Már épp megcéloztam kellemes kis helyemet a kandalló mellett, amikor olyan hirtelen szólalt meg a fogadó csengője, hogy összerezzentem.

Holmes és én egyszerre fordultunk hátra, és a bejárati ajtó üvegén keresztül egy nőt pillantottunk meg, akinek hihetetlenül dús, nem éppen természetes vörös sörényén világoskék kalapka ült.

- Marjorie! - trillázott a nő.

- Maude! - kiáltott fel a fogadósnő, és kiviharzott a konyhából.

Kinyitotta az ajtót, és a furcsa vendég belépett, magával rángatva egy apró termetű férfit, aki levette a kalapját, amely alól kivillant fényes, kopasz feje.

- Jó estét mindenkinek! - trillázott ismét a nő, amikor meglátott minket félúton az előtér és a szalon között, és kesztyűs ujjait kézcsókra nyújtotta Sherlocknak.

Sherlock megtette, amit elvártak tőle, azután bemutatkozott.

- Sherlock Holmes?! Mint a nyomozó?! - kiáltott fel a nő, és nagy, sötét szeme tágra nyílt.

- Így van. De én csupán a névrokona vagyok - felelte sietve Sherlock.

- Ó... - Maude nem tudta leplezni a csalódottságát. - Kár. Imádtam a Broadway-darab alapján készült filmet! Mármint azt, amelyik az igazi Sherlock Holmesról szól - mondta, azután felém fordult.

- És te, kicsikém, ki vagy?

- Mila, Mr. Holmes unokahúga - rögtönöztem. - Mármint nem az igazié - tettem hozzá, majd mosolyogva néztem a „bácsikámra", aki egy kacsintással válaszolt.

- Maude Witkin - közölte a nevét a hölgy színpadias meghajlással. - Ő pedig a
férjem, Elwyn.

- Nagyon övendek - mondta a férfi a kalapját szorongatva.

- Maude, drágám, mit keresel itt a hóesés kellős közepén? - kérdezte Mrs. Dibley
értetlenül.

- Pont ezért gondoltam, hogy teszünk egy kis kirándulást, mielőtt betemet minket a hó. És ezen azt értem, hogy még annál is jobban el leszünk zárva a világtól, mint ahogy most vagyunk ezen az Isten háta mögötti helyen - felelte drámai hangnemben Maude Witkin.

- De hiszen karácsony van! - mondta erre Mrs. Dibley. - Mi lehetne szebb, mint a jó melegben ünnepelni, miközben kint hullik a hó?

- Ó, megmondom én: Londonban lenni egy klubban, táncolni, és koktélokat
kortyolgatni!

- Ilyesmivel nem tudok szolgálni, de talán egy kis tea vagy puncs...

- Á, köszönöm, de jobb, ha megint bezárkózunk a katakombánkba, ezt meg
sürgősen elfelejtjük. Csak beugrottam, hogy boldog karácsonyt kívánjak, de most már ideje hazamennünk, mielőtt az az utálatos Mr. Hornblow nekiáll havat lapátolni a járdán a nyomorult péksége előtt, és szokás szerint a mi ajtónk elé dobálja az összeset. Ó... majdnem elfelejtettem a legfontosabbat!

Maude Witkin egy üveget húzott elő a táskájából, amelyben valami rikító
narancssárga pép volt.

- Ez egy csodás mangódzsem, amit pirítósra lehet kenni a szokásos unalmas narancslekvár helyett.

- Mi a baj a narancslekvárral? - kérdezte mosolyogva Mrs. Dibley. - Én szeretem.

- Igen, de ez a csoda egyenesen a londoni Fortnum & Mason áruházból származik! Nagyon előkelő, nem? - Maude Witkin rám nézett, mint aki cinkostársat keres, én pedig sietve bólintottam.

- Elnézést... zavarok? - szólalt meg Craigmore százados, aki tétován lépett ki a szalonból.

Mrs. Dibley sietve üdvözölte.

