Ennél karácsonyibb időt el sem tudtam volna képzelni. Ezüstös felhőfátyol ékesítette az eget fölöttünk, a levegő hideg volt és csípős, ígérettel teli, és már érződött benne a hó illata, amely hamarosan lehullik, és mindent fehérbe borít.

– Szörnyű hideg van! – panaszolta Arsène, és szorosabbra húzta magán a
télikabátot, kesztyűs kezét pedig többször összeütötte, hogy felmelegedjen.

– Ez is az ünnepi hangulat része – mondta Irene mosolyogva.

Venus elmormolt néhány szót spanyolul, és biztos voltam benne, hogy nem értett egyet Ireneal.

Mayfield is festői falucskának bizonyult, úgy nézett ki, mintha erdei manók laknák.

A kőből vagy téglából épült kis házak füstölgő kéményeikkel hívogatóan meleg helynek tűntek a csípős téli hidegben.

Sok ajtót magyal- és galagonyafüzérekkel díszítettek, és kacagó ifjú énekesek szaladtak el mellettünk, kottatartóikat lóbálva.

Anyám és én szívesen elidőztünk volna, hogy körülnézzünk és kiélvezzük a
hangulatot, de Sherlock megszaporázta a lépteit, és hamarosan azon kaptuk magunkat, hogy alig bírjuk tartani vele a lépést.

– Így legalább nem fogunk fázni – kacsintott rám Billy. Kipirult arcában még tisztábban világított kék szeme. Gyors léptekkel megelőzött, aztán hátrafordult, hogy lássa, követem-e.

Eszembe jutottak torquay-i versenyeink, és magam is belehúztam, megpróbáltam utolérni. Erre elnevette magát, és futásra váltott.

– Szóval így állunk?! – mondtam harciasan, és a nyomába eredtem, csizmám sarka szaporán kopogott a sima utcaköveken.

Elhaladtunk Sherlock mellett, aki értetlenül nézett ránk.

– Vigyázz, Mila – intett Irene.

– Vigyázzak? És mégis mi… – kezdtem, és hátrafordultam. De a csizmám talpa
megcsúszott a kövezeten, megbillentem, és éreztem, hogy a testem hátrafelé dől.
Próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, de hiába. Ösztönösen behunytam a szemem, és felkészültem rá, hogy a hátsó felem a kemény talajon landol. De pár centivel előbb sikerült megállnom.

Két erős kar megragadott a vállamnál fogva, és megtartott. Újra kinyitottam a
szemem, oldalra fordultam, és Billy arcát láttam közvetlen közelről. A hátam a
mellkasának támaszkodott. Éreztem, hogy elpirulok, és előrelendültem, hogy
felegyenesedjek, de a gonosz csizma megint elárult, és meglehetősen komikus módon előrecsúszott a lábam, miközben Billy minden erejével igyekezett megtartani. Irene, Venus és Arsène nevetésben tört ki, de Sherlocknak megesett a szíve rajtam, a segítségemre sietett, és a könyökömnél fogva felemelt. Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen csontos kéznek ennyire erős a szorítása.

– Jól van – mondta, és talpra állított, miközben Billy óvatosan elengedett.

– Mondtam, hogy vigyázz – szólalt meg Irene, miután megnyugodott. – Ennek a
csinos kis csizmának, amit mindenáron meg akartál venni, nagyon sima és vékony a talpa, gyakorlatilag csak botladozni lehet benne. Ha havazni fog, szükséged lesz egy pár hótalpra, vagy meg kell kérdeznünk Mrs. Dibleyt, nem tudna-e kölcsönadni neked egy jó erős bakancsot.

Elszégyelltem magam. Szerettem azt gondolni magamról, hogy gyakorlatias, józan gondolkodású amerikai lány vagyok, és lám, mégis engedtem a divat szeszélyeinek.

– Egy okkal több, hogy ne hagyjuk, hogy meglepjen minket az évszázad havazása – jegyezte meg Arsène. – Nézzétek, szerintem ez lehet a Merryweathers Court.

Arra a pontra néztem, amelyet Arsène mutatott, és egy zömök, szögletes, komor kastélyt láttam előbukkanni a falu utolsó házai mögül. Teljességgel hiányzott belőle a falu többi részének hangulatos bája; úgy nézett ki, mint egy tévedésből odaejtett kőtömb. Az úttól egy szintén szürke kőből épült kis híd választotta el, amely egy árok vagy inkább kis vízelvezető csatorna fölött ívelt át.

