Másnap én keltem a leghamarabb hármunk közül, így kora reggel alkalmam nyílt a fogadó szinte teljesen üres közös terében nyugodtan megreggelizni, majd az asztallapot bámulva merengeni, míg Sherlock és Lupin meg nem érkezett.

Sűrű, szürke felhők alatt sétáltunk a Hotel Belvédére felé majd a szálloda kapuja előtt álltunk, míg Irene fel nem hívott minket a teraszra, és beszélgetni kezdtünk.

- Van valami újság? - kérdezte a barátnőnk, miközben elhelyezkedtünk.

- Az egyetlen újság az, Hogy ma még senki sem lőtt ránk- felelte Lupin mosolyogva.

Sherlock viszont úgy festett, mint akinek máshol jár az esze. Mindig ilyen volt, amikor belemerült töprengésébe.

Akaratlanul is mindannyian őt kezdtük figyelni.

A barátunk egy darabig hallgatott, aztán mély sóhaj szakadt ki belőle.

- Csakugyan nem sok mindent mondhatunk - állapította meg végül, majd lassan a szék támlájának dőlt, és hátrahajtotta a fejét.- Mintha egy olyan kirakós játék lenne előttünk, amelyből túl sok darab hiányzik…

- Nos, egyvalamit biztosan tudunk - vitatkozott vele Lupin.- Mégpedig azt, hogy abban a kastélyban valaki határozottan ideges!

- Ez igaz - ismerte el Holmes. - És ebből legalább egy dolgot kikövetkeztethetünk. Tegyük fel, hogy Weisbach és társai valóban betörők, akik a jégvárra akartak lecsapni. Nos, ha sikerült így felhívniuk magukra kiszemelt áldozataik figyelmét, akkor egyértelműen ők a világ legtehetségtelenebb bűnözői!

- Lehetséges, de nekem az a benyomásom, hogy ez a Weisbach
nem afféle ügyefogyott fickó - jegyeztem meg.

- Egy tisztességes nyomozást nem lehet benyomásokra alapozni, de egyetértek veled, már amennyiben ennek bármi
jelentősége van - mondta Sherlock. - Ez a Weisbach, vagy az, aki a Weisbach név mögött rejtőzik, nem olyan embernek tűnik, aki durva hibákat követ el.

- Akkor talán ki is zárhatjuk ezt a feltételezést - szólt közbe Lupin.- Weisbach és társai tehát nem betörők.

- Így viszont azt kell feltételeznünk, hogy csempészek, ugye? - kérdezte Irene.

- Még számos más lehetőség van - felelte Sherlock. - Végül is mi csupán annyit tudunk, amennyit…

Sherlock éppen belekezdett volna szokásos logikus érvelésébe, ám ekkor éles kiáltás hallatszott a szálloda hallja felől.

Mindhárman felpattantunk, és arrafelé rohantunk, amerről a hang jött. A szobákhoz vezető lépcsőn Madame Gurlikova jellegzetes alakját pillantottuk meg. Élénk kék ruhát viselt, és ugyanolyan színű turbánt.

- Tolvaj! Tolvaj! Fogják meg! - visította kétségbeesetten hadonászva.

A portás meg egy pincér odaszaladt, hogy elkapják a hölgyet, aki az ájulás határán volt. Az étteremből eközben jó pár vendég rohant ki a hallba a nagy kiáltozás hallatán, és pillanatokon belül
hatalmas lett a zűrzavar.

- Merre menekült a tolvaj, asszonyom? - kérdezte a portás.

Madame Gurlikova csak bágyadtan intett a kezével az épület hátsó traktusa felé.
Ekkor a szállodaportás nyersen odavetett valami utasítást a pincérnek egy olyan nyelven, amelyet nem értettem, de
feltételeztem, hogy az a különös német nyelvjárás lehet, amelyet Svájcnak ezen a részén beszélnek.

A pincér azonnal futásnak eredt, de mivel nagydarab, esetlen fiú volt, nem jelentett különösebben komoly veszélyt a menekülő tolvajra.

Lupin rosszalló fejcsóválással figyelte a jelenetet. A következő pillanatban nekiiramodott, megelőzte az ügyetlen pincért, és eltűnt a szálloda hátsó traktusában. Madame Gurlikova eközben tovább sóhajtozott a lépcsőn.

