A szerkesztőség folyosólyán, szokás szerint rohanás, és tömeg volt, a külső szemlélő számára káosz uralkodott, de mi Sherlockkal, már ismertük a járást.

Az oka, hogy ezúttal nem futárral küldtük a borítékot a rejtvényekkel hanem személyesen, az volt, hogy tudni akartuk, miért nem írnak meg egy olyan fontos hírt, mint a vörös rózsa, ami ráadásul még az újságok eladását is növelné.

Még a dühtől forrva pásztáztam a tömeget, így akadt meg a szemem egy nálunk néhány évvel fiatalabb fiún, aki a halomba tornyozott újságok körül toporgott megfeszülve, félig egy sutyorgó társaság felé fordulva. Az arcán kíváncsiság, és izgatottság. Talán nincs is szükség a hosszú órákig tartó hallgatózásra a szerkesztőségben...

- Szerbusz!- Mosolyogtam rá a szeplős fiúra.- Venus King vagyok. Téged hogy hívnak?

- Scott Mullarkey, de csak Sparkey.

- Nos Sparkey, akarsz keresni egy fontot?

-*-

A fiúkkal már végighallgattuk Sparkeyt, mikor Irene is megérkezett. Összeveszett Nelson úrral. Úszott be az agyamba az információ.

Összefoglaltuk amit megtudtunk, vagyis hogy hírzárlatot rendeltek el, ami azt takarta, hogy ha bármi kiszivárog a vörös rózsáról, akkor a felségárulás vádja a következmény.

Sparkey azt is elárulta, hogy a Wimpole Streeten is találtak egy rózsát, valamint, hogy az áldozat a bálon, a házigazda, Hallett volt. És ez nem minden: a gyilkosságokhoz mindkét esetben lopás is társult: a Twickenham-i gyilkosság helyszínéről egy drágaköves markolatú tőr tűnt el, a Wimpole Streetről pedig egy dísztű, amit az este folyamán láttam is az áldozat zakójának hajtókáján.

Elköszöntünk Sparkeytól, miután én kifizettem, Irene pedig még egy kakaóra is meghívta.

- A kérdés az, hogy érnek-e annyit ezek a tárgyak, hogy öljenek értük?- Tette fel a kérdést Lupin.

- Nem.- Válaszoltam habozás nélkül.- Láttam a dísztűt, inkább szép volt, mint értékes. Ennyi kockázatot egyik tárgy sem ér. Szerintem a gyilkos trófeákat gyűjt.- Fejtettem ki a véleményem, a teámba kortyolva, majd az asztalon heverő újságot fellapozva a Fekete Barát harmadik feladványára böktem.

- Ladbroke Square, és a Notting Hill.- Mondtuk egyszerre Sherlockkal, majd egymásra mosolyogtunk. Már meg sem lepődtem, hogy a feladvány újra egy gazdag negyedre irányított minket.

- Itt valaki hamarosan igen kellemetlen látogatót fog kapni.- Doboltam a mutatóujjammal az államon.- Oda kell mennünk!- Bár akkoriban még csak halványan sejtettem, de most már biztos vagyok benne, hogy sokkal kevésbé hajtott akkor az, hogy megmentsek valakit, mint a kalandvágy, a maga izzó, lángoló valójában, amely arra ösztönöz, hogy tegyünk valamit. Hogy tudjuk, mi lesz a következménye a döntésünknek, amelyet a sorsfordító pillanatban hozunk meg.

Sok ilyen sorsfordító döntést hoztam életemben. Számtalan alkalommal gondoltam úgy, hogy rosszul döntöttem. Hogy mindent elrontottam. Hogy elveszítem azokat a dolgokat, amik a legfontosabbak voltak számomra. De nem csak én hoztam efféle döntéseket. A barátaim is ugyanúgy vívódtak, és mérlegeltek, néha többet, néha kevesebbet. De barmilyen döntéseket is hoztunk, végül a sors ismét összeterelt minket. Csak egy ügy erejéig, ahol már ellenfelekként találkoztunk, de később, hosszú évek múltán, ismét összefogtunk, hála egy igen különleges lánynak.

De ezt, akkoriban még nem tudhattam, csak az számított, hogy minél hamarabb a szemébe nézhessek a gyilkosnak. És ehhez abban a percben Arséne Lupin segített hozzá, mikor a zakója zsebéből előhúzta a névjegyét annak a felnőttnek, az egyetlen felnőttnek, aki hajlandó volt minket meghallgatni.

Barátunk ujjai között ugyanis ott virított Charles Frederick Field névjegye.

