0x0nobody0x0, köszönöm a támogatást és a kedves szavakat, ezt a fejezetet neked ajánlom!

A szemem sarkából észrevettem egy rohanó alakot, ahogy a hátsó ajtó felé tart.

Elléptem a férfi mellől, és a tömegen átvágva, néhány embert fellökve rohantam a gyilkos után.

Sokan utánam kiabáltak, és hallottam, ahogy ketten követnek, majd az ajtót kicsapva futottam tovább. Mögöttem három pár láb csattogott, majd két őr a bálról. A szoknya átázott rajtam, és nehéz volt, a cipő miatt pedig alapból is csak lassan tudtam haladni.

A barátaim hamarosan beértek engem, de az őrök azt hiszik, mi vagyunk a gyilkosok! Utolsó mentsvárként Lupin behúzott minket egy sötét mélyedésbe az egyik falnál. Sherlock szorosan magához húzott, tisztán ki tudtam venni a szapora szívverését. A karjait körém fonta, mellettünk ugyanez volt a helyzet Irene -al és Lupin -el.

Mikor az üldözőink elhagytak minket, Sherlock kelletlenül elengedett, és elindultunk visszafele.

- Venus, láttad a gyilkos arcát a bálon?- Kérdezte Sherlock, mire némán megráztam a fejem. Úgy döntöttem, hallgatok a titokzatos Mortimer Sajay- ról.

- Túl sok ember volt. Ráadásul- vettem le a saját maszkomat- álarcosbál.

- Szóval nincs semmink.- Fújtatott Sherlock, miközben kifordultunk a szűk utcáról, így immár a Wimpole Street-et tapostuk.

Alig tettünk néhány lépést, mikor az épületből kifordult Wesley, egy kocsi pedig olyan közel fékezett hozzánk, hogy egyszerre hátraugrottunk.

- Jó, hogy el nem ütsz!- Kiáltott rá Lupin, Wesley pedig megszaporázta a lépteit, így mire a kocsi ajtaja kinyílt, már elég közel volt ahhoz, hogy halljon minket, de mégis megtorpant. Hogy mi volt ennek az oka?

Egy revolverrel néztünk farkasszemet. Lassan emeltem fel a kezemet, épp csak annyira, hogy jól látható legyen. A kocsiból ugyanis Charles Frederick Field szállt ki.

- Hé, barátocskáim, fel a kezekkel!- Parancsolt rá a barátaimra a Scotland Yard egykori főfelügyelője.- És eszetekbe ne jusson valami őrültséget elkövetni, mert megbánjátok!- Így utólag visszagondolva, azt hiszem, pont emiatt a parancs miatt gondoltam úgy, hogy valami őrültséget fogok csinálni.

- Maga már nem dolgozik a Scotland Yardnak.- Szólaltam meg nyugodtan.- Egy rossz mozdulat, és a fegyvertartási engedélyének lőttek. - A nyomozó hallgatott, talán a mondanivalóm hökkentette meg, vagy a tény, hogy lány vagyok- Ráadásul ezt még nem tudja, de egy oldalon állunk.- A nyomozó még mindig nem szólalt meg, így Irene vette át a szót.

- Nincs semmi közünk ahhoz a lövéshez... Mi csak azért voltunk itt, mert egy kis...nyomozást végeztünk.- Field szemlátomást figyelmesen hallgatta a barátnőnk szavait.

- Hátráljatok két lépést a lámpa felé- mondta végül- Hadd vegyelek szemügyre titeket.

Tettük amire utasított, noha nekem nem fűlött hozzá a fogam. Nem szerepeltem sokszor az újságban mikor apámról cikkeztek, de biztos voltam benne, hogy a férfi fel fog ismerni.

Alaposan megszemlélt minket, engem különösen gyanakodva, majd megállapította, hogy valóban három gyerekkel áll szemben. Emiatt még nagyobb csodálkozás ült ki az arcára.

- Nem gondoltam, hogy ilyen fiatal versenytársaim vannak a nyomozásban... Valamiért könnyebben el tudnám képzelni, hogy négy kis bűnözőpalántával van dolgom, akik olyan dologba keveredtek, amibe nem kellett volna.- Itt nyomatékosan rám nézett, mire megforgattam a szeme. Jó, ketten a négyből tényleg nem afféle hős lovagok vagyunk, de azért ez durva általánosítás volt.

