Mikor beléptem a Papám dolgozószobájába, még nem sejtettem mi vár rám.

- Venus, csakhogy hazaértél!- Köszöntött halvány mosollyal, majd közelebb intett az asztalhoz, amin az iratok helyett, csak egy gyönyörűen megmunkált, gyöngyházberakásos ébenfából készült doboz pihent.- Úgy sejtem, hogy már gondolkodtál azon, miért szerettem volna, hogy megtanulj bánni a pengével.- Aprót bólintottam.- Nos, a családunk, már évszázadok óta építgeti a családi üzletet. És mivel a család a legfontosabb, ezért sok más famíliával ellentétben, mi a nőket is bevonjuk ebbe. - Lassan kinyitotta a dobozt, amiben egy legyező feküdt.

A vörös anyagot fekete csipke borította, ahol pedig a fa tartotta volna szövetet, ott pengék végezték a feladatot, egy pontban egyesülve, majd miután szerteágaztak, a két borítás között kikandikált a hegyük. Halálos, kiszámíthatalan, és gyors fegyver.

- Én... Én még nem értem.- A legyezőt óvatosan a kezembe véve nyitottam szét egy mozdulattal. Tökéletesen illett a kezembe, a súlyelosztása is pont jó volt.

- A család idősebb nő tagjai tanítják meg a fegyver pontos használatát. Mindegyiknek egyedi a mintázata, és jelentést hordoz magában a vörös a temperamentumosságot hordozza magában, míg a fekete a fegyelmezettséget, és a halált. Azonban mindkettőben van egy közös tulajdonság: az erő. A nagymamád, és a nagynénéid később fognak érkezni Madridból, illetve Marbellából, de addig is szeretném, ha te vigyáznál rá. Ismerkedj vele, szokj hozzá a fogásához.

- Köszönöm.- Mosolyogtam, bár nagy részben műmosoly volt. Nem akartam arra használni, hogy öljek vele. Elhatároztam, hogy csak védeni fogom magam, támadást csak akkor intézek az ellenfelem felé, ha nincs más választásom.

- Szívesen Mija. Mától hivatalosan is a Moreno család női szövetségébe tartozol. Viszont szeretném, ha Helenának ezt nem említenéd.- Aprót bólintottam, majd egy utolsó halvány mosoly után távoztam az irodából, kezemben a fekete dobozzal.

Másnap, mielőtt elindultam volna Irene-al megkeresni Hortence-t, egy külön tokot varrtam a legyezőnek, amit a ruhám derekára tudtam kötni. Két capo társaságában indultam útnak. Az egyik félig mellettem, félig mögöttem, és delutánra már meg volt rakodva különböző dobozokkal, és a varráshoz eszközökkel és anyagokkal, míg a másik, zakójában a pisztollyal, haladt félig előttem, félig mellettem. Irene-t csak Nelson úr kísérte, aki szintén roskadásig meg volt pakolva. Kellemes beszélgetést folytattam a lánnyal, miközben üzletről üzletre vándoroltunk.

Az utolsó szabászműhelyben találta meg Nelson úr Hortence-t, míg én a kiállított modelleket nézegettem és füleltem, Irene pedig a főnökkel akart beszélni.

Nem tudtam nem észrevenni, ahogy a két teherhordó testőr együttérző pillantást vált, a másikat látva, majd elindultunk.

Az ajtót, egy aprócska kislány nyitotta ki nekünk, és míg Irene előrement, addig én spanyolul néhány parancsot osztottam ki.

- Maradjatok látótávolságban.

- A két capo biccentett, majd a kezüket a pisztolyuk közelében tartva álltak egy eldugottabb részére az utcának, ahol őket nehezebben szúrták volna ki, de ők maguk mindent láttak. Én csak ezután léptem be a házba.

Szerencsém volt, épp akkor kezdődött a történet, amit az ajtóban állva hallgattam, mintha én is csak egy beosztottja lennék a vörös hajú barátnőmnek.

Hortence elmondta, hogy Olivia és családja a nyomornegyedben éltek. Aztán a helyi lelkész leánykórust indított a templomban, és egy gazdag, és befolyásos ember felfedezte Oliviát. Beajánlotta Maestro Barzini-nak, aki elvitte Milánóba, hogy ott válhasson operacsillaggá. A hölgy havonta küldött pénzt a családjának, akik később Dél-Franciaországba költöztek. Csak a bogaras nénikéje maradt, aki soha nem hagyta el Bethnal Greent, ahonnan az opera sztárja származott.

