Békocsival indultunk az operaházhoz. Az utolsó zenészek búcsúzkodtak éppen, így ki kellett várnunk, míg elmennek. Míg Sherlockkal kinyitottuk az ajtókat, Lupin és Irene őrködtek. Majd, mikor beléptünk, és az ajtó becsukódott, sötétség borult ránk.

Bocsássatok meg! Még el sem mondtam a tervünket. Bár én titokban az emberünk halálát kívántam, de ki kellett szabadítanunk Arséne apját, így úgy terveztük, elvisszük a bizonyítékot, és eljuttatjuk a rendőrséghez, ha pedig ott nem járunk sikerrel, akkor az újsághoz, természetesen névtelenül. Ezzel nem értettem teljesen egyet, de ennyit tudunk tenni.

- Gyerünk! Azt hiszem megtaláltam a jelmeztárat!- Szólt Sherlock halkan.

Ijesztően furcsa színpadi díszletek között jártunk. Némelyiket már lebontották, a többi a sötétség titka maradt, mint köteleken, és csigákon lógó veszélyforrások. Akár egy temető, amit fából, vászonból, festékből, és papírmaséból tákoltak össze. A színpad deszkái minden egyes lépésnél fájdalmasan nyikorogtak a lábunk alatt.

Sherlock egy keskeny fémlépcsőhöz vezetett minket, amely meredeken ereszkedett le az alagsorba, az alja pedig eltűnt a homályban. Lent, egy szélesebb folyosóra értünk. A Holmes fiúval határozott léptekkel haladtunk elöl.

Kissé összegörnyedt, hogy ne verje be a fejét az alacsony mennyezetbe, és ezt a látványt még az enyhén remegő ajkaimmal is sikerült megmosolyognom.

A folyosó tele volt színpadi kellékekkel, tükrökkel, próbababákkal és drapériákkal, amelyek a sötétben eléggé megnehezítették a közlekedést. A folyosó eléjén és végén derengő halvány fény csak arra volt elég, hogy tudjuk, merre kell mennünk. Olyan érzésünk volt, mintha egy hajó gyomrában járnánk. Még az enyhe hányinger is stimmelt, legalábbis nálam.

Egy ponton a folyosó kettéágazott: ha egyenesen megyünk tovább, a művészek öltözőjéhez jutunk, ha pedig jobbra kanyarodunk, mégbegy szinttel lejjebb vezet az utunk. Sherlockkal egy gyors pillantással megvitattuk a dolgokat, majd elindultunk jobbra. Igyekeztem nem meghallani Irene szapora légzését, ahogy egyre nehezebben kapja a levegőt.

Éppen elindultunk lefelé az újabb lépcsőn, amikor valahonnan hangokat hallottunk.

- Pszt!- Intettem csendre őket, és megálltam. Próbáltuk kideríteni, honnan jönnek a hangok, az öltözők felől, vagy odalentről, de a szűk folyosók úgy visszhangoztak, hogy nehéz volt megállapítani.

Gyorsan visszafordultunk, és egészen az elágazasig visszamentünk, ahol aztán lekuporodtunk, és hallgatóztunk. Egy női, és egy férfihang beszélgetett, és most már nyilvánvaló volt, hogy a lépcső felől hallatszik a hang. A kiejtése furcsa volt. Olasz.

Igazam volt, de bárcsak tévedtem volna!

Pár másodperc múlva világosan hallottuk, hogy a női hang ,,maestró"- nak szólítja az illetőt, de ekkor én már vagy fél perce levegő sem mertem venni, mert felismertem, hogy a férfihang Barzinihoz tartozik.

- Meg fog ölni.- Alig tudtam kipréselni magamból ezt a három szót. A torkomat a feltörő sírás folytogatta.

- Nem engedem, hogy bántson.- Szorította meg a remegő kezem Sherlock.

