A léptek már egészen közel jártak. Mindhárman lélegzet visszafojtva vártuk, mi történik. Az ajkamba mélyesztettem a fogamat, olyan erősen, Hogy már fájt. Még egy lépés, még egy, aztán csönd. Kulcs fordult meg a zárban, kattanás hallatszott.

De a szomszédos szoba ajtaját nyitották ki. Hosszú sóhaj szakadt ki belőlem, és elengedtem a legyezőt.

Sherlock ideges mozdulatokkal összehajtotta és zsebre dugta a lapot, amelyen felfedezte a furcsa jeleket, a többit pedig ugyanúgy tette vissza az asztalra, ahogy érkezésünkkor találtuk.
Lupin az ajtóra tapasztotta a fülét, majd miután megbizonyosodott róla, hogy a folyosón nincs semmi mozgás, intett, hogy kövessük. Óvatosan kinyitotta az ajtót, vigyázott, hogy ne üssön zajt.

Végiglopóztunk a félhomályos folyosón, aztán leiszkoltunk a lépcsőn.

Elsurrantunk két, bőröndöket cipelő vendég mellett, és végre visszajutottunk az apró hátsó kertbe.

Amikor végre újra kiértünk a falucska főutcájára, Arséne meg Irene megálltak, mert úgy valószínűleg úgy vélték, elérkezett az idő, hogy megtárgyaljuk, mi a következő teendőnk. Holmes és én viszont meglepetésükre éppen hogy megszaporáztuk a lépteinket.

- Megtudhatnánk, hová sietsz ennyire? - kérdezte tőlem, Irene, miután némi futással utolért minket.

- A vasútállomásra - felelte szűkszavúan Holmes, aki szemlátomást a gondolataiba merült.

- Aha - szólalt meg Lupin. - Valami azt súgja nekem, hogy nem a közeli gyógyfürdőbe akartok kirándulni. Vagy tévednék?

- Nem tévedsz - ismerte el Holmes, bár szemlátomást bosszantotta, hogy megzavarják töprengésében.

- Van valami halvány elképzelésünk a papíron talált jelekről… De ahhoz, hogy
ellenőrizzük, el kell mennünk egy könyvtárba vagy legalább egy jó könyvesboltba, és Davosban egyik sincs - magyaráztam türelmetlenül.

Így hát szinte futva indultunk mind a négyen, a davos-platzi vasútállomás felé, amely most korántsem volt olyan zsúfolt, mint a múltkor. Azonnal a váróterem egyik sarkában álló, nagy, fából és rézből készült táblához mentünk, ahol az induló és érkező vonatok menetrendje volt olvasható.

- Az ördögbe! - szitkozódott Sherlock, miután a tekintete végigfutott az indulási időpontokon. - Negyedórája ment el az utolsó vonat Chur felé!

- Majd holnap reggel az első vonattal elutazunk - próbálta lecsillapítani Lupin.

Sherlock dühösen bólintott, de mindannyian jól tudtuk, mennyire utálja a barátunk a hosszú várakozást, különösen, ha akadályozza a nyomozásban.

Szótlanul hagytuk el az állomást. A csalódott, elégedetlen Holmes rosszkedve a mi hangulatunkat is beárnyékolta. A bágyadt, narancsszín napfény azt jelezte, hogy közeleg a vacsoraidő, és Irene-nak vissza kell mennie a Hotel Belvédére-be.

Már csak arra maradt időnk, hogy megbeszéljük, másnap délután találkozunk.

Ha minden jól megy, Sherlock és én addigra visszaérünk Churból, és valószínűleg szolgálhatunk egy-két hírrel, amelyek segítenek világosabban látni ebben a homályos ügyben.

Egész este fel-alá járkáltam a szobámban, és hallottam, hogy Sherlock ugyanezt csinálja az Arséneal közös szobájukban. A fiú este tizenegy körül kopogtatott be hozzám, hogy a francia barátunk kidobta őt, mert nem hagyta aludni. Onnantól fennhangon próbáltuk összerakni a kirakós darabjait, de az alváshiány nem segített a dologban.