- Ó, ugyan! A sajtó hónapokig csámcsogott apám ügyein, de hogy engem is bele akartak keverni, az szimpla hírhajhászat volt, amibe a Scotland Yard örömmel segédkezett!- Fakadtam ki.

Ebben a pillanatban felhangzott a korábbi üldőzőink kiáltozása. Úgy tűnik, időközben ők is visszatértek. Alig pár másodpercünk maradt, hogy meggyőzzük Fieldet. Nekem pedig semmi ötletem nem volt, Irene-al ellentétben, aki gyorsan elkezdte ledarálni a nyomozásunk eddigi eseményeit.

- Higgyen nekünk Field úr! Azért jöttünk ide, mert... felfedeztünk valamit a Times hirdetési oldalán... titkos információkat, furcsa rejtjeleket találtunk egy sakkfeladványban. De a Scotland Yard nem hitt nekünk, és ezért...

A lány elhallgatott. Tudtam, miért. Ennél zavarosabb és képtelenebb védőbeszédet még senki nem tartott, mióta világ a világ, de láttam valamit Field arcán. Afféle megvilágosodás féle volt.

- Egy- kettő, igyekezzetek! Befelé! Ha azok a fickók elkapnak titeket, nektek annyi.- Nem kellett kétszer mondania. Biccentettem Wesley felé, aki a mi kocsink felé indult, hogy abban ülve kövessen minket.

A barátaim megszabadultak a mocskos koldusgúnyáktól, én pedig addig, valami ismeretlen erőre hallgatva, az álarcomat egy lámpára akasztottam, majd beugrottunk a közelben várakozó kocsiba.

Field ráparancsolt a kocsisra, hogy vágtában induljon, mi pedig végtelen megkönnyebüléssel sóhajtottunk fel, amikor a jármű mozgásba lendült, és végre elterülhettünk az üléseken.

Egy darabig nem szóltunk, csak az ostor pattogását meg a kerekek zörgését hallgattuk. Én végre valahára kibonthattam a szoros kontyot amibe a hajamat erőltettem, és lazán összefontam, így a vállam előtt átvetve a mellkasom alá ért.

Végül Sherlock szólalt meg tökéletesen nyugodt hangon.

- Field úr, tisztában vagyok vele, hogy épp most húzott ki minket a pácból, és igazán nem szeretnék tapintatlannak tűnni... De megkérdezhezem, hogyan fejtette meg a Fekete Barát hamis sakkfeladvanyában lévő rejtjelet?- Erre én is megfeszültem. Úgy tűnt, egy rugóra járt az agyunk, mert ezen gondolkodtam idáig én is.

A nyomozó már válaszra nyitotta a száját, ám egyszer csak elkomorodott, és inkább kérdéssel felelt a kérdésre:

- Ifjú barátom! Honnan tudod, hogy megfejtettem azt a különös rejtjelet?- Erre kissé feszültem kifújtam a levegőt. Ha túl sokáig nem adom ki magamból a frusztrációmat, amire sokszor rátesz egy lapáttal a körülöttem lévők könnyelműsége, akkor bizony hajlamos vagyok akaratlanul is félretenni a belém nevelt jómodort.

Ezúttal azonban más volt a helyzet. Egy pillanatig nem tudtam, miért vagyok nyugodtabb, mint a bál elején, aztán eszembe jutott a táncpartnerem. Egy keringő erejéig, csak olyan volt mellettem, aki szellemileg nem csak hogy felér hozzám, de talán túl is szárnyal. Ez pedig elcsitította a fejemben üvöltő gondolatokat.

- Pofonegyszerű.- Vettem át a szót Sherlocktól, az este kedvéért magamra csatolt nyakláncomat birizgálva. A rubintokkal kirakott csoda, még az anyámé volt. Egy pillanatra megráztam a fejem, és olyan hirtelen engedtem el az ékszert, mintha megégetett volna.- Bár Irene igazán remekül érvelt értünk, de az arckifejezéséből nyilvánvaló volt, hogy a rejtjel említése győzte meg önt, hogy a kedves barátnőnk, igazat mondott. Innen pedig még egy egyszerű Scotland Yardi járőr is összerakta volna a képet.