Egy petróleumlámpa fényköre egyre magasabbra emelkedik a lépcsőn. Amikor pedig a kéz is feltűnt amihez tartozott, még kissebre húztam össze magam. A kép amit akkor láttam, hosszú ideig kísértett az álmaimban. Mintha egy sírjából kilépő halott jelent volna meg előttünk.

Sherlock viszont sietve megfordult, engem is magával rántva, és a folyosó másik részét kezdte fürkészni csillogó szemmel, tovabbra is a kezemet fogva.

- Nem hallottál semmit?- Kérdezte. Én azonban nem tudtam elszakítani a tekintetemet az alagsorból felbukkanó alakokról, ezzel pedig Lupin és Irene is így volt.

- Minek is tagadnám, kedvesem...- mondta éppen Barzini, az orromat pedig megtöltötte a kölni szaga. Az a szag, ami akkor is kísérte, mikor a Bethnal Green-i romos házban valami anyagot az arcomba nyomva a székhez kötözött, olyan játszi könnyedséggel, mintha a vadász megadná a halálos lövést a menekülő vadnak.

A férfi falra vetődő árnyéka olyan volt, akár egy óriás.- Fölösleges tagadni, hogy mindannyian nagyon aggódunk. Ezért jutott eszembe, hogy talán ön, aki olyan jóban van Opheliával, többet tud, mint amit a Scotland Yard mondott nekünk...
A mögötte lépkedő nő így felelt:

- Nem maestro, amint már mondtam, nem tudok semmit. Fogalmam sincs, hová vitték, és az állapotáról sincsenek híreim.

- Szörnyű ez az egész- sóhajtott fel az emberbőrbe bújt ördög- Szörnyű és fájdalmas.
A petróleumlámpa megbillent egy pillanatra.

- Csaknem húsz évig dolgoztam Opheliával, és megalázónak tartom, hogy a londoni rendőrök úgy bánnak velem, mintha közönséges kíváncsiskodó volnék.- Nem sokszor voltam életem során hálás a rendfenntartó egységeknek, sőt, legtöbbször megnehezítették a dolgomat, és olyanok voltak mint egy zavaró rovar, amit az ember csak le akar csapni végre, de abban pillanatban hálát adtam nekik- Valósággal könyörögnöm kell, mint valami koldusnak, hogy megtudjak valamit szegény kis drágámról.- Ó, hogy nyelne el a pokol hetedik bugyra, te...- Mintha idegen volnék!- Mind jobban járnánk úgy!- Maga szerint jól van ez így kedvesem?

- Nem maestro- értett vele egyet a nő.- Nincs jól. Sőt, én azt mondom, hogy a történtek után a Scotland Yardnak önt is védelem alá kellene vennie!- Hogyne, egy cella mélyén!

- Igazán kedves öntől...De ennek nincs jelentősége - hárította a javaslatot a zeneszerző. Hacsak nem akar öngyilkos lenni, senki nincs nagyobb biztonságban nála!- E pillanatban egyetlen dologra vágyom: hogy láthassam Opheliát, és megbizonyosodjak róla, hogy jól van. - Mindjárt elbőgöm magam a meghatottságtól. Nincs valakinél véletlenül egy Oscar díj?- Barzini újra elindult felfelé a lépcsőn.

Tudtuk, hogy pár másodpercen belül odaérnek az elágazáshoz. Némán hátráltunk pár métert, abban bízva, hogy az öltözők felé veszik az útjukat.

- Meglátja, maestro, nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj.- Sóhajtotta a nő.

- Szívesen hinnék magának, kedvesem! Na menj te a pokolba!

- Az ilyen pillanatokban erősnek kell lennünk, maestro.

A lámpát közvetlenül a mennyezethez emelve megálltak az elágazásnál.

- De ugye, megígéri, hogy értesít, ha vannak hírei Opheliáról?- kérdezte Barzini panaszos hangon.

- Ön tudja meg elsőként- nyugtatta meg a nő, aztán lassú léptekkel elkísérte az öltözőajtók felé.

