Mrs. Dibley fürge léptekkel átvágott a szalonon, hogy üdvözölje az új vendégeket.

A kanapéról, ahol Sherlock mellett ültem, azt láttam, hogy egy középkorú pár érkezett.

– Livertonék vagyunk – mutatkozott be a férfi.

– Isten hozta önöket! Kérem, fáradjanak be – udvariaskodott a tulajdonosnő.

– Már kezdhetjük is a játékot, Mila. Mit tudsz mondani erről a két emberről?
Igyekeztem alaposan megfigyelni őket, és reméltem, hogy előbb-utóbb rám tör
valami megvilágosodás, amivel elkápráztatom Sherlockot.

– Hmm… semmit. Úgy látom, hogy teljesen hétköznapi emberek – mondtam végül csalódottan.

Átlagos magasságúak voltak, minden különös ismertetőjel nélkül. A férfinak sötét haja és gondosan borotvált arca volt, a nő pedig, aki a felesége lehetett, barna haját kontyba fogta, amelyből kiszabadult néhány tincs. Az egyetlen figyelemre méltó részlet a kerek, teknőckeretes szemüveg volt.

– Az a tény, hogy hétköznapiak, már önmagában is jóval több a semminél –
szögezte le Sherlock szigorúan.
Minden erőmmel próbáltam észrevenni még valamit.

– A ruháik nem régimódiak, de nem is divatosak – próbálkoztam.

– Így van – biztatott Irene.

– És nem feltűnő színűek – tettem hozzá felbátorodva.

– És mi a helyzet a hajukkal? – kérdezte Sherlock. Venus a játék kezdete óta fel sem nézett.

– A hajukkal? – Zavarba jöttem. Egyedül a hajszínt emelhettem volna ki, de az nem volt se különleges, se rejtélyes.

- Venus csatlakozol?

- Nem, majd ha ti végeztetek.- Kortyolt átszellemült arccal a forró csokolodéjába a nő.

– Most vágatták le – jegyezte meg Irene határozottan. – Látszik, milyen simák és
egyenesek a hajvégeik. Nem öltözködnek feltűnően, de adnak magukra.

– A kezük! – kiáltottam fel. Liverton úr levette a kesztyűjét, így megláttam vékony, fehér ujjait. – A férfi biztosan nem végez nehéz munkát.

– Nos, látom, kezdesz belejönni – dicsért meg Sherlock alig észrevehető mosollyal.

A férfi eközben aláírta a vendégkönyvet; a nő hirtelen felém fordult. Nem kaptam el a tekintetem, inkább rámosolyogtam, mintha játékunk csupán udvarias kíváncsiság lenne az újonnan érkezettek iránt.

Mrs. Dibley észrevette a mosolyomat, és megszólalt:

– Drága Mr. és Mrs. Liverton, kérem, fáradjanak be a szalonba, és ismerjék meg fogadónk többi kedves vendégét. A bájos ifjú hölgy Miss Mila Adler.

Felálltam, és kezet fogtam velük.
– Jane Liverton vagyok – mondta a nő, viszonozva mosolyomat – ő pedig a férjem, Adrian.

– Örvendek – mondta a férfi.
Irene és Venus is bemutatkozott, mint ahogy Sherlock is, aki váratlan udvariassággal még kezet is csókolt a hölgynek. Liverton úr vasvillaszemmel nézett rá, én pedig alig tudtam visszafojtani a nevetést a túlzott féltékenység ilyetén megnyilvánulása láttán. Billy és Arsène egy pillanatra abbahagyták a játékot, hogy ők is bemutatkozzanak.

– Jöjjenek velem, megmutatom a szobájukat – mondta Mrs. Dibley, mire a pár elköszönt tőlünk, Venus pedig egy másodperc alatt mindkettőjükön végignézett.

Mellettünk Billy és Arsène lelkesen folytatta a játékot, mi pedig visszaültünk szorosan egymás mellé, és cinkos mosollyal összedugtuk a fejünket, mint az összeesküvők.

– Polgári házaspár, jómódúak, de nem gazdagok – mondta Irene. – Talán egy kicsit unalmasak.

– És mint sok unalmas polgári házaspár, viharos múltat rejtegetnek – jegyezte meg Venus alamuszi arckifejezéssel.

