- Ördögszarv. Miért nem lepődök meg?- Olyan halkan mondtam, hogy csak Sherlock hallota a szavaimat, aki még mindig félig mellettem, félig mögöttem állt.

Amikor újra lementünk a hallba, amelyet izgatott zsibongás töltött be, a főlépcső közelében üldögélő vendégek - akikhez már eljutott a szellemidézés híre - mind felénk fordultak. Ott láttam köztük Horatiót is. A főkomornyik aggodalmas arccal szaladt Irene felé.

- Iréné kisasszony… - suttogta.

- Horatio, higgye el, ezúttal nekem és a barátaimnak semmi közünk a dologhoz. A szálloda egyik vendégéről van szó, Victor de Saint-Maux úrról…- Kezdte volna a lány a magyarázkodást.

- Tudom.

- Akkor azt is tudja, hogy Victor úr hegyi sétára indult, de nem tért vissza, és az egészségi állapota miatt a fivére szörnyen aggódik érte. De talán most kiderítettük, hol kell keresnünk… Volna kedve csatlakozni hozzánk?

Nelson úr olyan átható tekintettel nézett rá, hogy ha mindaz, amit a lány elmondott volna neki, nem a legtisztább igazság lett volna, biztosan kénytelen lett volna lesütni a szemét.

Így azonban rögtön látta, hogy őszinte volt vele, és szó nélkül bólintott.

A szálloda előtt néhány, a helyi rendőrség által odaküldött falubeli várt minket égő fáklyákkal, világítóeszközök nélkül ugyanis egy lépést sem tudtunk volna tenni a sűrű erdőben. Egy pillanatra annak az embernek az arcát is megpillantottam, akit Óriásnak neveztünk el, és akit pár napja Weisbach és a Törpe társaságában láttunk.

Amikor feltűnt előttem ez az arc a fáklyák vöröses fényében, összerezzentem, és önkéntelenül is megszorítottam a mellettem álló
Sherlock karját.

- Nocsak, mi történt? - kérdezte a fiú.

- Az előbb mintha láttam volna ott valakit, aki… - kezdtem. De
amikor újra körülnéztem, a sok ismeretlen arc forgatagában már
nem láttam az Óriást.

- Nem érdekes… bocsáss meg - mondtam, és magamban arra jutottam, hogy úgy látszik, a szellemidézés megviselte az idegeimet.

- Indulás! - kiáltotta el magát ekkor németül Saint-Maux gróf, aki átvette az irányítást. - Cél a Teufelshorn, vagyis az Ördögszarv!

- És igyekezzünk, ha kérhetem, minél előbb oda kell érnünk. Aki elsőként meglátja a fivéremet, Victort, az hetven frankot kap jutalmul. Rendben?- A fáklyás emberek szó nélkül bólintottak, és azonnal útnak indultak. Ami minket illeti, fel sem merült a kérdés, hogy menjünk-e. Nelson úr kíséretében követtük a hotel mögötti fenyves felé tartó kis csapatot. Ott volt az erdő mélyén az Ördögszarv, az a nagy sziklaszirt, amelyre a szellem utalt a szeánsz során.

Mintegy tíz percen át lépkedtem leszegett fejjel, aztán felemeltem a tekintetemet. Előttem, a sötétbe boruló fák között szaggatott vonalba rendeződtek a reszkető fényű fáklyák pontjai.

Egy pillanatra az az érzésem támadt, Hogy egy Grimm-mesébe csöppentem.

Révedezésemből Saint-Maux úr izgatott kiáltozása zökkentett ki.

- Victor! Victor! - ismételgette fáradhatatlanul Albert gróf a segítő csapat élén, amely szapora léptekkel hatolt be egyre mélyebben az erdőbe.

Hosszú utat tettünk meg így, a gyér fáklyafényben. A csöndet csak Saint-Maux hangja törte meg. Olyan volt ez az örökösen ismételgetett név, mint valami komor litánia:
- Victor! Victor!

Hirtelen felbolydult a csapat. Valaki futásnak eredt. Egy másik ember kiabálni kezdett.