-A gyöngysorom… Magától a svéd királynétól kaptam! Mon Dieu…

Ekkorra már az egész szálloda felbolydult. A vendégek izgatottan tárgyalták, mi történhetett, a moraj az egész hallt betöltötte. Eközben újabb és újabb emberek érkeztek kíváncsian
csillogó szemmel. Nem tudnám megmondani, mennyi idő telt el, míg Lupin a tömegen átnyomakodva visszatért a hallba, de legfeljebb néhány
perc lehetett. Lupin azonnal odament a portáshoz és Madame Gurlikovához.
A hölgy ekkor már a súlyos márványkorlátnak támaszkodott, de
azért jól láttam az arcát, amely meglepettnek, vagy inkább döbbentnek tűnt.

- Sajnálom, asszonyom - szólította meg Lupin franciául. - A tolvaj… elmenekült.

- Oh! Mon Dieul Mon Dieu… - suttogta a hölgy, akit szemlátomást ismét ájulás környékezett.

A szállodaportás a karját nyújtotta neki, és felkísérte a lépcsőn. Közben odaszólt egy másik pincérnek, hogy fusson azonnal a davos-platzi rendőrségre.
Lupin eközben az emberek kíváncsi pillantásaitól kísérve odajött hozzánk.

- Elmondanád, mi az ördög történt odakint? - dörrent rá
azonnal Sherlock, akinek nem kerülte el a figyelmét Arséne különös
arckifejezése.

A barátunk nyilván úgy érezte, túlságosan is az érdeklődés középpontjába került, így hát intett, hogy menjünk ki.

Átvágtunk a teraszon, aztán találtunk egy csöndes zugot a szálloda lépcsőjénél.

Lupin heves mozdulattal megvakarta a tarkóját, majd belekezdett a történetbe:
- Ez hihetetlen… Meggyőződésem volt, hogy láttam a tolvajt, és kis híján el is kaptam.

Egy galambszürke frakkot viselő, szőke
pofaszakállas, elegáns ficsúr sietősen vágott át a hátsó udvaron, ahová a konyhából lehet kijutni. Igencsak komor volt a képe.

- És aztán? - Kérdeztem feszült figyelemmel.

- Rákiáltottam, hogy álljon meg, azt üvöltöttem: „Tolvaj!” -
folytatta Lupin.- De a fickó még csak hátra sem fordult, viszont a konyhából kijött egy kukta, megragadott, és azt kérdezte, elment-e az eszem.

- Micsoda? - hüledezett Holmes.

- Én is megdöbbentem, elhiheted! Elmagyaráztam neki, hogy az
imént lopás történt a hotelben, és az a férfi… Erre a kukta elnevette magát, és az összes szakácsnő is csatlakozott hozzá. Egy pillanatig azt hittem, mindannyian a tolvaj cinkosai, ehelyett…

- Ehelyett?

- Kijött a konyhából egy öreg szakácsnő, és azt mondta, bármilyen lopás történt is, annak a fickónak biztosan semmi köze hozzá, mert ő von Lachmann báró, a völgy leggazdagabb embere. Állítólag az egész szállodát meg tudná venni, ha akarná.

- Nahát...

- Valóban láttam, hogy beszállt egy előkelő hintóba. Csak álltam ott, néztem, ahogy elmegy, és egy szót sem értettem az egészből.

- Talán tényleg csak véletlenül járt arra - jegyezte meg Irene.

Arséne szeme erre felcsillant, és széles mosoly terült szét az arcán.

- Lehetséges - felelte. - De van itt még egy érdekes véletlen egybeesés. Mert a kuktától megtudtam, hogy von Lachmann báró… a jégvár tulajdonosa!

- Hű.- Törtem meg végül a döbbent csendet.

Ha Arséne arra vágyott, hogy tátott szájjal bámuljunk rá, hát elérte a célját. És némi elégtétellel töltött el, hogy a jelek szerint a tények és véletlenek zűrzavarában ezúttal zseniális barátom,
Sherlock Holmes is éppúgy sötétben tapogatózott, mint én. Sherlock hangosan toppantott, és dühösen fújt egyet.

- Most már elég! Kezd bosszantó lenni ez a feladvány!

