre tárt karral, mint valami kitárt szárnyú ragadozó madár. Ezek után felgyorsultak az események.

Lupin belekapaszkodott Metzgerbe, és vele együtt lerepült a kocsiról, majd végiggurult az út mellett elterülő réten. Grenzen újabb ostorcsördítéssel utolérte a kocsit, amelyen a két kém utazott, majd el is hagyta.

Még mielőtt Chatrier-nak sikerült volna felkapaszkodnia az üresen maradt bakra, az irányítóját vesztett ló megbokrosodott, a kocsi nagy robaj közepette felborult, és a lóval együtt szintén a réten kötött ki. Mi még továbbhaladtunk néhány métert, aztán Grenzen erősen megrántotta a gyeplőt, és megálltunk. Az út fölött hatalmas porfelhő lebegett. Amikor kiszálltam a kocsiból, mintha napsütötte felhőbe léptem volna. Ekkor lövést hallottam, majd Grenzen kiáltását.

- Állj! Egy lépést se!- Ekkor a szél végre elfújta a porfelhőt, én pedig megpillantottam Julién és Adélé Chatrier-t. Az út szélén ültek egymás mellett mozdulatlanul, mint két kőszobor, miközben Grenzen rájuk fogta a fegyverét.

- Milyen ironikus.- Dünnyögtem.

Nézzék meg, mi lett a barátunkkal! - szólt oda nekünk a német ügynök.

Sherlockkal futva indultunk visszafelé. Metzgert Arséne társaságában találtuk. Az eséstől lecsúszott a kötés a bűnöző arcáról, amelyet fájdalmas grimasz torzított el.

A „strassburgi vadállat" erősen sántított a jobb lábára, amint Lupin - aki előzőleg a saját nadrágszíjával kötözte hátra a férfi kezét - felénk lökdöste.

- Nem lehetek elég hálás apámnak, amiért megtanított, hogyan kell esni - viccelődött Arséne. A „vadállattal" folytatott harc következtében karmolásokkal volt tele az arca, a szemöldöke pedig kissé felrepedt, de mindez láthatólag hidegen hagyta.

- Engedjenek el! Nem leszek hálátlan! Rengeteg pénzt kapnak! - kiabált Metzger rekedt hangon. Sherlock mélységes megvetéssel nézett a bűnözőre. Némán figyeltem a vadállatot, aki egyenlőre nem vett észre.

- Maga semmit sem ért, uram! Magának befellegzett!

- Így van, te gazember... Neked befellegzett! - erősítette meg Grenzen elégedetten. - És ne közelítsenek, ha nem akarják, hogy használjam a fegyveremet! - tette hozzá.

A titkos ügynök megkérte Sherlockot, hogy a kocsink hátuljából hozza ide a köteleket, amelyekkel a csomagokat szokták odaerősíteni, majd Arséne segítségével kezüknél-lábuknál fogva összekötözte a három szökevényt. Adélé lesütötte a szemét, Julién viszont kihívóan Grenzen szemébe mélyesztette a tekintetét.

- Ne pöffeszkedj úgy, bocbel - vetette oda neki, és a földre köpött. - Ha az a gyáva von Lachmann nem pont a legrosszabbkor gondolja meg magát, átvertelek volna! És mostanra már
Franciaországban lennénk! - Grenzen erre csak megrántotta a vállát.

- Lehetséges. De a lényeg az, hogy ehelyett itt vagytok, szemben a pisztolyom csövével. És különben is, a mi szakmánkban fontos, hogy az ember jól válassza meg a szövetségeseit, nem igaz, Chatrier? - Még ma is magam előtt látom, hogyan csillant fel Grenzen szeme, miközben ránk pillantott, és az arcán alig észrevehető mosoly jelent meg.

- Gondolom fogalma sincs róla ki az a lány.- Szólalt meg ekkor rekedt hangon a vadállat, egyenesen a szemembe nézve. Felszegett állal, mereven álltam a pillantását.- Reméltem, hogy élőben is találkozom magával.- Folytatta, le sem véve a szemét az arcomról. Lezserül zsebre dugtam a kezem, és szemtelen mosolyt villantottam a bűnözőre.

- Bár én is elmondhatnám ezt.- Talán csak a barátaim hallották meg a fenyegető élt a hangomban.

- Bevallom, nem így képzeltem el a Moreno família új vezetőjét.

- Kár, hogy nem én vagyok az.- Guggoltam le szemben a férfival. Grenzen biztos arrébb tessékelt volna, ha nem lett volna ugyanúgy lefagyva, mint a többiek.

- Nem? Pedig olyan szépeket írt a levelében.- Biggyesztette az ajkát tettetett szomorúsággal a vadállat.

- Örömmel hallom, hogy a titkárom stílusa elnyerte a tetszését. Meglepően sok kérés érkezett hozzám, miközben az apám a börtönben ült.

- Mélységes csalódással töltött el a válaszlevél.- Folytatta zavartalanul a férfi, közelebb hajolva hozzám. A szemében ott csillogott az őrület.- Ezek az idióták.- Biccentett a három ügynök felé.- Sosem kapják el teljesen a magunkfajtákat. A hírünk, a félelem az emberek szívében, mikor meghallják a nevünket: ez csak a miénk.