– Hogy érted ezt? – csodálkoztam, de aztán rájöttem. – Mit vettél észre, amikor köszöntél nekik? Csak azért tetted, hogy alaposabban megfigyelhesd őket, ugye?

Venus mélyen a szemembe nézett, és azt mondta:

– Régi hegeket láttam a nő bal csuklóján, mikor Sherlock kezet csókolt neki.

Tágra nyílt szemmel fordultam anyám felé, aki legalább annyira meglepődött, mint én. Kinek jutott volna eszébe öngyilkossági kísérletet feltételezni a higgadt, köznapi megjelenésű Mrs. Livertonról?

– Ki tudja, mit látnak az emberek, amikor ránk néznek… – mondtam erre, és
végignéztem a helyiségen. Egy előkelő származású kémnő, egy híres detektív, egy nemzetközi hírű úri betörő, egy világhíres ruhatervező és üzletasszony, egy kifogástalan modorú ifjú komornyik és egy fiatal lány súlyos múlttal és bizonytalan jövővel.

– Öt embert, akikben nincs semmi különös – felelte Sherlock –, mert a legtöbb ember csak bámészkodik, nem néz igazán. Sok ezer információ kerül a szemük elé a nap minden pillanatában, olyanok vagyunk, mint a nyitott könyvek, amelyek csak olvasásra várnak, de sajnos az emberek többsége analfabéta, és képtelen kibogozni az adatok és bizonyítékok lenyűgözően bonyolult szövevényét.

– Ha valaki tudja, hogyan kell nézni, annak nagy lehetőségei vannak – jegyezte meg Venus éles pillantással. – És nagy hatalma.

Eszembe jutottak Helena Holmes szavai, aki megígérte, hogy ha akarom, komoly
karriert futhatok be a titkosszolgálatnál. És mintha Sherlock és Venus is meg lett volna győződve arról, hogy van bennem valami különleges. Ha erre gondoltam, végtelen büszkeség töltött el, de egyben meg is ijedtem.

Féltem, hogy tévednek, féltem, hogy nem felelek meg az elvárásaiknak. Miközben én a jövőm miatt aggodalmaskodtam, Arsène ujjongva ünnepelte a győzelmét, amelynek köszönhetően holtversenybe került Billyvel. Sherlock pedig váratlanul felugrott.

– Mi történt? – kérdeztem összerezzenve.

– El kell intéznem valami fontos dolgot. Venus, ha már átmelegedtél megkérhetlek.– felelte, majd elügetett a konyhába nyíló ajtó felé, nyomában Venussal, ski még vetett egy vágyakozó pillantást a kandalló és a kanapé felé.

Irene-nal értetlenül néztünk egymásra.
– Szerinted mi lehet az a fontos dolog, amit el kell intéznie? – kérdeztem.

– Hát, ha Sherlockról van szó, bármi lehet. Talán észrevett valamit, ami
megváltoztathatja a világ sorsát, csak nekünk elkerülte a figyelmünket – viccelődött.

– És gyorsan elmondja a szakácsnőnek?

– Talán rájött, hogy a szakácsnő nem is szakácsnő, hanem külföldi kém, Livertonék pedig egy ellenséges titkosszolgálat ügynökei – folytatta anyám ugyanabban a hangnemben.

Azon kaptam magam, hogy úgy kuncogok, mint egy kislány.

Ám ekkor kettőt kopogtak a bejárati ajtón, és ettől úgy felpattantunk a helyünkről, mint két diáklány, akiket rajtakaptak, hogy rosszalkodnak az osztályteremben.

– Kopogtak.

– Mrs. Dibley odafent van, Livertonéknak mutatja meg a szobájukat.

– Mit gondolsz, nyissunk ajtót?
Követtem Irene-t a kis előtérbe. Amikor kinyitotta az ajtót, egy testes férfit láttunk, régi, kockás tweedkabátban. Ötven év körül lehetett, nagy, őszes bajusza volt, és a decemberi hideg ellenére verejték gyöngyözött a homlokán. Idegesen topogva gyűrögette kezében tartott kalapját.

– Jó napot, Mrs. Dibley, Ormerod vagyok. Francis Ormerod – mondta a jövevény, és kezet nyújtott Irene-nak anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna az arcára.