Szavak nélkül is értettük egymást. Olyan szerencsénk volt, hogy a nyomozó irodája az Oxford Streeten volt. Ha pedig siettünk, visszaérünk a kávézóba, mire Nelson úr megérkezik Irene-ért.

Egyszerre álltunk fel, és távoztunk a helyiségből. Alig tíz perc múlva pedig már egy komor külsejű, fehér épület, oszlopokkal szegélyezett kapuja előtt álltunk, ami mellett egy márvanytábla hirdette:

CHARLES F. FIELD
MAGÁNNYOMOZÓ
Harmadik emelet

A vállamat megvonva, én indultam el először. Az iroda a lift nélküli épület harmadik emeletén volt, így az utolsó fordulókban elhagyta a számat néhány igazán kreatív spanyol nyelvű káromkodás.

Mikor megtaláltuk a réztáblával jelzett ajtót, Lupin határozottan megragadta a bronzoroszlán szájából kilógó kopogtatót, és háromszor erőteljesen az ajtóhoz csapta. Azt hiszem nem kell ecsetelnem a megdöbbenésünket, mikor az ajtó szinte azonnal kinyílt, és maga a nyomozó állt előttünk. A már bevett, tüzetes elemzés után két dolog tűnt fel. Az egyik, a nyomozó hajtókáját díszítő kutyafejű aranytű, amelyet a kiralynő rendőrségének egykori tagjai szoktak mutogatni, ráadásul tegnap nem viselte az ékszert, tehát olyan helyre indul, ahol a tű előnyt jelent, hatása van. Hogy útra kész, az a kalapból, a sétapálcából, és a felöltőből következett, ha az nem lett volna elég, hogy a nyomozó a kopogtatás után, szinte azonnal megjelent. Konklúzió: a Scotland Yardra tart, valószínűleg próbál békét kötni az ügyön dolgozó idiótákkal.

A másik dolog, egy igen jellegzetes illat volt, ami az irodából származott. Talán csak valamely tárgy árasztotta, de pont ezt éreztem a táncpartneremen, Mortimer Sajay -en is, a bálon, ahol megölték Hallett-et. Ez pedig nem lehet véletlen. Hirtelen eszembe jutott egy igen fontos részlet, amit tegnap a nyomozó elejtett. A segédje jött rá a megoldásra. A megfejtés olyan intenzitással ért, hogy egy pillanatra levegőt is alig kaptam.

Az irodában, néhány méterre tőlem, ott van az a személy, aki egyes egyedül járta be az utat, amit mi négyen. Ezt a lehetőséget nem szalaszthatom el.

Eddigre Sherlock is ismertette a nyomozó úticélját.

- Ügyes vagy fiam, igazán ügyes!- Dícsérte meg.- Mondhatnám, hogy ifjú munkatársamra emlékeztetsz, csak épp nem vagy olyan búvalbélelt, mint ő, hahaha! Örömömre szolgálna, ha egy nap összeismerkednétek, tudod-e?- Sherlock tétován bólintott, és magában motyogott valamit. Egyértelmű volt, hogy zavarba jött, és csalódott, amiért egy vele egykorú fiúhoz hasonlították. Én azonban nem várhattam tovább, hogy véget érjen a bájcsevej.

- Elnézést.- Szólaltam meg hirtelen, a nyomozóra nézve.- Használhatnám esetleg a mellékhelyiséget?- Kérdeztem szégyenlős mosollyal.

- Oh. Hát persze. A folyosón jobbra.- Mutatott a nyomozó, a még mindig nyitott ajtóra, én pedig ügyeltem rá, hogy miután besurrantam, becsukjam magam mögött.

Egy ízléses, de roppantul visszafogott berendezésű iroda tárult a szemem elé. Egy nagy íróasztal, ami előtt egy szék árválkodott, illetve kicsit távolabb, az egyik sarokban egy másik, jóval kissebb íróasztal, amin néhany irat hevert, olyan káoszban, amit bizonyára csak az ért, aki teremtette.

- Így álarc nélkül alig ismerem fel.- A hátam mögül szólt a kissé gunyoros hang. Nyugodtan mosolyogva fordultam meg, a kezeimet magam mögött összekulcsolva. A táncpartnerem kinyújtott mutatóujjáról lógott le a szalagra erősített álarc, amit ott hagytam a bál után.

- Talán illene rendesen bemutatkoznunk.- Döntöttem félre a fejem kissé.

- Azt ne mondja, hogy nem találta ki az igazi nevem! Kettőnk közül nekem volt nehezebb dolgom, én csak a betűket rendeztem át, hogy egy új nevet kreáljak, de kegyed, már sokkal titokzatosabb volt.

- Ezt elismerem. Az üzleti életben használom a Sierra Moreno nevet.