Másnap kora hajnalban, reggeli nélkül vágtunk neki az útnak Sherlockkal, nem sokkal délután négy előtt pedig már Arséne-el együtt, a Hotel Belvédére előtt vártuk Irenet, aki a falu központja felől érkezett.

- Nos? - kérdezte végül türelmetlenül.
Lupin válasz helyett csak széttárta a karját, ugyanis még őt sem avattuk be. Sherlockal viszont titokzatosan annyit mondtunk:
- Grenzen!

- Grenzen? - kérdezett vissza Irene.

- Pontosan - bólogatott Holmes. - Majdnem száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ezt a szót adják ki a papíron lévő vonalak.

- Mit szólnátok, ha mindezt egy pohár limonádé mellett tárgyalnánk meg? - javasolta Irene.

Nem volt ellenvetésünk, így hát felmentünk a fehér lépcsőn, és helyet foglaltunk a terasz egyik asztalánál, majd Irene rendelt egy kancsó limonádét.

- A „Grenzen” - folytatta ekkor Sherlock - német szó, és azt jelenti: „határok”.

- Német? - hüledezett Irene. - Én inkább asszír ékírásnak néztem volna azokat a jeleket!

- Egyszerű gyorsírás volt. Pontosabban két különböző gyorsírási módszer, a Gabelsbergera Pitman-féle ügyes ötvözése. Biztos vagyok benne, hogy a jelek váltakozása valamiféle matematikai képleten alapul, amely…

- Jaj, ne! - fakadt ki ekkor Lupin. - A panzióban egyszer már álomba ringattál ezzel a gyorsírásos titkosírásról szóló előadásoddal. Inkább lássuk a medvét!- Szakított félbe.

Sherlock elvigyorodott.
- Hát rendben… A medve, ahogy Arséne mondja, vagyis a lényeg az, hogy a szóban forgó jelek a „határok” jelentésű német szót adták ki.

- És ha valaki csempészettel foglalkozik, nagy jelentőséget tulajdonit a határoknak - tette hozzá Lupin.

- Tehát csempészek! - kiáltott fel a vörös hajú barátnőnk. - Amint gyanítottuk.

- Igen, bár… - kezdtem, és ideges kézmozdulatot tettem, mintha egy láthatatlan legyet akarnék elkergetni.

- Bár?

- Nem is tudom… Amióta megfejtettük ezt a szót, valahogy zsibong az agyam... Mintha a Grenzen szóról eszembe kellene jutnia valaminek, csak fogalmam sincs, mi lehet az!

- És mennyire nevezhetünk komolynak egy olyan nyomozást, amely efféle… zsibongásokon alapul? - ugratott Irene.

- A legrosszabb, hogy Sherlock pontosan ugyanezt éli át.- Fújtam ki hosszan a levegőt.- Így nem tudunk segíteni a másiknak. Pedig biztos vagyok benne, hogy Sherlock beszélt nekem valamikor erről a szóról.- Masszíroztam meg a halántékom.

- Semennyire! Egyáltalán nem lehet ilyenekre építeni egy nyomozást! -  mondta Sherlock válaszolva Irene kérdésére, miután kortyolt egyet a limonádéból. - Épp ezért el is határoztam, hogy nem foglalkozom a
dologgal. Úgy vélem, jelenleg egyetlen lehetőségünk van: felkutatjuk
Weisbachot, és…

Sherlock szava e ponton elakadt, mert hirtelen egy férfi rohant ki a teraszra, a nyomában pedig a szálloda két pincére.

- Arrafelé már nézték? - kérdezte mögöttem egy ismerősen
csengő hang.

Megfordultam, és azt a férfit láttam, aki előző nap Albert de Saint-Maux néven mutatkozott be nekem, és Irene-nak.

