Kiterítettem a Devon Gazette-et a reggelizőasztalra, és diadalmasan megállapítottam:

- Bevált a tervünk!

Az újságban ott volt Culverton hosszú cikke.

- Micsoda dagályos stílus! - fintorodott el Arsène.

- Hát, nem fogja elnyerni a Columbia Egyetem újságírói Pulitzer-díját, de a mi céljainknak megfelel - szögezte le Irene.

- „Hála néhány lelkiismeretes és jóakaratú polgárnak, akik az igazság megvédelmezésére esküdtek fel, a Devon Gazette exkluzív tudósítással szolgálhat olvasóinak", mondja a derék Culverton.

- Hát, lelkiismeretesség terén tényleg verhetetlenek vagyunk - kuncogott Arsène.

- Lehet, hogy ideje lenne tájékoztatni Sherlockot? - kérdezte Irene.

- De hát nem következett be semmilyen érdekes fejlemény - jegyeztem meg.

- Ugyan! Te még nem ismered eléggé őt. Ha nem számolunk be mindenről részletesen, könnyen lehet, hogy felhúzza az orrát - magyarázta Venus és rám kacsintott.- Mindjárt fölhívom.

- A főpincér minket néz - szólalt meg Billy ebben a pillanatban. - És úgy fest, mint aki legszívesebben elsüllyedne...

Mindannyian a főpincérre pillantottunk, és megállapítottuk, hogy pont felénk tart.

Zömök, malacszemű, vékony, szürke bajuszt viselő férfi volt vele, akit szemlátomást feszélyezett ez a fényűző környezet.

- Khm... Kérem, bocsássanak meg... - kezdte a főpincér udvarias köhintéssel. - Az itt jelenlévő Bennet úr...

- Bennet felügyelő - helyesbített a másik a szavába vágva.

- Jó napot, felügyelő úr. Miben segíthetünk? - kérdezte Venus mosolyogva.

- Nagyon egyszerű, asszonyom: abbahagyhatnák, hogy szamárságokat mesélnek a sajtónak - felelte a férfi, aki alig bírta türtőztetni magát.

- És miért olyan biztos benne, hogy mi voltunk? - kérdezte Venus, megőrizve az udvariasságát.

- Ennyire ostobának néz, asszonyom? Azért, mert ugyanazok a hagymázas képzelgések szerepelnek a cikkben, amiket Taitnek is elmondtak, ha tudni akarja! - csattant fel Bennet. - Sylvan halálának ügye kizárólag a rendőrségre tartozik, és alkalmasint úgy áll a helyzet, hogy a rendőrség már tisztázta, mi történt - folytatta egyre vörösebb képpel. - Maguk egyszerűen csak ki tudja, miféle buta szeszélyből zavart keltenek, aztán a feletteseim személyesen engem vonnak felelősségre emiatt!

- Nagyon sajnáljuk, ha kellemetlenséget okoztunk önnek, felügyelő úr, de tudja, az az igazság, hogy... ezek nem képzelgések - jelentettem ki határozottan. - És ha Mr. Tait meghallgatott volna minket, nem kényszerültünk volna arra, hogy az újságokhoz forduljunk. Végül is a feletteseik az igazságot várják önöktől, nem csupán a legkényelmesebb megoldást, nem igaz?

Bennet haragos tekintetet vetett rám, én pedig farkasszemet néztem vele, hogy lássa, nem félek tőle.

Végül megelégelte a dolgot, és Venus, Irene meg Arsène felé fordult.

- Ez lesz a vége, ha zaklatott lelkű gyerekekre hallgatnak, anélkül hogy gondolnának a következményekre. Fölösleges riogatás! - acsargott.

Már épp készültem, hogy újra megmondjam neki a magamét, de Venus rámosolygott, és békülékeny hangon így szólt:

- Kedves felügyelő úr, biztosíthatom, hogy itt senki sem zaklatott, csak szeretné kideríteni az igazságot. Ez ugyanúgy elmondható azokról, akik ennél az asztalnál ülnek, mint egy olyan személyről, akit talán ön is ismer: Sherlock Holmesról.

A legendás nyomozó nevét hallva Bennet elfehéredett, és sóbálvánnyá dermedt.

- Nahát! Ilyet... Nem is értem... De hát mindenki tudja, hogy Mr. Holmes nyugalomba vonult! - hebegte pár másodperc múlva.

