Sherlock szeme valósággal villámokat szórt.

– Engedjen oda – mondta, és ez inkább parancs volt, mint kérés. Félrelökte az őrt, és kézbe vette az első tubákos szelencét, amely aranyozott volt, és egy kámea díszítette a fedelét. Alaposan megvizsgálta, megforgatta az ujjai között. – Eredeti, semmi kétség – állapította meg az ajkát harapdálva.

Arsène, aki mellette állt, felemelt egy csontból készült tubákos szelencét, amelyre vadászjelenetet véstek.

– Ennél eredetibb már nem is lehetne, öregem… Igazán érdekes kis tárgy – mondta, miközben megforgatta a jobb keze ujjai között. És a tubákos szelence hirtelen…

Meglepetésemben felkiáltottam, mire Arsène odajött hozzám, rám kacsintott, és a szelence újra megjelent a bal kezében.

– De Arsène! – szólalt meg halkan, szemrehányóan Irene.

Lupin rámosolygott, és visszatette a szelencét a fiókba.

– Minden rendben? – kérdezte az őr türelmetlenül.

– Minden rendben – erősítette meg Sherlock gyászos hangon. – Itt van mind a hét, és mindegyik eredeti.

– Nagyszerű. Akkor ez azt jelenti, hogy a főnökünknek, Mr. Abbingdonnak nyugodt karácsonya lesz – szólt közbe Billy, és nyájasan mosolygott az őrre. – Elnézést kérünk a zavarásért, és önnek is kellemes karácsonyi ünnepeket, valamint boldog új évet kívánunk.

– Nos, köszönöm, és viszontkívánom – dadogta az emberke valamelyest
megkönnyebbülve.

Amíg ők udvariaskodtak, Sherlock hatalmas léptekkel távozott, maga mellett terelve Venust, aki cseppet sem tűnt meglepettnek emiatt.

Miután valamennyien visszamentünk az utcára a sűrű hóesésben, amely lassan
betakarta az utakat és a háztetőket, és magunk mögött hagytuk a Merryweathers Courtot, Sherlock kibökte:

– Ennek semmi értelme!

– Talán valami rosszul sült el, és Ormerod nem tudta véghez vinni a tervét – találgatott Gutsby.

– Vagy talán alaposan felsültünk – kuncogott Irene.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Sherlock ingerülten.

– Már megmondtam: túlzás, hogy mindenütt rejtélyeket látunk. Lehet, hogy Mr. Ormerod tényleg egy rendes ember, akit szenvedélyesen érdekel a helytörténet, és az is lehet, hogy tényleg szörnyen megfázott.

– Ez egyáltalán nem tűnik hihető következtetésnek.

– Hihető következtetést akarsz? Tessék: most, hogy nem tudsz elszórakozni a
méheiddel, megijedtél, hogy ez a vidéki karácsony kibírhatatlanul unalmas lesz, ezért az elméd kitalált egy kis rejtvényt, egy olyan rejtélyt, amely valójában… nem is létezett!

- Irene, ez sok volt.- Próbálta csendesíteni a kedélyeket Venus.

– Egyszóval azt akarod mondani, hogy elbutultam.

– Lehet, hogy mindkettejüknek igaza van – szólt közbe Billy, hogy megnyugtassa a
kedélyeket.

– Hogyhogy? – fakadt ki Irene és Sherlock egyszerre, és olyan pillantásokat vetettek Billyre, amelyek egy kevésbé nyugodt embert talán halálra rémítettek volna. De Gutsby megőrizte a hidegvérét, és sietve magyarázni kezdett:

– Deirdre néném gyakran mesélt nekem egy fickóról, aki a falujában lakott, az öreg O’Moore-ról. Halász volt, de egy napon a fejébe vette, hogy megtalálta egy csodálatos elixír receptjét, amely képes meggyógyítani a csúzt. Így hát eladta a hajóját, és belevágott az elixír gyártásába.

– És? – noszogatta Sherlock.

– Az öreg O’Moore találmánya semmilyen hatással nem volt a csúzra, viszont súlyos hasmenést okozott. Ez nem tette különösebben sikeressé, így O’Moore hamarosan visszatért a halászathoz.

Irene nevetésben tört ki.

– Azt akarod sugallni a kis történeddel, hogy Ormerod csak hirtelen ötlettől
vezérelve csapott fel bűnözőnek, és az első nehézség láttán elmenekült?

– Csak azt mondom, hogy ez is egy lehetőség.

– Nem zárhatjuk ki – helyeselt Arsène.
Bármi is volt az öreg O’Moore történetének tanulsága, Gutsby sikeresen megnyugtatta kis társaságunkat.

