Egy félhomályos kocsmába húzódtunk be, ahol a két újságírót szemlátomást már jól ismerték, így senki nem tett fel nekünk kérdéseket.

Sietve - és meglehetősen ridegen - bemutatkoztunk.

A két férfi láthatóan nem szokta meg, hozzánk hasonló ifjakat egyenlően kezeljen, az pedig hogy a társaságban két lány is volt, tovább rontotta a helyzetet, ám néhány sör után sokkalta oldottabb lett a hangulatuk.

Természetesen Ophelia Merridew - ról akartunk kérdezni.

- Nos, önök bizonyára már kiküldték az embereiket, hogy összeszedjék az apró információmorzsácskákat.- Kavargattam a teámat.

- Mi azonban nem tudjuk megvárni a következő lapot, hanem most szeretnénk tudni, mire jutottak.- Vette át Sherlock.

A főszerkesztő-helyettes a söröskorsója fölé hajolt.

- És miért akarjátok tudni?

- Nem tartozik a tárgyhoz.- Szögezte le az ifjú Holmes.

- Hallod ezt Enoch? Nem tartozik a tárgyhoz!- Fakadt ki az újságíró, a nyakkendőjét igazgatva.

- Dehát ő a Futó...- Emlékeztette Enoch, miközben a kézfejével letörölte a sörhabot a bajuszáról.

- Terítsük ki a lapjainkat fiam!- Határozta el magát az óriás. - Én nem kérdezem miért érdekel titeket Ophelia Merridew, de mit kapok cserébe?

- Ez inkább a hölgy asztala.- Dőlt hátra a széken Sherlock, rám mutatva. Én felvettem a zsaroláshoz, akarom mondani tárgyaláshoz a kényelmes testhelyzetet, majd ittam egy kortyot.

- Mondjuk továbbra is megtesszük azt, amit eddig is minden héten megtettünk a lapjukért. - Feleltem, körmömmel ritmikusan kopogva az asztalon.- Igen nagy a verseny a lapok között, itt a Feel Streeten.- Mosolyogtam rájuk bűbájosan.

- Te zsarolsz engem, kislány?- Dőlt dühösen előre a széken a főszerkesztő helyettese. Én leplezetlen vigyorral fontam össze az ujjaimat magam előtt.

- Örülök hogy értjük egymást. A Főszerkesztő pedig egészen biztosan nem őrülne, ha a Futó megírná neki, hogy amiatt vesztette el az újság a legjobb rovatát, hogy maguk nem voltak benne egy kis könnyed csevejben.- Folytattam lágyan.- Ráadásul- Forgattam meg unottan a szemem- Csakis önöknek eláruljuk Alberto Santi gyilkosának nevét.

- De hiszen azt már tudjuk!- Törte meg a hirtelen keletkezett feszült csendet Enoch.- Egy betörő a tettes... Valami nyavajás cirkuszi pojáca.- Irene azonnal rávetette magát Lupinra, és nagy nehézségek árán visszaültette a helyére.

Addig az óriás még mindig az ajánlatot fontolgatva némán bámult, én pedig rezzenéstelen arccal, örömmel vettem részt egy farkasszem párbajban. Sherlock is inkább nekünk szentelte a figyelmét.

- Ejnye! - Kiáltotta Enoch, és ezt a szót választottam alkalmas időnek arra, hogy inkább újra hátradőljek a széken. Az emberismeretem és az ösztöneim ugyanis azt súgták, hogy nyert ügyünk van.- Mi rosszat mondtam?

- Vigyázz a szádra! Nagyon vigyázz!- Förmedt rá Lupin.

- Méltóság Arséne, méltóság.- Malmoztam az ujjaimmal a plafont bámulva.

- Ti mind a négyen őrültek vagytok?- Érdeklődött a Globe főszerkesztő-helyettese, mire akaratlanul is kiszakadt belőlem egy apró nevetés.

Sherlockot hidegen hagyta a kis jelenet, inkább újra felvette a beszélgetés fonalát.

- A rejtvényíró társam igazat mond. Megbízható információink vannak a Santi-üggyel kapcsolatban, amik arra engednek következtetni, hogy a dolgok merőben másképp történtek, mint ahogy az újságok írják.

- Ez még rendben is lenne.- Szólt közbe újra Enoch.- De akkor is tény, hogy az a... akarom mondani, az az akrobata börtönben ül, és várja az aszkatófa.

- De hiába várja.- Jelentette ki Lupin sötéten.

Enoch komoran bólintott, majd megvilágosodva fordult Arséne felé.

- Te jól ismered őt ugye?- Úgy látszik végre rájött, hogy az elôtte ülő fiú közelről ismeri Santi állítólagos gyilkosát. - Bocsáss meg, nem kellett volna így beszélnem róla.

- Nincs harag.- Felelte Lupin.

- Akkor hát, megegyeztünk.- Szólt a főszerkesztő-helyettes.- Elmondjuk amit tudunk, cserébe ti is elmondjátok amit tudtok.- Nézett mostmár egyenesen rám, akivel az üzletet köti.

A kezemet nyújtottam az asztal felett.

- És még egy évnyi Futó.- Tette hozzá a helyettes, mielőtt megszorította volna a kezem.

- Áll az alku.

Ezután mind a négyen közelebb húzódtunk, hogy az avatatlan fülek semmit se hallhassanak.

A két férfi elmondta, hogy az Ophelia Merridew egy művészi álnév. Valójában Oliviának hívják, és a város szegény részéről származik. A családja Dél- Franciaországban él, és a múltjából csak két személy tartózkodik itt. Egy öreg nagynéni, akit mindig meglátogat ha itt lép fel, és egy régi barátnő... Bingó. ... akit Hortence-nek hívnak. Remek varrónő, de egyéb még nem derült ki róla.

