Széles karmozdulatokkal ereszkedtem le a sötét mélység felé. A víz jéghideg volt, és a közelmúlt viharai miatt lefelé haladva egyre zavarosabb. Nem is kérdeztem Sherlocktól, hogy mit kellene látni odalent. A hajtincseim úgy libegtek az arcom körül, mint a neptunfű. Egy ponton arra lettem figyelmes, hogy az egyik hajtű kibújt a hajamból, és elindult felfelé.

„Koncentrálj, Mila!", gondoltam, és a lábammal taposni kezdtem a vizet, hogy
lejjebb jussak. Csak sziklákat láttam és az áramlatok által megbolygatott homokot. És ha...

Kinyitottam a számat, bár fennállt a veszély, hogy így az összes levegő kizúdul a tüdőmből.

És ha Sherlock egy holttestet keres? Ettől a gondolattól hevesen kezdett zakatolni a szívem.

Magam előtt láttam Sylvan testét, amint ott hevert a strandon. De aki lesüllyed a
tenger mélyére, azzal sokkal csúnyábban bánik el a víz, mint azzal, aki kivetődik a partra. Hogyan fogom elviselni ezt a látványt? És kiről lehet szó, ha Sylvan meghalt, mint ahogy az utolsó tanú is, aki látta Mr. Smitht? Oxigéntartalékaim kimerülőben voltak. Hozzáértem valamihez, és rémületemben felsikoltottam a víz alatt.

Gondolkodás nélkül elindultam felfelé, a napfény irányába, menekültem az elől, amit megérintettem. Ismeretlen szálak tekeredtek az ujjaim köré. Igyekeztem nem gondolni semmire, csak arra, hogy mielőbb szabaduljak innen.

Amikor feljutottam a felszínre, hangosan dobolt a vér a fülemben, és a szívem őrült iramban vert.

- Minden rendben? - kiáltott oda Irene, az egyetlen, aki a tengert fürkészte.
A többiek háttal álltak, és a sziklafalat nézték.

Kihúztam a kezem a vízből, hogy végleg megszabaduljak attól, amibe
belegabalyodott. Biztos voltam benne, hogy emberi hajszálakat fogok látni. Majdnem kitört belőlem a nevetés, amikor észrevettem, hogy vörösesbarna algáról van szó.

- Algák! Vacak algák! - kiáltottam fel. Szégyelltem, hogy ennyire megrémültem tőlük.

Hallottam, hogy Holmes hangja visszhangzik a sziklák között:

- Tele van velük a tenger... Szerintem többre vagy képes, Mila!

Inkább bátorítónak tűnt a hangja, mint gúnyosnak, úgy döntöttem hát, hogy nem haragszom meg rá. Annyit mondtam csupán:

- Igen, de talán könnyebben menne, ha tudnám, mit keresek.

- Egy kisebb vagy közepes méretű vitorlás maradványait - harsogta Sherlock, továbbra is a sziklák felé fordulva.

Megkönnyebbüléssel töltött el a gondolat, hogy nem holttestet kell keresnem, hanem valami jóval kevésbé szörnyű dolgot. Újból nagy levegőt vettem, majd gyors, erőteljes rúgásokkal elindultam lefelé. Ezúttal nagyobb területet vizsgáltam át, néhány
víz alatti sziklát is körbeúsztam. Ott találtam rá egy égett fadarabra, amelyen még ki lehetett tapintani a festék nyomait. Amikor jobban körülnéztem, azt láttam, hogy több ilyen darab hever szerteszét. Elindultam arrafelé, amerre irányt mutattak, mintha az erdőben elszórt morzsák nyomán haladnék, akárcsak Jancsi és Juliska. Sebesen
siklottam a jéghideg vízben, és rövidesen ismét nagyot dobbant a szívem, ezúttal az izgalomtól: két nyálkás szikla között ott volt az elszenesedett hajótest, egy kis
vitorláshajó maradványa. Erősen szorítottam az ujjaimmal az első fadarabot, amit odalent találtam, és engedtem a víz nyomásának, amely felfelé lökött, közben a lábammal hajtottam magam, hogy gyorsabban felérjek. Kisvártatva fel is bukkantam a
felszínen, vizet spriccelve mindenfelé.

- Hahó! Megtaláltam! - kiáltottam a fadarabot lengetve.

