Az utánozhatatlan Madame Gurlikován kívül a legkülönösebb figurák ültek a reggelizőasztaloknál: egy vicces tiroli öltözéket viselő úr lecsüngő, szőke bajusszal, egy vékony angol hölgy, aki
meglehetősen undorodó pillantással méregette a többi vendéget, három német trampli, akik fülsértőén visítoztak, egy közel-keleti úr a gyönyörű feleségével, egy szerencsétlen sebesült, tetőtől talpig bekötözve, figyelmes segítőjével…

Sherlock is élvezettel futtatta végig a pillantását ezen a változatos emberseregleten, aztán ismét felénk fordult.

- Tagadhatatlan, hogy ez a szálloda tele van színes egyéniségekkel - állapította meg gúnyos mosollyal. - De a legérdekesebb ember, akivel találkoztam, amióta tegnap este megérkeztem Davosba, nem itt lakik, hanem a szerény Alpenstern panzióban. - Holmes nem túl gyakran nevezett érdekesnek valakit, így hát sikerült felkeltenie a kíváncsiságomat.

- Valóban? - szólalt meg Irene. - És kiről van szó?

- Egy bizonyos Weisbach úrról - felelte Sherlock az állát simogatva. - Egy német úriemberről, aki azt állítja magáról, hogy természetbúvár, és a völgy növény és állatvilágát kívánja tanulmányozni.

- Micsoda?! - csodálkozott el Lupin. - Az a vászonnadrágos fickó, akinek mindig látcső lóg a nyakában? Szerintem az az ember annyira érdekes, mint egy hasfájás.

- Elsietett következtetés, kedves Arséne barátom - vágott vissza Sherlock. - Ha alaposabban megfigyelted volna a vászonnadrágját meg a látcsövét, más véleményen lennél.

- De mégis mi a csudáról beszélsz? - csattant fel Lupin.

- Roppant egyszerű: minden holmija vadonatúj. A látcső egészen újfajta, német gyártmány, a nadrágból pedig az az összetéveszthetetlen szag árad, amelyet a vászon csak az első mosás után veszít el. A cipőtalpán gyakorlatilag egyetlen karcolás sincs, a túrabotja pedig festékszagú.

- Talán ez a Weisbach egyszerűen csak felújította a ruhatárát meg a felszerelését, mielőtt idejött - jegyezte meg Irene, én azonban már megtanultam bízni Sherlock "megérzéseiben", így csendben vártam.

- Több mint ésszerű feltételezés - ismerte el Sherlock, és hátradőlt a székén. - Pont ezért vártam meg az illetőt a panzió bejáratánál, hogy szóba elegyedjek vele.

És összebarátkoztatok? - viccelődött Lupin.

- Attól tartok, nem. De elújságoltam neki, hogy az erdőben két gyönyörű példányt láttam a ritkaságnak számító Echidna sarfudialisból, ő pedig szívből gratulált.

Lupin és Irene értetlenül néztek össze, aztán a barátunkra pillantottak, mintha arra biztatnák, magyarázza már el, mi olyan érdekes ebben a hétköznapi jelenetben.

Sherlock komótosan keresztbe tette a lábát, és ránk mosolygott.

- Kár, hogy az Echidna sarfudialis nem létezik.- Fontam össze magam előtt a karom.
Ekkor már őket is érdekelni kezdte ez a bizonyos Weisbach úr.

- Tehát ez az ember valószínűleg… szélhámos - állapította meg Lupin.

- Mindenesetre biztosan nem természetbúvár - bólogatott
Sherlock.

- Talán nem is figyelt arra, amit mondtál, és csak azért gratulált, hogy minél előbb megszabaduljon tőled - mondta Irene.

- Nem hinném. Szép tagoltan, többször is elismételtem a kitalált nevet, még azt is hozzátettem, micsoda szerencsés fickónak tartom magam, amiért ilyen ritka példányokba botlottam… Nos, a jó öreg Weisbach minderre csupán bólogatott, mint akiben a leghalványabb gyanú sem ébredt, hogy valami nincs rendjén.

- Tehát a mi természetbúvárunk valójában nem is természetbúvár - összegeztem.

- Hanem olyan valaki, aki hirtelenjében mindent beszerzett, amitől természetbúvárnak tűnhet - tette hozzá Irene. - Ez csakugyan elég különös.

Ezek után Lupin felvetette, hogy ez is afféle szerelmi kaland, mint amit a Le Figaróban olvasott, amiben azt írták, hogy egy fickó szénégetőnek öltözött, hogy hetente egyszer, titokban meglátogassa a szeretőjét.