Nevelőanyám rámosolygott, megszorította a kezét, majd azt mondta:

– Attól tartok, félreértés történt, nem én vagyok Mrs. Dibley. A nevem Irene Adler, és a fogadó vendége vagyok. Mrs. Dibley felment az emeletre két vendéggel, hogy megmutassa a szobájukat.

Ormerod olyan hosszan rázogatta Irene kezét, mintha sosem akarná elengedni.

– Jó napot, jó napot, Mrs. Adler. Köszönöm, hogy kinyitotta az ajtót. Én is a fogadó vendége vagyok.

– Kérem, jöjjön be, Mr. Ormerod – mondta Irene, miközben finoman, de sietve kiszabadította a kezét a férfi szorításából. – Ő a lányom, Mila.

– Örvendek – mondtam, és kissé meghajoltam, de eszemben sem volt a kezemet nyújtani, mert nem szerettem volna, ha percekig szorongatja.

Sherlock és Venus egy csésze forró holland csokoládéval tértek vissza a szalonba, ami megmagyarázta iménti eltűnésüket. Rámosolygott a jövevényre, és így szólt:

– Ön bizonyára Mr. Ormerod.
Irene és én elkerekedett szemmel bámultunk rá. Talán valami híres emberről van szó, csak mi nem ismerjük?

– Láttam a nevét a vendégkönyvben, amikor bejelentkeztem – magyarázta
Sherlock, akit a finom ital szokatlanul barátságossá tett. – A mieinken kívül még két egyágyas szobát foglaltak le, az egyiket Craigmore százados nevére. De ön egyáltalán nem úgy fest, mint egy nyugalmazott katonatiszt.

– Jól mondja. Én… én igazság szerint elég békés ember vagyok – felelte Ormerod
kissé zavart kuncogással, mire Venus szeme egy kissé összeszűkült, de aztán rögtön ő is mosolyt varázsolt az arcára.

Mrs. Dibley a hangok hallatán lesietett a földszintre, és szokásos udvariasságával
üdvözölte az új vendéget. Ahogy az gyakran előfordul a kissé szégyenlős emberekkel, ha ismeretlen arcok veszik körül őket, Ormerod egy jól begyakorolt mozdulatba menekült: kivette a zsebéből a pipáját, és elkezdte megtömni.

– Mr. Ormerod, azt tanácsolom, hogy ha elhelyezkedett, kóstolja meg ön is ezt a
pompás holland nektárt – biztatta Sherlock, és a csészéjére mutatott.

– Feltétlenül… feltétlenül… – motyogta a férfi zavartan.

– Annyira örülök, hogy egy igazi ínyenc van a vendégeim között! – örvendezett
Mrs. Dibley, akit Sherlock szemlátomást meghódított. Aztán felkísérte Ormerodot az emeletre, és mi ismét magunkra maradtunk.

Visszaültünk a helyünkre, és Sherlock feltette a kérdést:

– Mit tudsz mondani az új vendégről?

– Furcsán viselkedik, nem néz az emberek szemébe.

Ez volt minden, amit így kapásból mondani tudtam.

– Talán csak nagyon félénk. Bizonyára kissé embergyűlölő is, mint a mi
Sherlockunk, de a modora kétségkívül kevésbé kifinomult – mondta Irene.

– Valószínűleg nem nagyon jár emberek közé, zavarba ejtő a kézfogása, mintha
nem sűrűn fordulna elő vele, hogy új ismeretségeket köt – folytattam kissé
felbátorodva.

– Azonkívül? – biztatott Sherlock.

– Azonkívül… nem vettem észre semmi mást. Legfeljebb annyit, hogy jó nagy
bajusza van!

– Rendben, azt látjuk, hogy bajuszos. De egy olyan bajuszos, akinek nemrég
megfordult a szerencséje, és jelentősen lejjebb kellett adnia az igényeit. Jól szabott, de nagyon kopott ruhákat visel; a pipája kiváló ír fapipa, de olcsó dohányt szív.- Dobolt a térdén Venus.

A mennyezetre emeltem a tekintetem, és felsóhajtottam.

– Elég volt, feladom, ez nekem nem megy!