Sherlock anélkül, hogy megfordult volna, odaadta a zakóját Irene-nak, aki futva
indult felém. Reszketve öltöztem fel, a ruhám azonnal magába szívta a vizet, és rám tapadt. Irene bebugyolált a zakóba, majd sietve átnyújtottam Sherlocknak a hajó maradványát, amelyen napvilágnál kék festék nyomait lehetett felfedezni.

- Kiváló munkát végeztél, Mila! - dicsért meg Holmes, és ettől még a hidegről meg a testemen csordogáló vízről is megfeledkeztem egy pillanatra. De amikor újra megszólalt, lefagyott a mosoly az arcomról. - Most beszélnem kell Bennet felügyelővel. Venus ha megtennéd hogy elkísérsz... Ti addig vigyétek vissza Milát a szállodába, nehogy megfázzon - mondta.

- Nem! Én is ott akarok lenni! - tiltakoztam.

- Mila, tényleg összeszedhetsz valami betegséget - győzködött Irene.

Sherlock a szemembe nézett, de láttam az arcán, hogy máshol járnak a gondolatai:

- Ne aggódj, hamarosan mindent elmagyarázok. De most haladéktalanul
beszélnem kell azzal a rendőrrel.

- Mi volt? - kérdeztem Sherlocktól, amikor visszatért a rendőrkapitányságról.

Időközben meleg fürdőt vettem, száraz ruhákba bújtam, és most forró kakaót
kortyolgattam a Grand Hotel teázójában.

Sherlock arcán megjelent a szokásos, titokzatos mosoly, majd annyit mondott:

- Légy türelemmel még egy kicsit, Mila. Ígérem, hogy mindent elmondok, amint
lehet, de most még szükségem van a segítségedre.

- Miről lenne szó?

- Meg kellene hívni pár embert uzsonnára - felelte még rejtélyesebben.

- Á! A búvárkodás még csak rendben van, de ha most a házvezetőnő szerepét is el kell játszanom, akkor végre szeretném tudni, hogy is állunk ennek a rejtélynek a megoldásával! - vágtam vissza, lesújtó pillantás kíséretében.

- Van valami abban, amit Mila mond, Sherlock. Titkolóztok előttünk - sietett a
segítségemre Arsène, Venusra is utalva.

- És végtére is mi végeztük el a piszkos munkát - tette hozzá Irene.
Sherlock nagyot sóhajtott, és összetette a két kezét.

- Tudom, hogy Watson doktor meglehetősen kiszámíthatatlan figuraként festett le, de biztosíthatlak titeket, hogy ez nem puszta szeszély a részemről - mondta, és közben
végighordozta a tekintetét rajtunk. - Az agyamban már kezd világosan kibontakozni a kép, de ahhoz, hogy megbizonyosodjak róla, igazam van-e, szükség van egy végső elszámoltatásra. És Venus egy szót sem hajlandó mondani.

- Egy... végső elszámoltatásra? - ismételtem kissé csodálkozva.

- Pontosan - mondta Sherlock. - Egyedül így tudunk fényt deríteni erre a rejtélyre, és nincs sok időnk... Azt kérem, hogy bízzatok bennem: segítsetek összehívni ezeket az embereket egy ötórai teára.

Holmes hangjában volt valami, amitől azonnal elpárolgott minden kétségem és
ellenvetésem.

Beleegyezően bólintottam.
Sherlock halvány mosollyal átnyújtott egy listát. Felismertem sűrűn sorakozó,
elegáns vonású betűit.

- Bennet felügyelő, Cecilia és Harold, Mr. Hammick, Libby, a virágboltosnő, Mr.
Robbins... Ki ez a Robbins?

- Annak az ingatlanügynökségnek a tulajdonosa, amely kiadja a Glenhill Cottage-t Mr. Bidderbloom megbízásából, mivel ő Cumbria egyik eldugott sarkában él - magyarázta Sherlock. - Ott van még Lady Gristweel, a Fehér Szellőrózsa fedélzetén
rendezett, elhíresült álarcosbál egyik résztvevője, akinek nagy villája van Torquay határában. És azzal ne törődj, kicsoda Mr. Marriner: egy régi ismerősöm. Véletlenül pont a környéken tartózkodik, és arra gondoltam, kihasználhatnám a... képességeit.