Irene-al egyszerre sóhajtottunk fel.

Sherlock intett, hogy kövessük. Négykézláb másztunk el az alagsorba vezető folyosóig, azután ott bújtunk el. Megint mozdulatlanul guggoltunk a sötétben, és fülelfünk, de csak kivehetetlen mormogást lehetett hallani. Azután léptek hallatszottak, és egyszerre egészen közelről ütötte meg a fülünket a női hang:
- Viszontlátásra, maestro, és kérem, ne aggódjon túlságosan!- búcsúzkodott a nő, aztán távozott azon a folyosón, amelyen mi is végigjöttünk.

- Lemegyünk?- Vetette fel Lupin, amikor már csak a távolból hallatszott a nő lépteinek kopogása.

- A sötétben?- Kérdezte Irene.

- Csak ez a szakasz sötét, a lépcsőig.- Magyarázta Sherlock.- Azután, emlékszem, gázlámpákat lattam odalent.- Aprót bólintottam, megerősítésként.

- De várjunk még, amíg Barzini is ki nem jön az öltözőből.- Néztem abba az irányba, ahol az emberünket láttuk eltűnni.

E pillanatban hirtelen erős zajt hallottunk: betört üveg csörömpölését. Mind a négyen felpattantunk, mint a rugók. A lármát kiáltás követte.

- Nem! Most őt is...- Szólalt meg elhaló hangon Irene.

- Nem.- Szorítottam meg a késeimet.- Hallottál dulakodást? Egyébként meg, ő a gyilkos. Nem stimmel ez az egész.

Lupin hirtelen az öltözők felé iramodott, de Sherlockkal visszarántottuk. Épp időben kuporodtunk le újra, mert már nyílt is Barzini öltözőjének ajtaja.
Mozdulatlanul vártunk, mialatt a férfi- ezúttal egyedül- végigtámolygott a szélesebbik folyosón. Halkan szitkozódva haladt el a rejtekhelyünk előtt, azután eltűnt a színpad irányában. Az egyik keze be volt kötve egy ronggyal. Egy véres ronggyal. Biztosra vettem, hogy az öltözőben rajta kívül nem volt senki.

- Nem valószínű, hogy lenne itt még valaki.- Mondtam halkan.

- Igaz.- Erősítette meg Sherlock.- Néma csönd van odalent.

Kilestem, majd immár kiegyenesedve továbblopóztam a folyosón. A többiek hasonlóan óvatosan követtek, bár Irene érezhetően vonakodva.

A félelmet bennem eddigre teljesen teljesen elnyomta a bosszúvágy, és a harag. Venus Sierra Moreno vagyok, egy maffiavezér lánya. Egy egyszerű gyilkosnál rosszabbakkal is találkoztam már.

- És most mit...- Suttogta Irene.

Odaértem Barzini ajtajához. A padlón néhány vörös vércsepp csillogott. A ruhával borított könyökömmel óvatosan belöktem az ajtót.

Az üres öltöző első ránézésre semmi veszélyt nem rejtett. Nem volt benne semmi, csak a petróleumlámpa, amit nemrég Barzini kezében láttunk.

- Nézzétek! - Kiáltott fel Lupin, és és a kottákkal megrakott kottaállvány mellett egy törött tükörre mutatott.

- Úgy tűnik, azonnal kezdetét vette a hét év balszerencséje.- Mondtam szárazon, miközben egy földön heverő véres tükördarabot néztem, majd mikor újra körülnéztem, megpillantottam amiért idejöttünk. A sarokban, egy aranyozott széken, néhány ruhadarab hevert. Irene követte a tekintetem, majd mikor felfogta mit is lát, kiszakadt belőle a sikoltás.

A széken egy hosszú, fekete köpeny, égy vörös sál és egy széles karimájú kalap volt.

