– Mivel ajándékozhatnánk meg Sherlockot? – kérdezte Irene, miközben
körülnézett a Piccadilly Circusön.
A nyári szerencsétlen eset óta, amikor a borzalmas felhőszakadásban egy száguldó autó sárral fröcskölt be minket, be sem tettük a lábunkat erre az elegáns környékre. De közeledett a karácsony, és Irene úgy döntött, hogy ajándékvadászat céljából körbejárjuk az üzleteket. Ezúttal csatlakozott hozzánk Billy Gutsby is, mindenes komornyikunk, akit immár családtagnak tekintettünk, és akit ez alkalommal anyám hívott el, hogy segítsen a csomagokat cipelni. Csakhogy nem igazán tudtuk, mit vegyünk, így aztán ezek a csomagok egyelőre csak elméletben léteztek.

- Kérdezted Venust?- A házban senki nem ismerte úgy a férfit, mint a vörös ruhás spanyol, aki akkoriban, és még később is, sok olyan dolgot tanított nekem, amelyeket egy fiatal lánynak nem illet volna tudnia. És valószínűleg csak a nyomozóknam, és a bűnözőknek váltak hasznára.

- Igen, de először nevetőgörcsöt kapott, aztán mikor rájött hogy komolyan kérdeztem, úgy nézett rám mint egy futóbolondra.

– Esetleg vegyünk valamit a méheinek? – vetettem fel tétován. El sem tudtam
képzelni, mi érdekelhetné a híres detektívet, Sherlock Holmest, ha nem egy újabb rejtélyről van szó, vagy hőn szeretett méheiről, amelyek nyugdíjba vonulása óta minden energiáját lekötötték.

– Attól tartok, most már mindene megvan a méhészkedéshez, már ha – tekintettel az előrejelzett havazásra – a derék Cullycuttnak sikerül Holmes úr tervének megfelelően megépítenie a méhcsaládok téli menedékét.

Az újságok már napok óta figyelmeztették olvasóikat, hogy havazás várható, ezért Sherlock a méhek védelme érdekében fából ácsolt tetőt tervezett a kaptárak fölé.

Irene gunyorosan elmosolyodott, és megjegyezte:

– Már ha Sherlock a maga elviselhetetlen természetével menekülésre nem készteti, mihelyt szegény fiú beteszi a lábát a Briony Lodge-ba…

Billy is elmosolyodott, kék szemében huncut csillogás ült.

– Cullycutt türelme kifogyhatatlan.

– Ezzel nincs egyedül – felelte Irene, és jelentőségteljes pillantást vetett Billyre.
Csak néhány hónap telt el azóta, hogy a fiatalember beállított hozzánk. Az
ügynökség küldte, amelyhez azért fordult a nevelőanyám, hogy személyzetet találjon.

De ebben a néhány hónapban Billy bebizonyította, hogy több mint komornyik: az illem szakértője volt, és minden helyzetben kifogástalanul viselkedett, ugyanakkor hasznos és megbízható kapcsolatai voltak a városi munkásosztály köreiben. Nem ijedt meg semmitől, és bármely szituációban meg tudta őrizni a hidegvérét, az előkelő fogadástól a gyilkos utáni hajszáig. De talán még ennél is figyelemreméltóbb, hogy a mi Billynk jól kijött Sherlockkal, elviselte hangulatváltozásait és szokásos dühkitöréseit. Hamar rájöttünk, hogy már nem is tudnánk nélküle élni.
Én legalábbis biztosan nem…

A puszta gondolattól elpirultam, és hirtelen jött zavaromat megpróbáltam kis köhintéssel leplezni. Nem, nem a kék szeme miatt van, nem is mindig tökéletes, sötét haja miatt, próbáltam becsapni magamat.

A nyár folyamán Billy a bizalmasom lett, egyedül neki beszéltem egy olyan ügyről, amely erősen nyugtalanított.
Akaratlanul is a zsebembe nyúltam. Ott őrizgettem a két furcsa levelet, amelyeket a nyáron kaptam. Valami megmagyarázhatatlan félelem arra késztetett, hogy mindenhová magammal vigyem őket, nehogy Sherlock rájuk találjon, ha esetleg gyanút fogna. Bármennyire is erőlködtem, képtelen voltam teljesen fesztelenül viselkedni vele. Hiszen a titokzatos levélíró, akiről még mindig nem tudtam, ki lehet,
azt sugallta, hogy Holmes ölte meg Godfrey Nortont, Irene néhai férjét, akiről a nevelőanyám soha nem beszélt. Sherlock természetesen megérezte, hogy valami vihar zajlik a lelkemben, de Billy határozottan állította, hogy ez csak a kamaszlányokra jellemző kedélyingadozás… Sherlock nőgyűlölete azután megtette a magáét: a detektív
hamar belenyugodott, hogy csakugyan ez lehet a magyarázat furcsa viselkedésemre.