- Az újságok hónapokig írtak össze mindent az apjáról.

- Valóban, az kissé... kellemetlen időszak volt. Szerencsére az üzlet jobban megy, mint valaha. De gondolom nem erről akar társalogni.- Mindketten ragaszkodtunk a magázáshoz, noha a fiú alig volt idősebb nálam.

- Az, hogy végre van egy szellemileg velem egy szinten lévő beszélgetőpartnerem, egészen feldobja a napomat. - Vigyorodott el, mire én is megeresztettem egy mosolyt.

- Szörnyű lehet aranyhalakkal körülvéve.- Fintorogtam.- Mindazonáltal, ezt nekem kellett volna mondanom. Ön egyedül dolgozott az ügynön, nekem volt segítségem. Hadd tegyek egy ajánlatot!- Mosolyodtam el újra.

- Hallgatom.- Feszült meg.

- Gondolom szereti ezt a munkát, és biztos sok szabadideje van délutánonként.

- Az a pár óra a tömény unalom.- Erősített meg.

- A késő délutánjaim nekem is egyre szabadabbak, így hát sokszor unatkozom. Mi lenne, ha ezeket az üres órákat, beszélgetéssel töltenénk ki? - Ajánlottam fel.

- Ezt a csodálatos lehetőséget, csak egy feltétellel fogadhatom el.- Nem kerülte el a figyelmemet a boldog fény, ami megcsillant a fiú szemében.

- És pedig?

- Szeretném, ha mostantól tegeződnénk Venus.- A hangja hirtelen sokkal fesztelenebb, közvetlenebb lett.

- Azt hiszem, ez megoldható James.- Mosolyodtam el. - Akkor legyen mondjuk csütörtök, négy óra.- A fiú mókásan, eltúlzott udvariassággal meghajolt, amit én egy hasonló pukedlivel viszonoztam, majd visszaindultam, hogy ismét csatlakozzam a barátaimhoz.

Nos, mint Sherlock rövid beszámolójából kiderült, a nyomozó valóban a Scotland Yardra indult, hogy felajánlja a segítségét. Így tehát, jogosan hihettük, hogy a kalandunk itt véget is ért. Elvégre a Scotland Yard végre meghallgatja az észérveket, és előre viszik a nyomozást. Ó, nagyobbat aligha tévedhettünk volna!

A délután folyamán lebonyolítottam egy tárgyalást néhány helyi főnökkel, hogy terjeszkedhessen a családi üzlet. Szépen lassan, de London alvilága a Moreno család kezében lesz. A gyárak teljes kapacitással működnek, a bárok és kaszinók sokszorosan hozzák vissza a beléjük fektetett pénzt. Az embereim hűségesek, az ügyfeleim elégedettek.

Lupin nyakkendőtűjét gondosan becsomagoltam, egy ezüst dobozba, és elvégeztem az utolsó simításokat a karácsonyi fellépés tervein. Ami a társulatot illeti, igen különlegesek a tagok. Egytől-egyik bűnözők tehetséges csemetéi. Drogbárók, tolvajok, bérgyilkosok, sikkasztók, és zsarolók, hogy csak néhány szülőt említsek. Elképesztő egy társaság, ráadásul sokkal szimpatikusabbak, mint a legtöbb nemesi sarj. Egy műkincstolvaj lányánál nem ismerek atlétikusabb személyt, talán csak Arséne van vele egy szinten. Ráadásul akik nem a táncosok, azoknak olyan hangjuk van, mintha maguk az angyalok énekelnének. Egyszóval a tökéletes társaság. Én pedig összetartom őket, és irányítom a dolgokat. Évente egyszer pedig, egy véletlenszerű időpontban, velük együtt én is színpadra lépek. Az arcom nem fedem fel, ezzel is tovább csigázva a közönségünket. Arra azonban ügyelünk, hogy a jegyek mellett tartsunk ingyenes fellépéseket is, így a város szegényebb rétege is lehetőséget kapjon a szórakozásra.

A szalonban ültem egy könyvet olvasva, mikor belépett a komornyik. Az idősödő férfi vérbeli bűnöző, és a családhoz lojális, ezen felül kifogástalanul udvarias volt, így tehát különösen kedveltem őt.

- Senorita, Holmes úrfi van itt, és önnel óhajt beszélni.- A könyvet hanyagul a kanapéra löktem, és a kabátkámat összehúzva magamon indultam ki a szobából.

- Köszönöm, és kérem fűtsenek be. Ilyen időben már a pokol is befagyott.- Az előtérben Sherlock toporgott türelmetlenül, a különböző festményeken épp csak átsikló tekintettel.

- Segítened kell.- Vágott bele köszönés nélkül.