Mire visszaértünk a Grand Hotelbe, kitört a vihar, és úgy esett, mintha dézsából öntenék. Hirtelen elviselhetetlenül szűknek éreztem az elegáns, fehérre festett falakat.

Egy darabig fel-alá sétálgattam, hátha Harold és Cecilia végre rászánja magát, hogy elhagyja a szobáját. De az aznap reggeli jelenet után nem tápláltam nagy reményeket, és jól tettem, mert a pár csakugyan nem mutatkozott. Minden bizonnyal behúzódtak kényelmes lakosztályukba, mert úgy érezték, hogy a barátjuk halála után sötét és veszedelmes hellyé vált a külvilág. Bár fiatal voltam még, pontosan tudtam, hogy a világ olykor valóban sötét és veszedelmes, úgyhogy igazán nem tehettem szemrehányást nekik. Ennek ellenére egyre csak az a gondolat járt a fejemben: mi történhetett azzal a René Sylvan nevű emberrel, akit a strandon láttam? Miként érte ez a tragikus vég?

Nem értettem, hogyan tud Irene olyan nyugodtan olvasgatni a teraszra nyíló
üvegajtó melletti fotelben.

Venus mintha szándékosan figyelmen kívül hagyta volna az esetet. Mintha csak bekötötte volna a szemét, úgy tűnt hogy az apró dolgokra, melyeket Holmessal oly könnyen észrevesznek, most ügyet sem vet, és nem értettem miért.

Arsène rábeszélte Billyt és Venust egy pókerjátszmára. Egy ideig néztem, ahogy játszanak, de rettenetesen unatkoztam, és ettől még tehetetlenebbnek és haszontalanabbnak éreztem magam. Ráadásul csak tippelni tudtam, hogy Arséne vagy Venus az ügyesebb játékos, bár most az alvilági szokásaikat levetkőzve egyszerűen csak jól érezték magukat.

– Mi a baj, Mila? – kérdezte Irene, amikor már sokadszor sétáltam el mellette, és
úgy bámultam ki az üvegen, mint valami ketrecbe zárt vadállat.

– Elmehetek?

– De hát esik!

– Csak egy körre, egy rövid sétára! A szállodában biztosan tudnak esernyőt adni, majd vigyázok, nehogy megázzak.
Irene felemelte a tekintetét a könyvről, és rám nézett. Nem tudta, mit mondjon.
Megpróbáltam angyali arckifejezést ölteni.

– Megígérem, hogy nem keresem a bajt. Ha akarsz, velem jöhetsz…
Iren fújt egyet.

– Hát jó. Nem áll szándékomban bőrig ázni, és látom, hogy a barátaink belemerültek a játékba… Elmehetsz, de ne merészkedj túl messzire, megértetted?

– Megígérem! – kiáltottam, majd sarkon fordultam, és már futottam is a szabadság felé.

Csakhogy a séta elég unalmasnak bizonyult. Torquay elbűvölő hely volt, de teljességgel hiányzott belőle az olyan városok nagyvilági varázsa, mint London, Párizs vagy New York.

Gondolataimba merülve róttam az utcákat, fejem fölött a nagy, fekete esernyővel, amely olyan nehéz volt, hogy nem bírtam magasra emelni, és alig láttam ki alóla, ennek pedig az lett a vége, hogy egyenesen nekimentem valakinek.

– Elnézést, nagyon sajnálom! – mentegetőztem, és felemeltem az esernyőt, hogy jobban lássak. – Agatha! – derült fel az arcom.

Valóban Agatha Miller állt előttem, egyik kezében könyvvel, a másikban
virágmintás esernyővel.

– Mila, de örülök, hogy látlak! – felelte udvariasan. – Mit csinálsz itt?

– Elegem lett belőle, hogy az eső miatt be vagyok zárva a szállodába.

– Nekem meg el kellett mennem egy könyvért – mondta, és halványan elpirult. – Rosalind éppen alszik, a dada vigyáz rá…

Rámosolyogtam. A pirulása elárulta valós szándékait, mint ahogy lázas tekintete is.

