Amikor Venus visszatért, csillogott a szeme. És ezt a csillogást már jól ismertem.

- Nos, megtaláltad a titokzatos férfit vagy nőt? - kérdezte gunyorosan Arsène.

Holmes erre sanda pillantást vetett ránk.

- Amikor felmentem az emeletre, észrevettem egy virágcserepet, amely szokatlan illatot árasztott. Megérintettem a földet a cserépben, és így megerősítést nyert, hogy valaki... portói borral öntözte meg!

- A modern kertészet furcsaságai? - viccelődött Gutsby.

Venus elnevette magát, amivel több vendég figyelmét is magára vonta.

- Nem - válaszolta. - Inkább azt hiszem, hogy talán egy valódi smaragd rejlik az üvegcserepek között.

Irene, Arsène, Billy és én értetlenül néztünk össze, miközben Venus úgy bámult ránk, mint aki épp most mondott el egy találós kérdést, és várja a megfejtést.

A portói bor jutott eszembe.

- Orm... - kezdtem hangosan, de azonnal a számra szorítottam a kezem. - Ormótlan ez az asztaldísz, nem? - helyesbítettem, és a másik asztal felé pillantottam, de úgy tűnt, senki sem hallott meg. - Ormerod - suttogtam végül, és Venus bólintott.

Irene nem akarta elhinni.

- Ormerod?! - kérdezte. - Annál az embernél még egy fogorvosi váró is izgalmasabb!

Kitört belőlünk a nevetés.

Úgy tűnt, Sherlock is jól szórakozik, rámosolygott Venusra, akinek úgy tűnt jot tett a játék, mert az arca egészséges színt öltött a nagy hideg után, és már nem is három-négy rétegbe burkolózva ült.

- Tévedsz, kedvesem! - vágott vissza. - Fogadni mernék, hogy az az ember forgat valamit a fejében.

- És nyilván ő öntötte a portóit a virágcserépbe - szóltam közbe. - Mrs. Dibley határozottan állította, hogy majdnem tele volt az üveg. Talán akkor tette, amikor sétálni mentünk... de miért?

- Körül akart nézni a pincében - suttogta Billy.

- Igen. És talán ha tudta volna, hogy nem kell kulcs, nem kellett volna trükköznie a portóival - állapította meg Irene, akit szemlátomást elkapott a hév.

- De ez meg sem fordult a fejében - mondta erre Sherlock. - És ezért találta ki, hogy a fogadósnő iránti egyszerű udvariassági gesztusnak álcázza a pincelátogatást.

- De mi a csuda lehet olyan érdekes egy sussexi fogadó pincéjében? - kérdezte Arsène.

- Ezt nem tudom - mondtam. - Azt viszont tudom, hogy amikor a sétáról jött hazafelé, egy piros fedelű könyvet láttam a kezében - tettem hozzá. - Lehet, hogy nincs jelentősége, de...

- Épp ellenkezőleg. Jól tetted, hogy elmondtad - jelentette ki Sherlock. - Amint már sokszor említettem, az az alapelvem, hogy a jelentéktelennek tűnő dolgok a legfontosabbak.

Vacsora közben egész idő alatt azt tárgyaltuk, mit tegyünk. Én azt javasoltam, látogassunk el a pincébe, míg Sherlockot inkább az Ormerod kezében látott piros fedelű könyv érdekelte. Időnként azonban elvonták a figyelmünket Mrs. Milne finom ételei, amelyeket nem győztünk dicsérni az étkezés végén.

Elfogyasztottunk még egy kevés aszalt gyümölcsöt meg mandarint, azután visszamentünk a szalonba. Mr. Ormerod bevonult a dohányzóba, Sherlock csatlakozott hozzá, Adrian Liverton pedig brandyt töltött magának.

- Jaj, milyen ügyetlen vagyok, foltos lett az ingem! - kiáltott fel Arsène, és az egyik gombjára mutatott, amely mellé odafröccsent a mandarin leve.