- Nem jó, nem jó, nem jó, nem jó!- Szorította hirtelen a halántékához a kezét Venus, és összeszorított szemmel görnyedt előre.

Sherlock rögtön mellé lépett, de ez olyan volt, mint mikor ő kerül transzba. Lehetetlenség volt kizökkenteni a nőt. Meg kellett várnunk, míg az elméje már nem fojtogatja őt, hogy minket is felvilágosítson. Végül a feje előrebukott, és a térdére támaszkodva, szaporán vette a levegőt, nagy kortyokban szívta magába az éltető oxigént. Sherlock tartotta őt félig meddig, hátha Venus kibillen az instabil egyensúlyából.

- Zsibongás?

- Az.

- Mi zavart?

- Annyira... egy emberre koncentrálunk. Mikor eszembe jut a házaspár, dühöt érzek, és fájdalmat. Egy emlék... csak nem tudom mi. Egyszerűen nem jut eszembe. Ami pedig a beteg katonánkat illeti. Vele kapcsolatban úgy érzem, mintha már láttam volna valahol. Ami persze bármit jelenthet.

- Nem tudunk segíteni.- Nem kérdés volt, kijelentés.

- Előbb vagy utóbb rájövök. Túlságosan igyekszem rájönni, mit akar üzenni az agyam. Talán ha kicsit békén hagyom, bevillan valami.

Mire visszaértünk a fogadóba, már fehér lepel borította a mezőket és az utat, és a
cipőnk belesüllyedt a puha hótakaróba.

– Isten hozta önöket! – üdvözölt minket Mrs. Dibley, és lesegítette hólepte
kabátunkat. – Remélem, a havas séta meghozta az étvágyukat. Mrs. Milne páratlanul csodás karácsonyi vacsorával készül ma estére.

– Még hogy meghozta az étvágyunkat? Nyugodtan mondhatjuk, hogy farkaséhesek vagyunk, kedves hölgyem – nyugtatta meg Arsène.

Sherlock, aki még mindig meglehetősen komor hangulatban volt, és egy pillanatra sem engedte el Venus derekát, kijelentette, hogy meleg lábfürdőre vágyik, és miután kissé meghajolt Mrs. Dibley előtt, felszáguldott a lépcsőn.

Mi, többiek is követtük a példáját, hogy megmelegedjünk kissé, mielőtt lemennénk a szalonba, illetve Venus segítene elkészülnöm estére, és befészkelnénk magunkat kedvenc kanapénkba.

A kandallóban élénken lobogó lángnyelvek nyaldostak egy nagy fahasábot. Egy darabig megbabonázva figyeltem a tüzet. Odakint a hó mindent fehérré és csöndessé varázsolt, mintha valami időtlen helyre csöppentünk volna. Sherlock kinézett az ablakon, de fogadni mertem volna, hogy nem is látja a sűrűn hulló pelyheket.

– Tudom ám, hogyan vidítsam fel, Mr. Holmes! – jelentette be Mrs. Dibley, amikor belépett a nappaliba. Egy tálca volt a kezében, rajta szendvicsek és egy csésze, amelyből a forró csokoládé édes illata áradt.

– Ön igazi angyal, asszonyom – köszönte meg Sherlock, miközben hálásan beszívta az aromát, és vékony ujjaival megragadta a csészét.

A szendvicsek kicsik és ízletesek voltak. Szinte észre se vettem, máris befaltam
néhányat.

– Kedvesem, talán jobban tenné, ha nem enné tele magát – intett mézesmázos
mosolyával Miss Berrell –, mert még nem lesz étvágya. Kár lenne érte.

Fogaim között egy falattal, kezemben a szendvics maradékával dühös pillantást
vetettem rá.

– Mila, ide tudnál jönni egy pillanatra? – szólalt meg Sherlock, mielőtt megfelelő
választ adhattam volna ennek a mindentudó kisasszonynak.

Gyorsan lenyeltem a falatot, hogy Miss Berrell lássa, mennyire nem érdekelnek az idegesítő tanácsai, aztán odasétáltam Sherlockhoz, aki az ablaknál állt, egyik kezét a párkányon nyugtatva, a másikkal a csészéjét szorongatva.

– Igen?

Nem nézett rám, továbbra is kifelé bámult, de a szája sarka felfelé görbült, amikor megkérdezte:

– Eléggé betölti a lelkedet a karácsonyi hangulat ahhoz, hogy elkísérj a mai utolsó portyámra?

Holmes egy kitalált könyvről kezdett magyarázni, amelyet kölcsönadott nekem, de most szeretne belenézni.

