A dőlt betűvel írt részek spanyolul vannak

Néha elgondolkodom rajta, milyen törékeny is az ember. 206 csont, nap mint nap, veszélynek kitéve. Az idegrostok, amik különböző gyorsasággal szállítják a más-más típusú fájdalmakat. Erős, éles fájdalom, vagy tompa lüktető? Emberenként változik.
Azonban ha valakit meglőnek, az mindenkinél ugyanazt váltja ki. A lélegzetünk elakad, majd az információ eljut az agyba, mi pedig semmi másra nem tudunk figyelni.
A fájdalom, még ha legtöbbször nem is véglelegesen, de sokszor végleges következményekkel, elveszi az ember eszét. A test minden mást kizár, csak a legsürgetőbb, legfontosabb, és legfájdalmasabb küldetés számít: életben maradni

Ezt érezhette Mary Smeaton is. Horatio Nelson, aki mindaddig csendben várta hogy Irene távolabb kerüljön a nőtől, és a célpont tiszta legyen, halálos pontossággal dobta el az elefántcsont markolatú tőrt, ami egyenesen a sorozatgyilkos vállába fúródott.
Ezzel egyidőben pedig elsült egy pisztoly. Bárcsak azt mondhatnám, hogy azonnal cselekedtem, de a lövés hangja engem is úgy megbénított, mint Mary Smeatont.

Életben maradni

A szőke hajú nő kabátján egy apró lyuk, egy apró szem éktelenkedett. A szem pedig sírt. Siratta a viselőjét. A kabát tanúja volt minden gyilkosságnak, amit a gazdája elkövetett. Látta Mary szenvedését a borzalmas férje mellett, ahogy gondolatait csak a bosszú köti le, majd lassan megőrül. Ha tudta volna, talán átöleli őt. De nem tudta. Csak annyit tehetett, hogy a súlyos, vörös vért, ami a gazdája lábából ömlött, megpróbálja beinni, ezzel a hajdanán tiszta szövet pedig még tovább csúfult. A golyó égette lyuk alatt a kabáton tovább nőtt a vérfolt, akár egy könnytócsa.

Életben maradni

Biztos voltam benne, hogy ez a két szó dübörgött Mary fejében, miközben elterült a hídon. Talán más is átfutott a fején, sose tudtam meg. Talán az, hogy nem kellett volna hinnie nekem.

Életben maradni

Sok ostoba döntést hoztam, talán többet is, mint egy átlagos ember hozott volna. De az, a tearaktárnál, vitt mindent.

Mary Smeaton egy Colt Army Revolvert használt aznap. Abba pedig 6 töltény fér. Ő aznap ötöt lőtt. Az utolsó lövést pedig én adtam le. Az efféle ostoba döntéseimet páratlan szerencsével kompenzáltam.

Életben maradni

Elé dobtam a pisztolyt, ő pedig véresen és könnyesen rám emelte a tekintetét.

- Deberías haber disparado. ( Lőnöd kellett volna )- Mondtam végül. Eközben Lupin elkapta Adamet. A két testvért nem sokkal később elszállította a Scotland Yard.

Karácsony napja

Ugyan ki reménykedhet a klasszikus családi karácsonyban, ha az anyja meghalt, a nővére lelépett, az apja pedig börtönben ül? Az egyértelmű válasz az, hogy senki, ez pedig így is van. De én ezt tudtam, így könnyebben megbékéltem a dologgal. Kora reggel indultam, mivel a börtön dugig van az ünnepekkor.

A cipősarkam kopogását elnyomta a zsivaj. Az őr nem a közös helyiségbe vezetett, ahol a rabok és a látogatók egy üvegfallal voltak elválasztva egymástól, hanem egy külön szobába, ahol csak egy asztal, és két szék volt. Nem ültem le, állva maradtam, hogy egyenlő félként tudjak találkozni az apámmal.

Csak pár perc telt el, mikor az ajtó ismét kinyílt, az apám pedig belépett rajta, két őr között.

- Padre. - Köszöntem kimérten, majd intettem az őröknek. Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, az apám levetkőzte az addigi nyugodt külsőt, szinte megszállotan kezdett beszélni.

- Mija a legjobbkor jöttél! Ma szökök meg! Minden létező őrt lefizettem, szabad az út!

- Hogy csináltad ezt?

- Bár úgy hallottam jól vezeted az embereimet, de nem tanítottam meg neked minden trükkömet.- Vigyorodott el szélesen.- Egy nap csodálatos főnök válik majd belőled!

- Ezt nem hiszem el.- Nevettem fel hisztérikusan- Fél éve nem láttál, és csak az üzletről vagy képes beszélni. Tudod mit? - Támaszkodtam az asztalnak- Átvettem az üzletet. Az embereid már nekem dolgoznak.

- Ugyan Mija.- Láthatóan nem vette komolyan a szavaimat.