- Egyáltalán nem. Csak meglátogattak kedves barátaim, Witkinék. Épp boldog karácsonyt kívánunk egymásnak, és fecsegünk egy kicsit, semmi több.

- Nos, ebben az esetben... - sóhajtott a százados, és a mellényén éktelenkedő foltra mutatott. - Támadt egy kis gondom az egyik kitűnő likőrös pralinéjukkal... Azt akartam megkérdezni, van-e valamijük, amivel kivehetném ezt a foltot.

- Természetesen. Elég egy kis víz és néhány csepp ammónia - vágta rá a fogadósnő.

- Ha ideadja a mellényét, egy pillanat alatt rendbe hozom.

Észrevettem, hogy amióta Craigmore százados csatlakozott hozzánk, Maude Witkin le sem vette róla a szemét.

- Nem ismerjük egymást valahonnan? - kérdezte, mit sem törődve a folt okozta
problémával. - Ismerősnek tűnik az arca...

A kapitány tágra nyílt szemmel meredt rá, köhintett egyet, majd így válaszolt:

- Hm... Szóval... Én... nem hiszem, hogy volt szerencsém találkozni önnel,
asszonyom.

Mr. Witkin halkan felnevetett.

- Te majdnem mindenkit ismersz, drágám, de fogadd el, hogy léteznek olyan emberek, akik nem tartoznak a baráti körödbe, mint például ez a szerencsés úr!

Craigmore százados harsányan elnevette magát, mint aki a zavarát próbálja
palástolni. Nyilvánvalóan nem számított rá, hogy ennyi ember veszi majd körül.

Esetlenül legyintett, és azt mondta:

- Végül is azt hiszem, ez az ostoba folt még várhat. - Ezután egy meghajlás kíséretében sietve elbúcsúzott, és láttuk, hogy visszavonul a szobájába.

- Kedves Maude, elijesztetted a túláradó egyéniségeddel - jegyezte meg Mr. Witkin kuncogva.

- Ne hallgassanak a férjemre... Szerinte a világ minden bajáért nagyrészt én vagyok a felelős! - viccelődött Maude. - És különben is, jobb, ha hazamegyünk, mielőtt itt ragadunk a hóesés miatt. Mindenképpen kóstold meg a dzsemet, és mondd el a véleményed!

- Persze, biztosan nagyon finom.
Maude Witkin újra széttárta a karját, és az ajtó felé fordult, csókokat lehelve jobbra-balra, mintha rajongó közönségétől köszönne el.

- Gyere, drágám, igyekezzünk - sürgette a férje.

Sherlock hitetlenkedő, gunyoros arccal figyelte, ahogy becsukják maguk mögött az ajtót. Mrs. Dibley észrevette a csodálkozását, és elmosolyodott.

- Ó, Maude! Bocsásson meg neki, mindig is ilyen volt, már iskolás korunk óta.

- A bácsikám is mindig ilyen volt: mogorva fickó, de aranyból van a szíve -
viccelődtem, Sherlockra mutatva, aki persze újabb lesújtó pillantást vetett rám.

Mrs. Dibley viszont elmosolyodott, és mesélni kezdett a barátnőjéről:

- Maude és én ezer éve ismerjük egymást. Nagyon szeretem, bár nem is lehetnénk különbözőbbek... Én a régimódi dolgok híve vagyok, míg ő mindenért rajong, ami modern. Képzeljék, valósággal imádja a mozit! Még amerikai sztárokról szóló magazinokat is hozat Londonból, és lelkesen gyűjti őket. Szó szerint elfoglalta a könyvespolcot Elwyn dolgozószobájában, és attól tartok, szegény férjének hamarosan fel kell költöznie a padlásra!

Elképzeltük, ahogy a kopasz, szelíd modorú emberkét a padláson felállított tábori ágyba száműzi szenvedélyes természetű felesége, és kitört belőlünk a nevetés.

És ebben a pillanatban úgy éreztem, végre csakugyan vidám ünnepi hangulat vesz körül.