Ezzel Sherlock felpattant a karosszékből. Visszafogtam magam, és nem bombáztam további kérdésekkel a megoldás módjáról, de egy kérésem még maradt.

- Szeretném meghívni Agathát is... Nélküle a felét sem derítettük volna ki annak, amit most tudunk.

Sherlock, aki már elindult a kijárat felé, hátrafordult, és olyan sötét pillantást vetett rám, mintha még soha életében nem lett volna dolga ilyen idegesítő teremtéssel.

- Nem látom be, mi a csudáért... - dünnyögte.

Magára kényszerített szelídsége egyszeriben elenyészett, és visszatért szokásos modora.

Én azonban biztos voltam az igazamban, és büszkén álltam Sherlock tekintetét, a
válaszára várva.

- Nem bánom! - mennydörögte. - Ha annyira fontos neked, hívd meg a
barátnőtöket is!

Figyeltem, ahogy elhagyja a teázót, azután Irene felé fordultam, és egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Úgy viselkedtünk, mint két rosszalkodó kislány.

Pár órával ezután, amikor a teázó ingaórája már majdnem elütötte az ötöt, és az asztalokra kikészítették a teáskannát, a csészéket és a teasüteményes tálcákat, egy
hihetetlenül szedett-vedett társaság kezdte elfoglalni a három pamlagot, amelyeket ebből az alkalomból patkó alakban rendeztek el.

- Parancsoljanak, foglaljanak helyet - mondtam kis meghajlással.

Arsène, Irene és Billy a kandalló mellett álldogált, amelyben nem égett a tűz.
A pamlagokkal szemben egy széket helyeztek el.

- Csak remélni tudom, hogy ez nem valami ízetlen tréfa, mert pillanatnyilag
nagyon annak tűnik - jegyezte meg egy kicicomázott, barátságtalan arcú nő, aki csakis Lady Gristwell lehetett.

- Mi azért vagyunk itt, mert Bennet felügyelő hívott minket... és mert azt reméljük, hogy az utóbbi napok lidércnyomása hamarosan véget ér - mondta Cecilia Harold karjába kapaszkodva. A szeme csillogott, alsó ajka alig észrevehetően remegett.

A felügyelő, aki szemmel láthatóan nem volt hozzászokva az ilyen helyzetekhez,
zavartan bámulta a cipője orrát.
Egy szikár, ideges külsejű idős úr fürkésző pillantást vetett rám. Elpirultam, aztán igyekeztem úgy tenni, mintha észre sem vettem volna. Miután nagyjából olyan korúnak látszott, mint Sherlock, arra jutottam, hogy bizonyára ő a régi barát, Mr. Marriner. Azokon kívül, akiket már ismertem, illetve akikről első látásra kitaláltam, kik
lehetnek, jelen volt még egy nagydarab férfi, aki nem szerepelt a listán, de úgy lépett be a teázóba, mintha otthon lenne. Magas volt, sötét hajú, és volt valami baljós sanda tekintetében. Vagy talán csak én gondoltam így, mert nem szerepelt a Holmestól kapott
névsorban. Irene-ra néztem, aki értetlenül viszonozta a pillantásomat. Úgy láttam, Arsène és Billy sem tud többet nálunk.

Amikor mindenki helyet foglalt, kinyílt a terem túlsó végében lévő ajtó, és belépett Sherlock, oldalán Venussal, majd lassú, kimért léptekkel odament a legközelebbi asztalhoz, és letett rá egy rozsdás fémdobozt. Ezután megállt az üres szék mögött. Nem ült le, csak a szék támláját szorította csontos ujjaival.

- Nos, hölgyeim és uraim, most, hogy mindnyájan itt vannak, kezdhetjük is.

A Grand Hotel teázóját halk moraj töltötte be. Csupán Agatha sikkantott egyet meglepetésében. A szeme örömtől és izgalomtól csillogott. De az övé volt az egyetlen vidám tekintet, a többi vendég kedélyét a zavar, az értetlenség és az ingerültség különböző fokozatai jellemezték.

- Köszönöm, hogy eljöttek - kezdte Venus, majd helyet foglalt a széken.