- Tökéletesen egyetértek - helyeselt Lupin. - De mit tehetünk?
Sherlock olyan harciasnak mutatkozott, mint legjobb pillanataiban.

- Részemről egyre jobban élvezem a dolgot.- Dörzsöltem össze a kezeim.

- Mi ketten lemegyünk Davos-Platzba, ahol aztán szétválunk -fordult Sherlock Lupinhez. - Egyikünk Weisbach nyomába ered, hogy megnézze, mi az ördögöt művel, a másik bemegy a faluba, és megpróbál kideríteni valamit erről a von Lachmann báróról.

Arséne egyetértőén bólintott. Sherlock pillantása ekkor rám vándorolt.
- Te, és Iréne, ha nincs ellenvetésed, visszamehetnétek a szállodába,
és végezhetnétek egy kis nyomozást a lopás ügyében - javasolta a barátunk.

Abban maradtunk hát, hogy Sherlock meg Lupin késő délután visszajön. Addigra talán már lesznek új híreink, amelyeket megoszthatunk egymással. Elbúcsúztunk a barátainktól, és visszamentünk a szálloda halljába, hogy eljátsszuk a szerepünket.

Azonnal észrevettem, hogy még mindig eléggé feszült a légkör. A tömeg egy része már eloszlott, de néhány vendég továbbra is izgatott sugdolózásba merült. Valamennyien egy hegyes orrú, apró szemű angol hölgyre szegezték a tekintetüket, aki elég elszánt volt ahhoz,
hogy felmásszon a lépcsőn, és onnan füleljen az emeletről jövő hangokra.

Úgy döntöttünk, csatlakozunk az indiszkrét társasághoz, mert szórakoztatónak ígérkezett a helyzet.

- Megtalálták őket! Megtalálták! - trillázta kis idő múltán a hölgy a kíváncsi közönség felé fordulva.

- Micsoda??? - kérdezett vissza egy kidüllesztett mellű úr nem messze tőlem.

- Igen! Megtalálták a gyöngyöket! - sipította az angol nő, aki végre lejött közénk. - Állítólag a hölgy ékszeres dobozával együtt szanaszét repültek… De a tolvajnak nem maradt ideje, hogy
összeszedje, mert megzavarták, és menekülnie kellett.

- Hál’istennek! Micsoda szerencse! - jegyezte meg mögöttem egy asszony.
Mindenkiből megkönnyebbült sóhaj tört ki, aztán a szállóvendégek szép lassan elszállingóztak.

Csak a hegyes orrú angol hölgy maradt ott a hall kellős közepén. Az arcán még mindig kaján mosoly ült. Talán nem sokat ért, hogy évek óta bejáratos voltam az előkelő szalonokba, de arra jó volt,
hogy százszázalékos biztonsággal kikövetkeztessem egy elegáns dáma arckifejezéséből, ha pletykálkodni vágyik. Így hát egy percig sem haboztam.

- Minden jó, ha jó a vége… így mondják, ugye? - jegyezte meg
mosolyogva Irene, miközben odaléptünk hozzá. Láthatóan ő is vette a lapot.

- Hát persze, kedvesem, hát persze… - felelte, de a pillantásából kiolvashattam, hogy egészen más a véleménye.

- Hallottam, hogy a hölgy valami gyöngysort emlegetett- folytattam ártatlan arckifejezéssel. - Azt mondta, a svéd királynétól kapta… Szörnyű lett volna, ha ellopják!

Ekkor aztán a hegyes orrú hölgy nem tudta tovább türtőztetni
magát.

- Hogyne, kedvesem! Feltéve, hogy mindent elhiszünk, amit az
emberek mondanak! - felelte, és közelebb húzódott hozzánk.
- Ó, talán ön kétli, hogy… - meredtem rá tágra nyílt szemmel, és teátrálisan a mellkasomra szorítottam a kezem.

- Tudja ön, ki az a nő? - suttogta erre, és apró szeme csak úgy szikrázott. - Orosz! Azt állítja magáról, hogy Madame Grumpikovának hívják, vagy valami ilyesminek - folytatta, választ se várva. - Tegnap a vacsoránál a szomszédos asztalnál ültem, és hallottam, hogy médiumnak nevezi magát!

- Tessék?