– Menjünk, nézzük meg közelebbről – biztatott minket Sherlock, aki ismét a csapat élére állt.

Átkeltünk a vízfolyás fölött, és megálltunk a bejáratnál. A kapu mellett egy kisebb és újabb épület állt. Irene odalépett a kis ház egyik ablakához, bekukucskált a csipkefüggönyök között, majd intett, hogy menjünk közelebb, és befelé mutatott.

– Ő lehet az őr – mondta szűkszavúan.
A nagy izgalomtól egy pillanatra borzongató képek jelentek meg lelki szemeim előtt, látni véltem, ahogy az őr a földön fekszik, késsel a szívében; de amikor benéztem, csak egy pirospozsgás arcú öregembert láttam, aki a kályha előtt ült, lábát az ételek melegen tartására szolgáló rekeszbe dugva.

– Láttam már elszántabb őröket is – vigyorodott el Lupin felvont szemöldökkel. – Csak a… kulcsaimra lesz szükség. Egy pillanat alatt bejutunk.
Jobb kezében fémtárgy villant, bizonyára az egyik álkulcsa, amelytől soha nem vált meg, és a következő pillanatban már ki is nyílt a kapu.

– Siessünk – mondta Irene, és egyenként bocsátott be minket, miközben hátul
figyelte, nem jön-e valaki.

Beléptünk egy négyszögletű udvarba, ahol az új tulajdonosok nemrég nagyszabású munkálatokba kezdtek. Minden helyet a halmokban álló gerendák és kőtömbök meg a kiásott földkupacok foglaltak el.

– Mintha verandát vagy valami hasonlót akarnának építeni – jegyezte meg Arsène.

– Barbárok – jelentette ki Sherlock, aki undorral nézett körül.

– Az igazat megvallva nem túl értékes ez az épület – mondta Irene.

Én eközben megpróbáltam belesni a kastélyba, csakhogy a nagy, ívelt ablakok magasabban voltak, mint az udvar. Hátrálni kezdtem, hátha így látok valamit, de a jobb lábam alatt egyszerre nem az udvar kövezetének kemény, hideg felülete volt, hanem valami nedves és síkos.

– Jaj! – Kiszaladt a lábam alól a talaj, hátraestem, és elterültem a földön. Ezúttal messze voltam a többiektől, így nem akadt senki, aki elkaphatott volna. A kezem belesüppedt a sárba. – És akkor most mi… – hebegtem, miközben éreztem, hogy a jobb lábamon a csizma megtelik jeges vízzel. Valamiféle piszkos, gurgulázó forrásban ültem.

– A munkálatok közben biztosan találtak egy artézi kutat, amelyről nem tudtak –
mondta Arsène, és körülnézett.
Irene felsegített.

– Azonnal szaladj vissza a fogadóba, Mila, különben megfázol.

– De én… – dadogtam zavartan. De kezdett fázni a lábam, és bár majd’ meghaltam, annyira szerettem volna folytatni a felfedezőutat, végül kénytelen voltam megfogadni anyám tanácsát.

Szapora léptekkel indultam visszafelé egymagamban a fogadó felé vezető úton.

A kabátom csupa sár volt, és a ruhám alja is, azé a ruháé, amelyet oly gondosan választottam ki erre az ünnepnapra. Rettentő dühös voltam magamra: hát csak annyi telik tőlem, hogy elzuhanok, mint egy krumpliszsák?

Mindenki tévedett velem kapcsolatban, gondoltam, még az a nagyokos Helena Holmes is: soha nem lehet belőlem kém vagy híres nyomozó, egyszerűen túl ügyetlen vagyok!

– A csudába! – csattantam fel, toppantottam egyet, és kis híján megint
megcsúsztam. A hidegtől reszketve, mérgesen fújtatva tettem meg az utolsó métereket, amelyek elválasztottak a fogadótól.

Már csak néhány lépésnyire voltam, amikor kitárult a Fehér Ló ajtaja, és egy
nagykabátos, testes alak lépett ki rajta.

– Mr. Ormerod? – kérdeztem zavartan. A jellegzetes, kockás tweedkabát
nyilvánvalóan az övé volt, de a felhúzott sál és a szemébe húzott kalap eltakarta az arcát.

Ormerod biccentett üdvözlésképpen.

