A reggelinél nagyjából kétórás, szenvedélyes beszédet tartottam, amelyet így fejeztem be:

– Tehát el kéne mennünk a mólóra, és ki kéne kérdeznünk mindenkit, aki a bál
napján elhaladt a Fehér Szellőrózsa mellett, hogy megtudjuk, látott-e valaki egy idegent fellopakodni a hajóra, és hogy együtt találjuk ki, milyen egyéb lépéseket tehetnénk a nyomozásunk érdekében.

A csokis párnához és a kakaóval teli csészéhez, amit letettek elém, hozzá se
nyúltam. Amikor megrendeltem a reggelit, tudat alatt Sherlockot utánoztam, aki fiatalkorában mindig kakaóval serkentette az agyműködését, de annyira belemerültem a történetembe, hogy teljesen megfeledkeztem az evésről.

Irene és Arsène félig gúnyosan, félig elismerően néztek össze, végül Venus kérdezte meg helyettük:

– És ezt mind egyedül találtad ki?
Akaratlanul is Billyre tévedt a tekintetem, és azonnal égni kezdett az arcom.

Gyorsan beleharaptam a csokis párnába, hogy elrejtsem a zavaromat.

– Majdnem – erősítette meg Billy a szokásos, magabiztos, derűs mosolyával. – Reggeli előtt beszélgettünk egy kicsit, és Mila beavatott az új hírekbe meg a
feltételezéseibe.

– Mert annyit kellett várni rátok… – tettem hozzá védekezően, és nagyot
kortyoltam a kakaóból, bár be kellett vallanom magamnak, hogy igazság szerint Arsène, Venus és Irene pont olyan korán keltek fel, mint máskor.

Arsène már válaszra nyitotta a száját, de ekkor egy pincér lépett az asztalunkhoz, és udvariasan közölte:

– Mrs. Agatha Miller keresi önöket.

– Nahát, de jó, hogy Agatha eljött hozzánk! – kiáltottam fel boldogan. Nem csupán rokonszenvesnek találtam Agathát, de úgy éreztem, hogy a nyomozási stílusunk is hasonló: mondhatni, lendületes.

– Kísérje ide, kérem – mondta Irene a pincérnek, aki azonnal feltett egy ötödik
terítéket, majd nesztelen léptekkel távozott a recepció irányában.

Pár perc múlva Agathával tért vissza, nekem pedig azonnal hevesebben kezdett verni a szívem az adrenalintól. A máskor oly elegáns és összeszedett Mrs. Miller most kócosan, feldúltan foglalt helyet az asztalunknál. A kalapkája félrecsúszott, és a tarkóján feltűzött hajából kiszabadult egy szőke tincs, amely ott hintázott a füle mellett. Hímzett, csipkés takarókba burkolt csomagot szorított magához, amely bájos, fehér főkötőben végződött, és a főkötőből Rosalind rózsás arcocskája kandikált ki. A kislány mit sem tudott arról, mi kavarta fel ennyire az édesanyját, nyálbuborékok fújásával volt elfoglalva.

Agatha a gyereket ringatva nagy levegőt vett, majd megszólalt:

– Jerry Hammick…

– Mi történt Jerry Hammickkel, kedvesem? – kérdezte Venus barátságos mosollyal.

Agatha az ajkába harapott, és idegesen megrázta a fejét.

– Szörnyű dolog… Jerry Hammick… meghalt. Tűz ütött ki náluk.
Döbbenten pillantottunk egymásra. Ez lehetetlen!

– Ó, te jó ég… Mesélj el mindent – kérte Venus, és töltött egy csésze teát Agathának, aki ivott egy kortyot, majd belevágott a történetébe:

– A Hammick-ház mögött van egy fészer. Vagy inkább úgy kellene mondanom:
volt. Ez volt Jerry kuckója, általában itt töltötte az időt. Sötétkamrának használta, itt tartotta a fényképezéshez szükséges dolgait meg a képeit. Ma éjjel a fészer kigyulladt, és Jerry bent volt.

– Úristen! – kiáltottam fel.