Így hát fel is mentem Venus szobájába, aki a ráncokat simította le a saját bordó ruháján, amit vékony aranszálak fűztek körbe keresztbe-kasul. Nem volt feltűnő, vagy túl merész, mint a divatlapok címplapjain szereplő kreációk, csak egyszerű, mégis méltóságteljes.

- Mutassuk meg nekik, milyen egy igazi hölgy.- Mosolygott rám- Mindenki imádni fog téged.

A Fehér Ló szalonjában a vendégek halk csevegése fogadott minket. Craigmore százados új mellényt vett fel, és Miss Berrell-lel beszélgetett. Livertonék a két karosszékben ültek, egymás kezét fogva. Mikor azonban meghallották jött valaki, egy csapásra mind felém fordultak. Nem tudtam, hogy kezeljem a hirtelen jött figyelmet, mivel úgy tűnt, senki sem tervez másfelé pillantani.

Venusra néztem, aki megértette néma segélykérésemet. Belekaroltam, és az utolsó lépcsőfokokat is megtettük.

Gyönyörűnek éreztem magam. Megállíthatatlannak. Ő pedig hagyta magát vezetni. Végre a többi vendég is visszatért a saját dolgaihoz.

Én a kanapé felé indultam, amelyet általában mi foglaltunk el, és befészkeltem magam a jobb karfa felőli sarokba, Sherlock mellé, aki egy régi, bőrkötéses könyvet lapozgatott. Irene és Arséne még akkor is elárasztott dícséretekkel, mikor én már kezdtem kellemetlenül érezni magam.

Inkább ránéztem a borítóra, és ezt a címet láttam: De re rustica.

- Lucius Junius Moderatus Columella - mondta Sherlock, amikor észrevette a pillantásomat. - Az ókori Róma legfontosabb mezőgazdasági értekezése.

- Mióta érdekel téged a földművelés? - kérdezte Irene. - Csak nem akarsz káposztát vagy krumplit termeszteni a Briony Lodge kertjében? Mert figyelmeztetlek, hogy nekem már a méhészet is bőven elég.

- Nyugodj meg, nem áll fenn ilyen veszély - felelte gúnyos vigyorral Sherlock. - Egyszerűen csak egy nagyon érdekes szövegről van szó, amelyből sok mindent meg lehet tanulni. És találtam benne egy hasznos fejezetet a méhekről. A latin világot érthető módon nagyon érdekelték ezek a rendkívüli állatok.

Arra gondoltam, hogy követhetném Sherlock példáját, foghatnék egy érdekes könyvet, és belemerülhetnék az olvasásba, de kellemes zsibbadtság vett erőt rajtam, és kezdett lecsukódni a szemem.

- Volna kedvük egy whist-partihoz? - kérdezte Craigmore százados Livertonéktól és Miss Berrelltől, majd a választ meg sem várva felállt, hogy hozza a kártyát.

- Igaza van, százados. Pont egy kis játékra van szükségünk - jelentette ki Arsène. - És nézzék csak, mi van ott - tette hozzá, a szemközti falon lógó céltáblára mutatva.

- Remek ötlet, Monsieur Lupin - helyeselt Billy, és felkapta a fadobozt, amelyben a nyilak voltak. - Ki akar játszani?

- Én - mondta Irene. - És sajnálattal közlöm, hogy kiválóan tudok célozni.

- Sherlock? - kérdezte Arsène.

- Nincs olyan nyíl, amely el tudna téríteni Columellától! - felelte Sherlock, és meglengette a könyvét.- De ha jól emlékszem régen volt egy tábla a Baker Streeten, és Venus egész ügyesen ültette át a megszerzett tudását, a másik dobálós sportágról.

- Kac-kac.- Forgatta a szemét Venus, de a mosolyát nem tudta elrejteni.

- És te, Mila?

Olyan érzésem volt, hogy messziről szemlélem a jelenetet, és lassan megráztam a

fejem.

- Nem, köszönöm. Talán később - motyogtam.

- Úgy tűnik, nem én leszek az egyetlen, aki megadja magát az altató hatású vidéki karácsonynak - viccelődött Sherlock anélkül, hogy felnézett volna a könyvéből.