Könyökét a karfára támasztotta, ujjait összekulcsolta, arcáról magabiztosság sugárzott, és mindezekkel olyan hipnotikus hatást gyakorolt a jelenlévőkre, hogy abban a szempillantásban elhallgattak.

- Nem szokásom vesztegetni az időt - vette át a szót Sherlock, amint Venus lecsendesítette a tömeget -, ezért máris rátérek arra, miért hívtuk ide önöket. Azért vagyunk itt, hogy fényt derítsünk René Sylvan meggyilkolására, akit az újságok a rejtélyes idegennek neveztek...

- Igen, ha alaposabban megnézzük, olyan szerep ez, amelynek az eljátszására Sylvan úr nagyon is alkalmas volt.- Mosolygott Venus, az asztal másik oldalán, és Sherlockkal összekapcsolódott a tekintetük. Úgy sejtettem, az járhatott a fejükben: De rég csináltuk már ezt közösen

Harold arca elsötétedett.

- Mire célzol ezzel Sierra?

- Nem célzok semmire, Harold, csupán a látszat erejéről morfondírozok. De egyetértek abban, hogy jobban tesszük, ha továbblépünk, mert csak így juthatunk el a dolgok lényegéhez.

Cecilia megszorította Harold karját, és azt mondta:

- René különleges, páratlan egyéniség volt. Aki nem ismerte, nehezen értheti meg.
Sherlock bólintott.

- Tökéletesen értem, mit akar mondani, Lady Hagbury-Winch. De mielőtt a
megboldogult Sylvan úrról beszélnénk, egy másik személlyel is foglalkoznunk kell. Ebben a történetben ugyanis van még egy rejtélyes idegen: egy Smith nevű férfi, aki a jelek szerint a René halálát megelőző napokban a Glenhill Cottage magányában folytatta titkos üzelmeit.

Harold és Cecilia előbb Sherlockra és Venusra nézett, majd a többi jelenlévőre vetettek nyugtalan pillantásokat.

Holmes hosszú szünetet tartott. Az volt az érzésem, hogy ezalatt a teremben olyan súlyos lett a csend, mint a kő. Tudtuk, hogy Venussal rajonganak a drámai jelenetekért, és ha mindenki rájuk figyel.

- Mr. Robbins, volna szíves elmondani, milyen körülmények között vette bérbe Mr. Smith a Glenhill Cottage-t? - fordult ekkor Sherlock az ingatlanügynökség
tulajdonosához.

- Hogyne, nagyon szívesen - felelte a férfi. - Az a helyzet, hogy mi... mármint én és az üzlettársam, Mr. Brown számos ingatlant kezelünk itt a környéken, köztük a Glenhill Cottage-t is. Múlt csütörtökön ez a bizonyos Mr. Smith telefonon kereste meg az ügynökségünket, és egyhetes időtartamra bérbe vette a házat.

Robbins mosolyogva pillantott Sherlockra, mintha arra volna kíváncsi, elégedett-e a válaszával.

- Folytassa, Mr. Robbins - mondta Sherlock türelmetlenül. - Írja le, legyen szíves, hogyan zajlott a kulcsok átadása.

- Igaz, igaz, a kulcsok! Nos... Mr. Smith közölte velünk, hogy csak késő este érkezik, ezért a teljes bérleti díjat előre kifizette postai utalványon. Ami a kulcsokat illeti, azt kérte, hogy hagyjuk ott őket egy általunk választott helyen. Így hát odaküldtem az alkalmazottunkat, Abbottot, hogy tegye a kulcsokat egy virágcserép alá a ház mögött.

- Ez azt jelenti, hogy az ügynökségnél senki sem találkozott személyesen Mr.
Smithszel? - kérdezte Sherlock.

- Nem, senki - felelte Robbins.

- És a rendőrség? - nézett Bennet felé Venus.

A felügyelő a fejét rázta.

- Átkutattuk a házat, de üres volt.
Venus ekkor felállt, és sétálgatni kezdett a pamlagok mögött, így mindenkinek nyújtogatnia kellett a nyakát, hogy lássa.

Én csendben figyeltem. Elképesztőnek találtam, milyen ügyesen tudja magára vonni a figyelmet, hogy azután oda irányítsa, ahová akarja, mint valami elektromos kisülést. És ekkor annak a férfinak a vállára tette a kezét, akiről még nem sikerült kiderítenem, ki lehet, és így szólt:

- Nem kell tovább keresni, bemutatom önöknek Mr. Smitht, aki azért jött ide, hogy részletes vallomást tegyen.