Hónapok teltek el azóta, de a titokzatos informátortól nem érkezett több levél.
Időnként arra jutottam, hogy el kéne felejtenem a dolgot, el kéne égetnem a két levelet, és nem volna szabad egy zavart ember rágalmaival foglalkoznom. De aztán… aztán valami mindig visszatartott. Az a kellemetlen érzésem támadt, hogy csupán meg akarok hátrálni egy kihívás elől. Így hát folyton újraolvastam azokat a gyűlöletes sorokat, mintha…

– …És te mit gondolsz, Mila? – zökkentett ki tűnődésemből Irene hangja.

– Tessék? – kérdeztem, miközben megnéztem a tükörképemet a Fortnum & Mason áruház kirakatának üvegében.

– Ma valahol máshol jársz gondolatban – jegyezte meg anyám. – Kétségbeesetten
keressük Sherlocknak a megfelelő karácsonyi ajándékot, emlékszel? És őszintén szólva Arsène meg Venus ajándékával kapcsolatban sincs egyetlen épkézláb ötletem sem – tette hozzá, viccesen széttárva a karját, mintha kész lenne megadni magát a karácsony nevű
ellenségnek.

– Esetleg valami ruhaféle? Arsène szereti az eleganciát – mondtam.

– Mi is ezt mondtuk az előbb, de… – mondta Billy.

– De ez túl elcsépelt – állapítottam meg, és két társam bólintott.- Rádásul Venus ruhatervező volt, nem könnyű lenyűgözni. Bár ha jobban belegondolok, semmilyen téren nem könnyű lenyűgözni őt.

– Az a helyzet, hogy hosszú évek óta ez az első közös karácsonyunk, és nem
szeretnék valami sablonos ajándékot adni – magyarázta Irene. Szokásos magabiztos, határozott arckifejezése eltűnt egy pillanatra, és enyhe aggodalom vette át a helyét.

Együttérzően mosolyogtam rá. Nevelőanyám kivételes nő volt, rendkívüli életet élt mint kém és kalandor, semmi sem állhatott az útjába, de ha érzelmekről volt szó, elvesztette magabiztosságát. Különösen Venussal, Arsène-nel és Sherlockkal kapcsolatban, akik a legjobb barátai voltak gyerekkorában, de azután kénytelen volt váratlanul elhagyni őket. Most, hogy ötvenévi távollét után újra egymásra találtak és kibékültek, érthető volt, hogy be akarja hozni az elvesztett időt.

Körülnéztem, hátha ihletet tudok meríteni valamiből. A Fortnum & Mason kirakatában látványos karácsonyi összeállítás díszelgett: havas táj, kis szánnal és apró gyertyákkal megvilágított házikókkal. A londoni szmog orrfacsaró szaga ellenére szinte éreztem a gyanta és a fahéj illatát, amely áthatotta amerikai karácsonyaimat. Ez lesz az első karácsonyom távol attól a helytől, amelyet már kezdtem a hazámnak tekinteni.

Egy pillanatra elveszettnek éreztem magam. Ismét új életet kell kezdenem, új szokásokkal, új hagyományokkal…

– Figyeljetek! Támadt egy ötletem! – kiáltottam fel hirtelen.

– Halljuk – mondta Irene reményteli mosollyal.

– Ha azt mondom, „tipikus angol karácsony”, mi jut eszetekbe?

– A karácsonyi puding és a torta – felelte Billy.

– A kandallóban égő tűz – mondta Irene – A kinti hideg, esetleg egy kis hó, egy régi, vidéki faház…

– Karácsonyi dalok és lovas szánok – tette hozzá Billy.

– Meleg, kockás takarók, fagyöngy, forró csokoládé – folytatta Irene, egyre
lelkesebben.

– Mi lenne, ha… magát a karácsonyt adnánk ajándékba a barátainknak? –
javasoltam. Egyre biztosabb voltam benne, hogy ez a legjobb megoldás.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Billy zavartan.

– Ó, ez csodálatos lenne… Már ha meg tudnánk szervezni – mondta Irene, akit
lenyűgözött az ötlet.

– Hát, szerintem megtaláljuk a módját! – jelentettem ki titokzatos mosollyal.

Ugyanis mielőtt elmerültem volna sötét gondolataimban, valami megragadta a
figyelmemet. És ez a valami ott lógott a Leighton & Baird utazási iroda kirakatában.

A házba belépve elkiáltottam magam: „Meglepetés!”, de senki sem felelt. A Briony Lodge szalonja kihalt volt. „Meglepetés!”, ismételtem, de csak a visszhang válaszolt a virágmintás kárpittal bevont fotelek és a keleti szőnyegek között.

