Hosszúra nyúlt a csend. Arsène, Irene, Billy és én kérdő pillantásokat váltottunk.

Láttuk, hogy Sherlock szemében lázas csillogás ül. A nyomozó egyik kezét a halántékához emelte, míg a másikkal az asztalon dobolt Venus szobájában.

- Ez mindent megmagyaráz.- Suttogta a nő, majd felpattant, és a kezemet megragadva lerohant a pincébe. Útközben Sherlock a kezébe nyomott egy gyertyát.

- Mila, mondd el még egyszer, milyen öltözék volt Ormerodon, amikor utoljára láttad - szólalt meg hirtelen a spanyol hölgy.

Alig volt időm, hogy felfogjam a szavait, máris felcsattant:

- Mila, hozzád beszélek! Milyen ruhában volt Ormerod, amikor láttad, hogy lóhalálában távozik a fogadóból?

Tudtam, hogy teljesen fölösleges lenne megkérdezni tőle, miért érdekli ez a részlet, ezért a lényegre tértem, és elkezdtem sorolni:

- Szóval... teljesen be volt bugyolálva. Kabátban volt, az arca előtt sál, a kalapja a szemébe húzva.

- Láttad az arcát?

- Hát, szóval... nem.

- Mondott valamit?

- Megjegyeztem, hogy elkezdett esni a hó, mire ő motyogott valamit válaszképpen.

Nagyon meg volt fázva.

- Náthás hangja volt? Nazális? Rekedt? Volt benne valami furcsa?

Próbáltam visszaemlékezni, de nem találtam semmi különösebben árulkodó jelet.

- Olyan... mélyről jött - állapítottam meg.

Venus háromszor bólintott a gondolataiba merülve, majd megkérdezte:

- Tehát lehetett valaki más is, aki Ormerod ruháját viselte?

- Hát... nem is tudom... Talán igen, de olyan valaki, aki nagyjából ugyanolyan magas és hasonló alkatú.

Venus tovább motyogott magában, és az ujjaival hadonászott a levegőben, mintha a birtokában lévő tényeket a nyomok csillagképévé próbálná összerakni.

- Gyorsan kell cselekednünk... mindannyiunknak - kiáltotta ellentmondást nem tűrően, egyik kezét felemelve.

- Tőlem igazán nem idegen a gyorsaság - felelte Arsène vigyorogva -, de mi lenne, ha beavatnál minket, hogy mi jár a fejedben?

Sherlock felhorkant, mintha minden rendkívül világos lenne, csak éppen mi túl lusták vagy ostobák lennénk ahhoz, hogy ezt felismerjük. Ő valószínűleg eljutott odáig, mint Venus.

- Emlékeztek, amikor azt mondtam, hogy valódi smaragd lehet az üvegcserepek között? Nos, most azt hiszem, egy egész nyakláncra való drágakő van a kezünkben, de nem szabad hagynunk, hogy kicsússzanak az ujjaink közül, és ehhez mindnyájotok segítségére szükségem van.

- Rendben - sóhajtott fel Arsène, és látványosan leengedte a karját.

- Csapatokra kell oszlanunk. Mila! Gutsby!

- Parancs! - kiáltott fel Billy, és vigyázzba vágta magát. Én is meglepődtem, amikor a nevemet hallottam.

- Ti ketten azonnal menjetek Mrs. Witkinhez!

Ez az „azonnal" sajnos nem vette számításba a havat, amely teljesen belepte Mayfieldet. De Sherlock a fogadó összes vendégét meggyőzte, hogy nem lenne helyénvaló két fiatalt bezárni egy olyan helyre, ahol nemrég bűntény történt, különösen karácsonykor. Mrs. Dibley előkerített két pár régi hótalpat, mialatt Sherlock, Arsène és Mr. Liverton az ajtó előtt lapátolták a havat Craigmore százados figyelő tekintetétől kísérve, aki sajnálkozva közölte, hogy gyengesége miatt nem tud segíteni.

