E/3

Még aznap kora délután találkoztak Lupinnal, aki elmondta, hogy sikerült bejutnia az Apjához.

- Mit mesélt az Apád?- Lupin először beszámolt nekik arról, milyen állapotban találta az apját, majd hogy milyen érzés volt neki a találkozás. Töviről hegyire elmesélte azt a történetet, amit már jól ismertek, majd elárulta, hogy ezúttal az apja pontosabb személyleírást is tudott adni a tolvajról.

- Elmondása szerint elég magas volt, hosszú, földig érő köpenyt viselt, széles karimájú kalapja eltakarta a homlokát meg a szemét, és hosszú vörös sál volt a nyakában, egészen az orráig felhúzva.

Sherlock tágra nyílt szemekkel hallgatta a beszámolót, mint aki eszét vesztette.

-Va... valóban ezt mondta? Szó szerint így fejezte ki magát?- Hebegte magánkívül.

- Sherlock! Mi bajod?- Kérdezte ijedten Irene.

Az ifjú Holmes sietve kirángatott a zsebéből egy marék aprópénzt, és az asztalra dobta, aztán azt mondta:

- Azonnal vissza kell mennünk Bethnal Greenbe!

- Micsoda?!- Lupin megpróbálta megragadni Sherlock kabátujját, de a fiú egy villámgyors mozdulattal kiszabadította magát, kirohant a délutáni lilás fénybe, és hangosan kiabálva próbált szerezni egy bérkocsit.

- Miért csinálja ezt mindig?- Nézett Irene-ra Lupin.- Miért nem képes megmondani, mi jár a fejében, mielőtt így elviharzik? Sherlock!- Rohant vékony fiú után.- Elárulnád mi jár a fejedben?

- Meg kell takálnunk azt a nőt! A koldusasszonyt!

- MICSODA? Sherlock! Te...

Sherlock szembefordult a lánnyal, valósággal fölé tornyosult.

- Hát nem érted Irene? Az a nő látta őt! Bement a kivilágított ablakú házba... Az a koldusasszony látta... a spanyolt!

A vörös hajú lány nem tudta követni a gondolatmenetet. Hitetlenkedve rázta a fejét.

- Az az asszony bolond! Talán még a saját nevét sem tudná megmondani...

Sherlock végre meg tudott állítani egy konflist, és a kocsi ajtaját kinyitotta a barátainak.

- Nem kérem, hogy gyere velünk Irene. De jelenleg Venus ott van, ahol a spanyol, aki hidegvérrel meggyilkolt egy embert.

- Nem is kell kérned.- Kerekedett felül a lány félelmén a büszkeség, és a fekete hajú lánnyal való barátság.- Gyerünk!

- Egy pillanat. - Szólalt meg hirtelen a zötykölődő kocsiban Lupin.- Hogyhogy Venus ott van ahol a spanyol?

- Biztos volt benne, hogy a ház, és a koldusasszony fontos, így ő ott maradt!- Mondta idegesen Irene.

- És ti csak úgy otthagytátok?- Rökönyödött meg a francia fiú.

- Tudod, milyen makacs, ha velünk jött volna ki, akkor is azonnal visszament volna, amint tud.- Dobolt a lábával Sherlock.- És szerintem vagy összefutott a spanyollal, vagy magától bement a házba!

- Olyat biztos nem csinált volna.- Rázta a fejét Irene.- Vagy igen?- Bizonytalanodott el.- Én pedig még mindig nem igazán értem a helyzetet.

- Az öreg koldusasszony azt mondta, hogy látta az ördögöt igaz?- Tette fel a költői kérdést Sherlock, mialatt a kocsi egyre kátyúsabb, és sárosabb utakon robogott.- És elég pontosan le is írta: hosszú köpenybe burkolózik, nincs arca...

- Vörös folt van az arca helyén!- Tette hozzá Irene szinte kiáltva.

- És szerinted egy bolond öregasszony pontosan így írna le valakit, akinek vörös sál fedi az arcát... mint például a spanyol.- Tűnődött Lupin.

- De miért lenne ugyanaz az ember a hibbant koldusasszony ,,ördöge" és a mi spanyolunk?- Vetette ellen Irene.

-Nem mondom, hogy biztosan így van.- Helyesbített Sherlock, noha mindhárman tudták, hogy nem kételkedik- De lehetséges... Különösen ha az a világos ablak azé a lakásé, amelyet keresünk: Betty néni lakásáé!

Egyre türelmetlenebbül pillantgattak ki a kocsi ablakán.

- Hóó! Hóó!- Állította meg a lovakat a kocsis, hogy a három kamasz kiszállhasson. - Csak pár percet várok. Veszélyes ez a környék, még elkapják a lovaimat!

Mikor a három barát elkezdett sétálni, csakhamar patadobogást hallottak.

- Máris itthagyott minket!- Méltatlankodott a lány. De tévedett. A kocsis mégis utánuk jött. A hátuk mögött poroszkáló lovak, és a nyikorgó kocsi még gyászosabb hangulatot kölcsönzött a sebes léptekkel haladó társaságnak.

Mikor valaki meglátta őket, olyan sietősen ment át az utca túloldalára, mint ahogy a patkányok iszkoltak el.

- Ez az! Szólalt meg Sherlock és intett, hogy álljanak meg. Ugyanolyan volt, mint bármely sarok.- A szag. És gyengén, de a rózsaillat is itt maradt.