– Hát ezek meg hová lettek? – kérdezte Irene, és két szemöldöke között az
aggodalom apró ránca jelent meg. Noha az életünk új irányt vett, és messze kerültünk mindenféle összeesküvéstől és cselszövéstől, elég volt egyetlen kis aggasztó jel, és Irene máris riadót fújt, hiszen mint nemzetközi titkosügynök, megszokta, hogy lesben álló bérgyilkosokat és más veszedelmeket kell lelepleznie. Az én ujjbegyeim is bizseregni kezdtek. Úgy nőttem fel, hogy állandóan azt hallottam, legyek óvatos, vigyázzak magamra, ne higgyek el semmit. De az ismerős nevetés hallatán elernyedtek megfeszült izmaink.

– Úgy tűnik, az urak és a King asszony a kertben vannak – jegyezte meg Billy a maga szokásos nyugalmával. – Azt tanácsolnám, hogy ne vegyék le a kabátjukat.

Kiszaladtam a ház mögé. A viharvert kert, amelyet a Briony Lodge-ba
érkezésünkkor találtunk, méltóságteljes, téglalap alakú pázsitnak adta át a helyét, egy rózsalugassal, amely nyáron, ha megfelelően gondoztuk és ápoltuk, gyönyörű, vörös virágokkal örvendeztetett meg minket, továbbá jácintokkal, amelyek a zord éghajlat ellenére hoztak már néhány lila bimbót.

Kora ősszel Billy lecsiszolta és újrafestette a kovácsoltvas asztalt, és a székek is visszanyerték egykori, hófehér ragyogásukat, lábaikról eltűnt az összes rozsdafolt. Itt, ebben a védett zugban helyezte el Sherlock szeretett méheinek kaptárjait, és most ezek mellett álldogált Arsène és egy nálam valamivel idősebb, sötét munkásruhát viselő fiú társaságában.

Ismét felcsendült Arsène ezüstös, dallamos nevetése.

– Cullycutt, úgy látszik, sikerült eleget tenned a mi Sherlockunk minden
kívánságának.

A fiú elmosolyodott, kivillantva hatalmas, kissé girbegurba fogait, és
megkocogtatott valami nagy, falécekből készült ládaszerűséget, amely a kaptárakat fedte.

– Mondtam én, uraim, hogy egész Londonban nem találnak még egy olyan gyors kezű asztalost, mint én.

– Mármint… asztalosinast – helyesbített Billy gunyoros vigyorral.

– Most még az, de nem örökké! – vágott vissza Cullycutt mosolyogva.

– Nagyszerű, nagyszerű, kedves fiam. A méheim téli menedéke pont olyan lett,
amilyennek terveztem – jelentette ki Sherlock, miközben felhajtott gallérral, nyakában kockás sállal minden lehetséges szögből szemügyre vette a faépítményt.

– Rendkívül alaposak és precízek voltak az utasításai, Mr. Holmes – felelte az
asztalosinas.

Válasz helyett Sherlock egy borítékot nyújtott át neki, amelyet Cullycutt
elégedetten csúsztatott a kabátja zsebébe.

– Most már tényleg mennem kell. Viszontlátásra – mondta ezek után, és esetlenül meghajolt, majd kiszaladt a kapun.

– Miért siet annyira? – értetlenkedtem.

– Azért, mert a főnöke valószínűleg nem engedélyezte, hogy különmunkákat
vállaljon – felelte gunyoros mosollyal Arsène.

– Ezek a fiatalok! Azt képzelik, hogy bármit is eltitkolhatnak a felnőttek elől… – jegyezte meg Venus, és magamon éreztem perzselő tekintetét. Elpirultam, és hebegni kezdtem.

– A meglepetés – suttogta Billy segítőkészen.

– Tényleg… Meglepetés! – kiáltottam fel. Örültem, hogy módomban állt gyorsan
témát váltani.

Sherlock és Venus arcán nem látszott semmilyen érzelem.

– Lássuk csak, december 22-e van, és ma délelőtt bementetek a városba, mert Irene karácsonyi ajándékokat akart venni. Amint hazaértetek, rögtön kijöttetek ide a kertbe, vagyis nem volt időtök lepakolni a csomagokat, az elrejtésükről nem is beszélve. Ez nyilvánvalóan azt sugallja, hogy nincsenek is csomagok; azonban Irene-t ismerve kizárnám annak lehetőségét, hogy volt benne annyi bölcsesség, hogy felhagyjon a karácsonyi ajándékozás kellemetlen szokásával. Ezért mindebből csakis arra következtethetünk, hogy a meglepő ajándék, amelyet Mila az imént beharangozott, nem materiális természetű, és minden bizonnyal nem megszokott. Ez a feltételezés őszintén szólva jobban megborzongat, mint a hideg szél!