Rámosolyogtam, mert tökéletesen igaza volt: éreztem, hogy az álom fátyla borul a szememre.

- Tegnap este alig bírtam elaludni... Amikor éppen sikerült volna, felébresztett valami lárma - magyarázkodtam zavartan. De a gondolatok ekkor már olyan lustán keringtek a fejemben, mint a pontyok a tó mélyén.

Egy pillanatra lehunytam a szemem.

- Figyeljen jobban, Mr. Liverton! - csattant fel ekkor hirtelen Craigmore százados olyan hangosan, hogy összerezzentem.

- Hogyne, százados úr, bocsásson meg... régóta nem játszottam whistet, egy kicsit kijöttem a gyakorlatból - felelte a másik erőltetett mosollyal.

Én is elmosolyodtam, mert az jutott eszembe, hogy ez az öreg katona, úgy tűnik, képtelen megszabadulni attól a szokásától, hogy parancsokat osztogat, és leteremti azokat, akik nem engedelmeskednek. Ki tudja, milyen betegség emésztheti szegény Craigmore századost. És vajon sikerült-e egyedül kivennie a foltot a mellényéből....

- Mi lenne, ha feltennénk egy kis zenét? - javasolta Mrs. Dibley, de távolinak és elmosódónak éreztem a hangját, akárcsak a karácsonyi dalokat, amelyek röviddel ezután felcsendültek a gramofon réztölcséréből.

A kandalló lángjai vidáman, álmosítóan táncoltak, én pedig megfordultam a kanapén, és a karfához simultam.

A fények elhalványultak.

A lángok mozdulatlanná dermedtek.

Gutsby közelebb intett valakit, és egy nyilat nyújtott felé.

Mr. Ormerod volt az.

„Mikor jött vissza?", tűnődtem magamban, de nem volt erőm, hogy megkérdezzem tőle. Ormerod elvette a nyilat, de ahelyett, hogy eldobta volna, csodálkozva nézte a falat, ahol a dartstábla helyén egy kerek lyuk volt, nagyjából akkora, mint a tábla.

Gutsby zavartan felnevetett, és Ormerod is így tett.

Sherlock Holmes becsukta a könyvet, felállt, és így szólt hozzám:

- Nézd!

A kandallóra mutatott. Amikor felém fordult, észrevettem, hogy gyermeki csodálkozás ül az arcán. Eleget tettem a kérésének, és arrafelé néztem, amerre mutatott. A lángok eltűntek, a kandalló úgy ásított rám, akár egy sötét száj. Közelebb léptem, miközben a többiek félrehúzódtak, hogy odaengedjenek, és benéztem a kormos mélyedésbe. Egy létra nyúlt le a félhomályba!

- Gyere, menjünk le - mondta Sherlock, és a kezét nyújtotta felém.

Megfogtam a kezét, és követtem lefelé a létrán fokról fokra, míg végül teljesen elnyelt a kandalló. Néhány pillanatig sötétség vett körül minket, de aztán hallottam, hogy Sherlock megáll, és gyufa lángja villant a kezében.

- Nézd - ismételte meg.

Egy fülkében voltunk, kacatok és régi fahordók hevertek körülöttünk. A gyufa fényében, amely csak nem akart leégni, valami mozgást érzékeltem a sok ócskaság között, valami alig észrevehető dolgot a látómezőm szélén. Szerettem volna elfutni, de ehelyett lehajoltam, mintha valami leküzdhetetlen gravitációs erő vonzott volna, és tekintetemet befúrtam a pókhálók és poros holmik közé. Volt ott valami, ami úgy nézett ki, mint egy...

- Jó estét mindenkinek!

Felriadtam. A szalonban csengő kacagás visszhangzott. Én a kanapén ültem összegömbölyödve, teljesen Venushoz bújva, a kandallóban még mindig égett a tűz, és az egész bizarr jelenet csak az én elmeszüleményem volt. Csak egy álom.