Csodálkozva néztem rá. Nem ismertem senkit, aki olyan kifogástalanul viselkedett volna étkezés közben, mint ő. De hamar átláttam a szitán, és rámosolyogtam.

Szándékosan ejtett foltot az ingén, hogy legyen ürügye a távozásra.

Vajon hová készül: a pincébe megy, vagy a titokzatos piros könyv keresésére indul?

Amíg én izgatottan vártam, hogy visszatérjen, Mrs. Dibley a zongorához ült, és eljátszotta a Down in Yon Forest című régi karácsonyi dalt. Én is ismertem, és együtt énekeltem a többiekkel az erdőkről és égi harangokról szóló versszakokat.

Irene hangja, amelyet hosszú évek operaénekesi gyakorlata formált, meglepetés volt azok számára, akik nem ismerték. Mrs. Dibley szinte könyörgött neki, hogy adja elő az O Come All Ye Faithful-t. Mindenki csodálattal hallgatta, valósággal csüggtek az ajkán.

Engem azonban Venus hangja lepett meg. Nem hallottam még énekelni, legfeljebb dúdolni. Irene mondta, hogy régen egy társulatot vezetett, akikért egész London rajongott. De nem hittem, hogy Venus ennyire jól bánik a hangjával, bár egyáltalán nem énekelt hangosan, az ujjai pedig a medáljával babráltak.

Mindenki, Irenet nézte tehát, kivéve Mr. Livertont, aki folyamatosan Holmest bámulta.

- Sherlock! - szóltam oda neki. Ebben a pillanatban a zongora utolsó hangjai is elhaltak, Liverton kezéből pedig kicsúszott a pohár.

Miután a szőnyegre esett, nem tört el, csak a padlóra fröccsent a tartalma.

- Semmi gond! - mondta azonnal Mrs. Dibley, majd felpattant, és elment egy rongyért.

- Jól van, Mr. Liverton? - kérdezte Irene, és a férfi karjára tette a kezét.

- Nincs... nincs semmi baj - dadogta a férfi nyilvánvaló zavarában, és továbbra sem tudta levenni a szemét Sherlockról.

- Talán fordítva vettem fel a nyakkendőmet? - kérdezte az utóbbi, és látványosan végignézett az öltözékén.

Mrs. Livertonból ideges nevetés tört ki.

- Nem, csak a férjem lelkes olvasója doktor Watson könyveinek - magyarázta. - Valósággal falja őket, akár többször is elolvassa!

- De Jane... - tiltakozott a férje.

- Nincs mit szégyellni ezen, Adrian - dorgálta meg a felesége, majd ismét Sherlock felé fordult: - Tudja, amikor meghallotta az ön nevét, arra gondolt, hogy egy igazi hírességgel hozta össze a sors!

- Á, értem... - mondta Sherlock, és legnagyobb meglepetésemre nevetésben tört ki.

- Tény, hogy sokszor megtörténik velem. Csalódást kell okoznom a férjének, kedves Mrs. Liverton, de én csupán szerény méhész vagyok, a híres detektív névrokona.

Elkerekedett a szemem, de Irene alig észrevehetően biccentett, mire mozdulatlanná dermedtem, és tovább figyeltem.

- Névrokona? - ismételte meg Adrian Liverton. - Nem gondoltam volna, hogy a Sherlock gyakori név...

Holmes felsóhajtott:

- Ó, valóban nem az... Itt délen nem. De el se tudja képzelni, hány Sherlock van Northumberlandben! Azzal vigasztalódom, hogy lehetett volna rosszabb is... Tudja, a másik név, ami elég gyakori arrafelé, az a... Mycroft! - mondta Holmes, jól érthetően tagolva a bátyja nevét. Csak egy pillanatra, de a hátam mögül prüszkölést hallottam, és mikor odanéztem, egy nevetését orrfújással leplező Venust láttam.

- Nos, igaza van - bólintott Mrs. Liverton halvány mosollyal.