Időközben az ég úgy döntött, hogy nem
halogatja tovább a rég várt eseményt, és lehullatta az első hópelyheket.

– Nahát, havazik! – suttogtam, és egy pillanatig a hidegről, iménti felsülésemről és sáros ruháimról megfeledkezve bámultam a levegőben lebegő, apró hókristályokat.

– Igen, igen… – mondta Mr. Ormerod, majd köhögni kezdett.

– Jól érzi magát? – kérdeztem.

– Ööö, nem… Nem túlságosan… – válaszolta a férfi meglehetősen rekedt hangon.

– Akkor nem kellene most elmennie… Esik a hó…

Motyogott valamit, amit nem értettem, még jobban eltakarta a száját a sáljával, és elsietett. Ebben a pillanatban fékcsikorgás hallatszott, és egy autó állt meg mellettünk.

A sofőrben felismertem a kocsist, aki elhozott minket. A fejemet csóválva beléptem a fogadóba.

– Jaj, istenem… Mi történt magával, kisasszony? – sopánkodott Mrs. Dibley.

– Semmi komoly, csak beleestem egy pocsolyába a kastély közelében – hazudtam.

A nő elővett egy gyapjútakarót, amelyet a pult mögött tartott, hogy a lábát
melengesse, és a vállamra vetette, majd a szobámba vezetett.

– Most gyorsan vegyen egy jó forró fürdőt.

Bólintottam, de előbb tisztázni akartam valamit.

– Mrs. Dibley… jól láttam, hogy Mr. Ormerod épp most ment el?

– Igen, sajnos. Összeszedett egy csúnya náthát. Felajánlottam neki, hogy készítek egy kis gyógyteát, de hallani sem akart róla. Egész testében reszketett, pedig tetőtől talpig be volt bugyolálva szegény.

– A vasútállomásra ment?

– Igen, megkért, hogy hívjam ide Mr. Peabodyt a kocsijával. Feltétlenül el akarta érni az utolsó vonatot Crawleyba. Ott lakik. Egyébként megértem. Ha beteg az ember, jobban szeret otthon lenni… De azért nagyon sajnálom – fejezte be kis sóhajjal.

– Látszik, hogy nagyon törődik a vendégeivel – jegyeztem meg.

– Így van… És szegény Mr. Ormerod még ki is akarta fizetni a teljes számlát, pedig
idő előtt távozott… Nagyon tisztességes ember. Remélem, egy nap visszatér a Fehér Lóba, hogy viszonozhassam a kedvességét.

– Biztosan így lesz – mosolyogtam rá.
Mrs. Dibley kinyitotta a szobám ajtaját, és segített megszabadulni sáros ruháimtól. Megígérte, hogy amikor visszakapom őket, szebbek lesznek, mint új korukban, azután fürdősótól illatos, forró fürdőt készített, és magamra hagyott.

Fél órával később, egy kék ruhában, amely nem tetszett annyira, mint a másik, de elég jól állt, lementem a szalonba, és betelepedtem a kandallóhoz legközelebb álló fotelbe. A másikban Miss Berrell ült, szokás szerint könyvvel a kezében. Arra gondoltam, hogy távolságtartó modorával olyan, mintha csak a berendezés része lenne.

– Hallom, volt egy kis balesete, kedvesem – mondta. Felnézett a könyvéből, és rám
mosolygott. – Máskor vigyázzon, hová lép, komolyan megsérülhetett volna!
Bosszantott, hogy úgy beszél velem, mint egy bölcs, öreg nagynéni, de szerencsére kinyílt az ajtó, léptek hallatszottak, és ez elterelte a figyelmemet.

– Itt is vagyunk – mondta Irene Mrs. Dibleynek az előtérben. – Hát a mi Milánk?

– Ne aggódjon, Mrs. Adler. Átöltözött, és a szalonban várja önöket.

Felpattantam, és odaszaladtam hozzájuk.

– Végre megérkezett a várva várt hóesés – jelentette be Billy, miközben egy kevés
havat rázott le a kalapjáról és a válláról.

– Épp időben értünk vissza – mondta Arsène.

– Képzeljétek, Mr. Ormerod viszont épp most ment el, fél órája – jegyeztem meg, és Sherlockra pillantottam.

Mrs. Dibleyhez hasonlóan én is csak egy szerencsétlen embert láttam Ormerodban, aki erős megfázásban szenvedett, de az előző esti fejtegetéseink után óhatatlanul gyanakvással tekintettem hirtelen távozására.