- Önnek igaza van, felügyelő úr, de az a helyzet, hogy Mr. Holmes szívesen tesz kivételt, ha olyan üggyel találkozik, amely felpezsdíti az elméjét. Miután ez a szálloda szerencsés módon rendelkezik telefonkészülékkel, fel tudjuk hívni. Erről személyesen is meggyőződhet, ha úgy kívánja - tette hozzá Venus álnok kedvességgel.

- Nos... nem hinném, hogy... Nem gondolom, hogy szükséges lenne... - dadogta a felügyelő szürke öltönyében feszengve.

Alig bírtam visszafojtani a nevetést. Sherlock hosszú éveken át az angol rendőrfelügyelők réme volt, rettegtek attól, hogy nevetségessé teszi őket.

Visszavonulása hírét sokan fogadták megkönnyebbült sóhajjal. Szegény Bennet felügyelőnek itt a nyugodt, Isten háta mögötti Devonban sosem kellett tartania ilyen eshetőségtől, és erre... egy csapat vadidegen ember közli vele, hogy a nagy nyomozó ismét színre lép. És pont egy olyan ügyben, amelyet neki juttatott a balsors!

- Felügyelő úr, magunk és a barátunk, Mr. Holmes nevében segítséget ajánlunk önnek - jelentette ki Venus.

A felügyelő úgy festett, mint aki megkapta a kegyelemdöfést. Idegesen gyűrögette a kalapját, amelyet a kezében tartott, majd lesütött szemmel így szólt:

- Nem, igazán nem szükséges... Nem... Sőt, jobb lenne, ha a továbbiakban nem avatkoznának be a nyomozásba... Igen. Így áll a helyzet. És most bocsássanak meg, de nagyon sok a dolgom.

Ezek után köszönés nélkül, görnyedt tartással, öles léptekkel távozott.

- Remek húzás volt, asszonyom! - kiáltott fel Gutsby a távolodó alakot nézve. - Nem gondoltam, hogy Sherlock Holmes neve ilyen félelmet kelt a rendőrökben.

- Jaj, fiam, nem is képzeled, mennyire! - nevetgélt Arsène.

- Hát igen - erősítette meg Venus. - És szerintem most itt az ideje, hogy felhívjuk a rendőrök rémét. Végtére is megemlítettük a nevét, tudnia kell róla, különben megharagszik.

Venus eltűnt, majd kisvártatva értetlen arccal tért vissza.

- Nem volt otthon? - kérdezte Arsène, mert alig pár perc telt el Irene távozása óta.

- Nem, igazából otthon volt, de...

- De...? - biztattam. Alig vártam, hogy újabb bizonyítékokat dughassak annak az ellenszenves Bennet felügyelőnek az orra elé.

- Csak igennel meg nemmel válaszolt a híreimre... Talán valami fantasztikus következtetésen dolgoznak a fogaskerekek az agyában - mondta Venus mosolyogva. - Még szerencse, hogy az évek alatt ezt is megtanultam kezelni.

- Vagy azon gondolkodott, hogyan állíthatna fel újabb kaptárakat - humorizált Arsène, és felállt az asztaltól. - Mindenesetre most, hogy bedobtuk a követ az állóvízbe, nem tehetünk mást, mint hogy várunk.

És pontosan ezt is tettük, de miután több órát töltöttünk azzal, hogy olvasgattunk vagy a teraszon lógáztuk a lábunkat, kezdtük elveszteni a türelmünket.

- Rendben van, hogy várunk, de talán valami olyasmivel is agyonüthetnénk az időt, ami nem teljesen haszontalan! - szólalt meg Lupin, megtörve a hosszú csendet.

- Például? - kérdezte kíváncsian Billy.

- Elmehetnénk a kikötőbe egy kellemes sétára, és ha már úgyis ott vagyunk, megnézhetnénk közelebbről a Fehér Szellőrózsá-t!

Mindannyian felpattantunk, amiből Lupin azonnal láthatta, hogy elfogadtuk a javaslatát.

Sokat vártam ettől a sétától, de csalódnom kellett. A mólóról nézve a Fehér Szellőrózsa nem volt más, mint egy nagy, de teljesen kihalt luxusjacht. Vajon hol lehet Harold és Cecilia? A hajón biztosan nincsenek. A szállodában azt suttogták, hogy valahol vidéken, Torquay környékén rejtőztek el, és csak a rendőrségnek árulták el, hová mennek. A járókelők is messze elkerülték a Fehér Szellőrózsá-t, mintha a csodás jachtot valamiféle átok vagy rontás sújtaná.