- Valóban? Nem tudtam... - motyogta a férje.

- Nem csoda. Ezeket a dolgokat csak azok tudják, akik onnan származnak...

A lényeg az, hogy gyakran megesik velem, hogy ámuló tekintetek vesznek körül, ha bemutatkozom - mondta Holmes, egyszerre gunyoros és beletörődő mosollyal.

- Mindenesetre - szólt közbe Miss Berrell - jobb dolog finom mézet termelni, mint azokban a firkálmányokban szerepelni.

Erre Venus még inkább küszködött a kitörő nevetése ellen, de szerencsére valamennyi vendég úgy látta hogy megfázott, így nem keltett különösebb gyanút.

- Úgy látom, ön nem kedveli doktor Watson munkáit - jegyezte meg Craigmore százados. - Pár éve magam is elolvastam néhányat. Kalandos történetek voltak, kellemes olvasmánynak ítéltem őket.

- Ne nézzenek rám, az olvasás nem az erősségem - nevetgélt Ormerod, mintha ez dicsőség volna. Ez a mondat kellett ahhoz, hogy Venus erőt vegyen magán, és hosszan kifújva a levegőt, vörös arccal erőltetett magára nyugalmat. Aztán Arséneal egymásra néztek, és egyszerre tört ki belőlük a nevetés.

Irene gyorsan kitalált egy történetet valami belsős poénról, amit Arséne épp akkor sütött el.

- Ízlések és pofonok - zárta le a kérdést Miss Berrell, és vállat vont. - Számomra ezek csak a szokásos detektívtörténetek, tele képtelen és valószínűtlen kalandokkal.- Tért vissza az előző témára a hölgy.

- Teljesen egyetértek önnel - jelentette ki mély átérzéssel Sherlock.

Irene, Billy és én alig bírtuk visszafojtani a nevetést. Venus és Arséne pedig már nem is próbálkozott. Egymásra támaszkodva igyekeztek levegőhöz jutni.

A beszélgetés ezután az éppen divatosnak számító regényekre terelődött, mígnem Mrs. Dibley, akinek időnként már le-lebiccent a feje az álmosságtól, bejelentette, hogy visszavonul a szobájába, és mindenkinek jó éjszakát kívánt. Livertonék is sietve követték a példáját, majd a többi vendég is elment lefeküdni. Magunkra maradtunk a szalonban.

- Nem vagyok biztos benne, hogy sikerült megértenem, mi történt az imént - jegyezte meg Billy. - Miért tett úgy, mintha nem az igazi Sherlock Holmes lenne?

- Hát nem világos? - horkant fel az érdekelt.

- Sajnálom, öregem, de egyáltalán nem - vágott vissza Lupin.

Sherlock a szemét forgatta, majd azt mondta:

- Nem vettétek észre, hogy a Liverton házaspár hazudott? Feltűnő módon próbára tettem őket, és úgy látom, beleestek a csapdába.

Egyetértően bólintottam.

- Jane Liverton azt állította, hogy a férje többször is elolvasta doktor Watson teljes munkásságát, de amikor Sherlock megemlítette Mycroft nevét, egyáltalán nem reagált rá.

- Mint aki nem tudja, hogy kedvenc hőse testvérét éppen így hívják - morfondírozott Irene.

- Pontosan. És ez tényleg nagyon furcsa lenne, mert Mycroft sokszor megjelenik doktor Watson írásaiban.

Sherlock bólintott:

- És szemlátomást az Irene Adler, név sem mondott neki semmit, pedig ő is szerepel John műveiben. A te neved Venus talán felismerték, de mivel John nem írta le a történetben, biztos nem onnan.

Egy darabig hallgattunk, és értetlen pillantással néztünk egymásra.

- De mi értelme hazudni ilyesmiről? - szólalt meg végül Gutsby.

- Ez sokkal értelmesebb kérdés, mint amit az előbb tettél fel, Billy - helyeselt Sherlock.