– Rettenetes – erősítette meg Agatha. – Sajnos semmi kétség, Jerry megpróbált
elbújni egy régi szekrényben a lángok elől, de megfulladt a füstben. Amikor az apja észrevette, hogy tűz van, azonnal segítséget hívott, de a fiút már nem lehetett megmenteni.

– Igazi tragédia – jegyezte meg Billy, de látszott a szemén, hogy ezernyi
nyugtalanító kérdés jár a fejében.
Agatha bólintott.

– Szegény patikus teljesen összeroppant a fájdalomtól. Most Gradyéknél van.
Libbytől tudom, aki úgy sír, mint a záporeső, mióta csak meghallotta a hírt. Szerette Jerryt, meg nem értett művésznek tartotta. Ő szólt nekem.

– És te eljöttél hozzánk, mert azt gondolod, hogy ez több egyszerű balesetnél – mondta Irene.
Agatha ismét bólintott.

– Tait rendőr szerint azok a vegyszerek okozhatták a tüzet, amelyeket Jerry a
fényképek előhívásához használt. Ez a leginkább kézenfekvő magyarázat, mivelhogy a fészer fából volt, és Jerry időnként elég kétbalkezes tudott lenni.

– De te nem hiszel ebben a magyarázatban – állapította meg Arsène, és egy vajas kekszet nyújtott felé, amelyet Agatha halvány mosollyal köszönt meg.

– Bocsássatok meg, nem is reggeliztem. Megetettem Rosalindot, és már szaladtam is hozzátok – mondta, és beleharapott a kekszbe. – Mert folyton az jár a fejemben, hogy van valami furcsa véletlen egybeesés ebben a történetben. Lehet, hogy tévedek, sőt, valószínűleg Taitnek van igaza, de egyszerűen nem tudom elűzni ezt a gondolatot…

– Szegény Jerry halála közvetlenül azután következett be, hogy kijelentette:
találkozott Sylvannal a Glenhill Cottage-ben – mondtam ki helyette.

– Pontosan. És tudnotok kell, hogy Jerry már évek óta szenvedélyesen
fényképezett. Lehet, hogy az agyában egy kicsit lassan forogtak a kerekek, de Libbynek igaza van abban, hogy művész volt, és egy művész mindig nagy gonddal használja az eszközeit.

– Közölte a rendőrséggel, mit mondott Jerry Sylvanról? – kérdeztem a torkomban dobogó szívvel.

Agatha vállat vont, és így válaszolt:

– Mindig is bolondnak tartotta mindenki, úgyse hittek volna nekem.

– Mi viszont nem hagyunk figyelmen kívül egy ilyen nyomot – szögezte le Venus komoly arccal.

– Agathának igaza van: kezd sok lenni itt a véletlen egybeesés! – csattant fel Irene.

– Épp azt mondtam Billynek ma éjjel… vagyis ma reggel… – kezdtem, de sietve
elhallgattam. Tessék, most bevallottam, hogy éjszakai portyát tettem Billy szobájába!

Irene meghökkent pillantást vetett rám, amelyben némi gunyoros kíváncsiság is
volt, de a helyzet komolyságára való tekintettel nem kezdett kérdezősködni.
Úgy tettem, mintha mi sem történt volna, és folytattam a mondandómat:

– Még senki sem vette fontolóra azt a feltételezést, hogy egy olyan regényes életű ember, mint Sylvan, akár kém vagy bűnöző is lehet, de szerintem Jerry szörnyű halála valamiképpen alátámasztja ezt!

– Igen? És hogyan? – kérdezte Arsène.
Agatha válaszolt helyettem:

– Ha nem tévedek, Jerry azt állította, hogy lefényképezte Sylvant a Varázsló
házában, ugye? Mila azt mondja, hogy szegény Jerry talán tényleg látta Sylvant, és vele együtt azt a titokzatos férfit is, aki a Glenhill Cottage bérlője Smith néven, pontosabban minden bizonnyal Smith álnéven.

– És a titokzatos Smith szerintem nem más, mint Sylvan gyilkosa – jelentettem ki, és bólintással jeleztem Agathának, hogy egyetértünk.

– Továbbá a szegény Jerry Hammické – tette hozzá komoran Gutsby.
Irene felállt.