Arsène hátravetett fejjel nevetett.

– Ugyan már! Csak egy rövid vakációról van szó! – csattant fel Irene, és mulatságosan haragos pillantást vetett Holmesra.

– Ó… És miből gondoljátok, hogy én éppen vakációt szeretnék kapni karácsonyra? – vonta fel Sherlock a szemöldökét.

– Semmiből! De szerintem remek ötlet – próbált a segítségünkre sietni Arsène. – Ti pedig, Sherlock és Venus, fogadjátok el, hogy nem mindenki utálja úgy a karácsonyt, mint ti.

- Egyébként meg számukra csak társadalmi nyomás, és egyfajta kötelezettség az ajándékozás, az hogy örülsz e neki, roppant hátul van a prioritások listáján.- Húzta össze magán a kabátot Venus.

– Komolyan… utáljátok a karácsonyt? – kérdeztem csodálkozva. Számomra ez volt az év egyik kedvenc időszaka, és el sem tudtam képzelni, hogyan utálhatja valaki.

– Nem szóltam róla, hogy ne rontsam el a karácsonyi bevásárlás hangulatát, de
amint közeledik a karácsony, történjék bármi, Sherlock szörnyű hangulatba kerül – árulta el Irene kissé csúfondáros hangnemben.- De azt nem tudtam, hogy Venus is megutálta.

- Nos... az utóbbi években ez csak plusz munkát jelentett, vagy éppenhogy méla unalmat. Karácsonyi fogadásokat... - Vonta meg a vállát Venus, de mind éreztük, hogy hazudik. Más állt a háttérben, amire csak később jöttem rá.

– Nem vagyok szörnyű hangulatban – tiltakozott Sherlock.

– Pedig gyerekkorodban mindig pocsék kedved lett, mihelyt megjelentek az első
fagyöngykoszorúk – kuncogott Arsène.

– Igen, de azóta megváltoztam! Venussal sok szép közös karácsonyunk volt a Baker Streeten.- Biztatóan mosolyogtam rá, mert úgy éreztem, némi remény csillant meg a szavaiban. – Igen. Érett koromra a komor düh és Venus helyét a teljes közöny vette át! – jelentette ki gúnyosan Sherlock. A felcsillanó remény egy szempillantás alatt elenyészett, és az én arcomról is lehervadt a mosoly.

– Mielőtt elkezdenél morgolódni, legalább hallgasd meg, hová akarnak elvinni minket – korholta tréfásan Arsène.

Irene elővette a táskájából a papírokat, amelyeket nemrég kaptunk az utazási iroda alkalmazottjától, és megmutatta két barátjának.

– A Leighton & Bairdnél biztosítottak bennünket arról, hogy a hajdani karácsonyok bűbájos hangulata vár ránk.

– A hajdani karácsonyok hangulata?!? – ismételte meg Sherlock elkerekedett
szemmel. – Ó, te jó ég! Nem lehetne, hogy ezúttal is átengedjem a helyemet Billynek? Végül is tartozom neki egy szívességgel, amiért bemutatott az asztalos barátjának.

Irene ekkor meglengette a borítékot, amelyben a vonatjegyek és a szállásfoglalási nyugták lapultak.

– Nem szükséges.

– Meglepetés! – kiáltottam újra, még tapsoltam is hozzá, mire Billy egy pillanatra elvesztette szokásos hidegvérét, kissé elpirult, és lesütötte a szemét.

– Igazából én… nem igazán gondoltam, hogy én is… Az utazási irodában azt
mondta, hogy egy különleges vendégnek lesz, Adler asszony… Én tényleg azt hittem, hogy Mycroft Holmes urat, vagy Helena Holmes asszonyt akarja meghívni.

Sherlock és Venus jól hallhatóan felszisszentek, majd a nyomozó felkiáltott:

– Hát, ha van valami, amitől visszazuhannék egykori karácsonyi
búskomorságomba, az a bátyám jelenléte!

– Mycroft minden bizonnyal a hivatali teendőivel van elfoglalva – legyintett anyám.

- És amint lehet, visszamegy a házukba, ahol a nővérem bizonyára valami gicces karácsonyi vacsorát készített elő. Ő imádja ezt az egész herce-hurcát.- Tette hozzá fintorogva Venus.

- Nem, Billy, ez a jegy a tiéd, feltéve, hogy nincs más terved.- Zárta le a kényes témát Irene.

Billy tekintete elfelhősödött egy pillanatra, én pedig sokadszorra tettem fel magamban a kérdést, vajon mi rejlik a múltjában, mi történhetett a családjával.

De a fiú szeméből hamar eltűnt a bánat, és az őszinte öröm csillogása vette át a helyét.

– Ebben az esetben… nagy örömmel elfogadom, Adler asszony – mondta.