- És miért nézett rád Mr. Liverton úgy, mint valami kísértetre? - tettem hozzá.

- Hát ez az! - kiáltott fel Sherlock. - Az az ember titkol valamit.

- Nos, ha így van, akkor kétségkívül nem ő az egyetlen - mondta Arsène.

És mindannyian kíváncsian fordultunk felé.

Lupin kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben, és keresztbe tette a lábát.

- Amint bizonyára észrevettétek, rövid időre felmentem az emeletre, amíg ti mindannyian a szalonban voltatok.

- Hogy eltüntesd azt a szerencsétlen mandarinfoltot az ingedről - mosolyodott el Irene.

- Egy úriember nem mászkálhat citrusféléktől foltos ingben - viccelődött Arsène.

- És mit tudtál meg? - faggattam türelmetlenül.

- Ahhoz képest, hogy Mr. Ormerod azt állítja, nem szokott olvasni, odavan a sussexi helytörténeti könyvekért... Úgy tűnik, különösen egy bizonyos Tomkins nevű csempész ügyei iránt mutat érdeklődést, aki a tizennyolcadik században éppen itt, Mayfieldben működött. Róla szól a piros borítójú könyv, amit Mila látott. Mr. Ormerod szobájában tett... ööö... látogatásom körülményei olyanok voltak, hogy nem tudtam belemerülni ebbe az izgalmas olvasmányba, de annyi időm azért volt, hogy észrevegyem: van benne egy név, amelyet többször is aláhúztak. Merryweathers House, vagy valami ilyesmi.

Irene szkeptikusan nézett rá.

- Talán úgy értette, hogy nem rajong a regényekért, inkább a történeti munkák érdeklik...

- Vagy készül valamire! - mondtam izgatottan.

- Mila, nem biztos, hogy mindenhol megfejtésre váró rejtélyek lapulnak...

- Ezzel nem értek egyet - szólt közbe Sherlock. - Az élet maga is megfejtendő rejtélyekből áll. Az emberi lét végtelenül összetett rejtély, amelyet a tudomány segítségével kell tanulmányoznunk.

- És én még azért jöttem ide, hogy pihenjek egy kicsit! - sóhajtott fel Irene tréfásan.

- Pihenésről jut eszembe, nem kéne aludni mennünk? Holnap szenteste, nem szeretném elrontani azzal, hogy nem alszom ki magam.

- Ti menjetek csak aludni - dohogott Holmes -, én, azt hiszem, átvizsgálom egy kicsit a pincét, hogy kiderítsem, tényleg nincs-e ott semmi más, csak az a borzalmas portói, vagy a titokzatos Mr. Ormerod nemcsak az olvasás iránti érdeklődéséről hazudott nekünk, hanem a borokkal kapcsolatos tudásáról is.

- Tudom, megyek.- Állt fel Venus.- Kettőnk közül én egy kicsit mélyebben tanulmányoztam az italokat anno. Remek beszédtéma egy unalomba fúlt partin. És lehet tudni milyen méreg melyik italhoz illik.

Választ sem várva kimasíroztak a szalonból, én pedig szaladtam utánuk, hátha megengedik, hogy velük tartsak felfedezőútjukon. De a recepciós pultnál Venus olyan váratlanul torpant meg, hogy majdnem nekiütköztem.

- Önök még fent vannak? - kérdezte nyájasan a pult mögött ülő Mrs. Milne.

A szakácsnő, akinek sonkavastagságú karja és széles, szeplős arca volt, Sherlockra emelte a tekintetét.

- Hát igen, az ünnepek izgalma - felelte Sherlock ugyanolyan nyájasan. - Annyira elragadott minket a lelkesedés, hogy észre sem vettük, milyen későre jár. És ön?

Hogyhogy még fent van?

- Nagyon rossz alvó vagyok. Ezért úgy döntöttem, hogy idejövök, és írogatom a receptkönyvemet.