Hamar világossá vált, hogy Holmesban is ugyanez a gyanú fogalmazódott meg.

– Tényleg elment? – kérdezte tágra nyílt szemmel, miközben öles léptekkel
bevonult a szalonba, hogy Mrs. Dibley ne hallja, amit mond. – Ez furcsa. És percről percre furcsább.

- Mila, szabad egy percre?- Simított végig a vállamon Venus.

- Persze. - Hagytam hogy félrevonjon.

- Látom, hogy sajnálod a ruhát amit ma szerettél volna felvenni.- Kezdte.- Nem akarok semmit ráderőltetni, de beszéltem Ireneal, és áldását adta, hogy készítsek neked egy ruhát.

Elakadt a lélegzetem. A Venus gyártotta ruhák a női divat fellegvárai voltak, és általában a divatlapok címlapjain szerepeltek. Csillagászati áruk volt, és ha valaki egy ilyenben jelent meg valahol, garantáltan beengedik a legexkluzívabb helyekre is. Ráadásul egyes pletykák szerint a ruhákba fegyverek voltak építve, ami egy női jogokért harcoló üzletasszonytól nem lenne meglepő.

Az én divatrajongó lelkemnek egy Moreno ruha maga volt az elérhetetlen álom. De eddig nem mertem kérni Venustól.

- Úristen. - Ennyit tudtam kinyögni.- Köszönöm Venus!

- Nincs mit. A két ruha karácsonyi ajándék lett volna, de azt hiszem az egyiket megelőlegezhetem neked.- Villantott cinkos mosolyt.- Épp azelőtt hozták meg, hogy bejelentettétek az utazást. Fent van a szobámban, ha szeretnéd felpróbálni.- Alig bírtam kivárni, hogy felérjünk a szobába, és hogy Venus elővegyen a szekrénye aljából két dobozt, amin természetesen szerepelt a márka neve, a Moreno szó.

Az elsőn, amit Venus elém tett, karácsonyi stílusban íródott, és csillám volt a dobozon. ( A fejezet fölött a kép ).

Óvatosan nyitottam ki, és mikor kiemeltem a ruhát, elakadt a lélegzetem. A felsőrész minden mozdulatnál úgy csillogott, mint a frissen hullott hó. A ruha nyakkivágása szabadon hagyta a vállaimat, és egy v alakú kivágásra emlékeztető formát vett fel, ami az illendőség, és a kifinomult csábítás keretein belül kiemelte a melleimet. A ruha felső része és a hosszú ruhaujjak a csillogó fehérségből halványkékbe mosódtak át, ami olyan színű volt, mint a szoknya. A szoknya. A leginkább lenyűgöző a szoknyarész volt. A többrétegnyi tüll olyan hatást keltett, mintha repedezett jég, és azon elszórt hópelyhek vettek volna körbe akár egy mágikus hóvihar, rádásul egy különleges, aranyos fény is visszatükröződött róla, mintha csak a nap fénye visszatükröződött volna a jégről. A ruha anyaga vékony és puha volt, olyan finoman simult a bőrömre, mintha csak a kandalló előtt ültem volna. A ruha mellett pedig a leggyönyörűbb cipőt is megkaptam, amit valaha láttam. A sarka épphogy annyira volt hangsúlyos, hogy még kényelmesen tudjak benne járni, de nem ez volt benne a legkülönlegesebb.
A cipő üvegből volt, halványkék, és valami módszer miatt hihetetlenül szórta a fényt. A ruhához természetesen tartozott egy átlásztó és halványkék színekben tündöklő drágakövekből készült karkötő, nyaklánc és fülbevalópár is, de úgy határoztunk, estére csak a fülbevalót veszem fel. Szóhoz sem jutottam a csodás holmik láttán.

- Venus, ez... ez...

- Nem jó? Mert visszaküldhetem.- Ahhoz képest hogy mennyire értett a részletekhez, most rosszul mérte fel a helyzetet.

Mielőtt tovább aggódott volna, szorosan megöleltem őt.

Teljesen lefagyott, és a hangját is mintha elvágták volna. Alig pár pillanatig tartott az ölelés mielőtt elléptem volna tőle.

- Segítesz felvenni?