A nyomasztó élményektől kábultan fordultam az új jövevények felé. Az elegánsan öltözött, fekete, fényesre pomádézott hajú férfi gyűrűvel ékesített ujjával pödörgette ugyancsak koromfekete bajuszát. Az arcán lévő ráncok arra engedtek következtetni, hogy ez a fekete szín egy festésben jártas borbélynak köszönhető. A hatás nevetséges lett volna, ha a férfi tekintete nem olyan magabiztos, már-már pimasz. Egy nála jóval fiatalabb, csinos, barna hajú hölgy csimpaszkodott a karjába, aki zöld bársonyruhát viselt, kissé merész dekoltázzsal.

- Mr. és Mrs. Shapton, Isten hozta önöket! Már kezdtem aggódni, hogy a hóesés miatt nem érnek ide - üdvözölte őket Mrs. Dibley a szokott szívélyességével.

- Mr. Benjamin Shapton és Clotilde Verini grófnő, ha kérhetem - javította ki a barna hajú hölgy, mire Mrs. Dibley a haja tövéig elpirult. Illemtudó természetével, régimódi gondolkodásával bizonyára rendkívül kényelmetlen volt számára, hogy ezek ketten együtt utaznak, noha nem házasok.

- Hogyne, persze, természetesen - dadogta, és elfordult, hogy ne lássák, mennyire elpirult. - Jöjjenek velem, megmutatom a szobájukat.

Mr. Shapton peckesen követte, a grófnő pedig mellette imbolygott szédítően magas sarkú cipőjében, amely ki tudja, hogyan úszta meg épségben a havat.

A biztonság kedvéért pislogtam néhányat, próbáltam megállapítani, hogy ébren vagyok-e. Ez a pár úgy festett, mint akik egyenesen Maude Witkin egyik kedvenc magazinjából léptek ki!

- Lehet, hogy egy komédiába keveredtem? - sóhajtottam fel, mire Sherlock helyeslő pillantással nézett rám.

Sherlock mosolyogva szólalt meg:

- Mila, nem kellene egy kicsit felfrissítened magad?

Meglepett és kissé sértődőtt pillantást vetettem rá: mitől érzi feljogosítva magát arra, hogy ilyen tanácsokkal lásson el?

Ösztönösen végigsimítottam a hajamon, hogy ellenőrizzem, nem hullottak-e ki a hajtűim alvás közben, amikor a kanapé háttámlájához nyomódott a fejem.

- Egy kellemes felfrissülés... Fent, a szobádban - erősködött a nyomozó, miközben sokatmondóan a szemembe nézett, és alig észrevehetően biccentett a lépcső irányába.

Végre kezdett eloszlani a köd az agyamban.

- Hát persze... Pont erre van szükségem! - kiáltottam fel. Felpattantam, és már szaladtam is az emeletre.

Újra elkezdődött a kis játékunk, és ezúttal be akartam bizonyítani Holmesnak, hogy én is képes vagyok észlelni mindazokat az apró részleteket, amelyeket ő egyetlen pillantással észrevesz. Vagy legalábbis néhányat.

Összetalálkoztam Mrs. Dibley-vel, aki épp ekkor ért vissza a földszintre, és nyájasan rámosolyogtam. - Rendbe kell hoznom magamat egy kicsit - jelentettem ki, és máris nagyon ostobának éreztem magam, amiért ilyen kéretlen magyarázkodásba bocsátkoztam. Pedig Irene-tól sokszor hallottam a bölcs mondást, amelyet minden kémnek szem előtt kell tartania: „Ha fölöslegesen mentegetőzöl, csak gyanút keltesz."

Szerencsére a fogadósnő szemlátomást nem is hallotta a szavaimat. Az arca sápadt volt, a száját méltóságteljesen összeszorította.

- Persze, persze, kedvesem - válaszolta, és igyekezett magára erőltetni szokásos mosolyát.

Amikor a hálószobák folyosójára értem, azonnal rájöttem, mitől volt ilyen rossz hangulatban. A két új vendég olyan hangosan beszélt, hogy minden szavukat hallani lehetett.