Sokáig kószáltunk a kikötőben, aztán az óváros utcáin keresztül dél körül értünk vissza a Grand Hotelbe.

Szótlanul fogyasztottuk az ebédünket, ami szokatlan jelenség volt kis csapatunk körében. Amikor felálltunk az asztaltól, olyan nyugtalanság fogott el, hogy szerettem volna pár percre egyedül maradni és gondolkodni.

Eszembe jutott, hogy Libby boltja mellett van egy kis rövidáruüzlet, úgyhogy gyorsan kitaláltam egy ürügyet, hogy elmehessek:

- Hajtűket kell vennem.

Irene gond nélkül elengedett. Makacs fürtjeim megzabolázásához hihetetlen mennyiségű hajtűt használtam el, amelyek időről időre áldozatul estek bátor, de kudarcra ítélt próbálkozásaimnak.

- Ne menj túl messze - mondta Irene, és gyengéd pillantást vetett rám. - Nyugodt helynek tűnik ez a város, de mi pontosan tudjuk, milyen veszélyes emberek járkálnak odakint.

Megnyugtattam, hogy nem megyek messzire, aztán kisurrantam a szállodából.

Közben gondolatban végigvettem az összes nyomot és az összes feltételezést, amit megfogalmaztunk a Watcombe Beach-i kalóz ügyével kapcsolatban. De nem sokra mentem a nagy töprengéssel, és miután tulajdonképpen tényleg fel kellett töltenem a hajtűkészleteimet, úgy döntöttem, hogy bemegyek a rövidáruüzletbe, ahol egy vénséges vén anyóka kuporgott egy támlátlan széken.

Elmondtam, mit szeretnék, neki pedig nem kevesebb mint tíz percébe telt, míg megtalálta a helyes fiókot, kihúzta, kivette belőle a kért mennyiségű hajtűt, visszatolta a fiókot, becsomagolta a tűket egy kis darab selyempapírba, odaadta, megmondta az árát, és elvette a pénzt.

- Csak tartsa meg a visszajárót - ajánlottam, nem annyira kedvességből, mint inkább azért, mert attól féltem, itt öregszem meg.

A boltból kilépve szinte nekiütköztem egy dús idomú nőnek, aki élénklila kardigánt viselt.

- Mila! Te vagy az?

Amikor felnéztem, Libby vidám arcát láttam.

- Mintha láttalak volna bemenni Mrs. Hunt üzletébe, kicsikém! És véletlenül éppen új híreim vannak, most hallottam attól a majom Taittől! - újságolta. - Meg akartam várni az ebédszünetet, hogy mindenről beszámoljak Agathának, de miután úgyis egy csapatban vagytok, neked is elmondom!

Követtem Libbyt a boltjába, és a következő tíz percet azzal töltöttem, hogy meghallgattam, mi az az újdonság, amit olyan türelmetlenül tovább akart adni.

- Hihetetlen! - kiáltottam fel a végén. - Köszönöm, Libby, már szaladok is, hogy azonnal elmesélhessem a többieknek!

És így is tettem: végigvágtáztam Torquay utcáin, és végül csapzottan, az izgalomtól bizsergő bőrrel értem vissza a Grand Hotelbe.

Ebben a pillanatban egy kéz ragadta meg a karomat.

- Hová ilyen sietősen, kisasszony? - kérdezte egy ismerős hang.

Hátrafordultam, és kis híján a nyakába ugrottam annak az embernek, aki félig gyanakvó, félig gunyoros arckifejezéssel figyelt. Annak az embernek, akit Sherlock Holmesnak hívtak.

Holmes már reggel óta nem evett, ezért nagyon korán vacsoráztunk. Én képtelen voltam nyugton ülni az asztalnál. A lábammal folyamatosan dobogtam a padlón, hogy levezessem a várakozás feszültségét. Ha rajtam múlik, már mindannyian tudták volna, mit mondott nekem Libby aznap délután, de Sherlock arra kért, hogy várjak türelemmel, és csak akkor számoljak be az új hírekről, amikor mind az öten leülünk vacsorázni. Nem is emlékeztem rá, mikor láttam ilyen jókedvűnek. Még akkor is halvány mosoly ült az arcán, amikor komoly volt, és úgy beszélt, úgy mozgott, mint egy színházi rendező, aki már előre örül az új előadás bemutatójának.

Én a magam részéről ugyanazt rendeltem vacsorára, mint Irene, anélkül hogy tudtam volna, mit kérek, és egyfolytában türelmetlen pillantásokkal ostromoltam Sherlockot.

