Azt hiszem, nem túlzok, hogy ez a jelenet mélyen beleégett Sherlock szívébe.

Később, míg még együtt dolgoztunk, leplezetlen megvetéssel viszonyult a rendőrséghez, és ezt a szokását a mai napig megtartotta, ahogy akkor is, mikor már Doktor Watsonnal dolgozott.

Azokban az időkben egyébként is nagyon büszke, olykor túlságosan is büszke gyerekek voltunk, ráadásul sokszor nem is gondolkodtunk, csak cselekedtünk. Ez történt akkor is, mikor Sherlock nyomában kiviharzottunk a rendőrség épületéből.

A Holmes fiú, még mindig alig látott a dühtől, és a falba rúgva szitkozódott tovább.

- Sherlock!- Meg sem hallotta, hogy szóltam hozzá, így mellé léptem, és lefogtam a kezeit, amit így maga elé ejtett.- Nézz a szemembe.- Mondtam nyugodtan, de ellentmondást nem tűrően, és vártam, amíg nem teljesítette a kérést.- Rendben. Az előnyünkre tudjuk fordítani a helyzetet. A Scotland Yard nem hisz nekünk? Nem probléma!- Értetlenül nézte az arcomat, és éreztem, ahogy kissé megszorítja a kezemet, mintha nem akarná elengedni.- Nincs szükségünk rájuk. Meg fogjuk oldani nélkülük, ők pedig örökké bánni fogják a napot, amikor gúnyt űztek belőletek. A magukfajták sose fognak eléggé bízni bennünk. Így nem tehetünk mást, minthogy a tiszteletüket vívjuk ki magunknak. Elkapjuk a gyilkost velük, vagy nélkülük. De mi mindenképpen együtt fogjuk csinálni.

- Együtt.- Ismételte meg, és abban a pillanatban egy igen érős ígéret született, ami több évtizeden át kitartott. Mosolyogva öleltem meg, amit először zavartan viszonzott, majd pár pillanattal később, erősen magához szorított, arcát a vállamnak fektetve, nagy levegőt vett, míg én az államat a vállának támasztottam. Ebben a pillanatban Lupin zavart köhintést hallatott, mi pedig mintha pisztolylövést hallottunk volna, szétrebbentünk. Irene széles vigyorral nézett minket, én pedig gyorsan a fülem mögé tűrtem egy elszabadult hajtincsem.

- Khm. Induljunk.- Törte meg a csendet Lupin.

- Venus, azt ígérted, segítesz a karácsonyi bevásárlással.- Ragadott karon lelkesen Irene, és magával rángatott, hogy kifaggasson.- Mesélj! Mi van köztetek?

- Semmi.- Válaszoltam, és nagyon figyeltem, hogy ne remegjen meg a hangom.

- Nem versz át, Venus! Odavagytok egymásért!- Tudtam, hogy nem verhetem át a vörös hajú barátnőmet, rádásul jól is esett valakivel megbeszélni ezt.

- Jó igen, talán érzek valamit iránta.- Mosolyogtam rá szégyenlősen, mire tőle nem megszokott módon, két lábon ugrálva tapsikolt.

- Látszik rajta, hogy viszonozza az érzéseidet.- Mondta mikor lenyugodott.- Egyszerűen csak nem annyira jó az érzelmek kifejezése terén. Meg kell várnod, hogy összeszedje a bátorságát. Lupin már biztos intézi.

Ő is szeret. Szeret engem.

- Karácsonykor lesz a társulatunknak egy fellépése. Szeretném, ha eljönnétek. - Tereltem el a szót.

- Öröm lenne. Sokat olvastam róluk az újságokban.

- Nos igen.- Mosolyodtam el kissé.- Nagy port kavarunk a... nem hagyományos dolgainkkal. De azért a Karácsonyt nagyjából tiszteletben tartjuk.

- Örömmel hallom. Mit veszünk a fiúknak karácsonyra?

- Szerintem csak nézelődjünk, és az ajandék ránk talál.- Néztem végig egy férfiruha üzlet kirakatán, ami nyakkendőtűket is árusított.- Ez lesz az!