- Micsoda őrültség! - dühöngött Shapton.

- Láttad azokat a múmiákat odalent?

- Drágám, nem is olyan öregek...

- Roskatag vénségek! Akik meg nem roskatagok, azok gyerekek!

Nem hittem a fülemnek. Hogy merészelnek így beszélni rólunk?

- Ha belegondolok, hogy most Monte-Carlóban lehetnénk, és a kaszinóban mulathatnánk... Itt meg olyan, mintha Margaret nénikém házában rostokolnék!

- Ugyan már, drágaságom! Ha Monte-Carlóban lennénk, akkor folyton azért nyaggatnálak, miért nem hagytad, hogy belekóstoljak az angol karácsonyok hangulatába, ahogy ígérted.

- Hah! Jó neked... de nekem az angol karácsony naftalinszagú.

- Gyere, szerelmem, menjünk le, én a forró puncs finom illatát érzem!

- Remélem, jó sok rum van benne, hátha kiüt, és akkor könnyebben elviselem ezt a megpróbáltatást.

Amikor kiléptek a folyosóra, én gyorsan besurrantam a szobámba, és sikerült becsuknom az ajtót, mielőtt észrevettek volna. Az imént hallottaktól dühösen bontottam ki és fésültem újra a frizurámat, amelyet elég csúnyán lelapított az iménti szunyókálás.

- Micsoda otrombaság! - sziszegtem, miközben egy marék hajcsatot szorítottam a fogaim közé. - Igazán otthon maradhattak volna!

Épp időben értem le a földszintre, hogy lássam, ahogy Sherlock kezet csókol a grófnőnek. Csillogó szeme elárulta, hogy ismét felfedezett valami érdekeset.

Levetettem magam a kanapéra. Sherlock kisvártatva odajött, és a fülembe súgta:

- Ez a kedves hölgy pont annyira grófnő, amennyire én vagyok a bizánci császár!

- Hogy érted ezt?

- Verini grófnő jobb mutató- és középső ujján egyértelműen látszik, hogy gyakran

használ gyűszűt, ahogy a varrónők szokták.

- Közben azzal a pöffeszkedő kísérőjével játsszák a nagy előkelőséget - fújtam egyet, és elmondtam, amit az imént hallottam.

- Hát igen, de pont ellenkező hatást érnek el: inkább vidéki ripacsoknak látszanak - jegyezte meg Sherlock.

Éppen a számhoz emeltem a kezem, hogy elfojtsam a nevetést, amikor a pár újrakezdte, mintha csak Holmes gúnyos szavait akarták volna megerősíteni.

- Te jó ég, micsoda dögunalom... - horkant fel Benjamin Shapton. - Nem lehetne valami modernebb zenét feltenni arra a gramofonra?

- De szívecském, ez is a hangulat része - tiltakozott Verini grófnő kuncogva.

Miss Berrell lesújtó pillantást vetett rájuk, majd azt mondta:

- Talán ideje, hogy átöltözzek a vacsorához. - Ahogy elhaladt mellettem, hallottam, hogy ezt sziszegi: - Még hogy ezek nemesek... faragatlan tuskók!

És kivételesen egyetértettem vele. Craigmore százados és Livertonék is elég barátságtalanul néztek a párra. A százados szeme valósággal izzott a megvetéstől. Ezt annak tulajdonítottam, hogy szigorú katonai neveltetésével nem fért össze az ilyen fokú pimaszság.

Egyedül Venus volt az, aki mintha remekül szórakozott volna. Mikor meglátta a kérdő arcomat, csak halkan megjegyezte: El sem tudod képzelni milyen jó szórakozás nézni ahogy küzdenek minden morzsányi figyelemért és tiszteletért. A régi munkatársaimra emlékeztetnek.