Láttam, hogy Lady Cecilia talpra ugrik, és világos szemét a férfira mereszti.

- Micsoda... hogyhogy... - suttogta, Smith szemébe fúrva a tekintetét.

- Nyugodj meg, drágám - súgta oda neki Harold, aki rémülten bámulta Smitht.
Venus továbbra is fel-alá járkált, és közben így magyarázott:

- Most pedig egy rablási kísérlet történetét fogom elmesélni. Sylvan és Smith bűntársak. Célpontjuk Lady Cecilia Hagbury-Winch vagy talán Harold Grayling. Vagy mindketten. De a tervük végrehajtásakor valami félresiklik. Talán Sylvan meggondolja magát, talán be akarja csapni Mr. Smitht, és megfizet érte. A bázisuk a Glenhill Cottage, itt találkozik Sylvannal a szegény Jerry Hammick, akit eltesznek láb alól mint nemkívánatos tanút.

A gyógyszerész felugrott, artikulálatlan kiáltás tört ki belőle, rá akarta vetni magát Smithre, de Arsène gyorsan lefogta, a fülébe súgott valamit, és sikerült rávennie, hogy üljön vissza.
Libby vigasztalóan megfogta a kezét.

- Hammick úr, megígérem, hogy amikor tisztázódik ez az ügy, igazságot
szolgáltatunk a fiának - mondta Holmes. Azután Venus folytatta:

- Az egész történetben az ő meggyilkolása volt az a pont, ahol úgy ítéltem meg, nem engedhetem a saját medrében folyni ennek a helynek a bűntől mocskos folyóját. A második rablási kísérlet ma történt, amikor Lady Hagbury-Winch és Mr. Grayling elmenekült egy felfegyverkezett férfi elől, miután a városból kifelé menet leszorította őket az útról egy teherautó.

Venus itt megállt, és Sherlock vette át a szót:
- Most pedig azt kérdezem önöktől: mit gondolnak arról, amit az imént
elmondtunk? Hihetőnek találják? Valószerűen hangzik? A kérdés hallatán a vendégek zavartan, értetlenül pillantottak egymásra.

Különösen Harold és Cecilia tűnt feldúltnak, és állandóan Smith felé sandítottak, de egyetlen szó sem jött ki a szájukon.

- Ha senki sem válaszol, majd én megteszem - mondta Venus. - A történet, amelyet az imént én és kedves társam elbeszéltünk, kétségkívül valószerű. Mindazonáltal egy szó sem igaz belőle.

- Most már elég volt, Moreno asszony! Miért kínoz minket? - kiáltott fel Hammick felháborodva.

Ezúttal Bennet felügyelő ment oda a gyógyszerészhez, hogy nyugtatgatni próbálja.

De a teremben egyre fokozódott a felháborodás.

- Igaza van ennek az úrnak - sziszegte Lady Gristwell. - Ön valóban túllép minden határon, Moreno asszony! És Mr. Holmes is!

- Igen, ez rendkívüli tiszteletlenség. Miből gondolják, hogy joguk van így bánni velünk? - támadt rá Grayling is összevont szemöldökkel.

Sherlock felemelte a kezét, hogy lecsillapítsa a kedélyeket.

- Hölgyeim és uraim! Megértem a reakcióikat, de pontosan ez a lényege ennek az ügynek... Mert látják, amit mostanáig elmeséltem önöknek, nem más, mint színjáték, szemfényvesztés. Mr. Smith soha nem létezett, az itt ülő úr pedig Jeremiah Finch, annak a likőrgyártó cégnek a munkatársa, amely a Grand Hotelnek is szállít, és emellett
műkedvelő színész. Ma reggel ismerkedtem meg vele, és megkértem, hogy játsszon el egy szerepet ebben a kis jelenetben.

Finch arcáról eltűnt a titokzatoskodó kifejezés, és enyhe szégyenkezéssel nézett a jelenlévőkre.

- Nahát, még ilyet! - álmélkodott Libby elkerekedett szemmel.

- Ez hallatlan! - csattant fel Lady Hagbury-Winch, és ismét elkezdődött a halk duruzsolás.