- Nem valami sok.- Mondta csalódottan Sherlock.

- Pont elég.- Mosolyogtam rájuk, azzal az elégedett mosollyal, ami olyan volt, mint mikor a cápa elkapja a kishalat.

- Eltelik egy hét, és senkit nem fog érdekelni a művésznő.- Jósolta Enoch.- Hacsak váratlanul elő nem kerül valahonnan. Szerencsére Londonban mindig van valami friss, izgalmas dolog, amire rávethetjük magunkat.

- Hát igen.- Ismerte el Irene elgondolkodva.

Megbeszélték az újságírókkal, hogy értesítik őket, amint új információ birtokába jutunk, majd búcsút vettünk tőlük.

- Mondok nektek valamit.- Állt elénk Enoch, mielőtt kiléptünk volna a kocsmából.- A ti rejtvényeket többen olvassák mint az én cikkeimet.- A kezét nyújtotta, ahogy az úriemberek között szokás, majd kezet ráztunk vele.- És erre kiderül hogy... még ott a tojáshéj a feneketeken! Micsoda világ!

A Baker Street-i házak között sétaltunk, a délutáni felhők pedig szokás szerint ott voltak a fejünk fölött.

Kellemes, napfényes utca volt, alacsony házakkal szegélyezve, amiket mosolyogva szemléltem, de semmi érdemlegeset nem találtunk. A 221/B számú ház kapuja előtt álltunk meg tanácskozásra, hogy kitaláljuk, hogyan tovább.

- Már így kívülről is olyan otthonosnak tűnik ez a ház.- Szemléltem a helyet.- Menedék a világ elől.- Fűztem még hozzá elmélázva.

- Jó kis hely.- Értett velem egyet Sherlock.

A részleteket illetően különbözőek voltak az elképzeléseink.

Sherlock úgy gondolta, a féltékenység a kulcs. Szerinte Santi el akarta hagyni a művésznőt, Ophelia pedig bosszúból a spanyoltól kért segítséget, hogy gyilkolja meg a fiatalembert. Ez alapján Sherlock arra jutott, hogy az alvilági helyeket kéne bejárnunk.

Irene azzal az ellenvetéssel élt, hogy Santi mindig felderült, ha látta a művésznőt, nem valószínű, hogy el akarta hagyni, mire Sherlock rögtön közbevágott, hogy talán csak színlelte azt a nagy boldogságot.

- Bizonyos dolgokat nem lehet színlelni!- Emeltem fel leheletnyit a hangom, a fiú pedig sietve elhallgatott.

Végül ott folytattuk, ahol a firkász abbahagyta.

- A Hortence név nem túl gyakori név Londonban.- Jelentette ki Sherlock.- És a szabadműhelyek gyakorlatilag mind a Savile Row-n találhatók. Némi szerencsével rátalálunk a nőre.

- Helyes! - Kiáltott fel lelkesen Lupin.- Induljunk rögtön! Ha csakugyan ő az egyetlen barátnője az énekesnőnek itt Londonban, talán Ophelia kapcsolatba lépett vele.

Míg Sherlock elkérte Irene útikönyvét, amit a kiruccanásra hozott magával, addig én nekidőltem a 221/B lakás ajtófélfájának, onnan szemléltem őket.

Sherlock két felé osztotta az utcát, ahol vizsgálódnunk kellet.

- És te?

- Én ma... nem mehetek.- Felelte zavartan Sherlock, lapos oldalpillantást vetve rám.

- Hogyhogy nem jöhetsz?- Lupin hangjában a düh, és a meglepettség versenyeztek.

- A mamámnak... szüksége van rám, egy... egy megbeszélésen. Ki kell választanunk, melyik iskolába irassanak be az idén.

Sherlock sosem beszélt szívesen a családjáról, később pedig végképp kerültük a témát, mikor Helena elvágta a családi köteléket Apánkkal, és velem, és csatlakozott a Scotland Yard kopóihoz. Velük azóta is enyhén szólva rossz a viszonyom.

- Iskolát kell választanotok?- Hüledezett Lupin.- Apámat lehet hogy felakasztják, te meg az iskolával foglalkozol?

- Nekem sem jó.- Siettem a segítségére.- Az Apám úgy gondolja megromlott az Apa-Lánya viszonyunk, ezért közös programot szervez.

- Nekem pedig magammal kell hoznom Nelson urat, különben bajba kerülök.- Csatlakozott Irene is.

Arséne ránk nézett, az arcáról pedig két dolgot tudtam leolvasni. Egyrészt csalódott, hogy minket ennyire akadályoznak a családjaink, másrészt irigykedik, hogy neki ilyenben nincs része.

Mind a négyen átmeneti életkorban voltunk, a gyerekkor, és a felnőttkor közört.

- Csináljatok amit akartok.- Fújt egyet, és begombolta a kabátját, majd köszönés nélkül, szapora léptekkel távozott. Irene megpróbált utánamenni, míg Sherlock újra felém, és a ház felé fordult.

- Megvan a maga bája.- Simítottam végig a kopogtatón, majd direkt ferdére igazítottam, hogy ne tűnjön annyira rendezettnek. Ez így sokkal jobban illett a helyhez.

- Miért tetszik annyira?- Térképezte fel az arcomat a fiú, aki a világ leghíresebb nyomozója lett.

A számat apró mosolyra húztam, úgy válaszoltam.

- Fogalmam sincs. De végülis, amit, vagy akit igazán szeretünk, arról nem tudjuk megmondani miért szeretjük.- Sétáltam el mellette, majd mikor a sarokról visszanéztem, akkor ő még mindig a házat méregette, akár egy megfejtésre varó rejtvényt.