- Majd este. Úgy vonulhatsz be, mint egy királynő.- Hajolt meg előttem, mire mindketten elnevettük magunkat. Nehezen tudtam elképzelni, hogy Venus bárki előtt is meghajolt volna.- Remélem a másik sem okoz majd csalódást.- Komolyodott el kissé.

- Ezután a csoda után kizártnak tartom.- Mutattam a vállfára akasztott kreálmányra.

- Akkor menjünk le, Sherlock biztosan tűkön ül, hogy megossza velünk a felfedezéseit.

- Te nem láttad amiket ő?- Tettem fel a kérdést, ami már egy ideje ott motoszkált bennem.

- Tudod... mikor közösen dolgoztunk, Sherlocknak sokáig tartott megtanulni, hogyan dolgozzon együtt velem. Egészen addig mi ketten voltunk akik az információt üldözték, Arséne és Irene pedig az embereket. Mikor ketten maradtunk, én tértem át az emberekre. Mint látod, a mai napig szereti a segítségemet kérni a megfigyeléseinél, a kis magánakcióinál, és a nagy leleplezéseknél. Azt mindig is közösen csináltuk, akkor is, mikor még négyen voltunk. De most, hogy már mindkét szerepet eljátszottam, és újra itt az egész társulat, hol itt, hol ott segítek. Megallítok egy menekülő bűnözőt, és mások számára láthatatlan információkat gyűjtök.

- Megterhelő lehet.

- Az is. De ugyanakkor nagyon élvezetes. De tudod mi a kedvenc szerepem?

- Mi?

- Amikor a megszerzett tudásomat átadhatom. A leleplezéseknél, és mikor téged tanítalak.- Erre aztán elmosolyodtam, épp mikor leértünk a többiekhez.

Sherlock fürkésző, átható tekintettel nézett ki az ablakon. Szerettem volna
megkérdezni, hogy felfedeztek-e valamit titkos helyszíni szemléjük során, de ebben a pillanatban megjelent Mrs. Milne. Nehéz bevásárlószatyrokat cipelt, de erős karjával szemlátomást jól elbírta a súlyukat.

– Jó reggelt! Ezek szerint már meg is volt a mayfieldi séta? – kérdezte szívélyesen.

– Kérem, hadd segítsek – szólalt meg Billy azonnal, és elvette tőle a teli szatyrokat.
Arsène is sietve odalépett, hogy segítsen a szakácsnőnek, Sherlock viszont arisztokratikusan félrehúzódott, és továbbra is kibámult az ablakon.

– Igen, és nagyon tanulságos séta volt – mondta anélkül, hogy levette volna a
szemét a kinti látványról.

– Olyan falu, mint Mayfield, nem sok akad manapság! – kiáltott fel büszkén a
szakácsnő. – És amikor hó borítja, még szebb, bár talán jól tették, hogy még a havazás kezdete előtt keresték fel. Elmentek a Merryweathers Courtig?

– Igen, és ne haragudjon, de meg kell mondanom, hogy az épületet nem találtuk különösebben… elbűvölőnek.

– Ugyan, dehogy haragszom. Ha belegondolok, még az unokaöcsém, Fred is csak „kődoboz”-nak hívja.

Mrs. Milne-ből olyan csengő, vidám kacagás tört ki, hogy mindannyian elnevettük magunkat, még Billy és Arsène is, akik éppen ekkor tértek vissza a konyhából.

– Már csak azt nem érti az ember, mit látott benne az a bankár – jegyezte meg Irene.

A szakácsnő megvonta a vállát.

– Hát, ő biztosan olyan városi ember, aki hétvégenként szereti eljátszani a vidéki
földesurat, gondolom.

– Ön találkozott már vele?

– Személyesen nem, de itt a faluban napokig másról sem beszéltek. Állítólag a felesége is igen elegáns dáma – felelte a szakácsnő csillogó szemmel.

– Talán láttuk is már valamelyik városi teaházban – mondta Irene.

– Egy pillanat! – szólalt meg hirtelen a szakácsnő, és ráncok jelentek meg a
homlokán. Aztán felemelt kézzel intett, hogy várjunk, és berohant a konyhába.

Olyan zörgés hallatszott, mintha keresne valamit. Kíváncsian pillantottunk
egymásra.

– Itt is van – kiáltott fel Mrs. Milne, amikor visszatért a konyhából.
Kezében egy régi újságot lobogtatott, azután ledobta a recepciós pultra. A helyi újság, a Sussex Observer pár hónapja megjelent száma volt.