- Mi célból tette ezt? - kérdezte Agatha, aki elbűvölve bámulta Holmest.

- Remek kérdés, és a válasz is igen egyszerű: be akartam bizonyítani, milyen könnyű kitalálni egy nem létező személyt, és mindenkivel elhitetni, hogy valóságos.

E szavak hallatán újra csend támadt a teremben.

- Sajnos egy szövevényes történetet nem lehet egyszerűen elmesélni, márpedig ez a történet ilyen - Szólalt meg ismét Venus. - Most tehát gondolatban elutazunk... Párizsba!

- PÁRIZSBA?! - kiáltott fel kórusban Agatha, Libby és Robbins.

- Igen, Párizsba, Lady Hagbury-Winch egyik kedvenc városába. Ott született Arsène barátom is, akinek mellesleg az volt a benyomása, hogy valahol már látta Sylvan arcát. Ám ahhoz, hogy ezt elmagyarázzam, szükség lesz egy kis kitérőre.

- Még hogy kitérőre! Most már elegem van a kisded játékaiból! - csattant fel
Harold, és talpra ugrott.

- Sajnálom, Mr. Grayling, de arra kell kérnem, hogy maradjon - szólalt meg Bennet felügyelő, és tett egy lépést a terem közepe felé.

Csak ekkor vették észre a többiek, hogy két egyenruhás rendőr áll a teázó
bejáratánál.

- Nem járna jól, ha most távozna, Harold - mondta Venus. - Van itt egy-két tény, amelyek szerintem önt is érdekelhetik.

Harold vörös arccal tátogott, Ceciliára nézett, a többi jelenlévő arcát fürkészte, majd ismét levetette magát a pamlagra.

- Helyes. Sosem érdekeltek különösebben a botránylapok - folytatta ismét Holmes teljes nyugalommal -, de olykor fontos dolgokat tudhatunk meg belőlük a múlttal kapcsolatban. Ezért hívtam ide régi barátomat, Mr. Marrinert, a Fleet Street újságíróját,
aki arról nevezetes, hogy kiváló a memóriája.

Sherlock intett Marrinernek, aki felütötte a kezében tartott jegyzetfüzetet, és
beszélni kezdett:

- Lady Hagbury-Winch mindig is független, könnyelmű nő volt, amint azt ő maga is megerősítheti.

- Ó... Tehát az életem története lesz a következő szám ebben a varietéműsorban? - szólalt meg Cecilia megvetően. - Ha így van, akkor csak rajta. Már megszoktam a folytonos gyanúsítgatást és az örökös pletykákat.

- Abból, amit most elmondok, nincs semmi, ami ne jelent volna már meg a lapok társasági rovatában - felelte Marriner szárazon. - Ha valamelyik részlet pontatlan, nyugodtan javítson ki.

És azonnal elkezdte összerakni a történetet:

- A háború előtt Lady Cecilia és az édesanyja, Lady Virginia hosszú időszakokat töltöttek Párizsban és az Azúrparton, és az életmódjuk szóbeszéd tárgya volt. Így van?

- Na és?

- Amikor a szóbeszédet említem, kifejezetten egy bizonyos epizódra gondolok... Amikor egy montmartre-i szórakozóhelyen Lady Cecilia megismerkedett egy Milosz
Balathrakisz nevű, görög származású zenésszel, akit akkoriban Milo Blanc néven ismertek a párizsi kávéházakban és kocsmákban.

Valakiből csodálkozó kiáltás tört ki. Lupin volt az.

- Tudom már, hol láttam azt az arcot! - mondta.

- Lady Cecilia és Balathrakisz között szenvedélyes, viharos kapcsolat szövődött, és azt lehetett hallani, hogy titokban össze is házasodtak - folytatta Marriner olyan semleges hangon, mint egy rádióbemondó.

Cecilia elsápadt, és a szája elé kapta a kezét.

Grayling megint fel akart állni. Tombolt dühében.

- Maguk hagyják, hogy ez az alak ilyen régi, ócska botránykrónikákban turkáljon? Ennek következményei lesznek... súlyos következményei! Figyelmeztetem magukat! - kiáltotta, mutatóujját Bennet felügyelőre szegezve, aki válasz helyett intett a két rendőrnek, hogy jöjjenek be.