Nem kellett faggatnom, magától is beszélni kezdett.

– Ó, de hát miért akarnánk becsapni magunkat, kedves Milám… Azért indultunk neki az eső ellenére, mert azt reméljük, hogy sikerül elcsípnünk valami friss hírt a Watcombe Beach-i kalóz esetével kapcsolatban!

Kitört belőle a nevetés, és én vele nevettem. Igaza volt, másra sem tudtam
gondolni. Röviden elmeséltem neki, amit megtudtam, ő pedig belém karolt.

– Összeismertetlek valakivel, jó? – mondta.

Kíváncsivá tett, úgyhogy elfogadtam az ajánlatát, és hagytam, hogy magával vigyen Torquay utcáin. Egy kis bolt előtt álltunk meg, amelynek a kirakata zsúfolva volt virágokkal.

– A barátnője… Libby, ugye? – próbáltam felidézni az emlékeimet. Agatha bólintott, azután beléptünk.

A kicsi üzlet változatos színekben pompázó, erős illatot árasztó virágokkal volt tele.

Az egyik sarokban, a pult mellett fehér kalitka állt, benne két papagáj rikácsolt.
A virágárusnő ránk mosolygott a pult mögül. Libby gömbölyű, dús keblű nő volt, kedves arcát szeplők pettyezték. Agatha bemutatott minket egymásnak, Libby barátságosan megszorította a kezem. El sem tudtam volna képzelni különbözőbb embereket, mint a két barátnő, a kifinomult, elegáns Agatha és az élettől duzzadó, szikrázóan eleven Libby. De a szemükben egyforma, kíváncsi fény csillogott. És ugyanezt láthatták az én szememben is, mert Agatha minden köntörfalazás nélkül Libbynek szegezte a kérdést:

– Van valami újság a Watcombe Beach-ügyben?

Libby terebélyes csípőjére tette a kezét, és így felelt:

– Minek nézel te engem? Még szép! Minden hírt kipréseltem abból a majom
Taitből!

A szavai hallatán eltátottam a számat, mire rám kacsintott.

– No, mi az? Lehet, hogy odavan értem, és végül is rendes fickó, akár még férjnek is megteszi előbb-utóbb, de azért akkor is van benne valami majomszerű!

Agatha és én nevetésben törtünk ki.
Libby folytatta:

– A férfit, akit a strandon találtál a barátoddal, kicsikém, úgy hívták, hogy René Sylvan, és afféle világcsavargó kalandor lehetett, Grayling és Lady Cecilia barátja. Nem volt különösebben gazdag vagy híres, de Cecilia és Harold azt mondta Taitnek, hogy egy utazás során ismerkedtek meg vele, és rögtön jól megértették egymást. Ő volt az egyetlen vendég, aki a Fehér Szellőrózsá-n szállt meg, a bál többi résztvevője vagy a saját hajóján lakott, vagy valahol a városban.

Megpróbáltam pontosan visszaemlékezni, hogyan is zajlott Grayling és Lady Hagbury-Winch diadalmas bevonulása a torquay-i kikötőbe.

– Úgy rémlik, senki sem volt velük, amikor leszálltak a hajóról – jegyeztem meg.

– Így van – bólintott Libby. – Szegény Sylvan nem érezte jól magát, és a hajón akart maradni. Mindazonáltal… azon a bálon itt volt mindenki, aki számít. És nagyon jól mulattak, nekem elhihetitek!

– Milyen értelemben? – kérdeztem titokzatoskodó arckifejezését látva.
Libby közelebb hajolt, mint valami összeesküvő, és azt mondta:

– Amikor a rendőrség kihallgatta a vendégeket, elmondták, hogy rengeteg pezsgő fogyott a bálon. És úgy látszik, a derék Sylvan azt gondolta, hogy a pezsgőtől majd rendbe jön!

– Micsoda? – kérdeztük kórusban Agathával.