- Ne maradjatok soká!- Szólt tuánunk Venus, aki elindult a szobájába, hogy rendbe szedje magát estére. Gyanítottam, hogy még az én ruhámat is elő akarja kédzíteni, azokkal az eszközökkel egyetemben, amik a hajam megzabolázásához kellenek majd.

Így hát sietve elhagytuk a szalont, és elindultunk a lépcső felé, ám Sherlock hirtelen megállt. Az előtér kihalt volt, a konyhából hallottuk a szakácsnő és Mrs. Dibley hangját. Sherlock a mellettünk lévő, félhomályba boruló folyosó felé pillantott, majd intett a fejével. Szabad az út! Pillanatok alatt elértünk a pinceajtóig.

Nesztelenül beosontunk a sötétségbe, aztán Sherlock azt suttogta:

– Várj csak…

Előhúzott a zsebéből egy doboz gyufát és egy kis gyertyacsonkot, amelyet azonnal
meggyújtott, és intett, hogy kövessem.
Csak a gyertya fénye világította meg a meredek, keskeny, dongaboltozatos,
téglafalú lépcsőt.

– Vigyázz, hova lépsz – figyelmeztetett Sherlock.

A régi kőlépcső valóban nagyon egyenetlen és veszélyes volt, de azért minden különösebb gond nélkül leértünk az aljára.

Nyirkos, hideg alagút tárult elénk. A pislákoló láng gyorsan változó árnyékokat rajzolt a durva tapintású falakra. A fénykörben lassan kibontakoztak néhány fapolc körvonalai. A polcokon üvegek sorakoztak.

– Mit keresünk? – kérdeztem.

– Például ezt – válaszolta Sherlock, miközben felkapott egy poros üveget, és
gyertyafénynél alaposan szemügyre vette. – Ez egy nagyon jó portói, kitűnő évjárat, és nem az a vacak lőre, amit Ormerod választott.

Tágra nyílt szemmel meredtem a sötétbe.

– Tehát igaz! Ormerod hazudott a bor iránti szenvedélyéről… Csak ürügyet keresett, hogy lejöhessen ide.

– Erről meg vagyok győződve – mondta Sherlock. – Mint ahogy arról is, hogy volt valami furcsa abban az emberben. És legalább annyit szeretnék biztosan tudni, hogy tényleg létezik-e az az átkozott titkos alagút!

Hirtelen megállt. A gyertya fénye egy mélyedésre vetült, ahol a járat kiszélesedett, és balra kanyarodott. A hely tele volt régi hordókkal, fából készült, ócska szerszámokkal és egyéb kacatokkal, amelyektől alig lehetett elférni. A pislákoló gyertyafényben vastag kőfalat pillantottunk meg a mélyedés hátsó részén. Nem ezt kerestük, úgyhogy Sherlock továbbment.

Én viszont nem tudtam levenni a szememet ezekről a fölöslegessé vált holmikról, amelyeket bedobáltak egy sarokba, hogy azután tönkremenjenek a sötétben és a nedvességben. Jeges borzongás futott végig a gerincemen.

– Nincs mitől félni – mondta Sherlock.

– Nem félek, inkább csak fázom – feleltem. Nem voltam egészen biztos abban, hogy ez az igazság, de az tény, hogy a pincében csontig hatoló hideg volt.

Holmes folytatta felfedező útját, én pedig így egy pillanatra a gyertya fénykörén
kívül maradtam, azután sietve nekieredtem, hogy utolérjem, és visszakerüljek a fénybe, mert csak ebbe kapaszkodhattam, ha nem akartam belezuhanni a sötétségbe.

Lelki szemeimmel mindenütt a zugokban rejtőzködő szörnyeket láttam, amelyek
mindjárt rám vetik magukat, hogy körém fonják sötét csápjaikat, én pedig folyamatosan küzdöttem a kísértés ellen, hogy visszaforduljak, vagy Sherlock karjába kapaszkodjak, nehogy magamra hagyjon. És ekkor lobbant egyet a gyertya lángja.

– Kialszik! – kiáltottam elcsukló hangon. A láng apró vörös ponttá zsugorodott, de aztán Sherlock kezének védelmében újraéledt.

– Van még gyufa a zsebemben – mordult fel. – És ez a kis incidens egyébként is csak árulkodó jel. Koncentrálj, Mila.
Egy pillanatig értetlenül néztem rá, de azonnal felmerült bennem egy gondolat.

– Itt valahol kell lennie egy átjárónak, különben nem lehetne huzat a pincében, a föld alatt!