- Lehet, hogy megtalálták - mondta Sherlock, miután egy darabig figyelmesen fülelt az elöl haladók hangjára.

Időközben már egészen közel jutottunk egy hegyes sziklához, amely - legalábbis én így éreztem - méltóságteljesen, és fenyegetően emelkedett ki az
erdő sűrűjéből.

Ez volt az Ördögszarv.

- Victor! Victor! - ismételte megint Albert gróf, de ezúttal másféle, izgatott, örömteli hangon.

- Lehet, hogy tényleg megtalálták! - kiáltott fel Irene, és megragadta Horatio karját.

- Én is azt hiszem, Iréné kisasszony! Én is azt hiszem - erősítette meg a főkomornyik.

Elég volt pár lépést megtennünk, és máris megbizonyosodhattunk róla, hogy csakugyan így áll a helyzet. Ott, ahol az Ördögszarv kiemelkedett a földből, egy kisebb, meredek falú, de nem túl mély hasadék látszott.

A fáklyák gyér fényében megpillantottam a mélyedés alján Victor de Saint-Maux fehér pólyáit. A kis fehér foltok mozogtak…

Tehát Albert úr fivére életben van!

Az Ördögszarvat körbefogó hasadék, amelybe Victor de Saint-Maux nyilván beleesett, amikor séta közben megbotlott, nem volt  különösebben mély.

Albert gróf azonban hiába gyürkőzött neki és osztogatta az utasításokat, a segítők kis csapata mintha nem tudta
volna eldönteni, mit tegyen.

Lupin ekkor Sherlockra és Nelson úrra pillantott.

- Majd mi megoldjuk, nem igaz? - szólalt meg, magabiztos vigyorral az arcán.

- Helyes!

- Menjünk! - válaszolta Sherlock és Nelson úr pillanatnyi habozás nélkül.

Sherlock néhány másodpercig tanulmányozta a helyzetet a fáklyafényben, aztán egy öreg tölgyfára mutatott, amely göcsörtös ágaival a szakadék fölé nyúlt. Láttam, hogy Horatio és Arséne bólogat, aztán, mint az összeszokott akrobaták, afféle emberi láncot alkottak: a főkomornyik erős karjával belekapaszkodott a tölgyfa
egyik ágába, a másik kezét pedig Holmes felé nyújtotta, aki megragadta, így ő lett a lánc második szeme. A csapat utolsó tagja, aki ügyes mozdulatokkal lenyúlt a hasadék mélyére, hogy segítsen
Victornak, természetesen Lupin volt.

Victor úr bekötözött keze megragadta a barátunk kezét, Lupin pedig finoman kihúzta a férfit.

A mentőakciót üdvrivalgás fogadta. Albert azonnal odarohant a fivéréhez, és átölelte.

Egészen más hangulatban, lármás vidámság közepette tértünk vissza a szállodába. Még a sötétben világító fáklyák fényében is volt valami örömteli, pedig nemrég még csaknem baljósnak láttam.

A szállodához érve legnagyobb meglepetésemre azt vettem észre, hogy jó néhányan - nagyrészt a Belvédére vendégei - várnak ránk a bejárat előtti széles lépcsőn. Amikor meglátták, hogy
közeledünk, és a csapat élén a két Saint-Maux fivér halad, megkönnyebbült moraj hallatszott, aztán rögtön élénk beszélgetés kezdődött.

Amikor a két fivér a lépcsőhöz ért, a tömeg kétoldalt sorfalat alkotott. Albert de Saint-Maux, akit szemlátomást nagyon meghatott ez a fogadtatás, megállt a lépcső tetején.

- Hölgyeim és uraim… Szívem mélyéből köszönöm valamennyiüknek. Hosszú nap volt ez számunkra, úgyhogy most a
fivéremmel visszavonulunk a lakosztályunkba, de boldog leszek, ha
mindenki iszik egy pohár pezsgőt az egészségünkre.

E búcsúszavak után belekarolt Victorba, és bementek a szállodába.