Sherlock erre azzal jött, hogy a szénégetők öltözékével szemben ez a természetbúvár álcája jóval drágább.

- Ki tudja… talán ez afféle gazdagok közti szerelmi kaland - mondta Lupin félig komolyan, félig viccesen. - Mindenesetre úgy látom, minden feltétel adott, hogy egy jó kis fogadást kössünk!

Sherlock határozottan bólintott, majd felém fordult. Én halvány mosollyal az arcomon megvontam a vállamat.

- Gondolom te sem bánnál egy kis... kikapcsolódást nem igaz?- Nézett Lupin Irene-ra. Mind izgatottan vártuk a lány válaszát.

- Utálom azt az elavult nézetet, hogy a hölgyek mindig elrontják az urak szórakozását. - Felelte.- Úgyhogy miért ne?

- Nagyszerű!- Sherlock az új rejtély hatására szinte szétrobbant a lelkesedéstől, és a tettvágytól.- Hallottam, amikor Weisbach azt mondta Frau
Kleinnek, a panzió tulajdonosának, hogy délben gyors villásreggelit kér, mert azután hosszabb túrára indul. Azt javaslom, kísérjük el. Persze, kellő távolságból… - tette hozzá.

Mindannyian gondolkodás nélkül igent mondtunk. Abban maradtunk, hogy tizenkettőkor találkozunk az Alpenstern panzió előtt, ahol mi hárman megszálltunk, majd elköszöntünk Irenetől. 

Davos-Platz takaros főutcáján volt egy Graubünden nevű kávéház, ahonnan kényelmesen meg lehetett figyelni a szemben lévő Alpenstern panzió éttermének kis teraszát. Ebben a kávéházban vártuk Irenet, egy ablak melletti asztalnál ültünk, előttünk gőzölgő kanna, teasütemény és négy csésze.

Amint Irene leült, Lupin kitöltötte a kakaót, de közben a szeme sarkából tovább leste a szemközti teraszt.

Ott ebben a pillanatban egyetlen vendég volt, egy átlagos magasságú, sovány férfi, akinek ápolt szakáll díszelgett az arcán, és makulátlanul tiszta ruhát viselt.

- A jó öreg Weisbach - mutatta be Lupin, miközben a szájához emelte a csészét.

- Ki gondolná róla, hogy valami titkot rejteget?- Csavargattam a gyűrűt, amibe az anyám monogramját gravírozták. Emellé azóta a Morenok pecsétgyűrűje is felkerült, amit apám ujjáról húztak le a Vörös Kör tagjai.

A Weisbachal kapcsolatos észrévételem azonban pontos volt. A napsütötte teraszon egy nyugodt külsejű ember
fogyasztotta sonkából és főtt krumpliból álló, szerény villásreggelijét. A látcsövét az asztalon tartotta, a pohara mellett. Ekkor már éreztem azt a bizonyos bizsergést a tarkómon, amikor egy veszélyes emberrel van dolgom. Sherlockot csak az új ügyek, engem azonban ezek a személyek is eltöltenek izgalommal.

Weisbach elég gyorsan végzett, így nekünk sem kellett hosszan várakoznunk. Mihelyt a férfi megtörölte a száját, az asztalra dobta a szalvétát, felkapta a látcsövét és felállt, Sherlock felhajtotta a maradék kakaóját, és intett, hogy siessünk.

- Rajta, induljunk!
Felpattantunk, és izgatottan néztünk össze. Könnyen kiderülhetett volna, hogy Weisbach ügye csupán jelentéktelen
ostobaság, de mióta a tarkóm bizseregni kezdett, tudtam, hogy a férfit nem szabad félvállról venni. Ezt persze a barátaim még nem tudták.

Megint csak habozás nélkül
vetettük bele magunkat egy újabb kalandba. Mint legelőször. Mint mindig, amióta megismerkedtünk.

Amikor láttuk, hogy Weisbach elhagyja a panziót, mi is kimentünk a kávéházból. Irene futó pillantást vetett a férfira, és egészen meghökkentette a látvány: a férfi alig indult el, máris úgy lesett körbe, mint aki attól fél, hogy követik. Ismertem ezt a szokást.

Lupin is észrevette ezt, és azonnal cselekedett.

Miközben továbblépkedett, hangosan elnevette magát, mintha egy mulatságos beszélgetés kellős közepén tartanánk:

- …Szóval a kutyánk kis híján megharapta Wackerman asszonyt! Azt se tudtuk, mit csináljunk! Irene is beszállt a játékba, és harsányan felnevett, majd Sherlock is követte a példáját, így vonultunk végig az utcán. Úgy tettünk, mintha nem is látnánk Weisbachot.