Sherlock Holmes angyali nyugalommal arra kérte Marrinert, hogy folytassa a
történetet.

- Lady Ceciliát és Balathrakiszt Londonban is látták együtt, amit Cecilia bátyja, Lord Edward Hagbury-Winch igen rossz szemmel nézett. De ennek a merev gondolkodású, politikai karrierre vágyó embernek nem sokáig kellett aggódnia. A két szerelmes olyan
lobbanékony természetű volt, hogy a kapcsolatuk nem lehetett hosszú életű. Milosz, akinek az igazságszolgáltatással is meggyűlt a baja Angliában, elmenekült. Vett egy kis jachtot, és ott rendezte be az otthonát. Ceciliával szem elől vesztették egymást, de a Párizsban kötött házasságot nem bontották fel. Teltek az évek, Lady Virginia elhunyt, és
egyedüli örökösei Cecilia és Edward voltak, akik megosztoztak a pénzen. Csakhogy a fényűzéshez szokott Lady Cecilia része hamar apadni kezdett, és nemsokára teljesen el is fogyott.

- Ez csak rosszindulatú pletyka! - kiáltott fel Cecilia, de remegett a hangja. És most már Harold is elbizonytalanodva nézett rá.

- Talán nem igaz, hogy a bátyjával, Edwarddal egyre hűvösebb és ellenségesebb lett a viszonyuk, olyannyira, hogy Edward meg se hívta önt az elsőszülött fia keresztelőjére?

Cecilia elnémult, és hogy megőrizze a méltóságát, kutatni kezdett a retiküljében, majd előhúzott egy zöld papírba csomagolt cukorkát. Összerezzentem: pontosan ilyen
papírt találtam a Glenhill Cottage-ben. De Venus intett, hogy várjak türelemmel, és a pillantásából megértettem, hogy ez a tény is helyet kap majd a mozaikban, amelyet épp most rak ki.
Marriner, aki mit sem tudott váratlan felfedezésemről, így folytatta:

- Lady Ceciliának, miután elverte minden pénzét, sikerült behálóznia az ifjú örököst, Harold Graylinget, és pár hónappal ezelőtt a férfi családjának tiltakozása ellenére nyilvánosan bejelentették, hogy eljegyezték egymást. Grayling hatalmas vagyonának köszönhetően Cecilia tovább élheti azt a csillogó életet, amelyet megszokott.

- Rágalom! - kiáltott fel Harold. - Ez mind csupán ocsmány rágalom!

- Akkor tehát hazugság, hogy bejelentették az eljegyzésüket? - kérdezte Sherlock.

- Nem, de...

- És hogy Lady Ceciliának elfogyott a pénze?

Cecilia rémülten nézett Sherlockra. Úgy festett, mint aki legszívesebben a torkának ugrana. Aztán Venusra, és a nő elé lépett.

Holmes nem zavartatta magát. Köszönetet mondott Mr. Marrinernek, majd visszavette a szót.

- És ekkor váratlanul visszatér a múlt: Milosz, aki hosszú évekig kóborolt a világban a vitorláshajójával, levelet küld Ceciliának. Kijelenti, hogy elege van ebből a csavargóéletből, sosem felejtette el őt, és mindig is csak rá gondolt. Még mindig nála van a házasságlevél, és - minden bizonnyal mézes-mázos, romantikától csöpögő szavakkal - közli, hogy ugyanúgy szereti őt, mint egykor, és hű akar lenni régi esküjükhöz. Csakhogy...

Harold felpattant.

- Egy másodperccel sem hallgatjuk tovább a képzelgéseit! - csattant fel Lady Hagbury-Winch.

- És maga, felügyelő úr, nem tarthat itt minket akaratunk ellenére! - acsargott
Grayling.

Bennet mélységes zavarában Holmesra pillantott, mintha tőle várna megerősítést, hogy csakugyan lépnie kell.

Sherlock pillanatnyi habozás nélkül bólintott.

- Sajnálom, a törvény nevében figyelmeztetnem kell önöket, hogy maradjanak a helyükön - mondta a felügyelő színtelen hangon.

- A törvény... és a józan ész nevében - tette hozzá Holmes metszően gúnyos
mosollyal. - Mert a legérdekesebb rész még csak most jön! Venus, lennél oly kedves?