Másnap reggel, szokásomtól eltérően, a ruhám fölött most egy kevésbé díszes köpenyt viseltem, amin a családom ,,címere" sem volt rajta, ami egyébként egy kígyót ábrázolt.

Mikor odaértem, Sherlock és Irene már ott volt. Hiába vártunk fél órát, Arséne nem jelent meg. Talán végre beengedték az Apjához. Sherlock a gondolataiba merült, és nem mondta el, hogy sikerült a látogatás az iskolákban.

Mivel Irene könyvében nem szerepelt Bethnal Green, ezért a kocsisok, és a saját helyismeretünkre kellett hagyatkoznunk.

Előre kellett kifizetnünk a teljes összeget, ráadásul még férfit is hosszasan győzködnünk kellett, hogy elválallja a fuvart.

Ahogy egyre közelebb értünk, úgy lett egyre nagyobb a köd, és a hideg, egyre kevesebb a napfény, és a házak, amiket szinte már nem is láttunk, úgy beleolvadtak a szürkeségbe. A kezembe vettem a késemet, de egyenlőre csak az alkalomra simult, mindenki más számára láthatatlan maradt.

Egy kereszteződésnél szálltunk ki, a kocsis pedig már el is indult. A sálam fullasztóan tekeredett a nyakamra, a csizmám sarkának koppanásai pedig még drámaibbá tették a helyzetet.

- Isten hozott Bethnal Greenben.- Szólt gúnyosan Sherlock, majd kezét a zsebébe süllyesztve kezdett haladni a nyomortanya kellős közepén.

- Kezdjünk itt!- Nyitottam be habozás nélkül egy ivóba, ami káposztától, és dohanytól bűzlött. Gyertyák tömege világította meg a helyet, bár csak délelőtt volt. Nem törődtem a néhány vendéggel, akik az asztal fölött görnyedtek, hamisítatlan jókedvvel mosolyogtam a pult mögött álló kocsmárosra, aki előtt a pulton mocskos söröskorsók, és poharak álltak. Amaz bizalmatlanul, és morcosan nézett vissza rám.

- Egy nőt keresek. Egy Betty nevű idős nőt, akinek volt egy Olivia nevű unokahúga.- A kocsmáros mohón felcsillanó szemmel nézett fel, majd a vendégeire nézett.

A vállamat megvonva léptem fel egy székre, onnan pedig az asztalra, amivel magamra vontam a figyelmüket.

- Üdv! Gondolom hallották a kérdést. Aki a leghasznosabb információval rendelkezik, pénzjutalmat kap. - Eközben nem hagytam abba a mosolygást, mintha egy kvízjáték főnyereményéért folyt volna a harc. Irene rémülten lépett közelebb Sherlockhoz.

- Azt mondta Betty, kisasszony?- Dünnyögte egy sárgás szakállú férfi, aki cinkos pillantást vetett a kocsmárosra. Át akartak verni.

- Talán tud valamit? Az első kör tíz guineát ér.- A kocsma felmorajlott. Tíz giunea egy ilyen helyen igazi kincs volt.

- Csak nem az öreg Betty?- Folytatta a sárga szakállú.- Itt lakik a kocsma mögött.- A kocsmáros hozzátette.

- Igen, valamikor lakott nála egy kislány. De már elköltözött.

Irene arca felderült.

- Ha igazat mond, szép kis summa üti a markukat.- Léptem le az asztalról.- Azonban ha hazudnak...

- Ugyan kisasszony! Jöjjenek, megmutatjuk. Márha ő az a Betty, akit kerestek.- Tápászkodott fel a sárga szakállú is. A szemmel üzentem Sherlocknak, aki szerencsére értette, és észrevétlenül a zsebébe süllyesztett egy söröskorsót.

Kint újra beborított minket a köd. A vendég egy sikátorba kísért minket, amikor viszont hallottuk, ahogy nyílik a kocsmaajtó, a férfi előkapott egy rozsdás pengéjű kést.

- Futás!

Sherlock a söröskorsót a férfi arcának vágta, mire annak a fájdalmas kiáltására a cinkosa is futni kezdett felénk.

- Tűnjünk innen! - Elmenükültünk, felszívódtunk a ködben.