Az első sarkon azonban befordultunk, és elbújtunk egy kis árkád alatt, egy kőből faragott itatóvályú mellett.

- Irene! - suttogta Sherlock. - Te vagy az egyetlen, akit Weisbach csak messziről látott, úgyhogy neked kellene közvetlen közelről követned. Elég erősnek érzed magad hozzá?

A lány  gondolkodás nélkül igent mondott.

- Helyes. Arséne meg én az út két oldalán megyünk mögötted. Rendben?

Bólintott. Weisbach pont ebben a pillanatban haladt el mellettünk. Még egyszer összenéztünk a barátaimmal, aztán a lány is elindult a falu főutcáján. Miután itt működött a davosi üzletek többsége, elég nagy volt a nyüzsgés, nem volt nehéz észrevétlen maradni. Mintegy tízperces gyaloglás után egy kis térre
értek, ahol a vasútállomás is helyet kapott. Épp az imént futott be egy vonat, és bérkocsit kereső utasok hada
özönlött ki a térre. Lupin időközben
utolérte Irenet, néhány lépéssel mögötte pedig mi haladtunk Sherlockkal.

- A csudába! Szem elől vesztettem! - súgta oda neki Irene, a tömeget pásztázva.

Sherlock ekkor felajánlotta a segítségét a hölgynek, így a csomagokat a kocsit tetejére rakodva körbe tudott nézni.

Még a fülünkben visszhangzott a hölgy hálálkodása, amikor Sherlock leugrott, odarohant hozzánk és azt mondta:

- Erre! Gyorsan!
Könyökkel törtünk utat magunknak a tömegben, így jutottunk el egy szűk kis utcába, amely kivitt a faluból. Alig ötven méterre tőlünk megpillantottuk Weisbach zöld zakóját.

A kihalt kis utca hamarosan az erdő felé vezető földútba torkollott. Nekünk pedig az a kimerítő feladat jutott, hogy messziről kövessük az emberünket, ügyelve, nehogy eltűnjön a szemünk elől.

Kezünkre játszott a szerencse, de mi is megtettük a magunkét, így a kedvezőtlen körülmények ellenére még akkor is ott voltunk Weisbach nyomában, amikor a férfi hirtelen megállt, körbenézett, majd elhagyta a földutat, és elindult egy keskeny ösvényen, amely az erdő sűrűjébe vitt.

- Ti kövessétek tovább messziről! - mondta ekkor Lupin. - Én bemegyek az erdőbe, és megpróbálok észrevétlenül a közelében maradni.

Beleegyezően bólintottunk. Egy darabig figyeltük a távolodó Arséne-t, aztán újra nekiindultunk.

A fák és sziklák között kanyargó ösvény, amelyen Weisbach továbbment, hol meredeken emelkedett, hol hirtelen lejtett, ezért elég nehéz volt szemmel tartani az emberünket.

Minden jól ment, egészen addig, amíg az ösvény egy nagy fenyőfa mellett elkanyarodva bele nem futott egy hosszú, egyenes útba, amely az erdővel borított hegyoldal szélén húzódott.

- A fene egye meg! - dühöngött Sherlock. - Hová az ördögbe…

Én is megállapítottam, hogy az erdő mellett futó, hosszú úton
egy lélek sincs.

Holmes arcán csalódott grimasz jelent meg. Miközben kétségbeesetten tekingettünk körbe, az erdőből egy mormota rövid, éles füttyei hangzottak fel. Irene jött rá legelőször, hogy van valami furcsa ebben a zajban: a mormota nem szokott ilyen hangosan és kitartóan füttyentgetni…

Arrafelé fordultunk, ahonnan a hang jött, és megláttuk Lupint egy fatörzs mögött, amint izgatottan integet, hogy menjünk oda hozzá. Azonnal elindultunk felfelé a fenyők megcsavarodott gyökerei és a bokrok között.

Arséne azután elvezetett minket egy, a hegyoldalból kiálló, hegyes sziklatömbhöz, és szó nélkül lefelé mutatott.

Odalent színehagyott deszkákból épült vityilló állt egy patak kavicsos partján, Weisbach pedig öles léptekkel közeledett a házikó felé. Gyorsan körülnéztem, és rájöttem, hogyan tűnhetett el a szemünk elől az állítólagos természetbúvár: nyilván bevette magát a sűrű aljnövényzetbe ott, ahol az ösvény belefutott a hegyoldalban vezető, egyenes útba.

