Aznap este Sherlockkal a Calridge's bejárata előtt várakoztunk Irene-ra.

- Hogy haladsz a hegedüléssel?- Fordultam félig Sherlock felé, aki meglepve nézett vissza rám, a hirtelen kérdés hallatán, de aztán gyorsan rendezte a vonásait.

- Remekül. Igazad volt, a zene segít rendezni a gondolataimat. Te hogy haladsz az énekléssel?

- Már járok hangversenyekre. Egy kissebb csapattal. Rajtam kívül két énekes van, egy fiú és egy lány, illetve néhány zenész. Mind korunkbeliek, de nagyon tehetségesek.

- Szerintem Irene és Lupin is szívesen meghallgatna egyszer titeket. Valamelyik versenyetekre elmehetnénk.

- Az nagyon jó lenne.- Mosolyogtam rá szélesen, majd a nyíló ajtóra néztünk, ami mögül Irene lépett ki, majd néhány perc múlva Lupin is megérkezett.

- Ha elcsípnek minket, mi is dutyiban végezzük, mint az apám.- Suttogta nekünk Lupin a Hotel Albion negyedik emeletén.

- Ha elcsípnek.- Válaszoltam cinkos mosollyal.

Hogy jutottunk be a hotelbe? Nos, a barátunk, aki évekkek kédőbb a leghíresebb nyomozó lett széles e világon, sosem rendelkezett szilárd erkölcsi elvekkel. Nála a valóság sosem ,,helyes" és ,,helytelen" volt, hanem ,,lehetséges" és ,,lehetetlen".

Így aztán nem esett nehezére reggel kilopni a szolgáló zsebéből a minden zárat nyitó kulcsot. Másnap reggel azonban a lány rá fog jönni a tárgy hiányára, így még ma este kellett cselekednünk.

Santi ajtaja elé a Scotland Yard őrt állított, azonban a Maestro Barzini és Duvel ajtaját egyenlőre nem őrizték.

Mivel a francia volt az első számú gyanúsított, így az ő szobájának ajtaja előtt kezdtünk tanácskozni. A szoba üresen állt, mivel az emberünk éppen vacsorázott, így könnyű dolgunk volt.

A lopott kulcs könnyedén elfordult a zárban, mi pedig besurrantunk a sötét szobába, a villany felkapcsolása után pedig láttunk is.

Iszonyatos rendetlenség volt. A bőrönd tárva- nyitva, a ruhák szanaszét, de legalább a szekrény ajtaja csukva volt.

Egy sebtében felfüggesztett ruhaszárító kötélen néhány tintától még nedvesen csillogó kottalap volt. Akaratlanul is megálltam a kutatásban, és halkan dúdolva néztem végig pár sort, de nem volt valami nagy zenemű.

Ami a többi tárgyat illeti, főleg ruhák, néhány csokornyakkendő, és egy ezüst tubákosszelence.

- No nézd csak! Úgy látom Duvel barátunknak van mit a tejbe aprítania!- Kiáltott fel Lupin, egy könyvnek álcazott ladikót tartva maga előtt, amiben tömérdek összecsavart bankjegyköteg volt.

Irene kivette a dobozt a barátunk kezéből, és visszatette a helyére.

- Nem tudom pontosan mit keresünk.- Mondta.- De egészen biztosan nem ezt a pénzt.

- Valami kapcsolatot keresünk.- Turkáltam a ruhákkal teleszórt bőröndben.- Hogy lehet egy ember ilyen rendetlen? Olyat keresünk, ami összeköti Duvelt Théophraste-val, Brightonnal, vagy a betörést megrendelő spanyollal. Komolyan, mintha egy tornádó söpört volna itt végig!

- Vagy mondjuk egy jádekőből faragott szobrocskát.- Vetette fel Irene.

- Pontosan.- Erősítette meg Lupin.

Egy jó negyedórát kutattunk, mikor az egészen eddig őrködő Sherlock sebes léptekkel befutott a szobába.

- Siessetek! Jön Duvel!

- Menjünk innen!- Indult Irene az ajtó felé, de ott beleütközött Sherlockba.

- Erre már nincs idő! Az a fickó valósággal futva közeledik! Ha kitesszük a lábunkat a szobából, egyenesen beleütközünk!- Sherlock az ablak felé pillantott.

- Nem mászom ki!- Közölte határozottan Irene.

- Akkor itt bújunk el!- Oltottam le a villanyt. Lupin és Irene az ágy alá bújt el, engem pedig Sherlock rántott be a szekrénybe. A sötétben vártunk, szaporán lélegezve. Sherlock egyik keze még mindig az enyémre kulcsolódott, míg a másikkal a derekamnál fogva szorított magához.