Miután befejeződött a lapátolás, Billy és én, mint két sarkkutató, a lábunkra csatoltuk a hótalpakat, és a társaság lelkes biztatása közepette nekiindultunk.

- Kellemes napot, szegény gyermekeim! - kiáltott fel Mrs. Dibley, és egy hímzett zsebkendővel megtörölte a szeme sarkát.

Amikor megfordultam, hogy búcsúzóul még egyszer intsek neki és a többieknek, észrevettem, hogy Sherlock és Arsène kissé félrehúzódva, lapátjára támaszkodva tárgyal valamit.

Sherlock bizonyára a következő lépését készítette elő, amelyről Venus a pincében nem beszélt.

Egy darabig nem hallatszott más, csak a lépteink alatt ropogó hó hangja.

- Hé, várj csak! - kiáltott fel hirtelen Billy, és megállt. - A nagy izgalomban meg sem kérdeztük, hol van Witkinék háza.

- Ne aggódj emiatt - feleltem, és megpróbáltam olyan arcot vágni, amilyet Sherlock Holmes szokott. - Nincs rá szükség: ő maga mondta, hogy egy Hornblow nevű pék boltja mellett lakik. Ez pedig csakis a falu főutcáján lehet.

Az igazság az, hogy ez a részlet csak ekkor jutott eszembe, de olyan elismerő pillantást tudtam vele kiváltani Billyből, amely nagy megelégedésemre szolgált.

Hótalpainkkal trappolva egyre közeledtünk Mayfield főutcájához.

- De ez a szegény Shapton milyen balszerencsés volt - sóhajtott fel hirtelen Billy. - Ha belegondolsz, hogy igazából Monte-Carlóba akart menni... Talán még mindig élne, és ebben a pillanatban is a kaszinóban játszana.

Megvontam a vállam.

- Vagy nem. Lehet, hogy tényleg az álgrófnő a tettes, és Monte-Carlóban ugyanígy megölte volna.

- Ez igaz - értett egyet Billy. - Persze, nem volt rokonszenves ember, de szörnyű arra gondolni, hogy megölték. És ráadásul pont karácsonykor... Mintha még az ünnepeken sem lehetnénk biztosak abban, hogy lehetséges a boldogság.

Elgondolkodva bólintottam.

- Hogy lehet annyira gyűlölni valakit, hogy képes legyél hidegvérrel megölni? - tűnődött Billy, a gondolataim pedig éppen abba az irányba indultak, amelytől igyekeztem távol tartani őket.

Ösztönösen a szívemre szorítottam a kezem, oda, ahol a titokzatos névtelen leveleket őriztem a zsebemben.

- Az nem így történt - mondta Billy, amikor észrevette a mozdulatot.

- De mi van, ha...

- Mi van, ha Sherlock hidegvérű gyilkos? Nem, nem hiszem. Az az ember egész életében a bűnözőket üldözte. Különben is, szereti Adler asszonyt.

- Pont ez az! Mi van, ha szerelmes volt belé?

- Persze! És ezt mi mással tudná bizonyítani, mint azzal, hogy megöli a férjét? - viccelődött Gutsby, és rám sandított. - Akkoriban épp nagyon is dühös volt rá. Ráadásul ő Venusba volt szerelmes. Komolyan, Mila, hagyd ezt abba, ne gyötörd magad. Jó sok idő eltelt már, és nem jött újabb levél. Beszélned kell Irene-nal és Sherlockkal.

- Megőrültél? És ha mindez igaz? Ha... - Dühösen fújtattam és hadonásztam. - Nem is tudom... Ha Godfrey Norton szörnyű ember volt? Ha Sherlock azért... tette el láb alól, hogy ne bántsa Irene-t?

- Nem gondolod, hogy a világ egyik legkiválóbb elméje kifinomultabb módszert is talált volna, hogy megakadályozza ebben?

- Jogos, Mr. Gutsby. Jogos - ismertem be.

- Meglátod, a megoldás egyszerűbb, mint gondolnád - mondta mosolyogva.

Egy dologban igaza volt: tudtam, hogy abba kell hagynom ezt az önkínzást.