– Egyszerűen több kakaóra van szüksége az elmédnek – mondta tréfásan Holmes,
és úgy emelte fel a csészéjét, mintha pohárköszöntőt akarna mondani. – És azt se felejtsd el, hogy sokszor valamilyen ürügyet kell találnunk arra, hogy jól meg tudjunk figyelni valakit. Például amikor forró csokoládét ajánlottam Mr. Ormerodnak, volt rá néhány másodpercem, hogy alaposan megnézzem a gallérját, és észrevegyem, milyen kopott.

– Az lehet, de talán mégis inkább az ostáblát kellett volna választanom! Ez a játék túl nehéz nekem…

Ismét kopogtak az ajtón, pont akkor, amikor Mrs. Dibley visszaért a földszintre.

– Jövök már! – kiáltotta a fogadósnő nyájasan.

– Koncentrálj, Mila – mondta Sherlock, és őszes szemöldöke alatt szikra gyúlt a
szemében. – Csak nem pont most akarod feladni, amikor jönnek az újabb vendégek?

Sherlock megkopogtatta a mutatóujjával a homlokát, jelezve, hogy koncentráljak.

– Most te jössz.

– Hogy érted ezt? – kérdeztem aggodalmasan.

Sherlock vállat vont.

– Bármi hasznos lehet, amiből megtudhatunk valamit.

– Isten hozta, foglaljon helyet – mondta éppen Mrs. Dibley.

Sherlockra néztem a szemem sarkából, mintha utasításra várnék, de a nyomozó
kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, összeérintette az ujjbegyeit, és titokzatosan mosolygott. Irene-ra pillantottam, de úgy tűnt, nem akar segíteni. Ez valamiféle vizsga volt.

Mély levegőt vettem, és felálltam, hogy ne tartsanak gyáva nyúlnak, bár nagyon is féltem, hogy felsülök. Nem tudtam olyan fesztelenül kapcsolatba lépni idegenekkel, mint Sherlock, vagy Venus.

Lábujjhegyen az ajtóhoz óvakodtam, és kilestem.

Egy magas, de görnyedt vállú férfi állt az ajtó előtt. Rövidre vágott, ritka szálú, őszes haja volt, bozontos szemöldöke, és a jobb orcáján hosszú, egyenes heg húzódott.

Látszott rajta, hogy régebben izmos és sportos lehetett, a tartásában még mindig volt valami, ami erről tanúskodott, de mostanra mintha összement volna. Talán a kora miatt.

Észrevette, hogy őt nézem, és barátságosan rám mosolygott.

Mrs. Dibley azonnal hátrafordult, hogy megnézze, kinek szól a mosoly. Amikor
meglátta, hogy alig három lépésre állok tőle, összerezzent.

– Megijesztett, Miss Adler! – kiáltott fel kis kacagással, és közben a kezével legyezte magát.

– Bocsásson meg, csak azt akartam megkérdezni, hogy maradt-e még abból a finom forró csokoládéból – hadartam.

Ez volt az egyetlen kifogás, ami eszembe jutott, és úgy éreztem, hogy a szavaim
kissé hamisan csengenek. De Mrs. Dibley-nek ez szemlátomást nem tűnt fel.

– Hogyne maradt volna, kedvesem. Mindig nagy adagot készítek, mert tudom, hogy ha a vendégek egyszer megkóstolják, odavannak érte. Menjen csak vissza a kandallóhoz, én majd szólok Mrs. Milne-nek, hogy vigyen magának egy csészével.

Már épp sarkon fordultam volna, amikor támadt egy ötletem. Egyszerűen csak azt
találtam ki, hogy udvariasabbnak mutatkozom, mint amilyen valójában vagyok.

– Nem kívánhatom Mrs. Milne-től, hogy ilyen hosszú utat tegyen meg – mondtam. – Szívesen megvárom itt.

A fogadósnő beszaladt a konyhába, és ellátta utasításokkal a szakácsnőt, majd
visszatért, és üdvözölte új vendégét, aki időközben odalépett a kis recepcióspulthoz.