- Most elkapom.- Szűrte ki a fogai között Lupin, aki eddig nem hitte el teljesen, amit mondtunk neki Sherlockkal.- ELKAPOM!- ismételte meg ordítva, aztán úgy rohant ki az öltözőből, mint egy felbőszült vadállat. Hiába is próbáltuk volna visszatartani. Futva indult a folyosón a színpad felé, mi pedig követtük. Kiáltozása visszhangot vert a félhomályba boruló folyosókon, akár egy sebzett vadállat vonyítása.

Mikor utolértük, épp rátalált Barzinire a színfalak mögött, és haragtól égő pillantással meredt rá. A gyilkos egy porcelánmosdónál állt, és hideg vizet engedett véres ujjaira.

Lupin előrelépett.

- Hát te meg ki a csuda vagy?- pillantott rá meglepetten a zeneszerző.

- Mond magának valamit Théophraste Lupin neve?- Üvöltötte Arséne.

- Ismernem kéne az illetőt?- Kérdezte.

- Ő az, aki maga helyett a börtönben ül! Mert azzal vádolják, hogy megölte Santit!

- Az a betörő és gyilkos? Nem tudom, miről beszélsz fiacskám. És különben is... Mit keresel ilyenkor a színházban? A munkások már rég elmentek!

- Maga tényleg ennyire idióta, vagy valaki fogja a kezét?- Szólaltam meg ezúttal én, ezzel magamra vonva Barzini figyelmét.

- Á, a kisasszony a hotelből. Mély benyomást tesz az emberre, néha azóta is az eszembe jut olykor.

- De a második találkozásunk emlékezetesebb volt.- Mondtam szárazon, Lupin mellé lépve. - Gondolom semmit nem érek el azzal, ha azt kérem, ne tettsessen tudatlanságot.

- Parancsol? Fogalmam sincs mit keres itt egy munkással, és még két kölyökkel.

- Miféle munkás? Én Théophraste Lupin fia vagyok! És most leleplezem magát!

Barzini fesztelenül felnevetett. A hátam mögött álló Sherlock és Irene láthatták, ahogy erősen rámarkolok a pengére.

- Lelepleztél? Mondtam már, hogy nem értem miről beszéltek.

- Meggyőzőbb lenne, ha nem verejtékezne, a szeme nem keresné folyamatosan a kiutat, és a keze nem remegne.- Húztam lassan a szám kegyetlen mosolyra.

- Maga a spanyol, aki kelepcébe csalta az apámat Brightonban!- kiáltotta Lupin.

- Sajnálattal közlöm veled, hogy olasz vagyok...- Dünnyögte Barzini megvetően.- És most örülnék, ha magamra hagynál, mielőtt értesíteném a Scotland Yardot...

- Valóban azt hiszi, hogy nem nézek utána azonnal magának, miután rájövök, hogy maga kábított el, majd kötözött egy székhez? Szerencsére elég otthonosan mozgok a bulvár világban. Egy régi British Musical Gazette azt írta egy cikkében, kilenc éves korától tizenhat éves koráig Sevillában élt a szüleivel. Kíválóan beszél spanyolul, én pedig ráadásul kíválóan felismerem melyik akcentus, melyik tájegységhez tartozik. Bár elismerem, az olasz akcentus kissé lassította a munkámat ezen a téren. Es desafortunado, ¿no? ( Sajnálatos, nem igaz? ) A Scotland Yard hívását pedig bízza csak ránk.- Sherlock és Irene is mellénk lépett. Látszott, hogy Barzini elbizonytalanodik, majd fél lépést hátrál.

- Megtudhatnám, mi folyik itt?- Méltatlankodott. A színház világítása nem volt éppen acélos, de valószínű, hogy amikor e pillanatban végignézett rajtunk, gyanút fogott, hogy a barátaim ugyanazok, akik pár napja meglepték Bethnal Greenben, miközben engem készült vallatni.