– Sok vendég látta őt kalóznak öltözve, szemkötővel, széles karimájú kalappal és látványos fekete álszakállal, amelyet aztán valószínűleg elsodort a tenger. Állítólag dülöngélt, és összefüggéstelenül habogott. Annyira zavarta a többi vendéget, hogy
mindenki próbálta messze elkerülni. Valószínűleg csúnyán berúgott, higgyétek el! A halottkém állítólag alkohol és veronál nyomait találta meg a vérében. A veronál egy altatószer, kicsikém. Onnan tudom, hogy az öreg, zsémbes Harriet nénikém is ezt szedi, mert állítólag a szomszéd hangosan ugató kutyája miatt nem bír aludni… Mindenesetre attól tartok, hogy csalódásban lesz részed, kedves Agathám!

– Csalódásban? – kérdezte Agatha elkerekedett szemmel.

– Igen, mert Bennet felügyelőnek, akit kifejezetten e miatt az ügy miatt küldtek ide Exeterből, az a véleménye, hogy tragikus baleset történt.

– Az az ember altatóval keverte az alkoholt, akár kómába is eshetett! – kiáltott fel Agatha, majd meglepett pillantásomat látva szerényen hozzátette: – Ó… Csak az a helyzet, hogy a háború idején kórházi ápolónőként dolgoztam, eléggé értek a gyógyszerekhez és a mérgekhez…

– És nem csak azokhoz! – fordult felém Liby. – A barátnőmnek igazi tehetsége van a rejtélyek kibogozásához!

– Ugyan már, Libby, ne túlozz… – szerénykedett Agatha.

– Ejnye! Fogadni mernék, hogy a kisasszonynak nem is említetted, hogy írtál egy könyvet – mondta a virágboltosnő, majd ismét felém fordulva így folytatta: – Csodás könyv! Jó néhány éjszakán át ébren tartott. Egy nőről szól, akit megmérgeznek, aztán jön az az alacsony, kövér, öreg nyomozó… Bár szerintem jobb lett volna, ha magas, fiatal és jóképű…

– Kérlek, Libby, most már elég volt… – vágott a szavába derűsen Agatha. – Te pedig ne is figyelj rá, Mila. Igaz, írtam egy regénykét, de csak azért, hogy valamivel elüssem az időt. Egyetlen kiadó sem vállalta a megjelentetését, tehát…

– De hát én megmondtam neked, drágám! Át kell írnod. Ha az a Perrot, vagy mi a neve, magas lesz, fiatal és jóképű, rögtön kiadják a regényedet, meglátod!

Agatha megint elnevette magát.

– Lehet, hogy neked van igazad, Libby. De térjünk vissza az érdekesebb ügyekre…
Ezek szerint a Watcombe Beach-i kalóz ügyét rövidesen lezárják, igaz? Azért remélem, hogy az a felügyelő nem hamarkodja el a dolgot.

– Sajnálom, hogy ez az eset nem elég rejtélyes neked – felelte a virágboltosnő, és megvonta a vállát. – De el kell ismerned, hogy igaza van. Elég egyszerűnek látszik az ügy.

– Hogy érted ezt?

– Itt van ez az amúgy sem teljesen egészséges fickó, aki egy kicsit felönt a garatra, beszed egy csomó veronált, hogy aludni tudjon, majd miközben a mulatság a tetőfokára hág, a tengerbe zuhan és megfullad anélkül, hogy bárki észrevenné.

– Igen, ez így valószerűen hangzik – állapította meg Agatha elgondolkodva. – De vannak homályos pontok a történetben. Kezdjük azzal, hogy érthetetlen, hogyan került a holttest a Watcombe Beachre, amikor aznap éjjel dartmoori szél fújt. Azután te magad mondtad, hogy ez a Sylvan világcsavargó kalandor volt. Vagyis elég rejtélyes alak, ezt el kell ismerned.

– Egyetértek, és… – kezdtem, azután elhallgattam.

– Mi az, kicsikém? További homályos pontok? Ha így van, csak bátran rukkolj elő velük, boldoggá teszed a mi Agathánkat! – mosolygott Libby.