– James Craigmore százados vagyok, asszonyom – mutatkozott be a férfi –,
örvendek, hogy megismerhetem… önt és a mellettem álló kedves hölgyet – tette hozzá, miközben lehúzta a kesztyűjét, és kimérten kezet fogott velem. A szorítása határozott volt, de nem túl erős vagy lerázhatatlan, mint Ormerodé. Mégis uralkodnom kellett magamon, hogy ne rezzenjek össze, mert a kesztyű ellenére jéghideg volt a keze.

– Mila Adler vagyok, százados úr. Üdvözlöm – mondtam kis meghajlás kíséretében.

Ebben a pillanatban megérkezett a konyhából az energikus Mrs. Milne. Tálcát tartott a kezében, rajta egy csésze gőzölgő csokoládé, amit sietve elvettem és megköszöntem.

– Egészségére, Miss Adler – mondta Craigmore százados szívélyesen, majd követte Mrs. Dibleyt az emeletre, hogy elfoglalja a szobáját.

Néztem, ahogy elindulnak felfelé a lépcsőn, azután visszaültem Sherlock mellé.

– Nos, mit derítettél ki? – kérdezte mosolyogva. Arsène és Billy már abbahagyták az ostáblát, és Sherlock elmesélte nekik, milyen nyomozósdiba kezdtünk. Éreztem, hogy minden tekintet rám szegeződik.

– Szóval… Az imént érkezett vendég Craigmore százados, magas, és rövid haja van, harcias külsejű, ahogy volt katonához illik, de úgy tűnik, nincs igazán jól, talán a kora miatt. A kézfogása határozott és illemtudó, de a keze nagyon hideg volt, pedig kesztyűt
viselt, és télikabátot, amelyet melegnek és jól szabottnak láttam, de egy kicsit bő volt rá.

Egy pillanatra elhallgattam, mert elgondolkodtam ezen a részleten, majd így folytattam:

– Az is lehet, hogy nem a kora miatt tűnik olyan törékenynek, hanem beteg.
A kabát nem látszik réginek, tehát a százados minden bizonnyal sokat fogyott rövid idő alatt.

Folytatni akartam, de Sherlock intett, hogy várjak. Pár másodperc múlva már
hallottuk is Craigmore és Mrs. Dibley közeledő lépteit.

A fogadósnő mindenkit bemutatott, azután a századosnak is egy forró csokoládéval teli csészét nyomott a kezébe. A férfi hosszan szorongatta a csészét, mintha a kezét melengetné, de alig kóstolta meg a benne lévő ízletes italt.

Irene és Arsène udvariasan elbeszélgetett vele az időjárásról, a közelgő hóesésről és a karácsonyi hagyományokról.

– Volna kedved ostáblázni egyet? – fordult hozzám Sherlock, és a válaszomat meg sem várva elfoglalta az ablak mellett álló két fotel egyikét. Ezek kissé távolabb voltak a kanapéktól, ahol a társaság többi tagja ült.

Követtem, de összeesküvőhöz illő arckifejezéssel közöltem vele:

– Én nem tudok ostáblázni.

– Annál jobb, akkor el kell magyaráznom neked a szabályokat, és eggyel több
okunk lesz rá, hogy elbeszélgessünk – felelte. El is kezdte sorolni a játékkal kapcsolatos tudnivalókat, melyeket egy-egy Craigmore-ról szóló megjegyzéssel szakított meg.

– Mindkét játékos esetében a saját belső táblájától kezdődik a mezők számozása.
A legutolsó mező a huszonnégyes, amelynek az ellenfél részéről az egyes mező felel meg… Igazad volt, ez valami betegség. Az összes ruhája lötyög rajta, ránézésre azt mondanám, hogy úgy húsz fontot fogyhatott. Minden játékosnak tizenöt bábuja van. A játék elején így kell őket elhelyezni: a huszonnégyesekre kettőt, a tizenhármasokra ötöt, a nyolcasokra hármat és a hatosokra ötöt… És a keze nemcsak hideg, de enyhén remeg is, bár igyekszik uralkodni magán… Minden játékosnak két kockája van, és a dobáshoz ezt a pohárféleséget használják. Ez pedig a duplázó kocka, amelynek az oldalaira a 2, 4, 8, 16, 32 és 64 számok vannak írva. Ezzel lehet növelni a pontok számát játék közben.

