Mit gondoltok? Talán... csempészek? - kérdezte Lupin, miközben hanyag eleganciával Sherlock mellényzsebébe csúsztatta a fogadásban elvesztett húsz frankot.

- Hát, gondolom, ezt sem lehet kizárni- felelte erre Irene.

- Igen, lehetséges... - mondta Sherlock, aki le sem vette a szemét a jégvárról. Davos-Platz felé tartva megálltunk egy kis tisztáson, ahonnan remek kilátás nyílt a kastélyra, és Sherlock kezdetleges, ám hatékony némettudásának köszönhetően megtudtuk egy arra járó pásztortól, hogy a völgy népe is Eisenschloss, azaz „jégvár" néven emlegeti a fenséges építményt- nyilvánvalóan különleges külseje miatt, amely engem is annyira megragadott.

- Innen nincs messze Olaszország- folytatta Sherlock. - És valahol azt olvastam, hogy az olasz-svájci határon virágzik a dohány, a szivar és mindenféle egyéb áruk csempészete. Mindazonáltal felmerült bennem a kérdés, mi lehet olyan érdekes néhány csempész számára abban a kastélyban.

- Egy ilyen helyen biztosan sok értékes tárgy van - jegyeztem meg erre.

- Akkor Weisbach meg a társai talán... betörők! És éppen azt tervezik, hogy lecsapnak a jégvárra - elmélkedett Lupin.

- Ez is lehetséges - Tűnődtem el. - De ott van az a titokzatos fény, amit Irene látott valamelyik este... Talán éppen fordítva kellene gondolkodnunk: mivel senki sem gyanítja, hogy a kastélynak fontos szerepe van a csempészhálózatban, a lakói nyugodtan használhatják törvénytelen ügyleteik bázisaként.

Egyik feltételezéssel álltunk elő a másik után. Lupin széttárt karral elterült a puha pázsiton.

- Megtehetjük, hogy itt maradunk, és addig okoskodunk, míg le nem megy a nap - mondta dühösen fújtatva. - De ha tényleg világosabban akarunk látni ebben az ügyben, kénytelenek leszünk felmászni oda - intett a fejével a jégvár felé.

Mint azt már megszokhattuk, Arséne érvelése talán nem volt a legbölcsebb, a legmegfontoltabb, de - megint csak szokás szerint - telibe talált.

- Magam is élvezem, ha ellentmondhatok neked, Arséne - felelte erre Sherlock. - De ezúttal sajnos attól tartok, nincs rá módom.

- Nagyszerű! - örvendezett Lupin. - Ez azt jelenti, hogy... odamegyünk?- Az ajkamba haraptam, aztán kihúztam Sherlock zsebéből a zsebóráját.

Későre járt. Megmutattam Irene-nak is, aki rögtön felénk fordult.

- Én nem mehetek. Anyám vár - mondta elkedvetlenedve. -

Talán vacsora után... - tette hozzá habozva. Pontosan tudta mennyire türelmetlenek vagyunk, de szerencsére a fiúk megértőnek bizonyultak.

- Hát hogyne! Az esti félhomályban még könnyebb dolgunk is lesz. Mi addig körülnézünk egy kicsit, és megvizsgáljuk, hogyan tudnánk feljutni a várhoz - egyezett bele Sherlock.

- Találkozzunk nyolckor annál az itatónál! - javasolta Lupin, és egy nagy kővályúra mutatott az ösvény mellett, a völgy mélyén.

- Rendben, nyolckor! - bólintott a vörös hajú, majd futva indult a Hotel Belvédére felé.

Lassan mi is visszaindultunk, majd hét óra felé vastagon felöltöztünk, és a félhomályban vettük a nyukunkba a falut.

Irene nem sokkal később futva, és lihegve érkezett.

- Fújd ki magad, Iréné! - fordult hozzá Lupin halvány mosollyal az arcán. - Szükséged lesz az erődre!- Kérdőn pillantott ránk de egyikünk sem adott valódi választ, én is csak sejtelmesen rámosolyogtam.

- Hamarosan úgyis meglátod - titokzatoskodott Holmes.

Így hát nem szóltunk többet, csak elindultunk az ösvényen, és megállás nélkül gyalogoltunk úgy húsz percen át. Az ösvény végéhez érve átmentünk egy kis fahídon, majd bevetettük magunkat az erdőbe a völgy túloldalán.

A nap nemrég bukott le a hegyek mögé, az erdők és a sziklák sötétebb, fenyegetőbb színt öltöttek. A jégvárhoz vezető út elég széles volt ahhoz, hogy akár kocsival is végighajtsanak rajta, de egy olyan völgyszorosban kanyargott, amely lassanként sziklafalak közé ékelődő szurdokká szűkült.