Egy asztali lámpa fénye megvilágította a kézzel írott jegyzetfüzetet, amely tele volt kitörölt sorokkal és tintapacákkal.

- Akkor jó éjszakát - adta meg magát Sherlock, és Venus derekát átkarolva sietve elindult az emeletre vezető lépcső felé. De az első lépcsőfokra érve a nő megállt, és Venus a szakácsnő felé fordult:

- Bocsásson meg, de még egy kérdéssel alkalmatlankodnánk: meg tudná mondani, hogy van-e errefelé egy Merryweathers House nevű hely?

- Merryweathers Court - javította ki a nő, lassan felénk fordulva. - Régen Mayfield urainak rezidenciája volt, de tudjuk, milyen sanyarú manapság a nemesek helyzete...

Így aztán nemrég megvette valami gazdag londoni úr, azt hiszem, egy bankár vagy ilyesmi.

- És szép az épület? Érdemes megnézni? - érdeklődött Sherlock.

- Hát, ha szeretik a régi dolgokat... Rozoga kis kúria, bár épp most kezdték rendbe hozni... Az unokaöcsém, Fred is ott dolgozik, meg más kőművesek a faluból. Úgy tűnik, az új tulajdonosok modern, kényelmes házra vágynak. Eltart egy darabig, míg elkészül - kuncogott Mrs. Milne.

Venus mintha újabb kérdést akart volna feltenni, de Arsène, aki épp ekkor ért oda, megbökte a könyökével, és azt mondta:

- Mindannyian kimerültünk, ideje ágyba bújni!

Sherlock fújt egyet, és egy utolsó pillantást vetett a sötét folyosó felé, ahonnan feltehetőleg a pincébe lehetett lejutni.

- Hát jó - mondta aztán. Jó éjszakát kívánt a szakácsnőnek, és ismét elindult felfelé a lépcsőn, maga mellett tartva Venust.

Gutsby, aki jót mulatott a jeleneten, a tekintetemet kereste, és rám mosolygott. Én visszamosolyogtam, majd lábujjhegyen elindultam felfelé a lépcsőn, kissé hátramaradva, hogy utolérjen. Azt reméltem, kettesben maradhatunk, hogy tovább beszélgessünk a Fehér Ló vendégeinek furcsaságairól, de az ő szobája Sherlock szobája mellett volt, az enyém pedig a folyosó elején, így kénytelen voltam jó éjszakát kívánni neki, és visszavonulni.

Egy pillanatra felmerült bennem, hogy titkos látogatást teszek nála, mint annak idején a torquay-i Grand Hotelben, de itt most nem zajlott igazi nyomozás. És a gondolattól, hogy Billy esetleg azt hihetné, csupán ürügyet keresek, hogy valamiképpen besurranhassak hozzá, máris fülig pirultam.

Fel-alá járkáltam a szobámban, míg végül felsóhajtottam, és beletörődtem, hogy ideje lefekvéshez készülődni. De amikor bebújtam a takaró alá, rájöttem, hogy egyáltalán nem vagyok álmos. Hiába volt puha és mosószappan-illatú a takaró, hiába vett körül mélységes csönd, képtelen voltam lehunyni a szemem.

Egyre csak forgolódtam, miközben álmatlanságtól túlpörgő agyam furcsábbnál furcsább lehetőségeket vetített elém. Ki tudja, talán az esetlen megjelenésű Ormerod tényleg valami fontos dolgot rejteget. És netán Livertonék is titkolnak valamit? De mit?

Vagy talán Irene-nak volt igaza, és mindenre van valami buta, banális magyarázat?

Nincs itt semmi rejtély, csak az emberek úgy élik a maguk normális, hétköznapi életét, hogy nem feltétlenül őszinték minden pillanatban. Egyszóval, mintha egy kis Sherlock és egy kis Irene vitatkozott volna hevesen a gondolataimban. És a vitájuk sokáig tartott.