- Az egész családja ilyen?- Nézett engem furcsán.

- Kevésbé okosak, de így is eszesebbek, mint a nagy átlag.- Vontam fel az egyik szemöldököm.

- Ez megmagyarázza, miért tartott hosszú évekig, mire elkapták az apádat.- Az arcom egy csapásra kifejezéstelenné, és rideggé vált.

- Szóval a rejtjel.- Szólalt meg újra Sherlock, mielőtt bármit mondhattam volna.

- Az igazat megvallva, nem én fejtettem meg a rejtvényt.

- Hanem kicsoda?- Vettem újra magamhoz a szót, és úgy füleltem, mint egy vadászkopó, ha szagot fog.

- Egy ifjú munkatársam. Nagyon eszes fiú, bár kissé furcsa. Heti pár órában dolgozik nálam, titkári teendőket végez. Annyira zárkózott és csöndes, hogy csak úgy hívom: az Árnyék... Mindenesetre, ő bogarászta ki, mit is jelent az a rejtjeles üzenet. Elmondása szerint a hirdetés bizonyos helyekre utal, a London térképeken... Á!- Kiáltott fel ekkor a felügyelő. Úgy tűnt, hirtelen megpillantott odakint valamit. Csak remélni mertem, hogy nem arra jött rá, hogy egy másik kocsis, őt követi.- De most, ha nem bánjátok, én teszek fel nektek néhány kérdést. Először is azt szeretném tudni, kit tisztelhetek bennetek, és legfőképpen, hogy keveredtetek bele nyakig ebbe a csúnya ügybe.

Sherlock, Lupin és Irene mutatkoztak be először, majd Field rám nézett.

- Sierra Moreno.- Mondtam, talán kissé nyersen. A hosszú hónapok alatt belerázódtam abba, hogy akikben nem bízom, illetve akikkel üzletelek, azokkal ezt a nevet osztom meg. Ez alól a barátaim, és Wesley voltak az egyedüli kivételek. A spanyol rokonaim is Sierrának hívnak.

Ezek után egymás szavába vágva próbáltuk elmagyarázni az eddigi nyomozásunkat.

A magánnyomozó nagy érdeklődéssel hallgatott minket, csak akkor vonta fel a szemöldökét, amikor Lupin közölte vele, hogy a Twickenham-i bűntény helyszínén hagyott vörös rózsáról is tudunk.

Amikor a történet végére értünk, Field kissé megcsóválta a fejét, majd hitetlenkedve felnevetett.

- Ha az apátok volnék, most alaposan lehordanálak benneteket, de nem tagadhatom, hogy remek munkát végeztetek.- Ismerte el.

- Ha már munkánál tartunk...- szólalt meg Lupin.- Nem haragszik, ha megkérdezem, miért nyomoz ebben az ügyben? Láttuk, milyen hevesen vitatkoztak a felügyelővel, és ebből arra következtettünk, hogy a Scotland Yard nem nagyon értékeli a segítségét... Mint ahogy a miénket sem!

Field nagyot sóhajtott. Nyilvánvaló volt, hogy Lupin kérdése kellemetlenül érintette.

- Eleinte csupán nem hagyott nyugodni a nyomozói lelkiismeret.- Felelte.- Ifjú munkatársam rávezetett egy lehetséges nyomra, és én csak nyitva tartottam a szememet... Azután bekövetkezett a Twickenham-i bűntény, és egykori kollégámtól, Wells őrmestertől értesültem arról, hogy Peccary asztalán egy skarlátvörös rózsát találtak. Ekkor aztán minden megváltozott... Az alapján, amit az előbb elmeséltetek, feltételezem, hogy ismeritek a Skarlátvörös Rózsa bandájának történetét. Nyilván azt is tudjátok, hogy amikor főfelügyelő voltam, csupán a bamdavezért, egy bizonyos Smeatont sikerült elmapnunk. Azóta úgy érzem, hogy elszámolnivalóm van a banda többi tagjával, ezért minden alkalmat megragadok, hogy lezárhassam az ügyet. Senki sem tudja, hogy ennek a furcsa esetnek van-e valami köze a régi bandához, de azt remélem, hogy Babbington felügyelő örömmel a fogadja majd, ha felajánlom, hogy egyesítsük erőinket az igazság kiderítése érdekében... Nos, nagyobbat nem is tévedhettem volna! Abban az ifjú rendőrben túlteng a hiúság! Attól fél, hogy helyette én kerülök majd a figyelem középpontjába! Ezért hát ma este saját elhatározásomból idejöttem, bár nem voltam biztos benne, hogy valódi nyomról van-e szó, nem csak afféle képzelődésről... De miután meghallottam a lövéseket, majd pedig találkoztam veletek, minden kétségem elszállt. Nagyon is kézzelfogható fenyegetés rejlik a Fekete Barát üzenete mögött!