Végre eljött a karácsonyesti vacsora ideje. Megnéztem magam az ebédlő ablakában, és egyszerre láttam a saját képemet a ruhában, amelyet kaptam, és a háttérben a havat, amely egyre csak esett tovább. Elégedetten mértem végig a tükörképemet, és úgy láttam, hogy általában elviselhetetlenül rakoncátlan hajammal is jó munkát végeztem. Aztán Billy jelent meg mögöttem a tükörben, kifogástalanul elegáns volt estélyi öltönyében, bár az csupán egy régi darab volt, amelyet Arsène hatalmas ruhatárából kölcsönzött.

Elpirultam. Azt reméltem, nem vette észre, hogy egy pillanatra úrrá lett rajtam a hiúság, de láttam, hogy mosolyog, ezért hátrafordultam.

- Ez tényleg az évszázad havazásának tűnik - mondta Billy, és kifelé mutatott.

- Ettől csak még karácsonyibb lesz a hangulat! - vágtam rá lelkesen.

Közben a többi vendég is megérkezett, és Billyvel szemügyre vettük őket.

- Milyen furcsa figurák - nevettem el magam. - Úgy néznek ki, mintha mindannyian egy vígjátékból léptek volna ki.

- De mi is beleillünk a komédiába! - kiáltott fel.

A karácsonyi vacsorához Mrs. Dibley egyetlen hosszú asztalt állított fel, amelyet elegáns damasztabrosszal terített le, és kristálypoharak meg ezüst evőeszközök csillogtak rajta. Az asztaldísz kis magyalágakból és piros viaszgyertyákból állt.

Billy és én helyet foglaltunk, de továbbra sem hagytuk abba a nevetgélést. El voltunk ragadtatva, és úgy tűnt, a többi vendég is jól érzi magát. Craigmore százados persze időnként zord pillantásokat vetett Shaptonra és Verini kisasszonyra, és Mr. Liverton szokás szerint máshol járt gondolatban, de az asztalnál általában véve kellemes hangulat uralkodott, amihez hozzátett Arséne és Venus számtalan története, az utazásaikról, bár valószínűleg némiképp retusálva adták elő őket, a törvénytisztelő állampolgárok látszatát megtartva.

Egy fiatal pincér, akit Mrs. Dibley kifejezetten erre az estére szerződtetett, finom osztrigalevest szolgált fel nekünk, majd ízletes borjúmirigy következett Viktória módra, burgonyapürével és vajas zöldborsóval. Aztán pazar, zsályás-snidlinges libasült érkezett sűrű áfonyaszósszal, amit többen is elismerő felkiáltással fogadtak. Mr. Shapton természetesen kivétel volt: ő azt mondta, hogy sokkal jobban szereti a töltött pulykát, ezt a tipikus amerikai ételt, és a britek is jobban tennék, ha modernizálnák kissé a karácsonyi menüt.

Craigmore századosnak megfeszült az állkapcsa, de nem szólt semmit.

Már teljesen jóllaktam, amikor behozták a sajtokat. A pincér portóit kínált hozzájuk, mire megszólalt Miss Berrell:

- A portóiról Mr. Ormerod jut eszembe... Reméljük, már jobban van szegény. Mr. Liverton lehajtotta a borát, de félrenyelt, és köhögni kezdett.

- Lélegezz nagyokat, drágám - mondta a felesége, és gyengéden hátba veregette.

Craigmore százados felemelte a poharát, és azt mondta:

- Nos, akkor igyunk Mr. Ormerodra, és kívánjunk neki mielőbbi gyógyulást.

- Szüksége is van rá szegénynek. Borzalmasan megfázott - mondta Mrs. Liverton, és csatlakozott a koccintókhoz.

- Igen - mondta Miss Berrell. - Bár furcsának találom, hogy így elmenekült. Jobban kellett volna vigyáznia magára. Ráadásul ilyen hóesésben!

- Én viszont tökéletesen megértem. Ha az ember nincs jól, szívesebben van otthon- válaszolta Mrs. Liverton.

- Igen, igen - bólogatott Miss Berrell. De a tekintetéből láttam, hogy bántónak találta Mrs. Liverton meglehetősen rideg hangnemét.