Odabent megérdeklődtük az eladótól, hogy monogramosat is lehet-e venni, mire rögtön tüsténkedni kezdett, közben pedig Irene talált egy jó anyagú kalapot, amit rögtön meg is vett Lupinnak. Így voltunk meg a két barátunk közül az egyikkel. Az eladó elmondta, hogy két napon belül elkészül a nyakkendőtű, és ki is szállítják majd, így a címemet is megadtam neki. Majd ne felejtsek el szólni az ajtónállóknak, hogy nyugodtan vegyék át a csomagot.

Másnap, a Waterloo pályaudvaron gyülekeztünk mind a négyen, hogy megnézzük a helyszínt Twickenhamben.

Mikor megnyílt a jegyárusító bódé, Lupin rögtön odaugrott, egy nagy bajuszos urat morgásra készteve, majd a kezünkbe nyomta a jegyeket, de sietnünk kellett, mert a vonat hangos füttyel jelezte, hogy indulásra kész. Lupin gyorsan felugrott a vonatra, és segített Irene-nak is felszallni, engem pedig Sherlock segített fel a derekamnál fogva.

A vonatút némán telt. Lupin aludt, Irene olvasott, Sherlock a gondolataiba merült, én pedig a napokban felhalmozódott papírmunkát számoltam fel.

Sherlockkal vezettük a kis csapatunkat, anélkül, hogy belenéztünk volna a térképbe. Útközben láttam néhány fogadót, kissebb boltot, de Twickenham megőrizte a bájos vidéki falucska kepét, annak ellenére is, hogy csatlakozott Londonhoz.

Néhány perc múlva el is érkeztünk a Church Lane-en található házhoz, azonban mielőtt közelebb értünk volna, harsány beszélgetést hallottunk.

- Már megint a rendőrök!- Sóhajtottam ingerülten.

- Sétáljunk el a ház előtt, mintha egyszerű járókelők lennénk.- Javasolta Lupin. Így is lett.

Mikor odaértünk Samuel Peccary villája elé, már tisztán láttuk, hogy valóban rendőrök őrzik a kaput. Hiába is próbáltunk volna közelebb jutni. De ettől még a terepet fel tudtam térképezni, és egy apró, oda nem illő dolog, szemet is szúrt.

- Nézzétek a kapu mellett a bal oldali oszlopot!- Suttogtam, tökéletesen egyszerre Sherlockkal. A két barátunk, rögtön odakapta a fejét, így már ők is láthatták, a sárga krétával rajzolt apró, kört, az oszlopon, ami szakavatatlan szemnek semmit nem jelentett, de így, hogy itt egy bűntény zajlott a napokban, máris nagyobb jelentőséget nyert.

Éppen feltűnés nélkül igyekeztünk a túloldali járda felé, amikor hirtelen hangokat hallottunk a villa felől. Összenéztünk, aztán elszaladtunk a sarokig, és ott lekuporodtunk, hogy elkezdjük megtárgyalni a tervet.

Nem részletezem az idegörlő várakozást, amíg Arsénet vártuk, aki belopózott a házba, inkább elmesélem, mit tudott meg:

Az áldozatot tőrrel szúrták le, és mellette hagytak egy skarlátvörös rózsát.

Nos, mint bűnöző, kötelességemnek éreztem mélyrehatóan tanulmányozni a jelentősebb bűnügyeket, és bandákat, 50 évre visszamenőleg. Ne kérdezzétek hogyan tudtam időt keríteni rá, mert fogalmam sincs.

Az ügyre visszatérve, a Skarlátvörös Rózsa Bandája nagyjából húsz éve tevékenykedett Londonban, és környékén.- Ezt megosztottam a barátaimmal is, miután Sherlock felvilágosított minket az egyik nyomozóról akit látott, Charles Frederick Fieldről, aki hajdan a Scotland Yardnak dolgozott, manapság azonban magánnyomozóként keresi a kenyerét. A legérdekesebb azonban az, hogy ő vitte a Rózsás Bandával kapcsolatos nyomozást. Ezzel pedig vissza is kanyarodtunk az eredeti témához.