Ezúttal nem volt vele beteg fivére, és rögtön feltűnt, hogy roppant aggodalmas az arca.

Kifulladva viharzott el mellettem, rövid meghajlással üdvözölt, aztán eltűnt a lépcsőn. Nyilvánvaló volt, hogy keres valamit vagy valakit.

- Tehát Weisbachnál tartottunk - vettem fel újra a beszélgetés fonalát.

- Igen - mondta Sherlock. - A Törpével történtek óta nem mutatkozott az Alpenstern panzióban.

- És ezt mégis honnan tudjátok? Egész éjjel őrködtetek? - kérdezte Irene.

- Az ősrégi hajszáltrükköt alkalmaztuk - jelentette ki elégedetten Lupin.- Ráadásul ez a két őrült egész este agyalt, végig járkáltak a szobában.

- Hajszál? - ismételte meg Irene. Sejtelme sem volt róla, miről beszél a barátunk.

- Egy cseppnyi, ragasztónak használt méz kell hozzá, amit a mi esetünkben Frau Klein volt szíves rendelkezésünkre bocsátani. Ezzel odatapasztunk egy hajszálat az ajtófélfa meg az ajtó közé -
magyarázta Holmes.

- Amint kinyílik az ajtó, a hajszál a földre esik. De ma reggel pontosan ott találtuk, ahol hagytuk-fejezte be Lupin.

- Igazán ötletes - ismerte el Irene. - Tehát…
De most ő hallgatott el, mert megjelent az asztalunknál a személyzet egyik tagja, és halkan köhintett egyet, hogy magára vonja a figyelmét.

- Tessék.

- Bocsásson meg a zavarásért, kisasszony - szólalt meg a fiatalember enyhén tört franciasággal. - De azt az utasítást kaptam, hogy minden kedves vendéget kérdezzek meg, nem látta-e mostanában Victor de Saint-Maux urat - mondta, majd zavart szünet után így folytatta: - Talán önnek is feltűnt már Saint-Maux
úr… Súlyos sérülésekből lábadozik…

A barátnőnk gyorsan véget vetett a kínos helyzetnek.

- Ismerem Saint-Maux urat, de sajnos tegnap délután láttuk utoljára -mondta.

- Köszönöm, kisasszony. És még egyszer bocsánatot kérek -felelte a fiatalember, majd meghajolt.

- Elnézést, várjon csak! - szólaltam meg, mielőtt távozott volna.- Miért kérdezte?

- Azért, mert Victor úrnak körülbelül egy órája kellett volna visszaérnie a sétából, de nem jött meg, és a testvére, a gróf úr
nagyon aggódik… De biztosan nem lesz semmi baj - felelte, majd újra köszönetét mondott, meghajolt, és távozott.

- A mindenit! - kiáltott fel Lupin.- Hátradőlt, és csodálkozva szemlélte a Belvédére épületét. - Ki gondolta volna, hogy egy ilyen helyen, ahol csupa vén pénzeszsák lakik, ennyire zajlik az élet?

Irene tréfásan megrótta a barátunkat a tiszteletlen megjegyzésért, aztán bejelentette, hogy részt akar venni szegény Victor úr keresésében.

- Valahol azt olvastam, hogy az ilyen sebesülteket gyakran kínozza állandó hőemelkedés, ami elhomályosítja a
gondolkodásukat. Ez a te Victorod valószínűleg egyszerűen elvesztette az időérzékét, és hamarosan előkerül - jósolta Sherlock.

-Mindenesetre jószívű, ép erkölcsi érzékkel rendelkező hölgyre vall a
buzgalmad- Tettem hozzá halvány mosollyal.-  Nem bánod, ha mi addig Sherlock-al  lemegyünk az Alpensternbe, és megnézzük azt a bizonyos hajszálat?

- Helyes - bólogatott Lupin. - A panzió vendégkönyvébe is belepislanthattok, hátha van ott valami érdekes.