A szakácsnő rámutatott egy képre, amelyen frakkos, cilinderes férfit láttunk egy estélyi ruhás nő társaságában.

– Tessék, ebből a cikkből mindent megtudnak.

Úgy vetettük magunkat az újságra, mint egy keselyűraj.

– „Mr. Barnabas Mason és a felesége, Phyllis” – olvasta fel Arsène a képaláírást.

Sherlock tekintete gyorsan végigsiklott a lapon, aztán az ujjával lecsapott egy
mondatra. Megpróbáltam kibetűzni, bár onnan, ahol én álltam, nem sokat lehetett látni belőle. De azért sikerült elolvasnom néhány szót: „gyűjtemény”, „tubákos szelencék” és „nagy érték”.

Holmes felegyenesedett. Ragadozó madárra emlékeztető profilja élesen vált ki az ablakon beszűrődő, sápadt világosságból. A nyomozó néhány pillanatig mozdulatlan maradt, majd a pinceajtóhoz vezető folyosó irányába pillantott.

– Mrs. Milne, nem tudja véletlenül, hogy régen ez az épület is Mayfield uráé volt-e?

– Ó, igen, de az nagyon régen volt! Itt egykor istálló működött, amely a királyi
háznak is nevelt lovakat.

– Hát persze – mondtam. – Akkor innen ered a fogadó neve: Fehér Ló. Elbűvölő.

– Így van – bólintott a szakácsnő. – És ha szeretik a régi történeteket, higgyék el,
hogy itt, Mayfieldben nem éri csalódás magukat!

– Tényleg? – szólalt meg Lupin, mintha folytatásra akarná biztatni.

– De még mennyire! – erősítette meg Mrs. Milne. – Gyermekkoromban például azt
hallottam, hogy ezt az istállót föld alatti járatok kötik össze a Merryweathers Courttal és a Saint Horace-templommal…

– Nahát! El sem hiszem! – kiáltott fel Gutsby.

- Bizony. Micsoda véletlen egybeesés.- Dünnyögte Venus, Sherlockra, majd a pincébe vezető lejáratra pillantva.

– Pedig így van, kedves fiatalember – kuncogott a szakácsnő, aki nem hallotta meg Venus megjegyzését. – Így a mayfieldi uraságok észrevétlenül el tudtak tűnni, ha netán rosszra fordult a helyzet.

Sherlock arcán talányos mosoly jelent meg.

– Igaza van, Mrs. Milne. Hihetetlenül érdekes történet – mondta. – És fogadni
mernék, hogy a hírhedt csempész, Tomkins is használta ezeket a titkos járatokat. Igazam van?

– Azt hittem, valami nagy újdonságot mondok maguknak, de látom, az úr már
mindent tud! – állapította meg a szakácsnő kedélyes csodálkozással.

– De ha ez volt a régi istálló – mondta Irene, miközben körülnézett –, akkor ez azt jelenti, hogy valahol lent még megvan az egyik alagút bejárata, nem?
Mrs. Milne megvonta a vállát.

– Ha meg is van, én sosem láttam! Viszont elmondhatom, hogy van ott egy csomó régi kacat, pókhálók egész tömege, és még néhány helyes kis mezei egér is… De el ne mondják Mrs. Dibleynek, hogy ezt mondtam! – Újabb ellenállhatatlan nevetés után a szakácsnő aggodalmas pillantást vetett a recepciós pult mellett álló ingaórára. – És miután a vacsora nem készül el magától, most engedelmükkel… – És meghajolt.

A következő pillanatban már a konyhában volt, és utasításokat adott a kuktának.

Holmes és Venus viszont nyomban a fogadó ajtajánál termettek.

Pillanatnyi zavarodottság után mindannyian a nyomába eredtünk.

– Nektek meg mi bajotok? – kérdezte Arsène.

– Nem gondolja, hogy meg kellene látogatnunk a pincét, Mr. Holmes? – szólalt meg Gutsby is.

– Most nem. Vissza kell mennünk a Merryweathers Courtba – mennydörögte Sherlock.

– Megint?! – hüledezett Irene.

– Igen, és lehetőleg gyorsan – hangzott a szűkszavú válasz.

– Van ennek valami köze… Mrs. Mason tubákos szelencéihez? – kockáztattam meg a kérdést.