– Ugyanakkor gondtalannak és kedélyesnek tűnik – mondtam. Igyekeztem halkan beszélni, de nem annyira, hogy az már gyanús legyen.

– Tapasztalataim alapján azt mondhatom, elég sokan próbálják azzal elűzni a betegséget, hogy megőrzik a jó kedélyüket, amit egyébként sokszor az orvosok is tanácsolnak… A játék célja az, hogy a játékos az összes bábuját bejuttassa a saját házába, azután kivigye őket. Az nyer, aki elsőként viszi ki mindet.

Annyira felvillanyozott Holmes híres „deduktív módszerének” gyakorlása, hogy nem igazán tudtam odafigyelni az ostábla szabályaira, Sherlock pedig nem az az ember volt, aki hagyja nyerni a partnerét, csak hogy a kedvében járjon, így a parti rendkívül rövidre sikerült, és meglehetősen egyenlőtlen volt.

– Nagyszerű, nagyszerű – jegyezte meg Holmes, miután megvert, de a hangjában nyoma sem volt gúnynak, sőt inkább egy szemernyi büszkeség érződött benne.

Értetlenül néztem a táblára, de hamar rájöttem, hogy a Craigmore századosról szóló megállapításaimra céloz. Elmosolyodtam, és kinéztem az ablakon.

– Elmehetnénk sétálni, mielőtt megkezdődik az évezred havazása – javasolta Irene, aki még télen is szívesebben töltötte az idejét a szabad levegőn.

Felöltöztünk, és pár perc múlva már a Mayfieldbe vezető keskeny úton sétáltunk.

Hátrafordultam, hogy alaposabban megnézzem a fogadó épületét, és úgy találtam, hogy leginkább egy bájos bonbonnière-re emlékeztet. Így vettem észre Mr. Ormerodot, aki épp a sétájából tért vissza. Öles léptekkel haladt, hangosan fújtatott, és a kezében valami piros borítójú könyvecskét vagy jegyzetfüzetet szorongatott.

Mire visszaértünk, Ormerod már a szalonban volt a többi vendéggel. Sokkal barátságosabbnak és nyugodtabbnak láttam, mint amikor megérkezett a fogadóba.

A könyvét a szobájában hagyhatta, mert most nem volt a kezében semmi.

Miss Berrell is újra megtisztelt minket a jelenlétével, nem mulasztotta el megemlíteni, hogy ő a fogadó leghűségesebb vendége, és mindenkit széles mosollyal üdvözölt.

– Eljött az ideje, hogy elfogyasszunk egy pohárka sherryt! – jelentette ki Mrs.
Dibley.

– Remek ötlet – helyeselt Arsène.
Ormerod viszont előbb szóra nyitotta a száját, aztán becsukta, mintha nem merné kimondani, ami a fejében jár.

– Valami baj van, Mr. Ormerod? – kérdezte a fogadósnő, a férfi pillanatnyi zavarát látva.

– Nem, csak én… de nem akarok a terhére lenni… Az a helyzet, hogy én nem szeretem a sherryt – mentegetőzött Ormerod vállvonogatva. – Az egyetlen szeszes ital, amit kedvelek, a portói bor.

– Ó, ez nem gond, van itt egy üveggel – felelte a fogadósnő, és kinyitotta a
bárszekrényt. De a következő pillanatban felsóhajtott, és csípőre tette a kezét. – Furcsa, nagyon furcsa… – mondta, miközben kézbe vett egy üveget, és a fény felé tartotta. – Azt hittem, hogy még maradt belőle, de teljesen üres az üveg. Talán Mrs. Milne használta a konyhában, aztán nem vette észre, hogy kiürült, és visszatette. Néha egy kicsit szórakozott… Mindenesetre akad még néhány üveggel a pincében.

– A pincében? – kérdezett vissza Ormerod. Lábujjhegyre állva, kissé oldalra hajolva úgy festett, mint egy túlsúlyos kopó, amelyik arra vár, hogy odadobjanak neki egy csontot.

– Persze. Megyek, hozok is egyet.

– Ne! – kiáltott fel Ormerod. Szegény Mrs. Dibley ijedten rezzent össze. – Úgy
értem… igazán ne fáradjon ezzel, majd én elintézem – hadarta a férfi.