Mindenképpen ki akartam deríteni az igazságot Godfrey Norton rejtélyes megölésével kapcsolatban. De most Shaptonra kellett koncentrálnom. Billyvel feladatunk volt.

- Mi van, ha Maude Witkin nincs itthon? - kiáltottam fel hirtelen.

- Hová ment volna ebben a nagy hóban? - kérdezett vissza Billy, és körbemutatott a vidéken.

Már majdnem elértük a falu határát, és úgy tűnt, senki sem mozdul ki a házából.

A kéményekből vidáman gomolygott a füst, és mindenféle ételek kellemes illata lengte be az utcákat.

Elpirultam, amikor kordult egyet a gyomrom. Billy rám mosolygott.

- Nem is reggeliztünk! - mondta, miközben a hasát masszírozta. De a következő pillanatban felderült az arca, és a kabátja zsebébe nyúlt. Egy kis papírzacskót húzott elő, amelyben két cukorban megforgatott, gömbölyű gyümölcszselé rejtőzött.

- Nézd, szerencsénk van, mindenkinek jut egy - kuncogott. - Ma sem fogunk éhen halni!

Rámosolyogtam, belenyúltam a zacskóba, és kivettem az egyik gömböt. A számba tettem, és azonnal megéreztem a gyümölcsös, enyhén savanykás ízt, a cukorszemcsék pedig olvadni kezdtek a nyelvemen. Furcsa eufória lett úrrá rajtam. Talán a cukor hatott így az agyamra. Vagy talán az a tény, hogy ott voltam Billyvel, megosztoztunk az édességen, és együtt vágtunk bele ebbe a kalandba.

- Nézd, ott a pék cégére! - kiáltottam fel, mintha emiatt terült volna szét olyan széles mosoly az arcomon.

Amilyen gyorsan csak a hótalpak engedték, a pékség felé indultam, és közvetlenül mellette találtam egy magyalkoszorúval és aranyszalagokkal díszített, vidám, piros ajtót, rajta sárgaréz táblával, amelyen a Witkin név állt.

- Ez lesz az - mondta Billy, én pedig bekopogtam.

Maude Witkin nyitott ajtót bíborvörös bársonyruhában, és nagy érdeklődéssel mért végig minket.

- Várjunk csak. Én ismerlek titeket... Marjorie barátnőm ifjú vendégei vagytok, ugye?

- Nos, Mrs. Witkin, van egy meglehetősen furcsa kérésünk... - kezdtem kissé zavartan.

- Milyen csodálatos! - kiáltott fel a nő. - Gyertek be, gyertek be! Tegyétek le a hótalpakat itt, az előszobában.

- Elnézést a zavarásért - mondta Billy udvariasan.

- Dehogy zavartok! Mit is kezdhetnék ebben a hó alá temetett, unalmas faluban? Ti vagytok az én karácsonyi ajándékom!

Mrs. Witkin bekísért minket a nappaliba, ahol a férje egy óriási karácsonyfa mellett üldögélve újságot olvasott, és felkiáltott:

- Elwyn, drágám, nézd, ki van itt! Mila és Billy! - újságolta boldogan. - Képzeld, a Mila a Ludmila becézése, milyen csodás név! Olyan egzotikus...

Mr. Witkin angyali mosollyal nézett fel az újságból.

- Kedves gyerekek, örülök, hogy eljöttetek hozzánk, de... biztos, hogy a feleségemmel akarjátok tölteni ezt a délelőttöt? Úgy értem, engem gúzsban tart a házasság szent köteléke, de ti...

- Jaj, hagyd már abba - kuncogott Mrs. Witkin asszony, és csókot nyomott a homlokára. - Nélkülem szörnyen unatkoznál! De az unalomról jut eszembe, mi szél hozott ide titeket karácsony reggelén, hogy megmentsetek egy szegény házaspárt, akik egy Isten háta mögötti faluban ragadtak?