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy arra eszméltem fel, hogy a kocsiban ülők elhallgattak, és Sherlock gyengéden megszorította az ülésen pihenő kezemet.

- Bocsánat, elkalandoztam.- Rendeztem az arcizmaimat.- Mi volt a kérdés?

- Közülünk csak te voltál a házban. Biztos nem láttál semmit?- Kérdezte Irene.

- Álarcosbál volt, a gyilkos könnyen elvegyült. Minden ideális volt a számára.- Vizsgáltam a dolgokat szakértőként.- Sherlock tovabbra sem engedte el a kezemet, sőt ismét megszorította kissé. Ez megnyugtatott kissé, mikor pedig a szemembe nézett, láttam a szemében a nyomozás okozta különös csillogást.

- Field úr- szólalt meg izgatott hangon- ,nem gondolja, hogy ilyen körülmények között hasznos lenne, ha velünk egyesítené az erőit a nyomozás érdekében?

Field a homlokát ráncolta.

- Én már csak olyan ember vagyok, hogy ami a szívemen, az a számon, ifjú barátom- kezdte.- Ezért hát azt kérdezem tőled: ugyan miért gondolná egy rutinos nyomozó, hogy ha összefog három vakmerő kölyökkel, bármilyen okosak is, a segítségére lesznek, nem pedig bajt hoznak a fejére?

A barátaim egy szót sem szóltak. Az ellenvetésben valóban volt igazság.

Ellent mondtam volna, de nem sikerült azonnal úgy megfogalmaznom a mondandómat, hogy az ne legyen nyíltan sértés. Így aztán én is hallgattam.

Aztán megszólalt Irene.

- Nos... Esetleg kiderülhetne, hogy azok a ,, vakmerő kölykök" valamilyen jelentős nyomra bukkantak- Jelentette ki bátran.

- Hát persze... És miféle nyomokról beszélünk, kisasszony?- Kérdezte Field kétkedően.

- Mindenféléről. Például... a sárga krétával rajzolt köröcskékről.

E szavak hallatán a tapasztalt nyomozó, tágra nyílt szemekkel meredt a barátnőnkre, akárcsak Sherlock és Lupin. Én azonban, elnevettem magam.

- Zseniális!- Mosolyogtam rá, néhány másodperc múlva, mikor már alább hagyott a jókedvem.

Irene elmesélte a nyomozónak a felfedezését, hogy milyen apró kör alakú jelet láttunk a Peccary-ház kapuja mellett, és ma este, ugyanilyet látott, egy Wimpole Streeti ház kapuja mellett.

- Megfigyelő helyek.- Motyogtam, mire a többiek rögtön felém kapták a fejüket.- Most már biztos, hogy ketten vannak. A Fekete Barát, és a gyilkos. A Fekete Barát megadja a koordinátákat, és keres egy megfelelő helyet a ház közelében, ahonnan mindent lehet látni. A gyilkos pedig odamegy, és elvégzi a melót. Ha egyedül lenne, a rejtjelek még megmagyarázhatóak lennének azzal, hogy hiú, és előre figyelmezteti a kiszemeltjeit, hogy bebizonyítsa: így is meg tudja ölni őket, de a köröcskék akkor teljesen feleslegesek lennének. Tehát, ketten vannak.

A nyomozó nagyot csapott a kocsi bőrülésére.

- Az ördögbe! - Kiáltott fel.- Én mindig elismerem, ha valaki túltesz rajtam... Még akkor is, ha két süldő lányról van szó!

A következő pillanatban pedig már át is nyújtotta a névjegykártyáját a vele szemben ülő Lupinnak.