Mr. Liverton eközben abbahagyta a köhögést, Shapton pedig felsóhajtott.

- Nem ismerem ezt az illetőt, akiről beszél, de szívből remélem, hogy már rég a Riviérán múlatja az időt, ahol én is szívesen lennék... És ahol remek francia sajtokat kóstolgatnék, ezek helyett! - biccentett a tálca felé. Elég hangosan beszélt ahhoz, hogy a pincér is meghallja, aki behúzta a fejét.

- Nos... Mr. Ormerod egészségére! - mondta Arsène vidáman, hogy véget vessen Shapton bosszantó megjegyzéseinek. Szerencsére sikerrel járt.

Mindannyian felemeltük a poharunkat, és koccintottunk, beleértve Holmest is, aki egész idő alatt hallgatott, minimális érdeklődést sem tanúsított a társalgás iránt, maximum elmosolyodott Venus egy-egy sztorijánál, de látszott rajta, hogy nagyra értékeli Mrs. Milne főztjét.

És ezután sem kellett csalódnia, hiszen a vacsora kitűnő gyümölcsös pitével folytatódott. Végül következett az illatos karácsonyi puding.

- Vajon ki találja meg a pénzérmét? - kérdezte suttogva Billy, miközben a pincér felszolgálta a karácsonyi édességet.

- Reméljük, Craigmore százados találja meg, úgy fest, mint akire ráférne egy kis szerencse.

- Vagy Mr. Liverton. Ő sincs a legjobb formában...

Néhány percig csak a kanalak koccanása hallatszott, és Miss Berrell szavai, aki a szakácsnőnek szóló dicséretében elragadtatással állapította meg, hogy a pudingot a hagyományoknak megfelelően készítették el.

- Ejnye! Mi az ördög... - kiáltott fel hirtelen Mr. Shapton, és felpattant. Láttuk, hogy egy régi rézpénzt vesz ki a szájából.

- Úgy látom, tévedtünk - mondta Billy.

- De drágaságom, te találtad meg az egypennyst, amit elrejtettek a karácsonyi pudingban! Szerencsét hoz, ugye? - csiripelte Clotilde.

- Ez csak egy ósdi babona, ami legfeljebb a fogorvosoknak hoz szerencsét, kedvesem! - nevetgélt a férfi, és a kistányérjára dobta az érmét.

- Én személy szerint mindig is nagyon kedves hagyománynak tartottam - vágott vissza Irene.

- Én valószínűleg sosem törődtem túlságosan a hagyományokkal, még a családi hagyományokkal sem. Épp ellenkezőleg, ha nem tetszettek, egyszerűen megszabadultam tőlük - vonta meg a vállát Shapton.

- És soha... nem bánta meg? - kérdezte Mrs. Liverton, miközben kerek szemüvege mögül bámulta a férfit.

Shapton elnevette magát.

- Dehogyis! Ha például apám nyomdokaiba léptem volna, most szegény lennék, mint a templom egere.

- Csakugyan? - kérdezte Craigmore százados, és megvetően megpödörte a bajuszát.

- És miért? Mivel foglalkozott az édesapja?

- Egy színtársulatot vezetett... Gondoljon csak bele!

- És mi a baj a színházzal, már megbocsásson? - szólt közbe Arsène.

Shapton ismét vállat vont.

- Szerintem értelmetlen és nem túl jövedelmező vállalkozás. Amikor megörököltem, néhány évig magam is ezt a munkát végeztem, de aztán eladtam az egészet, és sokkal jövedelmezőbb dologgal kezdtem foglalkozni.

- Az én Benjaminom egy üzleti zseni. A legjobb a Cityben - erősítette meg az állítólagos grófnő, és megcirógatta Shapton vállát.

- Ebben egy pillanatig sem kételkedem.- Mosolygott bele az italába Venus.

- Pompás - jegyezte meg Craigmore, de az arcáról nem volt nehéz leolvasni, hogy pont az ellenkezőjét gondolja. - Nekem viszont egy ilyen csodálatos vacsora után valami erős italra van szükségem!