- Itt is vagyunk! - kiáltott fel Lupin, miután elhagytunk egy éles kanyart a nagy sziklatömbök között.

Keskeny, magas kovácsoltvas kapu állt előttünk, amely fekete keretbe foglalta a távolban felsejlő, baljós hangulatot árasztó, fehér falú kastélyt.

Az építész, mondhatni, alkalmazkodott a szűk szurdok sajátosságaihoz: a kapu két oldalán magas kőfalat húzott fel, amely teljesen elzárta az utat a hívatlan vendégek előtt.

- Egy felkészületlen kirándulót talán sikerülne elijeszteni ezzel- szólalt meg Sherlock. Látszott rajta, hogy remekül szórakozik. - Én azonban, mint az Angol Alpinista Klub tiszteletreméltó tagja, nem tűröm, hogy efféle akadály az utunkat állja! - jelentette ki, és egy összetekert kötelet húzott elő kis hátizsákjából.

- Jól mondod - helyeselt Lupin. - De inkább bízd rá a dolgot egy franciára, akinek akrobata az apja!- És Sherlock válaszát meg sem várva beledugta a karját a kötéltekercsbe, a vállára vetette, majd fürgén felpattant a mellettünk lévő meredek, nyirkos sziklára.

Veleszületett ügyességének és az apjától kapott leckéknek köszönhetően úgy mászott fel a magasba, mint akinek mindez gyerekjáték, és a következő pillanatban már át is lendült a fal túloldalára.

Rövid várakozás után odadobta elénk a kötél másik végét

- Gyertek már! - biztatott minket a falon túlról.

Sherlock megragadta a kötelet, jól megrángatta, hogy lássa, Lupin elég erősen fogja-e, aztán könnyedén felmászott a sziklafalon.

- Gyere, Venus! Nem nehéz! - bátorított, miután átjutott, de nem volt szükség rá, hamarosan már én is a fiúk mellett voltam.

Amikor Irenera került a sor, mély lélegzetet vett, aztán belekapaszkodott a kötélbe. Óvatosan mozgott, nehogy elveszítse az elegáns cipellőjét, amelyet nem kifejezetten magashegyi túrákhoz terveztek.

Szerencsére, izmok dolgában a fiúkkal is felvehette a versenyt, így a megfeszített kötél segítségével szintén sikerült átjutnia a falon.

A túloldalon nem volt olyan meredek a lejtő, és miután Sherlock megfogta a kezem, könnyedén leszaladtunk. Egyetlen pillantással felmértük, hogy bár az első akadályt sikerrel leküzdöttük, a kastélyig még elég hosszú utat kell megtennünk, mivel a bekerített erdő, amely körülveszi, igen kiterjedt.

Elindultunk hát, de jóval óvatosabban lépkedtünk, mint addig, mivel tudtuk, hogy magánlaksértést követtünk el, és azok után, hogy átmásztunk egy magas falon, igazán nem tehettünk úgy, mintha fogalmunk se volna róla, hogy tilosban járunk.

Így hát némán gyalogoltunk, és minden apró zajra felkaptuk a fejünket. Eközben körülöttünk a fenyvesben egyre sűrűbb és nyomasztóbb lett a sötétség.

A kastélyban, amely most pont a fejünk fölött volt, semmiféle életjel nem látszott.

- Micsoda nyugalom... - suttogta Lupin.

- Pontosan az a fajta nyugalom, amely mögött rejtőzik valami -jegyezte meg Sherlock, és kíváncsian tekintett a kastély felé.

Miután legalább húsz percen át gyalogoltunk a fák között kanyargó, lankás ösvényen, végre közelről is megpillantottuk a kastély falait.

- Fogadni mernék, hogy van valahol egy csapóajtó, ami a pincébe visz! - szólalt meg Lupin halkan.

- Kerüljük meg a kastélyt, szaglásszunk körbe egy kicsit -javasoltam.

Letértünk az ösvényről, és a füvön mentünk tovább addig a pontig, ahol véget ért az erdő, és egy kaviccsal leszórt keskeny út vette körbe a kastélyt.

Óvatosan tettük meg az utolsó lépéseket a fák között, amikor...

Fülsiketítő durranást hallottam, amely egy másodpercre megtörte az erdő csöndjét, aztán éles fütty következett, majd megmagyarázhatatlan módon a közeli fákról letört szilánkok táncoltak körülöttem.

- HASRA! - kiáltotta Sherlock, majd megragadta a derekamat, és lerántott a földre.