- Remek ötlet - feleltem. - Az pedig még jobb lenne, ha vacsora előtt visszajönnénk, és megosztanánk az új híreket!

A világ legkülönbözőbb részeiről érkezett gazdagok kedvenc luxusszállodájában, a Hotel Belvédére-ben tehát ismét megzavarta
valami a nyugalmat: ezúttal Victor de Saint-Maux váratlaneltűnése.

És Holmes barátom jóslata kivételesen tévesnek bizonyult: már este hét is elmúlt, de a szerencsétlen, bekötözött sebesültnek még mindig nyomát sem látták. Az összes londinert meg kuktát elrángatták a munkájától, és parancsba adták nekik, hogy keressék Saint-Maux
urat, de sajnos a kutatás eredménytelen volt.

Sherlock és Én nemrég érkeztünk meg, de nem tartott soká, míg elújságoltuk, mit derítettünk ki.

Sajnálatos módon egyetlen
dolgot tudtunk biztosan: azt, hogy Weisbach köddé vált. Miután ahogy Arséne, mondta, „belepislantottam” a panzió vendégkönyvébe, de semmi használhatót nem találtam, Sherlock cselhez folyamodott:
ifjú természetbúvárnak tettetve magát, ártatlan képpel megkérdezte Frau Kleintől, ott lakik-e még a panzióban az a jeles tudós, akivel annyira szeretne elbeszélgetni.

- Hát persze hogy még mindig itt lakik Weisbach professzor! -
felelte erre Frau Klein pillanatnyi habozás nélkül. - Előre kifizette az
első két hetet. De elmondta, megeshet, hogy egyszer kétszer nem ér vissza estére. Tudják, a sasokat tanulmányozza, és előfordul, hogy a hegyekben kell éjszakáznia, az ott lakó pásztoroknál - magyarázta, mint aki valami hatalmas titkot árul el.

Mindenesetre az asszony
szavai csupán megerősítették azt, amit már amúgy is tudtunk: Weisbach nagy valószínűséggel bűnöző, de kétségkívül érti a dolgát.

Jó darabig ott maradtunk a hall egyik eldugott sarkában, belemerülve a Hotel Belvédére komor, már-már valószerűtlen hangulatába. A teraszon és a teázóban üldögélő hölgyek és urak folyton folyvást körbepillantgattak, mintha bármelyik pillanatban jöhetne valaki, aki hírt hoz a Saint-Maux ügyben. A halkan társalgó
vendégek két táborra oszlottak: a borúlátók máris a legsötétebb lehetőségeket vetítették előre, a megrögzött optimisták viszont azt vallották, hogy minden jóra fordul, méghozzá hamarosan.

Az igazság az volt, hogy időközben másodszor is tüzetesen átkutatták a szállodát és közvetlen környékét, de minden eredmény nélkül. Odakint már egyre hosszabbra nyúltak az árnyékok, és lassan kihunyt a fény.

Szegény Albert de Saint-Maux görnyedt háttal, aggodalmas arccal járkált fel-alá a szállodaigazgató irodája előtt. A puszta
látványtól is összefacsarodott az ember szíve.

- Nem lett volna szabad magára hagynom! Egyetlen pillanatra
sem! - hibáztatta magát. - De Victor annyira erősködött… Azt mondta, szeretne egyedül lenni egy kis ideig Végül aztán beadtam a derekam. Micsoda hatökör vagyok!

Amikor a szállodaigazgató - egy savószemű emberke dús, ősz
pofaszakállal - látta, hogy visszatért a két utolsó pincér is, akiket a szálloda környékének átfésülésével bíztak meg, elébük ment, váltott velük néhány szót, majd sajnálkozó képpel, a fejét csóválva tért vissza Saint-Maux-hoz.

- Értem én, de a fivérem akkor is itt van valahol a közelben! - csattant fel kétségbeesetten Albert. - Tovább kell keresnünk… Az erdőben, az ösvények mentén!