De ennek már úgysem volt semmi jelentősége. Hála Lupin szemfülességének, újra megtaláltuk az emberünket, és most már csak az volt a fontos, hogy kiderítsük, ki vagy mi rejtőzik abban a kunyhóban. Weisbach időközben csaknem odaért az ajtóhoz.

- Ha egy kikent-kifent dáma fogadja, jössz nekem húsz svájci frankkal, Sherlock! - súgta Lupin vigyorogva Holmes fülébe, mire én is elmosolyodtam.

Láttuk, amint Weisbach megáll a vityilló előtt, megragadja a nyakában lógó látcsövet, és a szeméhez emeli. Minden ifjúi fürgeségünkre szükségünk volt, hogy sietve hátraugorjunk, mielőtt a
férfi észrevenné minket odafent.
Hosszúra nyúltak a pillanatok, az erdő csöndjét csak a patak csörgedezése törte meg. A barátaimmal egymásra néztünk. Aztán lassan feljebb másztam a mohával borított sziklán - épp csak annyira, hogy ismét szemmel tudjam tartani a faházat.

- Gyertek, nézzétek!
Ők is csatlakoztak, és mind lenéztünk.
Weisbach bekopogott. Valaki tüstént ajtót nyitott neki, de odafentről nem láttuk az illetőt.

Megint kérdőn tekintettünk egymásra, de kétségeink nem voltak hosszú életűek, mert a következő percben Weisbach már ki is lépett a házikóból, két férfi társaságában.

Alaposan szemügyre vettem őket. Az egyik vékony volt, fürge mozgású, átlagos termetű, a haja világosszőke, és hegyes kis szakáll borította az állát, a másik viszont magas volt és nagydarab, sötét haja rövidre nyírva, mint a katonáknak.

A három férfi beszélgetésbe elegyedett, de sajnos a patak sustorgása elnyomta a hangjukat.

- Lehet, hogy egy mesébe csöppentünk, és egy óriással meg egy törpével van dolgunk! - suttogta Lupin.
Leírása vicces volt, de roppant találó, úgyhogy ettől kezdve csakis a Törpe és az Óriás néven emlegettük a két ismeretlent.

Weisbach arcán látszott, hogy felettébb érdekesnek találja azt, amit két társa mond neki.

A Törpe ekkor előrenyújtotta a kezét, és felfelé mutatott, a völgy túlsó oldalán magasodó hegy irányába. Weisbach meg az Óriás is arra fordította a tekintetét, és magam is hunyorítva néztem a Törpe
által mutatott pontot. Az erdő zöldjében egy kis világos foltot láttam.
Magában álló kastély volt, méghozzá meglehetősen különös kinézetű, mert a falait olyan kővel burkolták, amely megtévesztő hatást keltett: az épület úgy festett, mintha hatalmas jégtömbökből
állna. Mellettem Irene összerezzent.

Eközben odalent, a vityilló előtt Weisbach, a Törpe meg az Óriás tovább bámulta a kastélyt, és még mindig belemerültek a beszélgetésbe. Aztán Weisbach a távcsövén keresztül is megnézte az épületet, majd mintha utasításokkal látta volna el két társát. Végül kettévált a csapat.

Állítólagos természetbúvárunk visszafelé indult a patak partján, a Törpe meg az Óriás pedig az ellenkező irányba tartott egy keskeny csapáson.
Sherlock a szájához szorított mutatóujjal figyelmeztetett minket, hogy ne csapjunk zajt. Óvatosságból vártunk egy-két percig, aztán visszaindultunk a falu felé vezető ösvényen.

- Az a kastély… - szólalt meg zavartan Irene. - Amelyikre mutogattak… Én…

- Mi van a kastéllyal? - kérdezte Sherlock.

- Aznap este, amikor megérkeztem, kimentem a szállodából, mert egy kis nyugalomra vágytam - kezdett bele. - Már elég későre járt. Egy kis teraszra jutottam, és onnan láttam… valami fényt.

- Valami fényt? - kérdezett vissza értetlenül Lupin.

- Igen, annak a kastélynak az egyik tornyában, valamelyik
ablakban. Nem tévedés - bizonygatta. - Háromszor villant fel, pontosan emlékszem rá.

E szavak hallatán Sherlock, aki pár lépéssel előttem haladt, hirtelen megtorpant, és szikrázó szemmel fordult felé.

- Egyszóval olyasmit láttál, ami nem lehetett más, mint… - Itt sejtelmesen rám pillantott.

- Mondd ki!- Tettem csuriba az ujjam.

- Rejtjeles üzenet!- Jelentette ki.