Kellemes, meleg este volt. A vendégek még mindig izgatottan tárgyalták a történteket, sokan a teraszon foglaltak helyet. Victor de Saint-Maux megtalálása ünnepi hangulatot teremtett. Ebben a
légkörben még vadidegen emberek is, akik máskor meglehetősen ridegen, tartózkodóan viselkedtek, jókedvűen koccintottak egymással, és fesztelenül társalogtak az Alpok fölé boruló, csillagos ég alatt.

Ami engem illet, a gyomrom korgása arra emlékeztetett, hogy miután így magukkal sodortak a hihetetlennél hihetetlenebb
események, nem volt időm vacsorázni, és Irene úgyanúgy érezhette magát, mert Nelson úr engedélyével szendvicseket, és limonádét rendelt.

Csak ekkor vettem észre, hogy van valami, ami kirí az ünnepi este hangulatából: Holmes szeme hideg volt és fényes, mint két sötét üveggolyó, én pedig tudtam, miért.

- Szerinted is olyan jó volt, mintha csak meg lett volna írva?- Könyököltem mellé a terasz korlátján.

- Arra a szerencsétlenre gondolsz, akit kirángattunk az erdőből?
- kérdezett vissza Sherlock. - Örülök, hogy fedett helyen töltheti az éjszakát, nem a szakadékban, de őszintén szólva, szerintem is ez az egész egy jól megrendezett színjáték - jelentette ki, és széles mozdulattal a tömeg felé mutatott.

- Ez azért már túlzás, barátom! - korholta szelíden Lupin. - Kivételesen olyan jócselekedetet hajtottunk végre, amelyre még az én öreg Amélie nénikém is büszke volna, úgyhogy nagyon is van
okunk az ünneplésre! - mondta, majd beleharapott az imént feltálalt szendvicsek egyikébe.

- És mi van azokkal az emberekkel, akik boldog-boldogtalanra rálőnek a jégvárból? Meg a Törpével, aki ott hevert abban a fáskamrában? Meg Weisbach-hal, aki szőrén-szálán eltűnt?
Szeretném tudni, mindezekről mit gondol a te drágalátos Amélie
nénikéd - felelte Sherlock még az előbbinél is komorabban.

Lupin válasz helyett csupán lenyelte az utolsó falatot a szendvicséből, majd tettetett aggodalommal pillantott Irene-ra.

Már jól ismertük Sherlockot, tudtuk, hogy időnként ilyen sötét hangulatba kerül.  Csakhogy ezúttal pontosan olyan rossz érzés fogott el engem, mint őt. Talán még furcsa is lett volna, ha azt látjuk, hogy éppúgy élvezi az estét, mint bárki más.

Irene elmosolyodott, és lehunyta a szemét, hagyta, hogy az esti szellő végigcirógassa az arcát.

A gyötrelmes gondolatokkal teli, nehéz napok után nem volt más kívánságom, mint hogy itt ülhessek még egy darabig a vidám, ünnepi zsongásban, legkedvesebb barátaim körében. De nem tehettem.

- Sétáljunk egyet.- Karoltam Sherlockba. Tudtam, mennyire utálja az ilyesféle nagy, zsibongó tömegeket, így nem kellett sokáig győzködnöm.

Nem mentünk messzire a hoteltől, a friss hó minden lépésünknél hangosan ropogott.

- Nem tetszik ez nekem.- Szólalt meg végül a fiú.

- A zsibongás?- Tettem fel a költői kérdést. Megálltunk egy gyéren megvilágított helyen, és mivel szemben álltunk egymással, tisztán láttam a fiú csillogó fekete szemeit.

- Téged nem zavar?- Nézett el a vállam fölött.- Így olyan érzés, mintha nem lennék olyan okos, mint hiszem.

- Sherlock.- Az arcára simítottam a kezem, és gyengéden magam felé fordítottam a fejét.- Nem baj, ha nem tudsz mindent egyedül megoldani. Én...- Mit mondtam volna? Hogy szeretem? Hogy mellette maradok a végsőkig? Vagy hogy sosem tudnám butának tartani? Ezek közül mindegyiket ki akartam mondani. De végül nem mondtam ki egyiket sem.

