Másnap Irene megmutatta a levelet, amit este kapott. Hortence küldte, akinek hirtelen eszébe jutott a a szabóság, ami a Wallace & Renfurm nevet viselte. Korábban azért nem gondolt rá, mert a műhely kizárólag jelmezeket készít, főként a Royal Opera House számára.

Az színházat lezárták, a napokban történt botrányok és tragédiák miatt.

A pázsiton számtalan képeslap hevert, amik jobbulást kívántak Merridew művésznőnek, Santi haláláról viszont csak néhány gyászkeretes lap emlékezett meg.

Mi Sherlockkal azt a pénzt hoztuk el, amit Futóként kerestünk, és nem költöttük el kakaóra, ahogy Lupin is a megtakarításait hozta el, ha esetleg egy kis pénzzel kéne megtámogatni a bejutásunkat.

Négyfelé osztottuk, majd elhelyezkedtünk a bejáratoknál. A várakozás miatt hosszabbnak tűnt amíg várakoztunk, de végül fütty hangzott onnan, ahol Lupin várakozott.

Mikor odaértünk az ajtóhoz, körülvettük az embert, aki ott állt. Hiába keresett menekülőutat, semmi esélye nem volt.

- Ejnye! Megtudhatnám mit akartok?- Kérdezte roppant barátságtalanul. Ha valamit nem tudok elviselni, az a gorombaság. Ha nem adják meg a kellő tiszteletet, akkor én sem fogom. A tiszteletet pedig, azokban az években, fiatalként, és nőként, nagyon nehéz volt megszerezni.

- Bocsásson meg uram.- Vettem elő a belém nevelt udvarias lányt.- Be tudna vinni minket a színházba? Csak egy percet kérünk. Kérem.

Legnagyobb meglepetésemre, a férfi toporzékolni kezdett, mint akinek elment az esze.

- Menjetek innen! Tűnjetek el! Nagyon jól tudjátok, hogy zárva a színház!

Irene finoman a karjára tette a kezét mire meglepve abbahagyta a tombolást.

- Nagyon kérem! Az az álmom, hogy operaénekesnő legyek... de még sosem láttam belüről színházat.- Füllentett a vörös hajú barátnőnk.

- Ő pedig hegedül.- Tódította Lupin, Sherlockra mutatva.

- És te?- Kapott az alkamon emberünk.- Te mit csinálsz?

- Én?- Hökkent meg kissé Arséne.- Én jelmeztervező akarok lenni, mert akkor a világ legszebb nőit öltöztethetem.

-Na és a másik kisasszony?- Fordult ezúttal felém.

- Ebből a szempontból tulajdonképpen polihisztor vagyok.- Vontam meg a vállam.- Ének, zene, ruhák, tánc.

- Na hiszem!- Kiáltott fel a férfi, akire láthatóan semmiféle benyomást nem tettek a szavaink, és megpróbált áttörni közöttünk.

- Legalább azt elárulná, hogy ki készíti a jelmezeket?- Próbálkozott Irene.

- Annyi biztos, hogy nem a barátod!- Vetette oda gúnyosan.

- Hallott már a Wallace & Renfurn cégről?- Kérdeztem ezúttal én, mire az ember bosszúsan emelte az ég felé a tekintetét.

- Most még ez is!- A versenytárs három tacskót küld ide szaglászni! Mire nem képesek a mai kereskedők! - méltatlankodott- de rossz helyen kopogtattok, a jelmezekkel nem én foglalkozom.

- De annyit azért csak tudd hogy szállít e a színháznak a Wallace & Renfurm?

A szürke ruhás emberke erőteljesen hármat kopogott a bezárt ajtón, aztán végigmért minket.

A szoknyám takarásában, a késemre csúsztattam a kezemet.

- Ezt mindenki tudja barátocskám mindent ők készítenek ami odalent van...

- Odalent?- Ismételte meg Lupin.

- A színház alagsorában, a jelmeztárban.

- Az összes jelmezt ott őrzik?- Kérdezte Irene.

- Nem szokták eladni őket?- Tettem fel ezúttal én a kérdést, az ajtót szuggerálva.

- Csak amikor elkopnak.- Jelentette ki az emberke felszegett állal.- És akkor is csak kissebb társulatoknak.

Sokatmondó pillantást váltottunk. A spanyol köpenye egyáltalán nem volt kopott, tehát csakis az Operaház alagsori raktárából származhatott.

- És nem mutatná meg nekünk a jelmeztárat?- Kérdezte feleslegesen reménykedve Irene.

Közben Lupin észrevétlenül megbökött, és megmutatott egy könyvet.

Wilkie Collinstól a Holdgyémántot.

Kérdőn néztem rá, mire megvonta a vállát, és visszaállt az eredeti helyére.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, amin előzőleg az emberünk bekopogott, és két olyan férfi lépett ki rajta, akiknek ránézésre az izomzatuk fordítottan volt arányos az eszükkel.

- Hívott minket, főnök?- Kérdezte az egyik.

Szorosan megmarkoltam a ruhám redői között megbúvó pengét, arra az esetre, ha a beszéd nem lenne elegendő fegyver.