– Akkor gyerünk, indulás csomagolni! – tapsolt egyet Arsène. – Te is, te mogorva
vénember! – veregette meg Holmes vállát.

Sherlock fojtottan szitkozódott, de bárhogy próbálta is titkolni, az ünnepi várakozás fénye csillant fel a szemében.

Másnap, december 23-án metsző, jeges szél fogadott minket a Victoria
pályaudvaron.

– Közeledik az évszázad havazása! – kiabálta egy rikkancs, az újságot lobogtatva.

Arsène vett is egyet.

– Az előrejelzések szerint ötven centi hó lesz a városban! – olvasta hitetlenkedve.

– Rendben, de… miért van az, hogy minden évben sor kerül „az évszázad
havazására”? – jegyezte meg tréfásan Billy.

– Ez csak a firkászok olcsó szenzációhajhászása – mondta Sherlock.

– Egyértelmű, hogy ha el akarjuk dönteni, melyik az évszázad havazása, legalábbis meg kell várnunk az évszázad végét, és össze kell hasonlítanunk a legutóbbit az összes többivel, ami ugyanazon a földrajzi területen következett be.- Vetette oda Venus, egy táviratot olvasva, míg Arséne ki nem kapta a kezéből.

– Lehetséges, de nekem valami azt súgja, hogy ez a hóesés mindenképpen a ranglista elején lesz – jelentette ki az úri betörő.- Te pedig, kedves barátnőm, legalább erre a kis időre tedd félre a munkádat.

- Gyűlölöm a hideget és a havat, ezt te is tudod.- Fonta össze a karjait maga előtt Venus.- Ilyenkor mindig melegebb éghajlatra utazom, hogy ne fagyjak szét. Nem mindenki bírja úgy a borzalmas angliai időjárást.

– És miből gondolod ezt? – kérdeztem kíváncsian, visszatérve a havazásra.

– A sípcsontom – válaszolta, majd értetlen arcomat látva hozzátette: – Húsz éve törtem el, amikor... kölcsönvettem valamit Bécsben, és menekülni kényszerültem. Mindig hasogat, amikor elromlik az idő.

– És amikor a meteorológiai tudomány és Lupin úr tiszteletre méltó sípcsontja egy véleményen van… – viccelődött Sherlock.

– Végül is mit ér a karácsony hó nélkül? – kérdezte Arsène kisfiús vigyorral. – És
van még valami, ami szerintem nélkülözhetetlen a karácsonyi hangulathoz… – Lupin egy mozgóárusra mutatott, aki cukros almát árult a kosarából.

– Csak vigyázzon a fogsorára, Monsieur Lupin – ugratta Sherlock.

– Csak hogy tudd, a számban lévő fogak még mind a sajátjaim – felelte Arsène, és elszaladt, hogy vegyen egy cukros almát, majd nagy élvezettel mélyesztette bele a fogait. – Mmm, több mint negyven éve nem ettem ilyet, és elégedetten állapítom meg, hogy pont olyan, mint amilyenre emlékeztem: rettentő kemény és émelyítően édes!

Jót nevettünk ezen, miközben felszálltunk a Londonból Crawley-ba tartó vonatra.

Crawley-ban pedig átszálltunk, innen indult ugyanis a vonatunk Mayfieldbe.

– Hát nem csodás? – kiáltott fel Irene, amikor meglátta a kis vicinálist, amelynek régimódi mozdonyához mindössze három kocsit csatoltak.

– Hogyne, csodás… azoknak, akik szeretik a lassúságot és az elavult dolgokat – felelte Sherlock fanyarul, de én páratlanul izgalmasnak találtam ezt a furcsa, különleges, múltbéli hangulatot. És még inkább az az érzésem lett, hogy időutazáson veszek részt, amikor megpillantottam a járművet, amely az aprócska mayfieldi állomás előtt várt ránk: egy lovas kocsi, a bakon egy pirospozsgás arcú, elnyűtt nagykabátot
viselő legénnyel.

– Valóban… mint a régi szép időkben! – jegyezte meg gunyorosan Arsène.

Sherlock halvány mosollyal végigmérte a kocsist, de nem szólt semmit.

– Halljuk, mit vettél észre, hogy úgy vigyorogsz, mint a macska, amelyik épp most falta be a kanárit? – kérdezte Irene, miután mindannyian felszálltunk, és elindultunk úti célunk felé.

– Ó, semmiség, csak láttam valamit, ami megerősíti, hogy ez a „jó öreg Anglia”
hangulat csak színjáték. A kocsisunknak autója is van a kocsiszínben.

– És miből következtettél erre? – kérdeztem csodálkozva. Hiszen csak egy felületes pillantást vetett rá!