- Biztosíthatom, gróf úr, már elküldtem valakit a rendőrségre, hogy bejelentést tegyen Victor úr eltűnéséről - felelte tisztelettudóan az igazgató. - Biztos vagyok benne, hogy azonnal megkezdik a hivatalos nyomozást.

- Igen, de a davosi őrsön csak két kiöregedett rendőr szolgál, az
erdőben meg több száz ösvény kanyarog… - vetette ellen Saint-Maux, és idegesen beletúrt a hajába.

Mi négyen a sarokból figyeltük a szomorú jelenetet. Nem is volt szükségünk szavakra, csak összenéztünk, és tudtuk, hogy mind ugyanarra gondolunk: most nem azon kell búslakodnunk, milyen csekély eredménnyel járt a nyomozásunk, hanem inkább segítenünk kell szegény Saint-Maux grófnak. Épp fel akartunk állni, hogy odamenjünk hozzá, és felajánljuk a segítségünket, amikor a mögöttünk lévő folyosó felől némán, akár egy árnyék, megjelent Madame Gurlikova.

- Azzal, hogy kikerget pár embert az erdőbe, nem fogja megtalálni a fivérét, gróf úr - szólalt meg. A hangja határozott volt, de némi együttérzés csengett benne.

- Hogy érti ezt? Mire gondol? - kérdezte Saint-Maux.

- Maga mondta, hogy az egész völgyet erdők borítják, tele összevissza kanyargó ösvényekkel, hogy a barlangokról és a
szakadékokról ne is beszéljünk… A keresés napokig eltarthat.

- Na és miféle egyéb lehetőségünk van? Halljuk! - vágott vissza a gróf.

- Olyan valakitől is megkérdezhetné, hol van a fivére, aki… mindent lát - felelte Madame Gurlikova, és felcsillant a szeme.

- Az ég szerelmére, itt a fivérem élete forog kockán! - kiáltott fel Saint-Maux haragosan, és közelebb lépett a nőhöz. - Ne beszéljen már rébuszokban!

- Nincs itt semmiféle rébusz, gróf úr. Én csak azt tanácsolom magának, hogy szerény közreműködésemmel kérjen segítséget a szellemektől - mondta a nő.
- Ó, te jó ég! - szörnyülködött a szállodaigazgató, velem kórusban.

Saint-Maux égő tekintettel nézte a médiumot, és még közelebb húzódott hozzá.

- Talán… talán ki akarja használni ezt a szörnyű helyzetet? - suttogta. - Mert ha így áll a helyzet, nagyon vigyázzon…

- Mélységes szomorúsággal tölt el, hogy képesnek tart efféle aljasságra - felelte nyugodt hangon Madame Gurlikova. - Nincs szándékomban pénzt elfogadni. Csak azért szóltam, mert tudom, hogy segíteni tudnék szegény Victor úr felkutatásában. Az utóbbi napokban mindvégig érzékeltem, milyen fájdalmakat él meg… Akár hiszi, akár nem, én csak azt szeretném, hogy a fivérének kevesebb szenvedésben legyen része.

Saint-Maux grófot szemlátomást meggyőzték a nő szavai.

- Ha beleegyeznék a dologba, mennyi időre lenne szükség? - kérdezte türelmetlenül.

- Hazug csaló volnék, ha azt állítanám, hogy egy csettintéssel képes vagyok megszerezni a szellemek világától azt, amit akarok - magyarázta a médium, mire elhúztam a számat. - De ha iparkodunk, és minden simán megy, fél órán belül akár meg is kaphatjuk a választ… Sokan nem hiszik, de akadnak olyan szellemek, akik nagyon is szívükön viselik az élők ügyeit. Addig pedig nyugodtan hagyhatja, hogy a davosi rendőrök megkezdjék a kutatást.

- Hát jó, akkor próbáljuk meg, ne vesztegessük az időt… Hány emberre lesz szükség? - kérdezte Saint-Maux.