Még két dörrenéstől reszketett meg a levegő körülöttünk, és ezúttal kiáltásokat is hallottunk a kastély felől. Egy másodperc alatt húztam elő a pisztolyomat a hátam mögül, ha esetleg ránk találnának, Sherlock azonban nyugtatólag összefűzte az ujjainkat.

- Állj! Ki van ott?

- Tűnés innen! - kiáltott fel Lupin, és fürgén felpattant.

Éreztem, hogy Sherlock erősen szorítja a karomat, és felhúz a földről. Lupin vezetésével futásnak eredtünk, miközben a hátunk mögött újabb lövések és kiáltások hallatszottak.

Visszafelé rohantunk az ösvényen, amelyen jöttünk, de Lupin egyszer csak megtorpant.

- Az ördögbe! - szitkozódott.- Előttünk - bár szerencsére elég messze - egy lámpás fénye

imbolygótt. Nyilván a birtok egyik őre járt arra.

Kénytelenek voltunk hát elhagyni az ösvényt, és újra bevetni magunkat az erdőbe, amely már csaknem teljesen sötétbe borult.

Lélekszakadva rohantunk hosszú perceken át, míg vissza nem értünk a völgyszorost lezáró, két meredek sziklafalhoz.

Elindultunk egy mélyedés felé, és amikor odaértünk, megállapítottuk, hogy egy kis barlang bejárata előtt állunk.

A barátaimmal kérdőn pillantottunk egymásra. Amikor azonban az erdő sötétjéből kiáltásokat hallottunk, hamar meghoztuk a döntést.

- Gyorsan, befelé! - suttogta Lupin. Holmes, Irene, és én szótlanul bólintottunk.

A következő pillanatban beléptünk a barlangba, ahol még sűrűbb sötétség uralkodott.

Szerencsére Lupinnél szokás szerint volt egy doboz gyufa, és most meggyújtott egy szálat, hogy körülnézhessünk a barlangban. A szűk járat mélyen benyúlt a hegy belsejébe.

Óvatosan lépkedtünk tovább, vigyáztunk, nehogy elszakadjunk egymástól. A barlangban síri csönd vett körül minket. Lupin újabb gyufát gyújtott, de egy váratlan fuvallat azonnal el is oltotta.

- A fenébe! - dühöngött Arséne, és újra a kezébe vette a gyufásdobozt.

- Láttátok? - fordult hozzánk Sherlock izgatottan. - A láng felénk dőlt, mielőtt elaludt volna! Ez azt jelenti, hogy...

- Van itt egy kijárat! - vágott Irene a szavába. - A barlang nem zsákutca!

Számunkra egyetlen okból volt fontos ez a tény: most már tudtuk, hogy van menekülőút.

- Kapaszkodjunk egymásba! - javasolta Lupin, és karon ragadta Irenet. - így kisebb az esély, hogy megbotlunk valamiben.

Így hát Sherlockba és Irene-be kapaszkodva tovább botorkáltam a sötétben.

Igyekeztem a barlang lejtős talajához igazítani a lépteimet. Lupin időnként egy rántással jelezte, hogy álljunk meg, és gyufát gyújtott. Hamar észrevettük, hogy a barlang egyre meredekebben lejt.

Lassan, nehézkesen haladtunk előre. Többször is rosszul léptem, és csak az mentett meg az eleséstől, hogy Sherlock erősen tartott.

Egy újabb rövid pihenő során a gyufa halvány fényében azt láttuk, hogy pár lépéssel arrébb a barlang véget ér. Pontosabban belefut egy jóval szélesebb járatba, ahol jól hallhatóan süvít a szél.

Pár perc alatt rájöttünk, hogy egy elhagyott bányában vagyunk. A járat falain és mennyezetén vastag, megfeketedett gerendák húzódtak, a hepehupás talajon pedig elrozsdásodott, kezdetleges vágányok futottak. A bánya is lejtett kissé, mi pedig habozás nélkül indultunk lefelé. Nagyjából tíz perc után Arséne gyufájának fényében megpillantottunk egy régi bányászlámpát a falra akasztva. A kis tartályban maradt még néhány csepp olaj, így Lupin meg tudta gyújtani, és végre állandó fény kísérte utunkat.

További pár perces gyaloglás után megpillantottunk egy oldalára fordult, súlyos öntöttvas kocsit. Amikor még működött a bánya, nyilván ilyen csillékkel szállították ki a hegy mélyén bányászott grafitot.

- Kapaszkodjunk fel arra a vacakra.- Javasolta Lupin.

Sherlocknak nem kellett kétszer mondania: nekiveselkedtek, és néhány „hórukk!" kiáltás kíséretében sikerült visszatolniuk a sínekre a rozoga járgányt.