– Először is, motorolajfolt van a kabátján. A csizmája talpának elején pedig jól
látható kopás van, ami egyértelmű jele annak, hogy pedálok működtetésére használják. Figyeld meg, ha megérkeztünk, és meg fogod látni, hogy igazam van.

- Dr-dr-drága M-mila, semmi n-nem árul a-annyit egy em-em-emberről, mint a c-c-cipője!- Vacogott Venus, és a mondat végén jókorát tüsszentett.

A kocsi egy takaros, palatetős fogadó előtt állt meg, amely a Fehér Ló nevet viselte.

A kéményből füst gomolygott, az ablakokat fenyőtobozfüzérek és skót kockás szalagok díszítették.

– Ez egyszerűen csodálatos! – kiáltott fel Irene, és mélyen beszívta a tiszta vidéki
levegőt.

A kocsis segített lepakolni a poggyászunkat. Amikor átadta a bőröndömet, mintegy mellesleg feltettem neki a kérdést:

– Elnézést, ön autót is vezet?
A fiatalember kuncogva válaszolt:

– Hát persze! A huszadik században vagyunk, kisasszony! De Mrs. Dibley, a fogadó tulajdonosnője jobban szereti, ha lovas kocsival hozom el a vendégeit, ezért apám régi fogatát használom.

Megköszöntem a választ, és visszamentem a többiekhez. Sherlock már megint beletrafált!

Ekkor még nem sejtettem, milyen komoly próba vár megfigyelőképességére és logikájára.

Hogyan is sejthettem volna, amikor kintről nézve a Fehér ló épületéből egyértelműen a régi angol fogadók meghitt nyugalma áradt?

A Fehér Ló belső terének látványa megerősítette az első benyomást: fapadló és faburkolatú falak, a kandallóban égő gyantás fa illata és…

– Holland kakaó? – kérdezte Sherlock, és horgas orra úgy remegett, mint egy
kopóé.

A gömbölyded, jókedvű, középkorú Mrs. Dibley, aki bájos, régimódi öltözéket
viselt, de tökéletesen ápoltnak és fiatalosnak tűnt, széles mosollyal és biccentéssel üdvözölte.

– Látom, ön igazi szakértő. Igen, éppen forró csokoládét készítek a van Houten úr módszerével előállított kakaóból, amelyet egy megbízható beszállító hoz nekem egyenesen Hollandiából.

– A lúgosítás valóban jól érzékelhető. Igazi mámor az orrnak – helyeselt Sherlock, és elmosolyodott, ami ritkán fordult elő vele.

– Ti értettétek, amit az előbb mondott? – súgta oda Arsène nekem és Billynek, és
ránk kacsintott.

– Látod, milyen jó, hogy eljöttél velünk, Sherlock – mondta Irene.

– Kérem, kövessenek – mondta elégedetten Mrs. Dibley –, megmutatom a szobájukat, így lepakolhatnak, kényelembe helyezhetik magukat, felfrissülhetnek, és ha elkészültek, csak szóljanak, és máris felszolgálok önöknek egy pompás forró csokoládét a szalonban.

– Nagyszerű – felelte Sherlock, aki visszatért szokásos, távolságtartó viselkedéséhez, bár az ajka még mindig mosolyra húzódott.

A szobám kicsi volt, de elragadó, az ágyat vastag pehelypaplan takarta, amely olyan pihepuha volt, mint egy felhő. Beakasztottam a ruháimat a szekrénybe, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy a két levelet, amelyeket mindig magammal hordtam, ott hagyom a fésülködőasztal fiókjában. Nem hagyhatom, hogy még ebben az ünnepi hangulatban is holmi ostoba rágalmak uralkodjanak rajtam. De féltem, hogy valaki megtalálja őket, ezért végül meggondoltam magam.

„Azért teszem ezt, hogy ne okozzak fájdalmat Sherlocknak, nagyon rosszulesne neki, ha megtudná…”, mondtam magamban, bár ez csak féligazság volt. A levelek állítása szerint Holmes éppen azokban a napokban utazott Edinburgh-ba, amikor a skót városban megölték Godfrey Norton ügyvédet, Irene férjét. Semmit sem tudtam Nortonról: anyám nem vette fel a vezetéknevét, soha nem beszélt róla, olyan volt, mintha soha nem is létezett volna. És Sherlock… Sherlock annak a kalandnak a kapcsán találkozott vele, amelyet John Watson Botrány Csehországban címen mesélt el.

Csakhogy ez a történet kissé homályos és érthetetlen volt. Miért rángatta oda Irene Sherlockot, hogy ő legyen a tanú a Nortonnal kötött esküvőjén? És Sherlock miért nem tett vagy mondott semmit? Hiszen elég nyilvánvaló, hogy fiatalkorukban legjobb barátok voltak! Talán idővel ennyire megváltoztak az érzései? Kavargó gondolataim közepette feltűnt előttem Billy képe, és a fésülködőasztal tükrében láttam,
hogy elpirulok.