- Médium, kedvesem! Tudja, aki a szellemekkel társalog, a túlvilággal áll kapcsolatban… - folytatta a nő, akiből immár megállíthatatlanul ömlött a szó. - És azt is állította, hogy számos jelentős személyiség, sőt több koronás fő vette már igénybe a szolgálatait.

- Ez igazán figyelemreméltó - vetette közbe Irene.

- Már ha igaz, kedvesem… Tudja, engem nem lehet olyan könnyen félrevezetni - jelentette ki büszkén. - Hallottam, hogy az ilyenek időnként beférkőznek a luxusszállodákba, és ott próbálnak ügyfeleket szerezni! Márpedig a mi varázslónőnk elég ügyesen felhívta magára a figyelmet ezzel a furcsa betöréssel, ahol végül nem is loptak el semmit, nemdebár?

- Ó, tehát ön azt gondolja, hogy a történtek… - rezzente össze Irene,
és úgy éreztem, a csodálkozása csak félig volt tettetett.

- Én nem gondolok semmit, kedvesem… - felelte az angol hölgy.- Legfeljebb azon jár az eszem, hogy ne hagyjam magam rászedni!- fejezte be éles kacagással.

Mi is vele nevettünk, aztán udvariasan elköszöntünk tőle.

Úgy éreztem, muszáj leülnöm, hogy átgondoljam az eseményeket. Helyet foglaltam hát az egyik fotelben, és
megpróbáltam rendezni a gondolataimat. Mit is derítettünk ki
voltaképpen? Azt, hogy itt nemcsak a betörő nincs meg, de valójában zsákmány sincs! És hogy Madame Gurlikova foglalkozása legalább olyan furcsa, mint a megjelenése. De mi a jelentősége ezeknek a részleteknek? Ha csakugyan Sherlocknak van igaza, és egy hiányos kirakós játék darabkáit keressük, akkor mindez csak még furcsábbá, még érthetetlenebbé teszi a képet.

Bosszúsan felsóhajtottam, aztán rápillantottam a mellettem álló óra aranyszín mutatóira, és megállapítottam, hogy pár perccel múlt dél.

Még hosszú órákig kell várnom, míg újra megtárgyalhatom a dolgokat Sherlockkal és Arséne-nel!

Irene gyorsan felment a szobájába átöltözni, valószínűleg azért, hogy ő is rendezze a gondolatait.

Fél óra múlva, mikor lejött, az édesanyja várt rá, és úgy tűnt, nem jó hírekkel szolgál neki.  A beszélgetést látva megsajdult a szívem. Mikor anya és lánya elvált egymástól, és Irene a terasz felé vette az irányt, nem követtem azonnal.

Néhány perc elteltével, mikor kiléptem utána, Irene arcán csorogtak a könnyek. Szó nélkül megöleltem, ő pedig kétségbeesetten kapaszkodott belém.

- Minden rendben lesz.- Simogattam a hátát.- Hozzak egy kis vizet?- A lány az arcát a vállamba fúrva bólogatott.

Mikor visszatértem a pohárral, egy magas, negyvenes, szőke hajú férfi társaságában találtam a barátnőmet, aki egy zsebkendőt szorongatott.

- Üdv.- Nyújtottam át a vizet Irenenak.

- Öröm még egy bájos hölggyel találkozni.- Hajolt meg a férfi, majd kezet csókolt. - Albert de Saint-Maux.

- Sierra Moreno.- Viszonoztam a bemutatkozást. A férfi háta mögött egy nádból font széken a tetőtől talpig bekötözött sérült ült, akit előző nap már láttam.

- Ő a fivérem, Victor.- Követte a tekintetem a férfi, majd végignézett a ruhámon.- Netán gyászol valakit?- Megdermedtem a kérdés hallatán.

- Igen.- Köszörültem a torkom.- Eléggé friss még.- Ezek után a testvérpár gyorsan elbúcsúzott, Irene pedig felém fordult.

- Venus, nem is tudtam róla! Kid halt meg?- Ragadta meg a kezeim, és a székek felé kormányzott.

- Az apám.- Böktem ki nagy nehezen. A lány szava elakadt.

- Akarsz róla beszélni?

- Semmiképpen.- Fordultam a hegyek felé, amik ebben a pillanatban zord, kegyetlen szikláknak tűntek a szememben.