Nem tudom, mikor aludtam el, de emlékszem, hogy Billyről álmodtam, egy rettenetesen hosszú csigalépcső tetején állt, és azt mondta, hogy visszamegy Oxfordba, ahol a gyerekkorát töltötte. Azután a lépcső tetején kinyílt egy ajtó, és Sherlock lépett ki rajta egy nagy bőröndöt cipelve. Megkérdeztem, hogy mi van a bőröndben, mire azt felelte: „Az ügyvéd". Ekkor kinyitottam a bőröndöt, és tele volt levelekkel. Turkálni kezdtem köztük, kétségbeesetten kerestem Godfrey Nortont, de a bőröndben csak papírok voltak, és ettől szörnyen megrémültem. „Hogyan mondjam meg Irene-nak, hogy Norton meghalt?", kérdeztem Sherlocktól, de már nem ő állt előttem, hanem a kövérkés, izzadt képű Ormerod.

Sikoltva ébredtem, és pár másodpercig nem hallottam mást, csak a szívem heves zakatolását. A következő pillanatban viszont valami zaj ütötte meg a fülem. Arra jutottam, hogy fel kéne kelnem, de az agyam még az álom és az ébrenlét határán egyensúlyozott. Megfordultam, és megígértem magamnak, hogy pár perc múlva felkelek, ehelyett lecsukódott a szemem, és újra álomba merültem.

- Ébredj, hétalvó, szenteste napja van! - jelentette Irene vidáman, és megzörgette az ajtómat, amivel ismét kiragadott az álom világából.

Gyorsan felültem az ágyon. Sokkal kipihentebbnek éreztem magam, mint kevéssel azelőtt. De tényleg kevéssel azelőtt volt? Vagy inkább órák teltek el azóta? Már távolinak tűnt a szörnyű rémálom, bár kitörölhetetlenül bevésődött az emlékezetembe.

Sietve felvettem azt a ruhát, amelyet kifejezetten erre az ünnepnapra szántam, és a szokottnál gondosabban próbáltam megfegyelmezni rakoncátlan tincseimet, de nem sok sikerrel. Végül inkább csak bekopogtam Venushoz, aki csodálatos frizurát készített nekem.

Mihelyt kiléptünk Venus szobájából, megcsapta az orromat a reggeli illata, és az étkezőbe érve nem kellett csalódnom. Valóságos szagszimfónia fogadott, amelyben összevegyült a rántotta, a pirítós, a vaj, a lekvár és a vanília aromája...

Már mindenki ott volt mikor leértünk, kivéve azt a két vendéget, akik még nem érkeztek meg a fogadóba.

- Kérsz egy kis angol palacsintát? - kérdezte Irene, és az amerikaihoz hasonló, de vastagabb és könnyebb tésztájú finomságot tett elém. Ösztönösen a juharszirupot kerestem, ahogy Amerikában megszoktam, de aztán beletörődtem, hogy csak méz van, és bőségesen megkentem vele a palacsintát.

A többi vendég jelenlétében nem beszélgethettünk az előző este tisztázatlanul maradt kérdésekről, de észrevettem, hogy Sherlocknak élénken csillog a szeme, és valósággal falja a mézes pirítósokat, miután egy tekintélyes rántottahegyet is eltüntetett. Már ismertem annyira, hogy tudjam, ez nála a jó hangulat biztos jele. És Holmes jó hangulatának mindig egy oka volt: az, hogy fenomenális elméjének nem kellett unatkoznia.

Gondolataim hamar megerősítést nyertek, mert miután kitörölte a tányérját, felkiáltott:

- Gyerünk, igyekezzünk, mindjárt elered a hó! Öltözzetek fel jó melegen, és sétáljunk egyet. Látni akarom, hogy jó vásárt csinált-e, aki megvette a Merryweathers Courtot.

- Helyes. Ettől majd megjön az étvágyunk a karácsonyi vacsorához - hagyta jóvá Gutsby a szokásos vidámságával.