A letartóztatás után az összehívott vendégek pár percig még izgatottan tárgyalták a történteket a teázóban, de Venus kihasználta azt a pillanatot, amikor senki sem figyelt rá, és elhagyta a termet. Csak nekem tűnt fel a dolog, úgyhogy diszkréten követtem.

King a teraszon állt, és a tengert bámulta, kezében a medálba rejtett képpel. Mintha egyszerre elpárolgott volna belőle az az energia, amely az imént fűtötte, és eltűnt a viselkedéséből a lázas izgalom, és a végtelen harag.

De nem is látszott olyan öregnek és fáradtnak, mint a Danzig utáni, szörnyű napokban.
Csak hajszoltnak.

– Elégedett vagy az ügy megoldásával, Mila? – kérdezte anélkül, hogy hátrafordult volna.

A cipőm orrát bámulva felsóhajtottam.

– Persze. Most már tudjuk, mi az igazság. Habár… – Mostanra minden véget ért,
engem mégis nyomasztott valami.

– Mi az, Mila? Mondd csak meg bátran.

– Csak annyi, hogy én… Szóval, én nem jöttem rá semmire! Nélküled, és Sherlock nélkül még mindig sötétben tapogatóznánk! – háborogtam, miközben odamentem mellé, és a korlátra
könyököltem.

– Ne légy ilyen szigorú magaddal, Mila. Leginkább neked sikerült megragadni a lényeget – felelte, és rám sandított. Mintha halvány mosoly ült volna az arcán.

– A lényeget… – ismételtem kétkedve. – És mégis mi az?

– Észrevetted, hogy valami zavaros dolog rejlik e mögött a történet mögött.

– Igen, de én azt gondoltam, hogy a gyilkos rejtőzött el a Glenhill Cottage-ban, pedig valójában… az áldozat volt ott! – feleltem a fejemet csóválva.

– De hát pont ez teszi ezt az esetet olyan sajátossá és érdekessé! Az ilyen bonyolult ügyekből lehet megtanulni a nyomozói mesterség minden csínját-bínját. És nincs kétségem afelől, hogy te megtanulod, Mila.

Teljes szívemből reméltem, hogy Venusnak igaza lesz.
Ebben a pillanatban felharsant mögöttünk Arsène vidám hangja:

– Hát ti meg mit bujkáltok itt? Most oldottatok meg egy szenzációs ügyet, nem akarjátok bezsebelni a dicséreteket?

– Szerintem erről még hosszú évekig fognak beszélni itt Torquay-ban – tette hozzá Irene.

– Tényleg elképesztő volt – jelentette ki Billy lelkesen.

Szerettem volna azt válaszolni, hogy én csak begyűjtöttem a bűnjeleket, a
megoldás teljes egészében Sherlock érdeme, de ekkor egy halk, tétova hangot hallottam Lupin háta mögül.

– Elnézést…

Arsène udvariasan félrehúzódott, és megláttam Agathát, aki egészen kicsire
összehúzta magát, és mélységes csodálattal nézte Sherlockot. Mellette ott volt Libby, aki egyfolytában lökdöste, és így biztatta:

– Menj oda! Menj oda!
Holmes kissé zavartan nézett az újonnan érkezettekre.

– Bocsásson meg, Holmes úr… Tudja, amióta csak olvastam Watson doktor
könyveit, szóval…

Hallottam, hogy a barátnőnk hangja még inkább elvékonyodik, végül már gyenge
suttogássá halkul.

– Agatha rettentő szerény – szóltam közbe, hogy kisegítsem a zavarából. – Nem csupán rajong a detektívregényekért, ő maga is írt egyet!

Agatha rám mosolygott, és valamelyest visszatért a bátorsága.

– Bevallom, így van… És az jutott eszembe, hogy… szóval… hogy esetleg elolvasná- e, és elmondaná-e róla a véleményét – mondta végül, majd idegesen belenyúlt a táskájába, és előhúzta belőle a kéziratot.

– Sajnálom, asszonyom, de nem érdekelnek a detektívregények – hangzott Sherlock udvarias, de szűkszavúan elutasító válasza.

- Pedig ezt biztos érdekesnek találnád.- Szólt neki oda Venus.- Okos hölgy.-  Sherlock hosszan nézte a nőt, majd ismét Agatha felé fordult.

– Azt tanácsolom önnek – mondta most –, hogy adja oda elolvasásra Milának. Ha
egy napon megőrülnék, és nekiállnék krimiket írni, csakis az ő véleményére lennék kíváncsi.

– Akkor… így lesz, Mr. Holmes! – felelte Agatha.

Egymásra mosolyogtunk a kezdő írónővel, és elvettem a kéziratot. Az égszínkék mappán, amely a regényt rejtette, ez a cím állt: A titokzatos stylesi eset.