- Nem csak az illat.- Vett fel valamit sápadtan Lupin a földről. Venus köpenye volt az.

A néma csendnek egy vérfagyasztó sikoly vetett véget, ami a kivilágított ablakú házból jött.

Futva indultak, de Lupin még ráparancsolt a kocsisra, hogy el ne mozduljon.

Magát a házat aprócska kert vette körül, amelyet elborított a gaz. A kétszintes épület tetejéről két kémény nyúlt az ég felé. Az utcáról is látható világos ablak az emeleten volt.

A kertkapun átvágva, a résnyire nyitott ajtón át Sherlock bekiabált a házba.

- Venus! Betty asszony! Ophelia!

Néma csönd.

Az ifjú Holmes ekkor belökte az ajtót, amely borzalmas nyikorgással tárult ki.

Odabent hatalmas felfordulás volt. Az előszobából nyílt a konyha, jobb oldalt egy kis szoba volt, tele könyvekkel. Fentről némi fény szűrődött le. A földszint sötétségbe borult, de még így is latni lehetett, hogy a padlón mindenfelé szerteszórt lábosok, bútorok, könyvek hevertek. A lépcsőkorlát eltört, a lépcsőn pedig törött keretű képek feküdtek, mintha valami, vagy inkább valaki lesodorta volna őket a falról.

Fentről hirtelen hangok kezdtek leszűrődni. Gyors, kétségbeesett spanyol beszéd, felismerték Venus hangját, de aztán újra néma csönd, a padló pedig újra recsegni kezdett.

Sherlock óvatosan elindult felfelé, míg Irene átlépett egy képkeretet, és egy huzatától megfosztott párnát. Az öreg fapadló csak úgy recsegett a lépteik alatt.

A kertkapu ismét nyikorogni kezdett, innen tudták, hogy Lupin utolérte őket.

Irene belesett a konyhába. Először a földön heverő, ripityára tört poharakat, és tányérokat vette észre, majd a szekrényeket, amelyből valósággal kisöpörték a tartalmukat, azután...

A szíve makd kiugrott a helyéről. A lába mintha jéggé dermedt volna. Sötét függöny ereszkedett a szeme elé. Minden bizonnyal elájult volna, ha a hideg márvány, aminek nekitámaszkodott, nem téríti magához. Nagy levegőt vett, aztán alaposabban megnézte amit az imént pillantott meg.

Nem tévedett.

A kamra ajtajának támasztva egy mozdulatlan női test hevert a földön, fehér, akár a hó.

A szájához szorította kezét, nehogy felsikoltson.

Ophelia Merridew volt az.

Hirtelen fordult meg, mert odafent még az eddigieknél is nagyobbat reccsent a padló.

Sherlock már majdnem felért a lépcső tetejére, ám ekkor a legfelső lépcsőfokon egy széles karimájú kalapot viselő, köpenyes, arcát vörös sál mögé rejtő nagydarab alak jelent meg.

- ÁLLJ! - Harsogta Lupin a bejárati ajtóból.

Nagy lárma hallottak, majd a fakorlát hatalmas robajjal darabokra tört, Sherlockot pedig elsodorta a Bethnal Green ördöge. Az ifjú Holmes éppenhogy meg tudta tartani az egyensúlyát. A baljós alak kettesével szedte a lépcsőfokokat, és úgy siklott Lupin felé, akár egy hatalmas fekete árnyék.

Az ismeretlen beleütközött Lupinbe. Rövid csetepaté következett, a fiú vaktában osztogatta az ütéseket, míg a másik próbált megszabadulni tőle. Végül felkapta Lupint, és egyszerűen behajította a könyvekkel teli szobába.

Az idegen kirohant a házból, és eltűnt a ködben.

A három barát tudta, hogy úgysem tudják utolérni, ráadásul fontosabb dolog várta őket az emeleten.

Fent egy szegényes hálószoba volt. Venusra egy székhez kötözve, egy ronggyal a szájában, találtak a szoba közepén, és szinte sírva fakadt, mikor meglátta őket. Láthatóan már azon volt, hogy elvágja a köteleit a késével, de nehezen haladt, mivel sokszor körbekötötték.

Sherlock fejezte be a megkezdett munkát, és a rongyot is kivette a lány szájából, aki miután szabad volt, megkönnyebülten ölelte magához szorosan a fiút, majd a többieket is.

- Jól vagy?- Nézett végig a lányon Sherlock.

- Még nem tudom.- Vette el kissé remegő kézzel Lupintól a köpenyét, amit rögtön a hátára is terített, és összecsatolta a mellkasán.- Még sosem raboltak el. Ne próbáljátok ki.- Erőltetett magára halvány mosolyt.

Az ablakon át látták, ahogy a spanyol a kocsiban ülve eltűnik Bethnal Greenből.

Lupin megmutatta a kezében heverő vörös selyemdarabot, ami a verekedés során maradt a kezében. Akkora volt, mint egy kártyalap.

- Ti jól vagytok?- Egyedül Irene ingatta a fejét. Tudta miért. A nyomozás, amit azért indítottak, hogy kiszabadítsák Lupin Apját, jóval veszélyesebb fordulatot vett.

Ki tudja, talán fel is adta volna. Talán a következő pillanatban bevallotta volna, hogy ez neki túl sok.

De végül nem mondta ki.

Ugyanis az alsó szintről elhaló kiáltás hallatszott.

- Se... segítség...

Mind megdermedtek.

Ezek szerint Ophelia nem...

Futva indultak a konyha felé.