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. És pont ő volt az, Billy.

– Mila, készen vagy? – kérdezte.

– Igen, máris jövök! – feleltem, talán kissé túl hangosan is.

– Hogy tetszik ez a hely? – kérdeztem gyorsan, amint kiléptem a szobából, csak
hogy mondjak valamit, és ne vegye észre, mennyire zavarban vagyok.

– Nagyon jellegzetes – felelte. – És ideális hely egy kis pihenésre. Bár amikor
legutóbb Adler asszony pihentető nyaralást szervezett, nem éppen a tervek szerint alakultak a dolgok…

– Karácsonykor mindenki igyekszik kedves lenni, és Mrs. Dibley forró csokoládéja talán még olyan csodára is képes, hogy Mr. Holmest és Venust is megszelídíti! – jegyeztem meg viccesen.

Gutsby jóízűen elnevette magát.

Amikor leértünk a földszintre, Irene éppen egy hatalmas bakelittelefon mellett állva írta alá a vendégkönyvet, Arsène és Sherlock pedig várakozás közben körülnézett egy kicsit. Ami Venust illeti, a hatalmas kandallóhoz legközelebbi asztalnál, a tűzhöz legközelebbi széken ült, és sűrű tüsszögések közepette próbálta átmelegíteni magát.

– Remek! – kiáltotta Mrs. Dibley csillogó szemmel. – Ez igen mozgalmas
karácsonynak ígérkezik. Tudják, sok új vendég érkezik a Fehér Lóba. Idén, úgy tűnik, sokakban ébredt fel a vágy a régimódi, jó öreg dolgok iránt. Biztosan a háború miatt…

De erre ne is gondoljunk, ez már a múlté, ideje, hogy továbblépjünk a hagyományok jegyében. Önök az elsők az idei kedves vendégeim sorában.

– Khm! – köhintette el magát valaki a szalonban. Mindannyian hátrafordultunk.

Apró termetű, kellemes arcú nő ült egy kis bőrfotelben, kezében könyvvel.

Valamivel fiatalabb lehetett Irene-nél, de a haja hófehér volt, enyhe aranyszínű
árnyalattal, ami mesterséges eredetűnek látszott. Kiugró arccsontja volt és átható
tekintetű szeme.

– Az elsők az új vendégek sorában – helyesbített sietve Mrs. Dibley. – Kérem, hadd mutassam be önöknek Miss Berrellt, aki már évek óta megtisztel bennünket a jelenlétével. Nélküle nem is igazi ünnep a karácsony.

Miss Berrell széles mosollyal köszöntött minket, majd visszatért az olvasáshoz.

Annál az asztalnál, melynél Venus ült, néhány kanapé is állt. Épp annyira tűntek kopottnak, hogy biztosak legxünk benne, roppant kényelmesek.

A kandallóban vidáman pattogott a tűz,
a faburkolat, a nagy szőnyegek, a bőrfotelek és bőrkanapék meleg, meghitt atmoszférát teremtettek, a falakat díszítő vadásztrófeák és kissé megsötétült tájképek tipikusan brit jelleggel ruházták fel a szalont, a régi könyvektől roskadozó könyvespolc pedig olyan hellyé tette, ahol szívesen tölti az idejét az ember. Ehhez járult még a kedves, vidékies karácsonyi dekoráció, amely jóval mértéktartóbb volt, mint amit a városban lehetett látni.

– És van ostábla is! – kiáltotta fel Arsène, mintha a gondolataimat folytatná, és a
sarokban lévő íróasztalon pompázó, intarziás fadobozra mutatott. – Ki játszik velem egy partit?

– Rég játszottam utoljára – mondta Billy –, de szívesen megpróbálnám.

– Á, ezzel nem vagy egyedül, kedves Billy – felelte Arsène mosolyogva. – Én nagyjából akkor játszottam utoljára, amikor az utolsó cukros almát ettem.

Miközben Arsène és Billy kinyitotta az ostábla dobozát a két kanapé közti
dohányzóasztalon, Sherlock felsóhajtott, és azt suttogta: „Itt van!” De nem a játékra célzott, hanem a tálcára, amelyen hat csésze gőzölgő csokoládé volt, és amely Mrs. Dibley kezében épp ekkor érkezett a szalonba.

– Itt a legfinomabb holland kakaó, amelyet a szakácsnőnk, Mrs. Milne főzött a felügyeletem alatt. Meglátja, Mr. Holmes, ezzel még egy olyan ínyenc is elégedett lesz, mint ön.

A fogadósnő minden jelenlévő vendég elé letett egy csészét. Sherlock lehunyt
szemmel ivott egy kortyot, majd kinyilvánította a véleményét:

– Kiváló!