– Előbb szaladj, és vegyél fel kabátot. Siess – parancsolt rám Holmes, aki szinte reszketett a türelmetlenségtől. Venus mellé lépett, és végigsimított a vállán, mire Sherlock mély levegőt vett, de egy hajszálnyival nyugodtabbnak tűnt, ami elég időtt nekünk, hogy felrohanjunk a szobánkba. Venus azóta nem vette le a kabátját hogy megjöttek, így ő lent maradt a nyomozóval.

Felvettem a régi kabátot és cipőt, amit Mrs. Dibleytől kaptam kölcsön, és már
rohantam is lefelé a lépcsőn.

– Menjünk már – sürgetett Sherlock, és kinyitotta a fogadó ajtaját.

Mihelyt kint voltunk, Arsène odalépett hozzá:

– Már megint itt tartunk… Nem mondanád el, mi folyik itt?

– Nem szükséges… Ha a kastélyba érünk, minden világos lesz.

– Jaj, istenem… Muszáj neked még szenteste napján is így viselkedni? – kérdezte panaszos hangon Irene.

– De tényleg! Gondolod, hogy történt valami? – kérdeztem, mert annyira fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy képtelen voltam hallgatni.

– Nem az számít, hogy mit gondolunk, hanem az, hogy mit tudunk. - Mondta türelmesen Venus, tartva a lépést Sherlockkal.- Vagyis hogy Mrs. Masonnek értékes antik tubákosszelence-gyűjteménye van, amit már átvitetett a Merryweathers Courtba…

- És azt is tudjuk, hogy ezt képes volt mindenkinek tudtára adni, méghozzá egyenesen egy újságcikkben! – bömbölte Holmes, és ismét megszaporázta a lépteit.
Összerezzentem.

– Te… ezek szerint úgy gondolod, hogy…

– Úgy gondolom, hogy Ormerodnak pénzre van szüksége. És ezért úgy döntött, hogy… utánozni fogja Monsieur Lupint.

– Hé, lassan a testtel – vágott vissza Arsène gunyorosan. – Engem nem olyan
könnyű ám utánozni.

Sherlock rámosolygott, majd így folytatta:

– Amint a játékunk során megállapítottuk, Ormerod jómódú volt, most pedig már nem az. Elnyűtt ruhákat visel és pocsék dohányt szív. Egy régi könyvből értesül a föld alatti járatokról, amelyek a mayfieldi földesúr egykori istállóját, a mai Fehér Ló fogadót
kötik össze a Merryweathers Courttal, azután az újságból megtudja, hogy a kastélyban, amely még mindig lakatlan, értékes tubákos szelencék vannak. Azért jön ide, hogy megkeresse a járatot, mivel elhatározta, hogy ellopja a szelencéket. A portói bort beleönti a virágcserépbe, hogy legyen oka lemenni a pincébe, ahol Mrs. Milne-nel ellentétben addig kutat kitartóan, míg meg nem találja ezt a bizonyos alagutat, amely a Merryweathers Courtba vezet. Másnap reggel csak annyit kell tennie, hogy megint lelopózik a pincébe, végigmegy a föld alatti járaton, ellopja a tubákos szelencéket, azután betegséget színlelve kereket old.

Elkaptam Billy izgatott pillantását.
Holmes rekonstrukciójában nehéz lett volna hibát találni, így aztán szinte
észrevétlenül egy új kalandba csöppentünk. Sherlock elővette a zsebóráját, és dühös pillantást vetett rá.

– Ha sietünk, talán sikerül elérnünk, hogy letartóztassák Ormerodot, amikor
megérkezik a crawley-i állomásra!
Mint egy csatába készülő hadvezér, úgy vezetett minket a Merryweathers Courtba.

A kapuslakhoz érve hevesen dörömbölni kezdett az ajtón.

Az őr, aki még mindig szunyókált, összerezzent, és majdnem leesett a székéről.

– Mi folyik itt? – kérdezte, amikor a szemét dörzsölve kinyitotta az ajtót.

– Azonnal be kell jutnunk a kastélyba. Hírét vettük, hogy Mrs. Mason tubákos
szelencéit ellophatták – válaszolta Sherlock.

Az öregember, aki még mindig kába volt kissé az álmosságtól, gyanakodva nézett
ránk.

– És maguk mégis kicsodák?
Venus előrelépett, és barátságos arccal előhúzott a zsebéből egy névjegykártyát, amelyet meglengetett a férfi orra előtt.