Eleinte véletlenszerűen fordultunk be a sarkokon, majd próbáltunk az ösztöneinkre hallgatni, és a tágasabb utcákon befordulni, ahol a házak se tűntek annyira leamortizáltnak.

Akkor lassítottunk, mikor biztosak voltunk benne, hogy senki nem követ minket. Ekkor nekidőltünk az egyik falnak.

- Milyen hülyék voltunk.- Szólalt meg Sherlock.

- Igen. Három elbizakodott alak.- Tódította Irene.

- Én számítottam rá. Hogy pont az első kocsmában találjuk meg Betty nénit, és pont ott lakjon az épület mögött. A kocsmáros és a vendég ráadásul összejátszottak. Látszott, mikor összenéztek. Ezek az alakok nem megbízhatóak.

- És akkor mire volt jó ez a nagy hűhó?!- Háborodott fel Irene. Megvontam a vállam. Se Lupin, se Irene, de még Sherlock sem tudta ezt soha megérteni. Hogy én néha csak azért cselekszem, mert kíváncsi vagyok a következményekre, a tetteim súlyára, és a lehetőségekre. Szinte kérni se kellett soha, hogy benne legyek valamilyen balhéban, mert bíztam benne, hogy ha balul is sül el, ki tudom húzni a fejem a hurokból.

- Ti jól vagytok?- Kérdeztem. Ők csak bólintottak, aztán megütötte a fülemet egy hang.- Halljátok a csilingelést?

Követtük a hangot a ködben, és hamarosan eljutottunk egy öreg koldusasszonyhoz, aki pénzérméket dobált egy óntányérba.

Amikor látta, hogy közeledünk hozzá, felemelte a fejét, ránk mosolygott majd hablatyolni kezdett.

- Ott az ördög!- Sipította, kitátva fogatlan száját. A köpenyem kapucniját a hátradobva a fejemről guggoltam le elé, úgy követtem az irányt, amit az ujjával mutatott. Egy kivilágított ház ablaka volt a hely. Reszketeg, tejfehér fény szűrődött ki odabentről.

Az öregasszony megragadta a csuklómat, és még lejjebb húzott, így csak pár araszra volt tőlem az arca. Sherlock már mozdult volna, hogy elrántson onnan, de látta, hogy nem rémültem meg, így csak kicsit közelebb lépett.

- Nincs arca!- Kiáltotta- Ördögköpenyt hord, és csúf ördögkalapot! Nincs arca! Csak egy nagy vörös folt van az arca helyén! Ő az ördög!- Nevezhetjük ösztönnek, megérzésnek, vagy hatodik érzéknek, de úgy éreztem, fontos az a ház.

- Oké, azt hiszem megvan a terv.- Fejtettem le magamról az ujjakat, és egyenesedtem fel.- Irene, téged a frász tör ki ettől a helytől, Sherlock, te pedig jobban össze tudod kapcsolni az információkat, ezért szerintem ti menjetek innen, és interjúvoljátok meg Arséne-t, biztos szerzett új híreket. Én addig itt maradok.

- Szó sem lehet róla!- Vágta rá Sherlock.

- Nem tudom megmagyarázni, de ez a hely fontosnak tűnik.- Néztem egy pillanatra a házra, majd a koldusasszonyra. Hármunk közül én tudom magam megvédeni a legjobban. Egyébként itt úgysem fog senki rátámadni egy öreg koldusra, és az unokájára.- Burkolóztam újra a köpenybe, és kicsit görnyedtebb tartást vettem fel.- Nem tudsz meggyőzni, Sherlock.

- De akkor sem hagyhatunk itt!- Tiltakozott Irene.

- De igen. És itt is fogtok hagyni. Sherlock, tudod, milyen családban nevelkedtem. Néhány részeges férfi nem tud legyőzni. Egyébként meg mi okuk lenne belém kötni?- Sherlock hosszan mérlegelt.

- Ha délután négyre nem vagy ott a kávézóban, akkor úgy vesszük hogy bajban vagy, és érted jövünk.- Széles mosoly jelent meg az arcomon, és hálásan megöleltem őket.

- Akkor találkozunk négykor.- Burkolóztam be a köpenyembe, és foglaltam helyet az öregasszony mellett.

A távolból még hallottam, ahogy Irene az ellenvetéseit sorolja a Holmes fiúnak, és leintenek egy bérkocsit.