- Nos, volna egy kérésünk önhöz, Mrs. Witkin - mondtam, de ebben a pillanatban a reggelizőasztalra tévedt a pillantásom, amelyen egy tányér gyömbéres keksz volt és egy tál mandarin. Az étel láttán ismét megkordult a gyomrom. Zavartan elpirultam.

- Kedvesem, ti nem reggeliztetek? - kiáltott fel Maude döbbenten.

- Dehogynem - hazudott elegánsan Billy -, csak hát miután ilyen hosszú sétát tettünk a hóban...

- Máris intézkedünk - mondta Witkin úr, és felállt a karosszékéből.

A feleségével eltűntek a konyhában, majd két pohár tejjel, és két, keksszel és mandarinnal megrakott tányérral tértek vissza.

- Gyertek, üljetek le, és egyetek valamit - biztatott minket Maude.

Nem kellett kétszer mondania, csak azon igyekeztünk, hogy ne vessük rá magunkat túl mohón a rögtönzött reggelire.

- Hát, ebben a korban bőséges táplálékra van szüksége az embernek! - kiáltott fel Maude. - Nem úgy, mint neked, Elwyn. Te egészen más korban vagy, és kezdesz pocakot ereszteni...

- Biztosan a házasélet örömei miatt kezdek kikerekedni - viccelődött a férje. - Különben is, szükségem van energiára, hogy lépést tudjak tartani a te bolondos ötleteiddel.

- Valld be, hogy ha én nem lennék, a karosszékben találnának rá a mumifikálódott testedre, amelyet beleptek a pókhálók.

Azon kaptam magam, hogy két keksz között belőlem is kitört a kuncogás.

Szimpatikus volt ez a pár, úgy láttam, nagyon ragaszkodnak egymáshoz, és kétségkívül jól megvannak együtt, még akkor is, ha szívesen ugratják egymást.

- Szóval, miben segíthetünk? - kérdezte Maude, amikor befejeztük a reggelit.

- Hát... Ha lehetséges... szeretnénk megnézni a filmes magazinjait - mondtam, és igyekeztem leküzdeni a zavaromat.

Maude szeme felcsillant.

- Nahát, ti tényleg igazi karácsonyi meglepetés vagytok! Hallod ezt, Elwyn? Végre valaki, aki ugyanúgy értékeli a hetedik művészetet, mint én. Gyertek, gyertek, máris odavezetlek titeket.

- Persze, az én dolgozószobámba - jegyezte meg Elwyn csípősen.

És valóban, Witkin úr dolgozószobája igen különös látványt nyújtott. Az egyik fele komoly könyvekkel volt tele, melyek között egy enciklopédiát, egy botanikai értekezést és egy négykötetes, díszes kötésű Bibliát is felfedeztem. A kis íróasztal túloldalán viszont olyan magazinok foglalták el a polcokat, mint a Fame és a Silver Screen, címlapjukon híres filmsztárok, köztük Mary Pickford és Douglas Fairbanks képeivel.

Maude a perzsaszőnyegre mutatott, és azt mondta:

- Ha nem bánjátok, én inkább ide ülök, így jól szét tudom teríteni őket, hogy az összes képet megcsodálhassuk.

- Ez igazán jó ötlet - helyeselt Billy.

A következő néhány órát azzal töltöttük, hogy a szőnyegen ülve lapozgattuk a magazinokat.

- Ha elmondjátok, mit kerestek, talán többet tudok segíteni - mondta egy idő után Maude.

- Nem befolyásolhatjuk a véleményét - feleltem. Sherlock ezt egyértelműen előírta. - Valami olyat kell találnunk, ami... meglep minket.

Amikor eljött az ebéd ideje, Elwyn azt javasolta, hogy rendezzünk egy jó kis karácsonyi pikniket, ott a szőnyegen. Maude segítségével készített egy tál sülthúsos-mustáros szendvicset, amelyet savanyúsággal és pirítósra ültetett buggyantott tojással tálaltak fel.