– Fontos, hogy a rendőrség is értesüljön mindarról, amit megtudtunk, méghozzá
sürgősen! Ha igazatok van, Smith mostanra elvégezte a munkáját, és hamarosan eltűnik. Azonnal el kell mennünk a rendőrkapitányságra! Ha támogatjuk Agathát, még az a fafejű Tait is kénytelen lesz meghallgatni.

Lupin bólintott, és maga is talpra ugrott, majd Gutsby is követte a példáját.

Ebben a pillanatban az volt a benyomásom, hogy minden felgyorsult körülöttem, mint valami tébolyult körhintán. Hevesen zakatoló szívvel ugrottam fel az asztaltól. Egyedül Venus maradt ülve. A kezét bámulta, és láthatóan teljesen a gondolataiba merült. Ilyenkor pont olyan mint Sherlock, nem tanácsos kizökkenteni. Így hát a barátai rá hagyták.

– Irene-nak igaza van – mondta Arsène –, és még ha a rendőrök nem vesznek
minket komolyan, akkor is mindent el kell követnünk, hogy meggyőzzük őket!
Ebben a pillanatban Rosalind sírni kezdett, Agatha ringatva próbálta megnyugtatni.

– Most muszáj mennem – mondta azután szomorúan. – Rosalind miatt egyelőre
nem igazán tudok szabadon járkálni…

– Ne aggódj, Agatha, majd mi elintézzük – mondta neki Irene, és a vállára tette a
kezét, aztán finoman megsimogatta az anyja karjában kapálózó Rosalindot. – És természetesen tájékoztatunk majd a fejleményekről, megígérem.

Agatha megköszönte és távozott, sietett vissza Ashfieldbe, mielőtt Rosalindnak
teljesen elmenne a hangja a sok ordítástól.

– Nekünk is mennünk kell – állapította meg Irene gyakorlatiasan. – Várnak minket a rendőrkapitányságon… bár ők még nem tudnak róla!

Kiviharzottunk az étteremből, én haladtam az elszántan masírozó kis csapat élén.

Már majdnem a kapuhoz értem, amikor az a határozott érzésem támadt, hogy
magamra maradtam. Hátranéztem, és azt láttam, hogy Venus a recepciós pultnál áll, és a portást figyeli, aki egy világos öltönyt viselő, pocakos úrral beszélget. Arsène, Irene és Billy pár lépéssel arrébb vártak, és Venust nézték.

– Mi lesz már? – türelmetlenkedtem.

– …A szállodánk természetesen folyamatosan halad a korral – mondta éppen a portás tiszteletteljesen. – Amint említettem, rendkívül modern telefonkészülék áll vendégeink rendelkezésére.

– Nos… akkor én szeretném kipróbálni, ha lehetséges – szólt közbe Venus olyan udvarias, mégis ellentmondást nem tűrő hangon, amit tanítani kéne.

– Kit akar felhívni, Venus? – kérdeztem, mikor sietve odamentem a többiekhez.

Irene rám kacsintott, és intett, hogy várjak, míg a spanyol meg nem érkezik.

– Ti csak menjetek, beszéljetek Taittel. Addig én kihasználom azt a rendkívül
modern készüléket, amelyről az úr beszélt.

– De kinek telefonálsz? – kérdezte Arsène, bár az arcán feltűnő halvány mosoly arra engedett következtetni, hogy sejti a választ.

– Valakinek, akit ti is ismertek: a véletlen egybeesések esküdt ellenségének! –
felelte mosolyogva Venus.- Sejtem mi történt, sőt, biztos vagyok benne. De ha nem hívom ide Sherlockot hogy lássa a végkimenetelt, napokon át hallgathatom majd a panaszkodását.- Forgatta meg a szemét.

Amikor kiléptünk a rendőrkapitányság épületéből, ökölbe szorított kézzel kiáltottam fel:

– Ezt nem hiszem el!
Tait rendőr egy szempillantás alatt kiadta az utunkat, még azt sem engedte meg, hogy az őrmesterrel vagy Bennet felügyelővel beszéljünk.