– Hogyne, kitűnő, bár talán egy kicsit túl sűrű… – jegyezte meg Miss Berrell, orrát a mennyezetnek szegezve.

– Egy jó forró csokoládénak testesnek kell lennie – felelte Sherlock ellentmondást nem tűrően.

– Hát persze, és végül is karácsony van. Ugyan mikor rúgnánk ki a hámból egy
kissé, ha nem ilyenkor? – vágta rá mosolyogva Miss Berrell.

– Most, hogy olyan nagy havazás közeleg, különösen szükségünk van rá, hogy jól
felmelegedjünk – jegyezte meg Mrs. Dibley. – Hallották? Úgy tűnik, hogy ez tényleg rendkívüli lesz!

– Legalábbis ezt állítják az újságírók – mondta Sherlock kétkedő hangon.

– Ugyanakkor egy kis hó segít a karácsonyi hangulat megteremtésében – állapította meg a fogadósnő, miközben kinézett az ablakon. – Csak azt remélem, hogy nem kezdődik el túl korán a havazás, mert akkor megtörténhet, hogy nem érnek ide a vendégek.

– Az igazán sajnálatos lenne – mondta Miss Berrell anélkül, hogy felnézett volna a könyvéből.

– Sokan leszünk? – kérdezte Irene kíváncsian.

– Ó, igen, minden szobát lefoglaltak – felelte Mrs. Dibley elégedetten.

– Hah! Jól becsaptalak! – kiáltott fel Arsène, és a térdére csapott a tenyerével, majd a játéktáblára mutatott.

– Még nincs vége! – vágott vissza harciasan Billy.

Felsóhajtottam, miközben Mrs. Dibley-t néztem, aki visszament a konyhába.
Felálltam, és egy darabig csak bolyongtam a szalonban, nézegettem a könyveket. Talán olvashatnék valamit.

– Vigyázzon, kisasszony, nem szeretném, ha összepiszkolná a ruháját – szólított
meg váratlanul Miss Berrell. Odanéztem, és ekkor vettem észre, hogy nagyon közel vagyok a karfához, amelyen a kakaós csészéje billegett.

– Elnézést – mondtam sietve, és hátraléptem, még mielőtt a szoknyám hozzáért volna a csészéhez.

– Nem történt semmi, kedvesem – felelte a nő barátságos hangon. Aztán megitta az utolsó korty csokoládét, és felállt: – Ha megbocsátanak, most visszavonulok a szobámba.

Biccentettem neki, amikor elment mellettem, majd újra körülnéztem.

– Itt minden olyan vidámnak tűnik! – állapítottam meg lelkesen.

– Minden, kivéve a mi drága Miss Berrellünket – felelte Sherlock.

- Más szóval még ő a legőszintébb.- Fújta ki az orrát Venus. Sherlock egy színültig töltött csészét nyomott a kezébe, mire Venus is halványan elmosolyodott.

Csodálkozva fordultam felé.

– De hiszen olyan kedves hölgy!

– Látom, nem vetted észre, milyen pillantást vetett ránk, mielőtt elhagyta a szalont, amikor azt hitte, hogy nem látjuk. Gondolom, túl lármásnak talált minket. Mintha valamiféle birtokháborítást követtünk volna el – magyarázta Venus két korty között.

Elkomorodva vallottam be:

– Nem vettem észre.

– Nagyon fontos, hogy egy nyomozó szó szerint „a szeme sarkából” figyelje, ami
körülötte zajlik.- Dőlt hátra Sherlock.

– Egyetértek – szólt közbe Irene mosolyogva. – És nem csak a nyomozók! Az, hogy a szemem sarkából figyeltem a környezetemet, többször is megmentette az életemet a… terepmunka során. Egyszer még azt is sikerült megakadályoznom, hogy egy kis
majom lefegyverezze a brit összekötőmet egy indiai küldetés során…

– Gondolom, nem ő volt őfelsége legjobb embere – jegyezte meg Sherlock.

– Valóban.

– Nyertem! – ujjongott Billy.

– Visszavágó? – kérdezte Arsène.

– Ők elfoglalják magukat az ostáblával. És mi mit csináljunk? – kérdeztem Irene-tól, Venustól és Sherlocktól egy vállrándítással.

Ebben a pillanatban a bejárat felől hallatszó hangok újabb vendégek érkezését jelezték.

– Mi is játszhatunk valamit – felelte Holmes, és a recepciónak helyet adó kis folyosó felé fordult, amely pont szemben volt velünk, a szalon túloldalán.

- Csak nem a kedvencünket?- Csillant fel Venus szeme, mikor Sherlock rá nézett.

– Dehogynem. A játék neve: „Figyeld meg az idegent!”