Billyvel óvatosan átpakoltuk az asztalra a magazinokat, ügyelve arra, hogy szétválasszuk a már átnézetteket az átlapozásra váróktól, aztán nekiláttunk a rögtönzött ebédnek. A szendvicsek olyan finomak voltak, hogy evés közben ezer bókkal halmoztam el a házigazdákat.

Elwyn szerénykedett, de Maude elmesélte, hogy a férje fiatalkorában hajószakács volt. Egy hajóúton ismerkedtek meg. Azután letelepedtek, és házat vettek, hogy gondoskodni tudjanak Elwyn idős édesanyjáról. És miután ő eltávozott, úgy döntöttek, hogy most már itt maradnak.

- Még akkor is, ha Maude alig várja, hogy elmehessen...

- De csak akkor, ha velem jössz.

- Csak ha magammal vihetem a fotelomat, a dolgozószobámat, a könyvespolcomat...

Mindketten nevetésben törtek ki, és Billyvel mi is csatlakoztunk hozzájuk.

- Remélem, nem veszik bizalmaskodásnak, de... önök igazán csodálatos párt alkotnak - mondtam, mert egészen lenyűgözött a köztük lévő vonzalom.

Maude elmosolyodott, és rám nézett, majd Billyre, aztán ismét rám.

- Ki tudja, talán a te életedben is van valaki, aki a sarkon túl vár rád, vagy akár közelebb is...

Billy teljes közönyt tanúsított, mintha meg sem hallotta volna, én azonban fülig vörösödtem.

- Folytatnunk kell a keresést, hogy megtaláljuk... amit keresünk! - kiáltottam fel, és felpattantam.

- Várj, legalább a lussekatter-t, a tipikus svéd karácsonyi süteményt kóstoljátok meg - állított meg Elwyn. - Egy malmői tengerész receptje szerint készítem, akit sok évvel ezelőtt ismertem meg.

Én időközben már odamentem az átlapozásra váró magazinokhoz, de ekkor sietve hátrafordultam, és azt mondtam:

- Köszönöm, nagyon szívesen megkóstolnám.

Ám miközben megfordultam, a könyökömmel lesodortam az asztalról az újságkupacot.

- Elnézést! - kiáltottam fel, de hiába próbáltam elhárítani a katasztrófát.

- Ne aggódj - nyugtatott meg Maude, miközben a segítségemre sietett -, nagyon erős papírból készültek, nem szakadnak el egykönnyen.

Megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy igaza volt, és kisimítottam néhány lapot, amelyek az esés során összegyűrődtek, nehogy szamárfül maradjon rajtuk. És így láttam meg egy fényképet, amely egészen megdöbbentett.

- Mi az? - kérdezte Maude.

Megmutattam a képet Billynek, aki komoran bólintott.

Maude is megnézte, és felkiáltott:

- Nahát, most már tudom, kire emlékeztetett az a vendég a fogadóból, az ezredes vagy marsall vagy kicsoda...

- Százados - javítottam ki. A fényképen látható férfit Albert Fenwicknek hívták, tudtam meg a képaláírásból, és úgy nézett ki, mint Craigmore fiatalabb változata.

- Tudom már, hol láttam ezt az arcot - mondta Maude elégedetten. - Nagyjából ugyanolyan korúak is lehetnek. Albert Fenwick, hát persze. Kétségkívül nem sztár, de mégiscsak jó színész. Kisebb filmszerepei voltak... De elég sokat dolgozott. Jóképű férfi volt, míg egy kalandfilm forgatásán balesetet nem szenvedett. Megmaradt a sebhely az arcán, és úgy döntött, hogy visszavonul...

Billy és én tágra nyílt szemmel bámultunk egymásra.

Kisvártatva Maude ránk nézett, és azt suttogta:

- A sebhely! Ó, szentséges ég... Az az ember nem úgy néz ki, mint Albert Fenwick. Az az ember Albert Fenwick!

Sherlock pontosan ezt állította: a százados valójában színész.

Maude megrázta Elwyn vállát:

- Hallottad ezt? Mint a moziban!