– A londoni Abbingdon Biztosító küldött minket. Jobb lesz, ha odakísér, ha nem
akar bajt magának.

A férfi ismét megdörzsölte a szemét.

– Biztosító… Abbingdon Biztosító? – motyogta zavartan.

– Pontosan – felelte Venus, és még egyszer meglengette a névjegyet, amelyet aztán egy gyors mozdulattal a kabátjába rejtett.

– Masonék az ügyfeleink, nálunk kötöttek biztosítást az antik tubákos szelencékből álló gyűjteményükre, és most attól tartunk, hogy valaki ellopta az értékes tárgyakat. Ezért jöttünk el ide.

– A… hölgyek is? – kérdezte a gondnok zavartan, Irene-ra és rám mutatva.

– Szenteste napja van, éppen a családommal utaztam, amikor szóltak, hogy vár a munka – szólt közbe Arsène, és átkarolt minket.

Én a szempillámat rebegtetve néztem rá, mintha csakugyan odaadó lánya volnék.

– Nos? Sokáig kell még várnunk? – horkant fel Sherlock remegő orrcimpával.

– Nem, nem, jövök máris… – mondta az őr, és esetlenül bedöcögött a házba.

– Abbingdon Biztosító? – kérdezte Irene széles mosollyal.

Venus  elvigyorodott.

– Mindig van nálam egy névjegy de az őr elég zavarodottnak tűnt ahhoz, hogy bevegye a mesét.

A férfi egy hatalmas kulcscsomóval a kezében lépett ki a házikójából.

– Lássuk csak – dünnyögte, miközben a bejárati ajtó zárjával babrált. – Ezt a régi zárat meg kell javítani, soha nem nyílik ki elsőre!

Arsène elégedetten mosolyodott el, mintha csak megdicsérték volna betörői
képességeit. Sherlock viszont még mindig rémisztő pillantásokat vetett a szegény őrre.

A kis ember úgy csoszogott át az udvaron, mint egy öreg orangután, majd megállt egy tömör fából készült ajtó előtt, és újrakezdte pantomimját a kulcsokkal. Sherlock ujjai úgy recsegtek, mint a tűzbe dobott gallyak. Amikor végre kinyílt az ajtó, az őr egy sötét, poros folyosón keresztül elvezetett minket egy félhomályos szobába.

Odament az egyik ablakhoz, és kinyitotta a spalettát, hogy jobban lássunk.
A téli nap ezüstös fényében csupán néhány szögletes bútordarab tárult elénk, azokat is vastag fehér lepel védte. Egy kivételével: ez egy nagy mahagóni komód volt, legalsó fiókján aranyozott zárral.

– Tessék, pillanatnyilag mind ebben vannak a tubákos szelencék – magyarázta az őr.

Sherlock azonnal rávetette magát a komódra, az orra pár milliméterre volt a zártól.

– Úgy látom, nem próbálták meg feltörni – állapította meg.

Ezután ki akarta húzni a fiókot, de nyilvánvalóan be volt zárva.

– Megkeresem a kulcsot – motyogta az őr, és válogatni kezdett a kulcsok között.

– Az aranykulcs lesz az – bökött rá az apró tárgyra Venus, aki látta, hogy Sherlock kezdte elveszteni a türelmét –, az egyetlen az egész kulcscsomóban, amelyik olyan színű, mint a zár!

Az őr arca felderült.

– Á, tehát ön már járt itt, és látta ezt a bútort meg a tubákos szelencéket!

Venus és Sherlock szemében olyan villanást láttam, amely mintha a gyilkos ösztön kifejeződése lett volna. Szerencsére a nyomozónak és a maffiafőnöknek sikerült uralkodniuk magukon, és így Venus válaszolt:

– Igen, jártam már itt. De most kérem, mutassa meg a tubákos szelencéket.
A férfi először az óramutató járásával megegyező irányban próbálta elfordítani a kulcsot, majd beletörődött, hogy a zárat csak a szerkezet ellenkező irányú
elfordításával lehet kinyitni. Végre sikerült kihúzni a fiókot. Sherlock szeme elkerekedett.

– Ez nem lehet! – kiáltott fel, Venus pedig ismét megörvendeztetett bennünket néhány ízes spanyol kifejezéssel.

Gyorsan odaléptem, hogy lássam, mi a helyzet.

A fiókban hét gyönyörű, antik
tubákos szelence sorakozott szép rendben egy kék bársonypárnán.