- Bármilyen különösen hangzik is, a mi Milánk izgalmas híreket hallott egy virágboltosnőtől. Jól mondom? - fordult felém, amikor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább.

- Harold és Cecilia! - mondtam szinte kiáltva. - Autóbalesetérteőket! - daráltam egy szuszra.

- Nocsak.- Kapta be az utolsó falat csirkét Venus.

Irene, Arsène és Billy döbbenten bámult rám, míg Sherlock csak somolygott.

- Nyugalom, Mila! Nyugalom! - dorgált meg aztán a nyomozó, én pedig kissé sértődött pillantást vetettem rá, mert éppen őmiatta voltam olyan izgatott. De azt is észrevettem, hogy a többiek feszülten figyelnek, Sherlock pedig látványosan felvonja a szemöldökét, hogy figyelmeztessen, mint a rendező, aki utasítja a színészt, hogyan mondja el a szövegét.

- Ha befejeztétek a kódolt jelek küldözgetését, minket is beavatnátok a történetbe?- érdeklődött Lupin.

Nagy levegőt vettem, egyenként végignéztem az asztaltársaimon, azután megismételtem az iménti bejelentésemet:

- Haroldot és Ceciliát autóbaleset érte. Libby mondta ma délután, séta közben találkoztam vele.

- Te jó ég! Devon újabban veszélyesebb hely, mint a legsötétebb dzsungel! - kiáltott fel Irene. - Remélem, jól vannak...

- Igen - bólintottam. - De nagyobb baj is lehetett volna belőle. Állítólag egy teherautó leszorította őket az útról... Csodával határos módon menekültek meg. De ez még nem minden. Egy fegyveres férfi megpróbálta követni őket, de sikerült kivergődniük egy forgalmas gyalogútra, és ott segítséget kértek.

- Tehát ez a csúf történet még korántsem ért véget... - állapította meg Arsène, akire nagy hatással voltak a szavaim. - És most Grayling és Lady Hagbury-Winch került a célkeresztbe.

Sherlock nem szólt. Langusztát rendelt, és elégedetten fogyasztotta a vacsoráját. Venussal beszélgetett a languszta elkészítéséinek buktatóiról, és teljesen nyugodtnak tűntek. Úgy sejtettem, rájött, hogy Venus megfejtette a rejtélyt. Csak azt nem értettem, a nő miért nem mondta még el nekünk.

- Méghozzá valószínűleg a titokzatos Mr. Smith célkeresztjébe! - tettem hozzá, és közben lopva Sherlockra sandítottam, hogy lássam, mi a véleménye. De őt továbbra is csak a languszta érdekelte, engem egyetlen pillantásra, egyetlen biccentésre sem méltatott.

Dühösen fújtam egyet, és emelt hangon folytattam a fejtegetésemet, azt remélve, hogy sikerül magamra vonnom a figyelmét. - Lehet, hogy kezdettől fogva ez volt a terve, és Sylvan a bűntársa volt. Talán ismerték egymást, ugyanazokhoz a bűnözői körökhöz tartoztak. Vagy Smith rákényszerítette Sylvant, hogy segítsen neki, mert... esetleg tudott róla valami kompromittáló dolgot.

Billy bólintott, és hozzáfűzte:

- Talán René Sylvant bűntudat gyötörte. Végül is Cecilia és Harold azt állítja, hogy a barátjuk volt. Elképzelhető, hogy megbánta, amit tett, és Smith azért végzett vele, hogy ne mondjon el mindent a párnak.

- Mit gondolsz, Sherlock? Venus? - kérdezte Irene, mert akárcsak én, ő is furcsának tartotta a barátja viselkedését.

- Azt, hogy ez a languszta kitűnő, és a Montrachet, amellyel leöblítem, nemkülönben! - felelte Sherlock, és egészségünkre emelte a borospoharát, de csak Venus volt vevő egy koccintásra.

- Hát persze... Igazság szerint azért jöttél el idáig, hogy langusztát egyél és francia bort igyál, igaz, öregem? - gúnyolódott Arsène.

- Vagy talán már ott van a zsebében a rejtély megfejtése, Mr. Holmes, és csak a megfelelő pillanatot várja, hogy felfedje előttünk? - kérdezte Billy a szokásos higgadtságával.