- Most pedig... beszállás! - mosolygott rá Irenera biztatóan Lupin a csillére mutatva, amelyet Sherlock tartott.

- Biztosak vagytok benne, hogy nem... veszélyes ez? - kérdezte a lány félénken.

- Tekintetbe véve a bánya állapotát, azt hiszem, el kell ismernem, hogy nem veszélytelen - mondta Sherlock félig komolyan, félig tréfásan, miközben a kezemet fogva besegített a csillébe. - De az iménti puskalövésekhez képest valóságos kéjutazás lesz!

Hevesen ingattam a fejem, de a szám mosolyra görbült. Nem tudom, mi okból, de soha nem éreztem magam olyan mámorosán élettelinek, mint amikor efféle kalandokba keveredtem a barátaimmal.

Megfogta hát Lupin felé nyújtott kezét, és beugrott a csillébe. Utána Arséne szállt be, majd Sherlock zárta a sort. És

miután ő is beült, a jármű, amelyet immár nem fogott vissza senki, siklani kezdett a síneken.

Arséne a fejünk fölé emelte a lámpát, megvilágítva a járat sötét falait, amelyek egyre gyorsabban maradtak el mögöttünk.

- Köszöntjük önöket a Bánya Expresszen!- viccelődött. - A következő megálló... az ismeretlen!- És miközben kiejtette ezt a szót, Sherlock szorosan átfogta a derekamat, és magához húzott, én pedig a karjaiba kapaszkodtam, és a mellkasának dőlve hátrahajtottam a fejemet a vállára.

Mintha csak tegnap történt volna, úgy emlékszem arra a pillanatra, amikor a lejtő hirtelen meredekebbre váltott, és a csille váratlanul felgyorsult.

A szívem olyan hevesen vert, hogy majd kiszakadt a helyéből. Az izgalomtól akaratlanul is kitört belőlem a nevetés.

Egy darabig még tovább száguldottunk az alagútban. A mellettünk elsuhanó árnyakat sötét, rémisztő, kinyújtott kezeknek láttam, amelyek bármelyik pillanatban lecsaphatnak ránk.

Aztán a vágány hirtelen kanyart vett, nekünk pedig erősen bele kellett kapaszkodnunk a csille szélébe, nehogy kizuhanjunk. A kanyar után azonban már kevésbé lejtett a talaj, úgyhogy a járművünk is lelassult kissé.

Errefelé viszont annyi kő hevert a sínek között, hogy a csille egyre hevesebben zötykölődött. A végén aztán úgy nekiütközött egy nagyobb kőnek, hogy felborult, mi meg kiestünk. Amikor az ütközés után felemeltem a fejem, az első dolog, amit megláttam, az ég egy darabkája volt a sápadt holddal.

- Épségben vagytok? - érdeklődött Sherlock.

Mi csak bólintottunk, mert máris belemerültünk a környék tanulmányozásába.

Közel jártunk a nyári napfordulóhoz, vagyis a napok hihetetlenül hosszúra nyúltak. Az égen, noha már feljött a hold meg a csillagok, még mindig valami halvány világosság áradt szét. így hát megállapítottam, hogy a völgy aljában vagyunk, nem messze a Davos-Platz felé tartó vasút vágányaitól. Mintha még a legelőre is

ráismertem volna, ahol érkezésünkkor megállt egy időre a vonat.

Nem mondhattuk, hogy a jégvár felfedezésére indított expedíciónk mindeddig különösebben sikeres lett volna. Ekkor azonban, hála az égnek, mellénk pártolt a szerencse: a vasúttal párhuzamos országúton egy kocsi jött felénk, amely a nyaralóvendégek poggyászát szállította.

Rám hárult a feladat, hogy eljátsszam a pityergő kislányt, aki a barátaival együtt eltévedt a hegyi séta közben. így aztán a kocsi elvitt minket Davos-Platzig.

- Ha hátul megyünk be az Alpenstern panzióba, te is feljöhetsz a szobánkba - mondta Lupin.

- Persze. Rengeteg megbeszélnivalónk van! - helyeselt Sherlock. Irene hitetlenkedő pillantást vetett rájuk.

- Szó sem lehet róla! - csattant fel, mire elfojtottam egy mosolyt. - Köszönöm szépen, ma már épp elég szabályt szegtem meg. Most szépen visszamegyek a szállodába. Szívből remélem, hogy Horatio nem lát meg ilyen állapotban!

És már futotta is a Hotel Belvédére felé az időközben egészen elsötétült, csillagokkal teliszórt ég alatt.