- Az folyik, hogy rájöttünk, mi volt a terve, maestro Barzini- jelentette ki Sherlock Holmes végtelen nyugalommal.- Tudjuk, hogy álruhát öltve megbízta Théophraste Lupint egy betöréssel, ám valójában csapdát állított neki. Tudjuk, hogy megpróbálta megölni Opheliát, és most tudni akarja, hol rejtették el, mert szeretné befogni a száját, mielőtt magához térne!

- Elég volt ezekből a badarságokból!- Fakadt ki a maestro.- Nem hallgatom tovább négy ostoba gyerek képzelgéseit!

- Szorul a hurok?- Vigyorodtam el.

- Négy ostoba gyerek, akik leleplezték a kisded játékait!- Kiáltotta Irene.

- Különben is, vége a színjátéknak, maestro!- Szólt közbe Sherlock, aki szokása szerint merész lépésre szánta el magát.- Most jelentek meg az esti újságok, amelyekben már ott áll a hír, hogy Ophelia magához tért, és amint képes lesz beszélni, ön alaposan benne lesz a pácban!

E szavak olyan hatással voltak Barzinire, mint egy ökölcsapás. Tágra nyílt szemmel meredt maga elé, mint aki azt sem tudja, hol van, aztán hátratántorodott, és kénytelen volt belekapaszkodni a mosdóba.

A viselkedése árulkodóbb volt, mint bármely beismerő vallomás. Meg voltam győződve róla, mint ahogy a barátaim is, hogy már a markunkban van.

De súlyosan alábecsültem egy csapdába ejtett vad életösztönét.

A zeneszerző belenyúlt a mellényzsebébe, és előhúzott egy aranyórát. Rávetette lázas tekintetét, azután kitört belőle a nevetés. Tébolyult kacagása úgy visszhangzott a színfalak között, hogy libabőrös lettem tőle.

- Ravasz voltál fiacskám- Lihegte Barzini- Csakhogy a négyórás lapokban még nem volt benne a hír, most pedig fél hat van: a második kiadás csak fél óra múlva jelenik meg.- szólt, leleplezve Sherlock blöffölését.

De a zeneszerző már tudta, hogy fény derült a tetteire.

Ismét szörnyű nevetésben tört ki, aztán váratlanul megfordult- korához képest meglepő fürgeséggel mozgott-, és eltűnt a bontás alatt álló dísztelemek között.

A színfalak visszaverték a kiáltását:

- Csakugyan azt hiszitek, hogy tönkretehetitek a nagy Barzinit? Micsoda elbizakodottság... Önhittség! Pont olyanok vagytok, mint az a hálátlan Santi! Ahelyett, hogy örült volna, hogy a munkatársam lehet... Pfuj!- Lupin futásnak eredt a díszletek és a színpadi árnyak között, kereste Barzinit, hogy üstökön ragadja.

Mi hárman pár lépéssel lemaradva követtük.

Eközben hatalmas lárma támadt, mintha Barzini minden tárgyat felborított volna, ami az útjába akadt. Csakugyan ez történt, ugyanis keresett valamit. De erre csak akkor jöttünk rá, amikor néhány pillanatnyi csöndet követően a zeneszerző váratlanul előbukkant a sötétből, és megállt velem szemben. Ép kezében, egy KARDDAL! Olyan cifra spanyol káromkodás szökött ki a számon, amit egy kocsis is elpirulva hallott volna. Két tőrt kirántva az övemből hárítottam a csapást. A kard szikrázva, csikorogva ütődött a pengéimnek, de a férfi nagy erővel nyomta egyre közelebb az arcomhoz a fegyvert. Végső megoldásként egy gyors mozdulattal, minden erőmet összeszedve ellöktem magamtól a pengét, és egy tigrisbukfenccel kitértem a kardcsapástól. Megpillantottam Lupint egy gerenda tetején, és megértettem mit akar. A zeneszerző előretört a karddal a kezében, és most már Sherlock is csatlakozott hozzám egy deszkával a kezében, amivel hárította az ütéseket.

- Mi a fenét keresel itt?- Kérdeztem, miközben folyamatosan hátrálva terelgettem Barzinit.