- Nem, kedves Gutsby barátom, nincs a birtokomban a megoldás - felelte Sherlock a tányér szélének támasztva az evőeszközöket. - Valami sokkal szórakoztatóbb dolog van a birtokomban: egy olyan probléma, amely még megfejtésre vár! És az alapján, amit eddig megtudtam az esetről, lehetségesnek tartom, hogy egy kifejezetten figyelemre méltó bűnüggyel állunk szemben.

Ugrottam egyet ültömben. Sherlock szavai egészen felvillanyoztak.

- És akkor... most mi lesz? - kérdeztem, és az izgalomtól elszorult a torkom.

Sherlock rám mosolygott.

- Az lesz, hogy ez után a pompás vacsora után mindannyian korán lefekszünk, mert holnap sok munka vár ránk.

- Igen, de... mire gondolsz? - faggattam tovább. - Ki akarod kérdezni Ceciliát és Haroldot? Beszélni akarsz a rendőrséggel? Esetleg Libbyvel is?

- Nos, a szóbeszédet ti már összeszedtétek, és nincs okom azt hinni, hogy az emberek mást mondanának, ha én kérdezném őket - vonta meg a vállát Sherlock. - Úgyhogy pihentetem a számat, viszont jól megdolgoztatom a szememet. Nagyon sok mindent kell látnom, kedvesem!

Másnap a reggelinél annak voltam tanúja, hogy Sherlock nem kevesebb mint négy lágytojást fal be, és ki tudja, hány szelet vajas kenyeret eszik hozzá.

- Kell az energia a küldetésünkhöz - magyarázta, miközben elém tolta a vajtartót.

Nem vitatkoztam, inkább másodszor is bőséges adagot vettem a kenyérből, a vajból és a lekvárból, és közben igyekeztem palástolni a csodálkozásomat. Tény, hogy sosem láttam még ilyennek Sherlockot. Az izgalomtól egészen kisimult az arca, a szája fülig ért, és mintha az egész teste húsz évet fiatalodott volna. A komor, szótlan Holmes, aki a danzigi események után egy fotelbe süppedve gubbasztott a Briony Lodge-ban, már távoli emlék volt csupán. A férfi, aki most velem szemben ült, nem hasonlított sem arra a bánatos varjúra, sem a nyugdíjas méhészre, akit kizárólag a kaptárai érdekelnek.

Inkább a doktor Watson történeteiből ismert Sherlockra emlékeztetett. Vagy arra a fiúra, akivel Irene találkozott ötven évvel ezelőtt.

- Menjünk! - adta ki a parancsot ellentmondást nem tűrő hangnemben, én pedig talpra ugrottam, és máris ott igyekeztem az ő és Venus nyomában, aki vele együtt állt fel. Nem tudtam volna megmondani melyikük állt fel előbb, olyan összhang volt köztük, amilyet rajtuk kívül senkinél nem láttam.

Irene és Arsène mögöttem lépkedett, majd Billy zárta a sort. Bár mi voltunk azok, akik ismertük az ügy helyszíneit, magától értetődött, hogy Sherlock vezeti a csapatot. És jaj volt annak, aki akár csak egy pillanatra is megállt, hogy gyönyörködjön a tájban, vagy szusszanjon egyet két helyszín között.

- Ne vesztegessük az időt fölösleges dolgokra! - kiáltott fel azonnal Sherlock, és azt kérte, hogy tüstént vezessük a következő érdekes helyre.

A többi nyaralóvendég meghökkenve, időnként kissé felháborodva nézett ránk, amint beviharzottunk valahová. Sherlock úgy viselkedett, mint valami furcsa, tébolyult turista, aki egyik látnivalótól a másikig rohan, mi pedig mi mást tehettünk volna, mint hogy segédkezzünk neki. A Grand Hotel teraszáról indultunk, ahonnan látszott a torquay-i öböl, azután Sherlock megkérte a portást, hogy hívjon nekünk taxit, és elmentünk a Watcombe Beachre. Itt Sherlock mindent alaposan megvizsgált, még a nadrágszárát is felhajtotta, lehúzta a cipőt és a zoknit csontos lábáról, hogy jobban tudja tanulmányozni a homokot és a sziklákat. Azután felmentünk a Glenhill Cottage-hez, és itt eszembe jutott az a zöldes színű papírtekercs, amelyet a múltkor egy bútor alatt találtam. Beletúrtam a zsebembe.

- Ezt elfelejtettem megemlíteni... - mondtam zavartan, és előhúztam a zsírpapírdarabkát.

- Aha, ez az - jegyezte meg Sherlock titokzatosan. Elkérte a papírt, megszaglászta, elégedetten bólintott, majd zsebre vágta.