Sherlock úgy nézett rám, mintha neki is a torkára forrt volna minden szó. Az egyik kezem még mindig az arcán volt, ő pedig a séta közben átkarolt, így most veszélyesen közel álltunk egymáshoz.

Eszembe jutott, mikor Duvel hotelszobájában, egy szekrényben bújkálva Sherlock megcsókolt. Akkor ő kezdeményezett.

A kezem, ami egészen addig az arcán pihent, most lecsúszott a nyakára, én pedig lábujjegyre állva érintettem össze az ajkainkat.

Egy rövid másodpercig semmi nem történt. Aztán a fiú a derekamnál fogva közelebb húzott magához, és visszacsókolt, olyan erősen, mint egy fulladozó, ha levegőhöz jut.

Nem tudom mikor váltunk el egymástól, de mindketten nehezen kapkodtuk a levegőt, és áldottam az esti hűvös időt, hogy kissé lehűtötte a kipirult arcomat.

Sherlock a homlokát az enyémnek döntötte, és csukott szemmel próbálta rendezetten venni a levegőt, ami most mindkettőnknek nehezen ment.

A karjaink eddigre szabadok voltak, így Sherlock könnyedén összefonta az ujjainkat.

Minden tökéletes volt.

*

Másnap, mosolyogva néztem a tükörbe. Az arcom makacsul ragaszkodott ehhez az állapotához, mígnem végül sikerült megzaboláznom az arcizmaimat, és újra az ügyre koncentrálnom.

Igen, határozottan ennek kellett volna történnie. Ehelyett türelmetlen kopogásra ébredtem, és mikor az órára néztem, dühösen konstratáltam, hogy még fél óránk lenne kettőig.
Mármint hajnali kettőig.

Már meg sem lepődtem, hogy Sherlock áll az ajtóm előtt. Úgy tűnt, az esti csók a Hotel Belvédére előtt a háttérbe szorul, mert a barátunk izgatottabb volt, mint egy gyerek, mikor megkaparintja a régóta vágyott játékát.

- Menjünk el sétálni!

- Drágám.- Csak akkor hívtam így a barátaimat, ha reménytelenül elkeseredettek voltak, vagy ha valami hihetetlen nagy ostobaságról akartam őket lebeszélni.- Hajnali fél kettő van. Én pedig pizsamában vagyok.- Mutattam először az órára, majd a sebtében magamra kapott köntösre.

- Lent várlak.- Ennyit mondott, majd elviharzott, az ajtót becsapva maga után. Vágyakozó pillantást vetettem az ágyamra, majd nagyot sóhajtva nekiálltam öltözködni.

Sherlock az ígéretéhez híven valóban a lépcső aljánál várt, de minduntalan körbetekintett, és toporgott.

Mikor mellé értem, a kezemet fogva kihúzott a jéghideg, néptelen utcára, majd teljesen természetesen sétálni kezdett.

- És elmondod miért hoztál magaddal?- Kérdeztem kissé türelmetlenül.

- Ahogy neked a rajzolás vagy a gitározás, úgy nekem a hegedülés, és a séta segít rendezni a gondolataimat. És mivel a hegedűt nem hoztam magammal...

- Igen, ezt tudom. De arra nem válaszoltál, hogy miért hoztál magaddal.

- Mert reméltem, hogy segítesz megérteni valamit.

- Mégis mit?- Lassítottam a lépteimen, és a barátom követte a példámat.

- Az álmomat.- Ezután hallgattam egy rövid ideig.

- Jó. Mit álmodtál?- Sherlock arca felderült, és rögtön bele is kezdett.

- Roppant szövevényes álom volt: előbb egy kalózhajón voltam gályarab, aztán megláttam egy kikötőt, és úszva elszöktem, majd a partra érve lóháton próbáltam menekülni. Miután sikerült leráznom az üldözőimet, egy tengerparti kocsmában találtam magam, ahol megláttam Mycroft bátyámat. Egy vörös bőrbe kötött, vastag könyvet tartott a kezében, és amikor észrevett, rám mosolygott.
Ekkor hirtelen felébredtem, de az emlékezetemben megmaradt ez a
kép: a bátyám, kezében a könyvvel.