- De gróf úr… - próbált közbeszólni az igazgató zavartan, én pedig mélységesen egyetértettem a hozzáállásával.

- Maga ne szóljon bele! - torkolta le a gróf. - A fivéremről van
szó, egyetlen esélyt sem akarok elszalasztani.

Az igazgató elhallgatott, és miután kénytelen volt a vendég kedvében járni, kijelentette, hogy mindenben a gróf rendelkezésére áll.

Madame Gurlikova ekkor végre válaszolhatott az imént feltett kérdésre.

- Ön ott lehet, gróf úr, egy rokon jelenléte erősíti a kapcsolatot a keresett személlyel. Aztán maga, igazgató úr, ha nincs ellenére… - tette hozzá a nő éles hangon. Végül körülnézett, és Irene-on állapodott meg a tekintete.

- Ó, az én kis virágszálam! - kiáltott fel. - Volna kedved részt venni a szeánszon a barátaiddal? Lelki energiától duzzadó, ifjú elmék: ennél jobbat kívánni sem lehetne!
Lupin kezdettől fogva lelkesedett az ötletért, Sherlock azonban
komoran ráncolta a homlokát. Sejtettem, hogy így lesz. Jól tudtam, hogy londoni barátom minden olyan dolog iránt ellenszenvvel viseltetik, ami túl van az ésszerűség határain, ami nem száz százalékig megmagyarázható és demonstrálható, ami az emberek
hiszékenységére épít, én pedig pontosan ugyanezen a véleményen voltam. Sötéten néztünk össze. Irene felém fordult, és megragadta a kezemet.

- Venus kérlek! Tudom, hogy nem hisztek az ilyen dolgokban, de a kedvemért hajlandó lennél megtenni? - A lány olyannyira reménytelien csillogó szemekkel nézett rám, hogy muszáj voltam beadni a derekamat. Ingerülten kifújtam a levegőt, beletúrtam a hajamba, majd a legyőzöttek hangsúlyával a médium felé fordultam.

- Szívesen részt veszünk a... halottidézésben.- Az utolsó szó közben az arcom fájdalmasan megrándult.

Az igazgató és a gróf köszönetet mondott nekünk, aztán Madame Gurlikova rövid megbeszélést folytatott a gróffal és a szállodaigazgatóval, és abban maradtak, hogy a szellemidéző szeánsz megrendezésére a legalkalmasabb helyszín a Saint-Maux fivérek lakosztálya.

A többi vendég kíváncsi pillantásától kísérve felmentünk hát a legfelső emeletre (a nézelődők között ott volt az igencsak aggodalmas arcú Nelson úr is, aki mindeddig szerényen félrehúzódott), majd felkapaszkodtunk az oldalsó lépcsőn. Ez vitt fel a hotel többi részétől teljesen elkülönülő lakosztályhoz, ahol a Saint-Maux fivérek megszálltak.

A lakosztályba érve a szállodaigazgató és Saint-Maux gróf Madame Gurlikova utasításainak megfelelően a szalon közepére helyeztek egy ébenfából faragott, kerek asztalkát, és hét széket
raktak köré. Odakint már sötétedett, úgyhogy a spalettákat nembkellett becsukni, csupán a súlyos függönyöket húztuk be. A médium megmutatta, hová üljünk. A következő pillanatban már körbe is vettük az asztalkát a sötét szobában.

Aznap rendkívül meleg volt, még este is langyos szellő dagasztotta a függönyöket. Ez a lágy susogás volt az egyetlen hang,
amit hallani lehetett, no meg a szék magas háttámlájának támaszkodó Madame Gurlikova egyre szabályosabb, lassabb szuszogása.

- Tegyék körben a kezüket az asztalra - szólalt meg váratlanul a médium.
Hétszer két kéz jelent meg sugár alakban az asztallap fényes felszínén.

- Most pedig néma csöndet kérek - jelentette ki Madame Gurlikova.