- De miért... - kezdtem értetlenül.

Sherlock egy türelmetlen legyintéssel elhallgattatott, majd elindult a ház mögé.

Zavartan követtem, és azt láttam, hogy az elburjánzott bokrok és tüskés kúszónövények között keresgél.

- Ez az, igen - mondta, és rámutatott valamire.

Közelebb mentem, és észrevettem, hogy a bokrok mögött keskeny, meredek földút húzódik, amely a Watcombe Beachre vezető ösvényhez képest pont a sziklaszirt túlsó oldalán visz le. Sherlock egy szót sem szólt, csak határozott léptekkel, a maga jellegzetes, hanyag járásával elindult lefelé. Alig maradt időm, hogy szóljak a többieknek, kövessenek minket, mert Sherlock feje már el is tűnt a csipkézett szélű sziklák mögött. A meredek utat a sziklás partfalba vágták, és többször is attól féltem, hogy elég egy rossz lépés, és lezuhanok. De Sherlocknak eszébe sem jutott lassítani, csak a titokzatos nyom lebegett a szeme előtt, amelyet követni kezdett.

- Á, ez az! - kiáltott fel boldogan, és leugrott egy aprócska öbölbe, amely két sziklatömb közé ékelődött be. Itt az egyetlen, emberi kéz által készített tárgy egy T alakú, alacsony fadobogó volt két kő között.

- Mi ez itt, barátaim? - kérdezte Sherlock diadalmasan.

Szemügyre vettem a fát, és észrevettem, hogy a T szára alatt kissé lekopott. Valami nekidörzsölődött, és ilyen jeleket hagyott rajta. Valami olyasmi, mint egy jötél...

- Ez egy kikötő! - kiáltottam fel tágra nyílt szemmel.

- Megnéztem a térképeken: ezt a kis öblöt Fleeton Cove-nak hívják - magyarázta

Sherlock. - Egy időben előszeretettel használták az alkoholcsempészek, mert nagyon jól el van rejtve a kíváncsi tekintetek elől. Most már nem maradt más hátra, mint beugrani a vízbe!

És ezzel újra levette a cipőjét meg a zokniját, de amikor a zakóját is fel akarta akasztani az egyik sziklára, Arsène közbelépett:

- Öregem, biztosan ezt akarod?

- Természetesen! - felelte Sherlock rendíthetetlenül. - Tudok úszni.

- Igen, de... Eléggé benne vagy a korban...

- Az, hogy mit lehet és mit nem lehet tenni egy bizonyos korban, relatív fogalom - felelte türelmetlenül Sherlock.

- Én szívesen beugrom - ajánlkozott Venus. - Kipróbáltam a vizet az utóbbi napokban, és nem is olyan hideg.

Sherlock elvörösödött, a fejét rázta.

- Nem lenne helyes, ha egy hölgy levetkőzne.

- Igaz. Amúgy is okosabb lenne átengedni a terepet a fiataloknak... - javasolta

Arsène, és Billyre mutatott.

De úgy tűnt, Billy most először nem teljesen ura a helyzetnek.

- Nos... az igazat megvallva én... - hebegte vörös arccal.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy nem tudsz úszni? - kiáltott fel Irene, aki kalandos élete nagy részét Amerikában élte le, és ezért egyszerűen felfoghatatlannak tartotta a dolgot.

- Biztosan van más megoldás... - mondta Arsène.

- Majd én! - feleltem egy kiugró szikla mögül. Kihasználtam, hogy senki nem nézett arra, és levettem a ruhámat, a cipőmet, a harisnyámat, csupán egy alsóing védett a széltől és a tekintetektől.

- Mila! - kiáltott fel Irene.

- Forduljatok el mind, most kijövök és beugrom a vízbe - mondtam, miközben kilestem a szikla mögül.

- Biztos vagy ebben, Mila? - kérdezte Irene. A többiek sietve elfordultak.

- Mindig azt szoktad mondani, hogy az úszásra születtem - vontam meg a vállam.

Eszembe jutott, mennyire féltem megmutatni pipaszár lábamat az elmúlt napokban. Ha valaki ebben a pillanatban arra úszott volna, sovány, kipirult arcú lányt lát egy szál ingben. Elnevettem magam, és ezzel az idegességem is csillapodott.

Megráztam a fejem, és leugrottam. Hagytam, hogy a Fleeton Cove hideg, sötét vize magához öleljen.