- Ne haragudj hogy ezt mondom, de ebben a történetben a bátyád tűnik a legunalmasabb részletnek.

- Pontosan így van! - helyeselt Sherlock, mutatóujját rám szegezve. - Fején találtad a szöget. Kétségkívül úgy tűnik,
mintha a bátyám meg a vörös kötésű könyv lenne az egész álom legkevésbé érdekes része… Mégis valamiért egyszerűen képtelen voltam szabadulni ettől a képtől. Emlékszel, amikor Irene, azon gúnyolódott, hogy időnként valósággal zsibong az agyunk? Nos,
amikor felébredtem, megint ilyen érzésem volt, és ekkor döntöttem
úgy, hogy kimegyek, sétálok egyet. Semmi sem frissíti úgy fel a
gondolatokat, mint a friss éjszakai levegő!

- Ezzel nem tudok vitába szállni.- Dünnyögtem.

- Már beszéltem nektek a bátyámról, Mycroftról - folytatta Sherlock. – Tudnod kell róla, hogy folyton azt hajtogatja: ő soha semmit sem tesz ok nélkül. Nos,
mindig úgy véltem, hogy ez égbekiáltó marhaság, de ma, hihetetlen módon, mégis igazat kell adnom neki!

- Az álom miatt? A könyv?

- Pontosan! Még akkor sem tesz semmit ok nélkül, amikor éppen álmomban látogat meg… csak rá kéne jönnöm, miért olyan fontos a könyv!- Nos, legalább egy
órát kellett sétálnunk, de a végén csak rájöttem, mit súg nekem az
emlékezetem ilyen fondorlatos módon. Az a vörös kötésű könyv volt
az egésznek a kulcsa! Sherlock az egyik délutáni beszélgetés alkalmával megemlítette a könyvet, ami Mycrofté.

Neki csak egyetlen ilyen külsejű
könyve van. A címe pedig: A kémkedés és a titkosszolgálatok története! Mihelyt ez eszembe jutott, tüstént megszűnt az az
átkozott zsibongás. Mert ekkor már egy névre is emlékeztem, amelyet Sherlock futólag megemlített. Őfelsége a
német császár titkosszolgálatának vezetője, Herr Wilhelm
GRENZEN! Ritkán fordul elő az emberrel, hogy nemcsak képletesen, hanem
szó szerint tátva marad a szája, de emlékszem, hogy Sherlock pontosan úgy nézett rám, mikor ezt elmondtam neki.

- De hát akkor…

- Hát persze! - mondta. - Tévútra vezetett minket az, hogy a Grenzen szó németül „határok”-at is jelent. Az, amit azon a bizonyos papíron találtunk, egy rejtjeles aláírás volt! Az egyik
legkorszerűbben szervezett titkosszolgálat főnökének aláírása.

- Kémek… - mondtam ki amire gondoltunk- Ez az!- Kiáltottam bele a néptelen utcába, és elnevettem magam.

- És abban a pillanatban, hogy kémtörténetként próbáljuk
magyarázni ezt az esetet, végre minden értelmet nyer! - jelentette ki
diadalmasan Sherlock.

- Mintha kiszednénk a kavicsot, ami
akadályozta a fogaskereket… A gépezet ismét működni kezd!
Egy darabig csak némán töprengtünk, mert nyilvánvaló volt, hogy ez a felfedezés beláthatatlan következményekkel járhat.

A sétából visszatérőben
kidolgoztunk valami elméletféleséget, és ha helytálló, amit gondoltunk, akkor rövidesen többet is megtudunk.

- El kell mennünk a postahivatalba.- Dörzsöltem össze a kezeimet. A hosszú séta alatt teljesen átfagytam.- És előtte el kell mennünk a Hotel Belvédére-be! Lupin már biztos odament.

Mindent elmagyaráztunk a barátainknak, akik ha lehet még jobban megföbbentek mint mi, aztán indultunk az ügyünk újabb helyszínére.