A nő lélegzete először még mélyebb és lassabb lett, aztán viszont kapkodóbb, izgatottabb, mintha valami borzalmas rémálmot látott volna.

Fújtatás, hirtelen sóhajok, rövid, értelmetlen hangok törtek ki a médiumból. Ahogy a félhomályban elnéztem az egyre hevesebben
rángatózó nő profilját, egyre szkeptikusabb lettem.

Amikor újra megszólalt, de ezúttal mélyebb, rekedtebb hangon, végigfutott a hátamon a hideg, és a kezemet szinte önkéntelenül közelebb csúsztattam az oldalamon ülő Sherlock kezéhez.

- Jöjj! Jöjj, baráti, segítő szellem… - kántálta Gurlikova. - Te, aki meghallottad a hívásunkat… Egy koppantással jelezd, ha hajlandó vagy segíteni nekünk, kettővel, ha nem áll szándékodban.

Egyetlen határozott koppantás rázta meg az asztalt.

- Mondd meg hát nekünk, ó, szellem, hogy ezen a tájon lakoztál-e halandó életedben!

Újabb koppantás.

- Megkérdezhetem a nevedet, nyájas vendég? Elsorolom az ábécé betűit, és koppants, amikor a neved soron következő betűjéhez érek - mondta a médium. Aztán belekezdett: - A… B… C…
D.. E… F… G… H… I…
Újabb koppantások hallatszottak a szalonban. A betűk a „Hans” nevet adták ki.

- Szellem, te, aki mindent látsz, tudsz-e mondani nekünk valamit, ami segíthet megtalálni Victor de Saint-Maux urat?

Újabb koppantástól rázkódott meg az asztal, mire Madame Gurlikova ismét az előbbi módszerhez folyamodott: sietve sorolni kezdte az ábécé betűit.

Amikor elért a T-hez, hangos koppantás hallatszott.

A médium újrakezdte az ábécét. Ezúttal az E betűig jutott. A jelenet addig folytatódott, amíg össze nem állt a Teufel szó.

- Teufel - ismételte el Sherlock végtelen nyugalommal. - Vagyis németül: „ördög”.

- Hans! Túlvilági vendég! Tehát ezt az egyetlen szót akartad elmondani nekünk? - kérdezte, vagy inkább kiáltotta a médium.

Egy koppantás. Vagyis a szellem igennel válaszolt a kérdésre

Albert de Saint-Maux ekkor elvesztette a türelmét.
- Az ördög?! Hát ez meg mit jelentsen? Ha ez valami tréfa, csúnyán megfizet érte! Halljuk, feleljen! - harsogta, és olyan hevesen ugrott talpra, hogy még a székét is feldöntötte.

Madame Gurlikova azonban mintha nem is hallotta volna. Miután feltette a szellemnek az utolsó kérdést, feljajdult, és előrezuhant, mint aki elájult.

Mindannyian felpattantunk. A szobában igencsak feszült volt a légkör.

- Elegem van ebből a bohóckodásból! - kiabált tovább a gróf. - Rajta, beszéljen! - fordult a nő felé, és durván megrángatta a karját.

- Uram… - lépett oda hozzá Lupin, miközben Sherlock a derekamnál fogva hátrébb húzott néhány lépéssel, hogy véletlenül se essem bajom a heves társaság közelében.

- Egy… egy pillanat… - hebegte ekkor a szállodaigazgató, aki roppant izgatottnak látszott. - Egy pillanat… jaj, istenem… - motyogott, miközben nagy zsebkendőjével törölgette izzadt
homlokát. - Teufel… Hát persze, a Teufelshorn, az Ördögszarv…

- Miket hord itt össze? - ragadta karon Saint-Maux.

- Az Ördögszarv, gróf úr… - ismételte el az igazgató. - így hívják a davosiak az egyik nagy sziklatömböt odafent az erdőben - mondta, és az ablak felé intett a fejével.

- Hát ezt nem hiszem el.- Temettem az arcom a kezembe.