- Sok sikert a szökéshez. - Kaptam fel a kistáskámat, majd mielőtt felocsúdott volna, elléptem mellette.- Mindezek ellenére, örülök, hogy látlak.- Álltam meg egy pillanatra az ajtóban, majd kiléptem a szobából.

Az ,,ünnepi" ebéd szánalmas volt, így hamarosan már az ajándékokkal a kezemben róttam az utcákat, a törzshelyünk felé véve az irányt. Elsőként érkeztem, majd néhány perccel később Lupin is megérkezett. Hamarosan Sherlock is befutott, akit széles mosollyal üdvözöltem, meglepő módon pedig Field felügyelő is megjelent, akivel beszélgetésbe elegyedtünk. Végül pedig Irene is megérkezett. Nála is volt három csomag, szokásához híven pedig rögtön a dolgok közepébe vágott.

- Megtudtátok végre a választ a legégetőbb kérdésetekre?- Fordult felénk a vörös hajú, mire mi titokzatos mosollyal egymás felé fordultunk.

- Igen, végre megvan a magyarázat, hogy miért álcázta Adam sakkfeladványoknak a helyszíneket.

- És mi a magyarázat?- Tette le a földre a csomagokat Irene, miután helyet foglalt közöttünk.

- Féltékenység.- Jelentette ki Lupin.

- Hát ezt meg hogy értsem?- Kérdezte Irene meglepetten.

- Úgy áll a helyzet,- kezdte Field felügyelő széles mosollyal,- hogy Musgrave nemcsak házasságra kényszerítette Maryt, és nem is csupán rendkívül erőszakos ember volt, hanem rettenetesen féltékeny is. Nem átallotta elolvasni az összes levelet, amit a felesége kapott.

- Nahát! - kiáltotta a lány felháborodva.

- Pedig így van - vette át a szót Sherlock. - Úgy tűnik, a két testvér Mary ritka londoni látogatásainak egyikén állapodott meg a rejtjelben, hogy ne keltsék fel a féltékeny Musgrave figyelmét. Amikor Mary meglátta Adam hirdetését, megszökött Liverpoolból,

és az első vonattal Londonba jött, hogy azután ő legyen a gyilkosságok tényleges végrehajtója...

- Vallomást tett a rendőrségen - magyarázta Field. - Mindkét áldozattal ő végzett. És ő lopta el egy-egy személyes tárgyukat, mint afféle morbid győzelmi trófeákat.

- Másképp nem is tudták volna megoldani, hiszen az öccse elég gyenge testalkatú - jegyezte meg Lupin.

- Ő volt az ész - tettem hozzá. - Mary pedig a kéz, és a fegyver.- Irene ezt tartotta jó végszónak ahhoz, hogy előhúzza az ajándékokat, és pedig követtem a mozdulatát.

A fiúk zavartan, szinte mogorván fogadták az ajándékokat. Irene mindegyikünknek a nemrégiben elhunyt író, Charles Dickens karácsonyi ének című művét kaptuk, én pedig hangosan megcsodáltam Irene szív alakú arany függőjét, ami a nyakában lengedezett.

Field felügyelő ekkor a térdére csapott, és kijelentette, hogy most már tényleg mennie kell.

- Feltehetek még egy utolsó kérdést, felügyelő úr? - fordult hozzá Sherlock.

- Hát persze, fiam. Miben lehetek a segítségedre?

- Megmondaná, hogy hívják azt a fiatal munkatársát, aki hozzánk hasonlóan szintén megfejtette a Fekete Barát rejtjelét?- Nézett rám egy pillanatra.

A felügyelő először mintha nem is értette volna, kire céloz Sherlock, így hát Irene is megszólalt.

- Igen, felügyelő úr! Arról a fiatalemberről van szó, akiről azt mondta, hogy egy napon majd összeismertet minket vele! Akit csak úgy szokott emlegetni: az Árnyék! -Field felügyelő ekkor heves bólogatásba kezdett, majd széles mosollyal így szólt:

- Most már értem. Ifjú munkatársam neve James... James Moriarty. És őszintén remélem, hogy egy napon csakugyan megismerkedtek vele!- Halványan elmosolyodtam, majd a felügyelővel együtt én is távoztam.

Késő délután pedig megérkezett James, aki nagy zavarban, egy rejtjeles üzenetekről szóló könyvet nyújtott át, ügyetlen csomagolásban, az arca pedig valósággal felragyogott, amikor én nyújtottam át neki az ajándékomat.

Késő estig tanulmányoztuk a könyvet, és egy pillanatig még az apám szökési tervéről is megfeledkeztem.
Egy pillanatig.

Végül aztán, mikor James hazaindult, én pedig felálltam hogy kikísérjem, és a fogasról leemeltem a kabátomat, észrevettem valamit. A kabátom zsebéből egy vékony aranylánc lógott alá.

Benyúltam a kabátom zsebébe, és egy apró, hűvös tárgyat húztam elő belőle. James a tekintetével végigkövette a folyamatot, ahogy azt is, mikor az arcomra ellágyult mosoly kúszott a rózsamedálos nyaklánc láttán.