- A Banda nem azért volt híres, mert olyan kivételes zsákmányok köthetők hozzájuk, mint a drágakövek, és aranyrudak.- Meséltem a barátaimnak a vonaton.- Hanem mert minden akciójukat hihetetlen pontossággal dolgozták ki, és hajtották végre. Egyszer, egy rég feledésbe merült föld alatti járatot használtak menekülési útvonalnak, máskor pedig úgy loptak el egy értékes nyakéket, hogy a Scotland Yard rendőreinek adták ki magukat. Ők voltak a bűnbandák krémje, minden akciójuk pontos, és ravaszul felépített volt.

- És hányan voltak?- Kérdezte Irene.

- Senki nem tudja biztosan. Minden jel arra utal, hogy legalább négyen, és mindegyik bandatagnak megvolt a maga feladata, mint egy bonyolult gépezetben. Legalábbis erre a következtetésre jutott egy akkoriban magas beosztásban dolgozó nyomozó, bizonyos Charles Frederick Field.- Néztem Sherlockra.

- Úgy gondolod, hogy visszatért a Skarlátvörös rózsa bandája?- Kérdezte Lupin.

- Lehet, hogy megint ők csaptak le, de az biztos, hogy nem az eredeti felállásban működnek. De ugyebár, ha a lehetetlent kizártuk, ami marad, legyen bár valószínűtlen, az az igazság.- Tártam szét kissé a karomat, mintha megadnám magam a megmásíthatatlan valóságnak.

- Ezt honnan veszed?- Csodálkozott Lupin.

- Onnan, hogy annak idején, minden ügyességük ellenére, sem úszták meg szárazon.- Feleltem.- De legalábbis egy tag, nem úszta meg. A teóriák szerint, ő lehetett a bandavezér, bizonyos Smeaton.

- Igazán? Mi lett vele?- Érdeklődött Irene.

- Ami, oly gyakran megesik az emberekkel. Akkor fordított neki hátat a szerencse, mikor a csúcsra ért.- Vágtam bele a mesébe.- A banda egy roskadozó csőszkunyhóban rejtette el a zsákmányt, a Temze partján. Ügyesen kigondolták, mert meglehetősen elhagyatott, eldugott hely volt.

Egyszer aztán szenzációs fogást csináltak: kiraboltak, egy aranypénzzel megrakott postakocsit.

Nem sokkal később azonban, valaki a kunyhó közelébe vetődött, és feltűnt neki a gyanús jövés-menés. Erről nekem megvan a magam véleménye, de az most mindegy.- Legyintettem, és már folytattam volna, de Sherlock félbeszakított.

- Mi az?

- Tessék?- Néztem rá értetlenül.

- Mit gondolsz erről? A megérzéseid sokszor többet érnek, mint egy analitikus gondolkodó következtetései. - Az átható, szükre szemeit úgy függyesztette rajtam, hogy abban a pillanatban azt hittem, minden titkomat tudja. De akkor és ott, csak válaszoltam a kérdésre.

- Véletlenek nincsenek. Az univerzum, ritkán ilyen lusta.- Mondtam feszülten, mire a fiú aprót bólintott, mintha elégedett lenne a válaszommal.- A sztorira visszatérve: Field kivonult a kopóival a kunyhóhoz, és két dolgot dolgot találtak: a zsákmányt, ami olyan helyről származott, ahol a banda otthagyta a vörös rózsát, valamint egy bandatag névjegyét, egy bizonyos Smeatonét. Az akta és az újságcikkek szerint kicsúszhatott a zsebéből, és ez a szerencsés véletlen vezette hozzá a Scotland Yardot a győzelemhez. Az pedig tovább súlyosbítja az ügyet, hogy Smeaton a királynő fedhetetlen alkalmazottja volt. Mikor a zsaruk megjelentek a ház előtt, ő menekülni próbált, de lábon lőtték. Pár nappal később pedig megtalálták holtan, egy sikátorban, St. Giles-ben. És attól a naptól kezdve egyetlen bűntény helyszínén sem tűnt fel a skarlátvörös rózsa.

Egészen mostanáig. Most azonban nem rablás történt. Hanem gyilkosság. És mivel a Scotland Yard magasról tesz ránk, nálunk van az előny, hogy előttük oldjuk meg az ügyet.