– Dehogy, maradjon csak, mindjárt itt vagyok…

– Ragaszkodom hozzá, asszonyom – mondta Ormerod mosoly és meghajlás
kíséretében. Az egyik merevebb volt, mint a másik. – A sherrytől eltekintve mindig is nagyon érdekeltek a borok… Egyáltalán nem bánom, ha le kell mennem egy borospincébe.

– Ó, ha így áll a helyzet… De attól tartok, nem fogja megtalálni.

– Hát, a pincék általában a föld alatt vannak, nem? Biztos, hogy megtalálom! – felelte Ormerod, és jót nevetett saját szellemességén. – Hacsak… Nincs kulcsra zárva? – kérdezte.

Mrs. Dibley megrázta a fejét, és elmosolyodott.

– Nem, nincs bezárva. Attól tartok, hogy a kulcs még a Tudor-korban elveszett!
Ormerod harsányan kacagott ezen, majd elhagyta a szalont.

A nagy borrajongó (de úgy is emlegethetném: az idegesítő alak – attól függ, milyen szempontból nézzük!) olyan sokáig elmaradt, hogy Gutsby már tréfásan azt javasolta, indítsunk mentőexpedíciót a felkutatására, ám ekkor végre betoppant, kezében egy
poros üveggel.

– Már kezdtünk aggódni, Mr. Ormerod – viccelődött Mrs. Dibley.

– Ó, bocsássanak meg, csak alaposan meg akartam fontolni, melyiket válasszam –
kuncogott a férfi nagy bajusza alatt, miközben felemelte a zsákmányát.
Sherlock megnézte az üveg címkéjét, és láttam, hogy ráncokba szalad a homloka. Aztán Venusra nézett, akinek az arcán ugyan nem tükröződött semmi, de mivel úgy ismerték egymást és a másik reakcióit ahogy senki, Sherlock és Venus még így is mindent meg tudtak beszélni.

De a következő pillanatban visszatért az arcára az udvarias mosoly, és így szólt:

– Ha nem bánja, Mr. Ormerod úr, én is megkóstolnám a portóit. Meghozta a
kedvemet a… lelkesedésével.

Mrs. Dibley kis kristálypoharakat osztott szét a vendégek között, és miközben a
többieknek sherryt töltött, Ormerod portóit öntött Sherlock poharába, aki beleszagolt, megnedvesítette az ajkát, újra beleszagolt, majd szenvtelen arccal kortyolgatni kezdte.

Ormerod úgy hajtotta le az italát, mintha friss vízhez jutott volna a sivatagban, és
mindenkire rámosolygott, miközben a fotelje karfáján dobolt az ujjaival.

A vacsorát fél hétkor szolgálták fel a fogadó kellemes ebédlőjében, ahol az
alkalomhoz illően karácsony magyalágakkal díszítették az asztalokat. Útitársaimmal egy hatszemélyes asztalt foglaltunk el, míg a többi vendég a másik két megterített asztal körül kereste a helyét.

– De hát… itt kettővel több teríték van! – kiáltott fel Mr. Liverton úr, mintha valami szenzációs felfedezést tett volna.– Jön még valaki?

– Mr. Shapton és a felesége telefonon értesítettek, hogy holnap érkeznek. Valami közbejött nekik.

– Értem, értem… – bólogatott Liverton. Aztán odainvitálta az asztalukhoz a
századost, Berrell kisasszonyt és Ormerodot, mivel öt embernek is bőven jutott hely.

– Igen, a százados minden bizonnyal valamilyen betegségben szenved – állapította meg halkan Sherlock, mihelyt a másik asztalnál elég hangosan folyt a társalgás ahhoz, hogy ne hallhassanak minket. – Liverton viszont igen ideges ember. Egyre gyakoribb jellemvonás manapság… De talán akad olyan valaki ebben a kis csapatban, aki igazán
érdekes!

Venus minden további magyarázat nélkül felállt az asztaltól, és emelt hangon megszólalt:

– Milyen feledékeny vagyok! Nem hoztam le a májgyógyszeremet.

És már ki is surrant az ebédlőből. Kár, hogy mindannyian, akik ott ültünk az
asztalnál, pontosan tudtuk, hogy a spanyol hölgy nem szed semmiféle májgyógyszert.