– Nagyszerű, a megfigyelőképességed végre felülkerekedett a sötétségtől való
félelmeden – dicsért meg mosolyogva Sherlock.

Ezúttal örültem, hogy félhomályban vagyok, így nem látta, hogy elpirulok.

– Most már csak meg kell találnunk! – mondtam sietve, hogy bebizonyítsam,
milyen bátor vagyok, és megfeledkezhessek erről a zavarba ejtő megjegyzéséről.

Sherlock közelebb tartotta a gyertyát a falhoz, és centiről centire átvizsgálta
arrafelé, ahonnan a fuvallat jött.

– Érdekes – mondta hirtelen, és az egyik téglára mutatott. – Nézd csak!

Még a gyertya halvány fényében is nyilvánvalóan látszott.

– Ez a fal később épült – jelentettem ki, ujjaimmal végigsimítva a téglákon.
És a fal egyben el is zárta az utat előttünk, mivel zsákutcába értünk.

– A légáramlat innen jött. Ennek ellenére a fal teljesen szilárdnak tűnik – állapította meg Sherlock, majd egy alig látható résre mutatott. – Ezt nemrég csinálták, szegecselőrúd vagy más hasonló szerszám segítségével… Valaki kikaparta a habarcsot a két tégla között.

– Lehet, hogy Ormerod tette!

– Igen. Nyilván azért, hogy lássa, át lehet-e jutni valahogyan.

– De azután látta, hogy ez a fal szinte áthatolhatatlan…

– …és pont itt feneklett meg a vállalkozása. Ahol a mi kis felfedezőutunk is véget ér – vonta meg a vállát Sherlock.- Különben meg nem akarom magamra szabadítani Venus haragját, ha nem lesz elég ideje téged kicicomázni. Szokás szerint ezt is a végletekig eltúlozza.

Nem olyan nagyszabású ügy volt ez, mint amelyeknek a hírnevét köszönhette, de
az arckifejezéséből megértettem, hogy végre elégedett: bármit is mondott Irene, most már tudta, hogy neki volt igaza. Vagy majdnem.
Megkönnyebbüléssel töltött el a gondolat, hogy visszamehetek a csodálatos ruhához, de közben az jutott eszembe, hogy valaki más is fején találta a szöget ebben az ügyben.

– Szóval Billynek mégiscsak igaza volt azzal az abszurd kis történetével a halászról és a csodaszerről – állapítottam meg.

– Hihetetlennek tűnhet, de így van – vigyorodott el Holmes. – Ormerod nem volt megrögzött bűnöző, csak megpróbálkozott egy vakmerő akcióval, amely rosszul sült el.

– Aztán pánikba esett, és elmenekült – tettem hozzá.

– Igen. És így, hogy korábban távozott, a szállásért is kevesebbet kellett fizetnie.
Nem elhanyagolható részlet egy pénzszűkében lévő ember számára.

– Nem. Ez nem így van – jelentettem ki.
Sherlock kérdő pillantást vetett rám.

– Mrs. Dibley azt mondta, hogy Ormerod kifizette a teljes számlát…

– Biztos vagy benne?

Határozottan bólintottam, de rögtön utána szinte bűntudatom támadt
Láttam, hogy Sherlock megáll, a homlokát ráncolja, és közvetlenül a gyertya lángja fölött a sötétségbe bámul. Az imént talált egy magyarázatot, amelyet az elméje megfelelőnek ítélt, és most úgy tűnt, ez az apró részlet ismét kétségessé tesz mindent.
Szerencsére nem így történt.

Sherlock egy darabig a gondolataiba merült, majd végül felcsattant:

– Á, az ördögbe is! Nyilvánvaló, hogy amikor a vállalkozása kudarcba fulladt,
teljesen összezavarodott a fickó – mondta, majd hatalmas léptekkel indult a lépcső felé, mintha lent akarná hagyni a pincében ezt a zavaró gondolatot.
Követtem őt, mert én is csak arra vágytam, hogy kiszabaduljak erről a hideg, sötét helyről.

Amikor felért a lépcső tetejére, gyorsan körülnézett, és megbizonyosodott róla,
hogy senki sem lát minket. Aztán cinkosan biccentett felém, és óvatosan eloltotta a gyertyát, majd visszatette a zsebébe. Sietve átvágtunk a folyosón meg az előtéren, és már vissza is tértünk a Fehér Ló fogadó meghitt, meleg szalonjába.

De hiába minden magyarázat, mert mindketten ugyanazt a megrovó hangot hallottuk a fejünkben. Venus hangját.

A tényeket igazítod a teóriákhoz, nem pedig a teóriákat a tényekhez. Megy ez jobban is, Drágám.