- Már értem miért kért tőlem fegyvereket és robbanószert, csatlósok társaságában.- Fintorodtam el.- Maga nem az a fajta, aki egy elegáns bravúrral csusszan ki a hatóságok kezei közül. Neem! Maga ártani akar közben az embereknek. Üzletemberként megértem, hogy néha áldozatokat kell hozni, tényleg! De mint már mondtam, az apám volt a vezető, nem én. Nálam semmit nem ér a beteges hajlamaival kiscsibém. Pedig ha akkor átveszem az üzletet és segítek magának, egyetlen titkosszolgálat sem akad a nyomára. - A férfi arca vicsorba torzult.- Jól jegyezze meg ezt az arcot édesem.- Mosolyodtam el.- Mert ennek az arcnak köszönheti a vesztét.- Egyenesedtem fel, és léptem hátra.

Wilhelm Grenzen még egy utolsó szívességet kért tőlünk: el kellett mennünk egy fogadóba, amely Davos-Platz szélén állt, hogy magunkkal hozzunk egy Oschenherz nevű férfit.

Kiderült, hogy ő az, akit mindeddig Óriásnak neveztünk. Eleinte bizalmatlanul viselkedett velünk, de amikor minden részletet elmeséltünk neki, felugrott, és azt kérte, hogy azonnal vezessük a főnökéhez. Ezt meg is tettük, Grenzen pedig átadta neki a három foglyot.

Nekünk, hármunknak nem maradt más dolgunk, mint hogy visszamenjünk a Hotel Belvédérebe. Jó darabig hallgatagon lépkedtünk. Az volt a benyomásom, hogy a barátaim is úgy éreznek, mint én: a zöldellő völgy a legelésző nyájakkal, a hatalmas fenyőerdők, az ezüstös sziklaszirtek, a tündöklőén kék égbolt, egyszóval minden, ami körülvett minket, valószerűtlennek tűnik azok után, amit az utóbbi néhány fordulatos órában átéltünk.

Mindazonáltal a szívünk lépésről lépésre szabályosabban vert, és a dolgok lassanként mintha visszatértek volna a rendes kerékvágásba. A csöndet Arséne törte meg.

- És most mi lesz?

- Grenzen idegen ország területén tartózkodó német titkos ügynök. Ennél többet nemigen tehet - felelte Sherlock. - Most valószínűleg hosszas papírmunka kezdődik, nagykövetek, tárgyalások, miniszterek... Vagyis végtelen unalom. Mycroft bátyám bezzeg biztosan élvezné!- nevette el magát.

- Remélem, nem az lesz a vége a sok tárgyalásnak, hogy az a szörnyeteg Metzger büntetés nélkül megússza! - szólt közbe Irene.

- Szerintem ez kizárható - mondta Sherlock. - Most, hogy a küldetése kudarcba fulladt, még a franciák is hátat fordítanak majd neki, pedig ők még bíztak benne. Akár a németek kezébe kerül, akár a franciákéba, számára mindenképpen elérkezett a számadás ideje.

Amikor megláttuk a Belvédére fehér épületét, egyszerre felmerült bennem a gondolat, hogy ami a közeljövőt illeti, sötét viharfelhők tornyosulnak fölöttem.

Irene sietősen elköszönt tőlünk, de még megkért minket, hogy majd
később keressük meg.

Mi pedig visszamentünk a szerény kis panziónkba.

- Komolyan beszélt? Tényleg megkeresett téged?- Hitetlenkedett Lupin.

- Ó igen! Én pedig nem vállaltam el a dolgot. Túl sok galiba volt körülötte.- Legyintettem. Erről több szó nem is esett se aznap, se később.

Estefelé mind a Hotel Belvédére teraszán ültünk, egy kancsó limonádé társaságában.

- Grenzen eljött elbúcsúzni - mondta Lupin, miközben felkapott egy kekszet a tálcáról.

- Elbúcsúzni, és köszönetét mondani - helyesbített Sherlock, érezhető elégedettséggel a hangjában. - És azt is elmesélte, hogy a két Chatrier-t meg Metzgert egy zürichi börtönbe szállították. A jelek szerint Bismarck kancellár érdeklődését is felkeltette az ügy, és a politikus hajlíthatatlannak bizonyult: Metzgernek német földön
kell megfizetnie a bűneiért - magyarázta, majd ő is elvett egy kekszet.

- Ami a két Chatrier-t illeti, ők lehet, hogy megússzák néhány hónappal egy svájci börtönben - tette még hozzá Lupin.

- Holnap vissza kell utaznom Évreux-be - jelentette be Irene hirtelen.

- Én nem aggódom amiatt, hogy hosszú időre válunk el.- Villantottam cinkos mosolyt.- Állítom, hogy a sors újra és újra összesodor majd minket, bárhol is legyünk! - Ezek után még hosszan ecseteltük a részleteket, amik nem illettek a képbe. A jégvár tulajdonosának gyáva megfutamodását, szerencsélten Törpe halálát.

Másnap pedig mind visszaindultunk. Mi Sherlockkal londonba, Lupin pádizsba, Irene pedig Évreuxbe.

Abban viszont a mai napig tévedhetetlennek bizonyultam, hogy a sors minduntalan összesodor bennünket.