- Segítek!

- Remekül boldugulok!

- Láttam! Az a bukfenc is arról árulkodott.

- Azt kitérő manővernek hívják!- Rúgtam magamtól hátrébb Barzinit egy alkalmas pillanatban, hogy aztán megint hátráljak pár lépést. Közben egy pillanatra megláttam Irene-t, ahogy egy alalcsony emberkével beszél, majd kilökdösi.

Barzini eközben egyre hevesebben támadott minket, én pedig spanyolul hergeltem még tovább, hogy még véletlenül se nézzen el rólunk.

- Akkor meg kellett volna öljelek!- Kiáltotta, és felém csapott a karddal. Sikerült elugranom előle, de még így is megvágott a vállamnál. A gyöngyház színű ruhám szakadása körül elkezdett terjengeni a vérem. A tőröket leengedve sebesen hátrálni kezdtem. Egyetlen pillanat műve volt. Barzini előre ugrott, hogy döntő csapást mérjen rám, de sikerült elhajolnom a fegyver elől, majd begurultam egy nagy díszletoszlop mögé.

- Hol vagy?- Üvöltötte a zeneszerző- Úgyis elkap...

De nem tudta befejezni a mondatot.
Ebben a pillanatban ugyanis Lupin egy kötélen függeszkedve levetette magát a magasból, és váratlanul, hátulról támadt rá. Barzini elterült a színpadon, a kard pedig kiesett a kezéből, és jó pár méterre repült tőle.

Irene odarohant, felkapta a fegyvert, és bedobta a zenekari árokba.

Lupin rávetette magát Barzinira, rátérdelt a hátára, lefogta, aztán a kendőjével összekötötte a két csuklóját.

Irene egy súlyos drapériát cipelt oda, melyet az egyik díszletről tépett le. Odaadta Lupinnek, aki bekecsavarta Barzinit.

A zeneszerző immár olaszul üvöltözött, és a szavai nem hatottak finom bókoknak.

Míg Irene és Lupin megkötözték Barzinit, addig Sherlock óvatosan megszemlélte a sebemet.

- Felületi seb, nem kell aggódnod miatta.- Küzdöttem magam állásba egy kézzel, és biztató mosolyt küldtem a fiú felé.- Remek időzítés Arséne.- Mondtam a barátunknak, miközben a kendőmet szorosan a sebre kötöttem.- Most mihez kezdünk?- Rugdostam meg nem túl gyengéden, de nem is túl erősen a zeneszerző oldalát.

- Valakinek hívnia kellene a Scotland Yardot.- Morogta Lupin.

- Duvel!- Felelte Irene.- Már el is ment, hogy értesítse őket.- Csodálkozva néztünk a lányra.

- Hogy jön ide Duvel?- Ültem le az egyik dobozra, ami díszleteket tartalmazott, mivel kissé megszédültem, és a vállam is égett.

De nem volt idő a magyarázkodásra.

A nézőtér és a színfalak mögül zajt hallottunk. Ijedten fordultunk hátra. De nem történt semmi.

Aztán kinyílt egy távoli ajtó, és a következő pillanatban az egész színház a Scotland Yard felügyelőjének kiáltását visszhangozta:

- Megállni!

- Úgy látszik már meg is érkeztek!,
Mind a négyen Barzinire, pontosabban a lábunk alatt heverő, rúgkapáló batyura pillantottunk. Tudtuk, hogy nincs okunk az aggodalomra: ilyen állapotban biztosan nem fog meglépni, de még ha sikerülne is neki, egyenesen a színházat elözönlő rendőrök karjába futna.

Mi viszont nagyon is jól tudtuk szedni a lábunkat, és nem is vártunk tovább. Lélekszakadva rohantunk a hátsó ajtó felé. Reméltük, hogy a rendőrök még nem vették körbe az egész épületet. De szerencsénk volt: az ajtó nyitva állt, mi pedig kiléptünk a varost beburkoló sűrű ködbe.