Másnap visszautaztunk Londonba. A jó öreg Briony Lodge-ban semmi sem
változott, de a kalandos nyaralás után nem is bántuk, hogy újra behúzódhatunk a nyugalmas, kényelmes ház falai közé.

– Segíthetek, Mila? – kérdezte Billy, amikor látta, hogy egyedül cipelem a
bőröndöm, lassan lépkedek a szálloda hosszú folyosóin, miközben a többiek már kint várják, hogy beszállhassanak a taxiba.

– Nem, köszönöm, egyedül is elbírom – feleltem, és igyekeztem meggyorsítani a
lépteimet.

Billy nem vette ki a kezemből a bőröndöt, csak elkísért.

– Készen állsz rá, hogy visszatérj a régi londoni életedbe?

– Igen. És te?

– Az igazat mondjam?

– Persze.

– Nem ijeszt meg a gondolat, hogy Holmes úr megint valami érthetetlen feladatot vagy teljesíthetetlen megbízást sóz rám, de rettegek, mi lesz velem, ha elrontok valamit, miközben a méhek körül segédkezem neki… Akkor aztán lehet, hogy búcsút mondhatok ennek a világnak! – árulta el Billy mulatságosan komoly ábrázattal.

Kitört belőlem a nevetés.
– Sherlock néha kicsit goromba tud lenni, de azt azért nem hiszem, hogy
életveszélyben vagy…

Már a recepció közelében jártunk, amikor kifulladva rohant oda hozzám egy pincér.

– Miss Adler, de jó, hogy még itt van! Azt mondták, hogy személyesen önnek adjam át ezt a borítékot – zihálta.
Ledobtam a bőröndöt, és remegő kézzel vettem át a küldeményt.

– Mila, nem lehet, hogy… – kezdte Billy.

– De igen – feleltem, és az ajkamba haraptam.

A borítékban egy névtelen levél volt. Azzal az esetlen, elnagyolt, minden
finomságot nélkülöző írással íródott, amelyet már jól ismertem. A papíron mindössze ennyi állt: „Tudod, hol volt Sherlock Holmes aznap? Biztos vagy benne, hogy tényleg ismered őt?”

Az üzenet mellett egy újabb újságcikk volt Godfrey Norton meggyilkolásáról (ami ezek szerint Edinburgh-ben történt), továbbá egy vonatjegy a skót városba, valamint egy szállodai bejelentőkönyv kitépett lapja, amely szerint Sherlock aznap a városban
tartózkodott.

Gyorsan visszatettem mindent a borítékba, aztán zsebre dugtam. De a remegésem nem akart elmúlni.

– Mila, ne hagyd, hogy rád ijesszenek ezekkel a sületlenségekkel – mondta Billy.

– Mégse tehetek úgy, mintha mi sem történt volna…

– Akkor talán itt az ideje, hogy beszélj róla a nevelőanyáddal.

– Nem! Előbb ki akarok deríteni egy-két dolgot.

Ebben a pillanatban odajött hozzánk Irene, és amikor meglátta aggodó arcomat, elkomorult.

– Minden rendben, Mila? Olyan furcsa vagy…

– Minden rendben, asszonyom – mondta Billy, és megnyugtató mosollyal vigyázzállásba vágta magát. – Milának eszébe jutott, hogy talán a szobájában hagyta Agatha kéziratát, én meg azt tanácsoltam neki, hogy nézze meg még egyszer a bőröndjében, mielőtt visszamenne érte a szobába.

Magamban köszönetet mondtam Billynek ezért az elterelő hadműveletért, aztán rávetettem magam a bőröndre, és kapkodva beletúrtam, noha pontosan tudtam, hol van a kézirat. Attól féltem, hogy ha Irene szemébe nézek, rájön, hogy valami nincs rendben.

– Megvan! – kiáltottam fel, talán kissé túl lelkesen is, és megmutattam anyámnak a mappa egyik csücskét.

– Nagyszerű, akkor menjünk, a többiek már várnak – mosolygott rám, és én is
derűs arckifejezést erőltettem magamra.

De kint Sherlock várt minket, és tudtam, hogy őt nehezebb lesz becsapni.

– Ne aggódj, majd én segítek – mondta Billy, és elvette a bőröndömet. De rögtön tudtam, hogy nem csak a poggyászra gondol.

Örültem, hogy ott van mellettem. Ő az egyetlen ember, akivel megoszthatom ezt a titkot, gondoltam, legalábbis addig, amíg nem derítek ki többet. Ezek a névtelen levelek elpusztíthatják a világomat, megsemmisíthetik ezt a furcsa, rendhagyó családot, amely
annyira a szívemhez nőtt. Ezt nem hagyhatom.

Valaki párbajra hívott, én pedig állok elébe.