– De miért, Mila, végül is megígérte, hogy személyesen tájékoztatja a felügyelőt
arról, amit elmondtunk… – jegyezte meg gúnyosan Gutsby.

– Ez az alak még akkor sem tudna megoldani egy ügyet, ha… ha a kezében tartaná a gyilkos írásos vallomását! – dühöngtem, a rendőrkapitányság kis, fehér épülete felé mutatva. – Biztos vagyok benne, hogy egy szót sem szól Bennet felügyelőnek, mert azt gondolja, hogy túl élénk a fantáziánk, és túl sok detektívregényt olvastunk… Ő meg az a
pöffeszkedő őrmester már akkor sem akartak hinni nekünk, amikor megtaláltuk Sylvan holttestét a strandon!

Lupin rám mosolygott, és kesernyésen megjegyezte:

– Vannak dolgok, amik sosem változnak, és az úgynevezett rendvédelmi erők
ostobasága is ezek közé tartozik. Hidd el, már ötven éve ilyen a helyzet. Ez pedig azt jelenti, hogy mi most ugyanazt tesszük, amit annak idején tettünk anyáddal, Venussal és Holmesszal.

– Vagyis? – kérdeztem halvány bizakodással.

– Ha a rendőrség nem akarja követni a nyomot, amire rábukkantunk, az ő bajuk, majd mi megtesszük helyettük!

Billyvel lelkesen bólintottunk.
Visszarohantunk a szállodába, alig vártam, hogy anyámmal és a többiekkel
kieszeljük, mi legyen a következő lépés. Már repültem volna felfelé a lépcsőn, hogy szóljak neki, amikor majdnem beleütköztem egy roppant elegáns, testes úrba, aki fel-alá sétálgatott a hallból a lépcsőhöz vezető folyosón.

– Elnézést! – vetettem oda futtomban, és hallottam, hogy ezt dünnyögi:

– Hah! És még erre mondják, hogy a szebbik nem! Előbb az a locsifecsi nőszemély, aki órák óta lóg a telefonon, most meg ez a neveletlen fruska, aki majdnem fellökött… Szebbik nem… na hiszen, megvan a véleményem róla!

Már a lépcsőfordulón jártam, és felmerült bennem, hogy visszamegyek, és jól megmondom neki a magamét a női nem becsületének védelmében, de aztán felidéztem magamban a kifakadását, és volt benne egy mondat, amely különösen felkeltette a figyelmemet. Lerohantam a lépcsőn, és azt láttam, hogy az elegáns úr
idegesen sétálgat egy tejüveges ajtó előtt. Az ajtó mögül pedig tompán, de jól
felismerhetően hallatszott Venus hangja.

– No de kisasszony, én előbb voltam itt! – tiltakozott a férfi, amikor közelebb
mentem az ajtóhoz. De válaszolni már nem maradt időm, mert Venus ebben a
pillanatban kilépett a fülkéből.

– A telefon teljes mértékben a rendelkezésére áll, parancsoljon befáradni, uram – mondtam nevetséges, udvarhölgyhöz méltó meghajlás kíséretében.

Venus értetlen pillantást vetett rám, én pedig intettem neki, hogy hagyjuk, mert
nincs semmi jelentősége a dolognak.

– Mit mondott Sherlock? – kérdeztem inkább.

– Nem fogod elhinni – felelte tágra nyílt szemmel, és különös mosoly játszott az
ajkán.

– Tehát sikerült elvonnod a figyelmét a drágalátos méheiről… Hihetetlen! – mondta Arsène.

– Valóban. Bár az elején nem is akart meghallgatni – magyarázta Irene. – Pont azért, mert, amint mondta, sürgősen át kell építenie a kaptárait. De amikor kiejtettem azt a szót, hogy „gyilkosságok”, érdekelni kezdte a történet. És miután Sherlockról van szó, természetesen rögtön átesett a ló túlsó oldalára… Egyszerűen nem tudtam megszabadulni tőle! Mindent részletesen le kellett írnom, és ez sem volt elég, a legapróbb részletekről is kifaggatott. A beszélgetésünk végén, amikor már zúgott a fejem a sok kérdéstől, úgy viselkedett, mint aki transzba esett, és megígértette velem, hogy a legkisebb fejlemény esetén is azonnal felhívom! Úgy gondoltam csalódott lenne, ha elmondanám, hogy szerintem megoldottam, így legalább érdekli a dolog.