- Úgy látszik, ma szerencsés napunk van Jack. Találtunk egy énekesnőt, egy reménybeli jelmeztervezőt, egy polihisztort, meg egy második Paganinit... Hogy álltok a díszletek bontásával? Nincs szükségesetek egy kis bemelegítésre?- Nevetgélt a szürke ruhás ember.

A két óriás mintha csak erre várt volna, feltűrték az ingujjukat hajókötél vastagságú karjukon, és közelebb léptek, hogy megragadjanak minket.

- Egy pillanat!- Mosolyogtam rendületlenül, és közben a biztonság kedvéért egy fél lépéssel a többiek elé álltam.- Attól tartok itt valami súlyos félreértés van Senor...

- Collins.- Nézett végig rajtam tüzetesen az emberke, és megigazította a szemüvegét, mintha  azt várta volna, hogy felismerjem.

- COLLINS?- Mondtam ál-lelkesen, és a mellkasomra szorítottam a kezem, mintha teljesen megrendültem volna a hírtől. - Ön valóban Wilkie Collins... az író?- Rebegtem, csodálattal nézve a férfira.

Amaz a mellkasát kidüllesztve, mért végig újra.

- Író, újságíró, komédiaszerző.- Pontosított.- Továbbá Charles Dickens titkára és barátja.

- Charles Dickens! Micsoda nagy író!- Kiáltott fel ezúttal Irene.

- Sajnálattal közlöm önnel kisasszony, hogy Dickens három hónappal ezelőtt elhunyt.- Mondta Collins.

- Oh. Sajnálom.

- Anglia elvesztette az egyik legnagyobb íróját.- Szavalta Collins, de a hangjából csak úgy sütött a hamisság. Nyilvánvalóan kicsit sem rázta meg Dickens halála.

- Őszíntén szólva - Hajoltam közelebb Collinshoz, mintha valami titkot akarnék vele megosztani- Dickens könyveit rém unalmasnak találom. Ellenben olvastam az ön remekművét, a Holdgyémántot. Emlékszel Arséne?- Direkt a barátunk keresztnevét használtam, nehogy az emberünk fel ne ismerje a Lupin nevet az újságból.

- Hogyne! Le sem tetted, és egyetlen nap kiolvastad!

- Egyetlen nap alatt?- Collins felszegett állal mosolygott.- Akkor önt remek ízléssel áldotta meg az Úristen.

- Ugyan.- Legyintettem szerényen.- Egy ilyen remekművet nem lehet nem szeretni. Bár lenne nálam toll és papír, hogy kérhessek egy autogramot!- Ezzel döntöttem le az utolsó védőbástyát is.

- Még mindig azt akarja, hogy móresre tanítsuk őket, Főnök?- Kérdezte az egyik melák.

- Nem, nem...- Emelte fel a kezeit, zavartan, majd ejtette le maga mellé.

- Hihetetlen megtiszteltetés lenne, ha személyesen a nagy Wilkie Collins vezetne körbe minket a színházban.- Ragadtam meg a kezét.- Csak nem egy újabb darabját állítják színpadra?

- Igen, valami ilyesmi.- Legyintett a szabad kezével- Talán Maestro Barzini is közreműködik benne. Volna egy ötletünk, egy kiadatlan elbeszélésemből.

- Egy kiadatlan elbeszélésből? Egy kiadatlan Wilkie Collins műből?- A szabad kezemmel legyezgettem magam, mintha az ájulás kerülgetne a hírtől. A hízelgés ilyen szintű foka teljesen meglágyította Collins szívét, aki ezután kinyitotta a színház ajtaját.

Az épületben a díszletek bontásával foglalatoskodó embereken, és néhány zenészen kívül, senki nem tartózkodott.

Wilkie Collins elvezetett minket a színpad mellett, ahol a munkások már a díszletet bontották, a Scotland Yard rendőrei pedig a félhomályos nézőtéren cirkáltak.

Az író hátrahagyott minket, és mikor néhány másodperc forgolódás után megpillantottam, azt hittem elájulok.

Collins, és Barzinivel társalgott. Ekkor pedig egyszerre több dolog is történt.

Mintha egy villám csapott volna belém, újra az orromban éreztem a kölni illatát, amit a spanyol használt, és még valamit. Ugyanez az illat lengte körül Barzinit, mikor a hotelben beszéltünk. Ezzel együtt felvillant előttem a sötétbarna, kegyetlen szempár is, amit a sál résén keresztül láttam.

Elkerekedett szemmel, akadozó légzéssel kerestem ösztönösen a kiutat, akár egy rémült őz, ha meghallja a vadász léptei alatt recsegő faágakat, és velük együtt az üzenetet: meg fogsz halni.

- Venus!- Sherlock állt elém, majd a többieket hátrahagyva húzott be egy sötétebb folyosószakaszra.- Mi történt?

- Barzini volt.- Suttogtam.- Mindent ő csinált.

- Honnan veszed ezt?- Kérdezte hasonlóan halkan Sherlock.

- Tudtam, hogy ismerős volt a kölni amit a spanyol használt. Ugyanazt használja Barzini. Te is tudod, hogy véletlenek nincsenek. Ő volt az.

- Rendben. Már csak az indíték hiányzik. Így nem szólhatunk a Scotland Yardnak. Menjünk, mérjük fel a terepet.