A kabátok között, a kulcslyukon át beszűrődött a fény, ami azt jelentette, hogy Duvel megérkezett, és felkapcsolta a villanyt. A szekrény két ajtaja között lévő résen láttuk, hogy a francia becsörtet a szobába, és mint egy őrült, mindent felforgat. Magán kívül volt dühében. Felrúgta a bőröndöt, széthajigálta a ruháit, és közben harsányan káromkodott franciául. Végül, mikor a polcon megtalálta a könyvnek álcázott dobozt, elhallgatott. Indulatosan kiszedte belőle a pénzt, majd a dobozt pedig ledobta a földre. Lekapcsolta a villanyt, és elhagyta a szobát. Tízig számoltunk, mire levegőt mertünk venni.

Megkönnyebülten felsóhajtottam, majd mikor kinyitottam volna a szekrényt, Sherlock gyorsan visszahúzott, az ajkait pedig az enyémre tapasztotta. Ott álltunk a sötétben, míg Lupin kintről meg nem szólalt, hogy jöjjünk, különben elveszítjük Duvelt.

Soha nem beszéltünk erről.
Sem aznap, mikor még mind kissé zavarodottan és kábultan futottunk London sötét utcáin, sem később.

Macskaügyességgel cikáztunk a városban, egyre mocskosabb, és veszedelmesebb utcákon kanyarogva, ahol már sem gázlámpák, sem kocsik nem voltak, csupán koldusok, sikátorok, és orrfacsaró bűz. Ez már veszélyes helynek számított, de ez láthatóan csak Irene-t rázta meg. Egyikünk sem szólalt meg, olyan volt, mintha mindannyian kissé elmerültünk volna a gondolatainkban.

Mikor viszont megláttam a kopott táblát, ami azt hirdette, hogy bizony a St. Giles negyedben vagyunk, akkor furcsa, rossz érzés kapott el. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy egy spanyol ,,barátunk" mesélte, hogy számos üzlet van itt, ami az ő tulajdonában áll. Kaszinók, kocsmák, és egyéb alvilági mulató helyek.

Sherlock is pont egy ilyen hely sarkán állt meg. Az ismerősünk saját védjegye, egy joker kártyalap volt rányomva egy plakátra, amit megvilágított az egyik utcai lámpa.

- Azon a kapun ment be.

Az említett kapu előtt tűz lobogott, ami a két őr arcára ijesztő fényt vetett.

- Nem hinném, hogy az megy be ide, aki csak akar.- Mondta ki Lupin azt, amire mindannyian gondoltunk.

- Én csak három olyan dologról tudok, amit más negyedekben hiába keresne.- Poroltam le a szoknyámat.- És szerencsénkre azt is tudom, ki a tulaj.- Még azelőtt elindultam, hogy visszatarthattak volna.

Az utcák néma csendjének hála, az őrök hamar meghallották a cipőm sarkának ritmikus koppanásait, és a beszélgetést abbahagyva várták, hogy elég közel érjek hozzájuk. A másik előnye a néma területnek az volt, hogy mivel mi spanyolok lelkesen, és viszonylag hangosan beszéljük a saját nyelvünket, ezért bár mindent hallottak, de elég keveset értettek a mondanivalóból, mikor átváltottam az anyanyelvemre.

- Jó estét! Szeretnék bemenni. - Álltam meg előttük határozottan. A két őr kissé zavarodottan, de rendíthetetlenül állt előttem tovabbra is.

- Nem valók az ilyen helyek efféle kislányoknak.- Szólalt meg az egyik, kissé törve az angolt.

- Ismerem a tulajt. - Mondtam továbbra is nyugodtan.

- Na, ezt már gyakrabban halljuk.- Röhögött a másik őr.

- Rodrigo Esteban, avagy a Madridi Mészáros. 45 éves, keresztapa, két fia van, David, és Ramon. A felesége Andrea Esteban, leánykori nevén Andrea Vidal. Bemehetnék végre?- Fontam össze magam előtt a karomat. A két melák döbbenten állt néhány másodpercre, majd félreálltak.

- Gracias.- Sétáltam be az épületbe, majd körülnéztem bent. Egy jó húsz perc múlva távoztam, majd miután az őrök udvariasan meghajoltak egy kissé, én pedig biccentettem feléjük, fellégezve mentem vissza az épület takarásába a barátaimhoz.

- Mit láttál?- Kérdezték izgatottan.

- Közönséges kártyabarlang. Duvel rulettezik. Semmi köze az emberünkhöz.

Meg kell várnunk, hogy mit mond az ügyvéd.