– Ez jó hír, ugye? – kérdeztem, hogy biztos legyek benne, jól értettem, mert
Sherlock Holmesnál sosem lehetett tudni.

Venus rám mosolygott, és így felelt:

– Igen, az, Mila. Méghozzá két okból is: egyrészt azért, mert azt jelenti, hogy
Sherlock még mindig a régi, és ez megkönnyebbüléssel tölt el. Másrészt azért, mert ha ő valami érdekeset lát ebben a történetben, akkor jól láttuk: immár hivatalosan is egy megfejtésre váró rejtéllyel állunk szemben!

– És most? Milyen fejleményekről tudunk beszámolni neki, mielőtt megcsappanna
az érdeklődése, vagy a fejünkhöz vágná, hogy komplett idióták vagyunk? – kérdezte

Arsène kedélyesen. Úgy láttam, ő is nagyon örül, hogy régi barátjuk végre ismét csatlakozott hozzánk ebben az új kalandban.

– Ideje udvariassági látogatást tenni Agathánál. Ő is szeretne értesülni a
fejleményekről. És ha vallomásokat, pletykákat és titkokat szeretnénk összeszedni, mi lenne jobb stratégia, mint hogy egy helybélitől kérjünk tanácsot?

Agatha örömmel fogadott minket, és amikor Venus elmondta neki, hogy beszélt az ügyről Sherlock Holmesszal, majd’ kiugrott a bőréből.

– Idejön? – kérdezte a szokásosnál egy oktávval magasabb hangon.

– Attól tartok, nem – felelte Irene –, de ragaszkodik hozzá, hogy a legapróbb
részletekről is tájékoztassuk.

– Akkor azonnal munkához kell látnunk, hogy egyetlen részlet se maradjon
felderítetlen – mondta Agatha eltökélten. Égő szemébe nézve szinte láttam, amint az agyában sebesen pörögnek a fogaskerekek.

Gyorsan összefoglaltam, milyen szörnyű kudarccal végződött aznap reggeli
látogatásunk a rendőrkapitányságon, de furcsa módon minél tovább beszéltem, annál szélesebb mosoly jelent meg Agatha arcán.

– Talán támadt valami ragyogó ötleted? – kérdeztem a mondandóm végére érve.
Most először tegeztem.

– Nem tudom, hogy ragyogó-e, de ötletnek ötlet – felelte jókedvűen. – Ha a
rendőrség nem hajlandó foglalkozni velünk, még mindig fordulhatunk a sajtóhoz, csak hogy felkavarjuk egy kicsit az állóvizet.

– Nem is rossz. Egyáltalán nem rossz – állapította meg Arsène. – Csak az a baj, hogy miután valószínűnek tűnő magyarázatot találtak Sylvan halálára, csökken az érdeklődés az ügy iránt. Szerintem nem sok tudósító maradt a városban.

– De John Culverton, a torquay-i Devon Gazette munkatársa továbbra is itt van. Az igazat megvallva, nem éppen zseniális újságíró, de be kell érnünk vele…

– És ő hajlandó volna meghallgatni minket? – kérdezte Irene.
Agatha vállat vont.

– Ha egészen őszinte akarok lenni, Culverton középszerű, pöffeszkedő emberke, akiben általában véve nem nagyon bíznék meg, de azt hiszem, boldog lesz, ha olyan kizárólagos információkhoz jut, amelyek új, nyugtalanító fényt vetnek a Watcombe Beach-i tragédiára, ez pedig elég ahhoz, hogy a szolgálatunkba állítsuk. Ha megjelenik a cikk, a rendőrség kénytelen lesz nyomozni.

Agatha felírta nekünk a Devon Gazette szerkesztőségének címét egy cédulára,
amelyet Irene becsúsztatott a retiküljébe.

– Jó lesz, ha siettek – szólt Agatha utolsó tanácsa, mielőtt elbúcsúztunk –, hogy
Culverton még lapzárta előtt meg tudja írni a cikkét.