- És most, hogy az én szenvedélyes természetű feleségemet sikerült a rejtélyek hálójába keríteni, elárulnátok végre, mi folyik itt? - kérdezte Elwyn a homlokát ráncolva.

Billy és én egymásra néztünk, egyetértően bólintottunk, és mindent elmeséltünk, az érkezésünktől kezdve Shapton meggyilkolásán át a nyomozás megkezdéséig.

- De hát miért nem mondtátok el? Ez szörnyű! - kiáltott fel Maude. - Szegény gyerekek, mit kellett átélnetek...

- Féltünk, hogy elrontjuk a karácsonyukat - mentegetőztem.

- És nem is voltunk biztosak benne, hogy megtaláljuk, amire Mr. Holmesnak szüksége van... - tette hozzá Billy.

- Még hogy elrontani! Ez egy felejthetetlen karácsony! Gyerünk! Azonnal vissza kell mennünk a fogadóba! - kiáltotta Maude, és átszellemült tekintettel, drámaian az ég felé mutatott.

- Vissza kell mennünk? - ismételte meg Elwyn. - Úgy látszik, kihagy az agyad, kedvesem; eddig jól meg tudtad különböztetni a többes szám első személyt a többes szám második személytől...

- De nem ülhetünk itt tétlenül, elvégre Marjorie a barátnőm...

- Nem gondolod, hogy ami a Fehér Lóban történik, az nem a te dolgod?

- És akkor mi az én dolgom? Álljak az ablakban, és számolgassam a hópelyheket?

- Tulajdonképpen már nem havazik. Most esik az eső, és az előrejelzés szerint gyorsan emelkedik a hőmérséklet...

- Ezt örömmel hallom, viszlát! - zárta le a vitát Maude, és emelt fővel, peckes léptekkel elhagyta a szobát. Aztán hátrafordult, és megkérdezte tőlünk: - Nos? Velem jöttök?

Billy és én Elwynre néztünk, aki vállat vont, elmosolyodott, és intett, hogy kövessük a feleségét.

- Elvihetjük ezt? - kérdeztem a magazinra mutatva.

- Persze, add csak ide, beteszem a táskámba - felelte Maude, miközben felvette a kabátját.

- És... van itt még egy fontos dolog... - mondtam az ajkamat harapdálva.

- Mondd csak, kedvesem.

- Megkérhetném, hogy ne beszéljen arról, amit a magazinban találtunk?

- Persze! Minden jó történetben vannak fordulatok, amelyeknek pont a megfelelő pillanatban kell bekövetkezniük. Sem egy perccel előbb, sem egy perccel később.

A mozi az élet nagy tanítómestere!

A házból kilépve megállapítottuk, hogy Elwynnek igaza volt: jóval enyhébbre fordult az idő, a havazást meglehetősen heves eső váltotta fel, amely kezdte elmosni a hótakarót.

Maude ellátott minket esernyővel, mi pedig a hónunk alá vágtuk a hótalpainkat.

- Még hogy maradjak itthon, amikor igazi bűntény történt a Fehér Lóban! - fortyogott Maude. - Természetesen csak azért jövök, hogy megvigasztaljam Marjorie barátnőmet - tette hozzá jótékony arckifejezéssel.

Bár a gesztusa inkább kíváncsiságból, mint önzetlenségből fakadt, a fogadóba érve azonnal szaladt, hogy megölelje Mrs. Dibleyt, aki elveszett tekintettel bolyongott szobáról szobára.

- Te jó ég - jegyezte meg Maude -, úgy festesz, mint aki kísértetet látott!

Mrs. Dibley rémült arcáról azt lehetett leolvasni, hogy bizonyos értelemben így is történt.

Billy és én elkértük Maude-tól az értékes magazint, otthagytuk a két barátnőt, és megkerestük a többieket.

Venus elénk jött a szalonba.

- Megtaláltátok a bizonyítékot? - kérdezte.

Megmutattam neki Albert Fenwick fényképét, Venus pedig diadalmasan pillantott rá, és felkiáltott:

- Ez az én igazi karácsonyi ajándékom!