– Nem. Majdnem biztos, hogy butaság, de… – feleltem, és elmeséltem a különös
találkozást Harold Grayling és Jerry Hammick között.

– Szegény Jerry az ő hűséges fényképezőgépével, amelytől egy pillanatra sem válik meg! – kiáltott fel Libby. Kivett egy fényképet a fiókból: őt ábrázolta, az arcán ragyogó mosollyal, a karjában nagy virágcsokorral. – Van, aki csak úgy emlegeti: a falu bolondja, de szerintem nem tudják, mit beszélnek. Jerry igazi művész. Nézd csak meg ezt!

Elismertem, hogy a fénykép csakugyan jól sikerült, majd Libby visszatette a fiókba.

Nekem viszont volt még egy kérdésem:

– Mi az a Varázsló háza?
Libby és Agatha összenéztek, aztán a virágboltosnőből kitört a nevetés.

– Ne félj, kicsikém, nincs abban semmi ijesztő. Ezen a régi nevén szoktak emlegetni egy helyet itt Torquay-ben.

– Igen, egy bájos házikót, amelyet ma úgy hívnak: Glenhill Cottage – erősítette meg
Agatha.

E szavak hallatán – aznap már másodszor – végigfutott a hátamon a hideg.

A Grand Hotelben tapintani lehetett a feszültséget. Mióta a kalóz holttestének
megtalálását követően Cecilia és Harold megjelent a szállodában, a vendégek megállás nélkül pusmogtak, és jelentőségteljes pillantásokat váltottak egymással. Még az elképesztően hatékony személyzet sem tudta teljesen kiszorítani az épületből az újságírókat, akik egyre tolakodóbban viselkedtek.
Aznap este a vacsoránál természetellenes csend uralkodott. Az egyik, csodás tengeri kilátást biztosító asztal üresen maradt, az olyannyira várt vendégek nem ültek le mellé, feltehetőleg inkább felvitették a szobájukba a vacsorát, ahol biztonságban lehettek a kellemetlenkedőktől és a kíváncsiskodóktól.

– Milyen szörnyű ez – jegyezte meg Irene.

– Ha belegondoltok, végül is ugyanazért
jöttek ide, mint mi: hogy nyaraljanak egy jót, és ehelyett egy rémálomban találták
magukat.

– Igen, és most mindenki velük foglalkozik – tette hozzá Arsène, és körülnézett.

A többi asztalnál ülő vendégek halkan beszélgettek, és izgalomtól csillogó szemmel tekintgettek egymásra.

– Éppenséggel mi is – húzta el a száját Irene.

– Mi is – bólintott Arsène. – De nem mi tehetünk róla, hogy bárhová megyünk,
mindenhol bűnügyekbe botlunk.

– Ne mondj ilyet, Arsène!

– De hát igaz, és ezt te is tudod.

– Talán a sors azért vet elétek ilyen rejtélyes eseteket, mert tudja, hogy képesek vagytok megoldani őket – mondtam mosolyogva.

– Mila, a sors nem létezik! – figyelmeztetett Irene kissé ingerülten.
Az ajkamba haraptam, de aztán visszavágtam:

– Tudom, de miért ne tehetnénk úgy egy pillanatra, mintha létezne? Ugyanis ma,
séta közben nagyon érdekes felfedezést tettem.

És az ínycsiklandó gombás nyelvhallal meg borsópürével megrakott tányér fölé
hajolva elmeséltem a többieknek mindazt, amit Libbytől megtudtam.

– Értitek? A Varázsló háza! – kiáltottam fel a végén.

– És miért nevezik így? – kérdezte Billy.

– Libby és Agatha azt mondták, hogy egy különc botanikus építtette, egy hosszú
szakállú remete, aki úgy festett, mintha a mesék világából lépett volna ki. Állítólag folyton tett-vett a kertben, fura kísérleteket végzett, és ennyi elég volt ahhoz, hogy ráragasszák a Varázsló nevet.

– Azt hiszem, ez a Varázsló jól kijött volna Sherlockkal – jegyezte meg Lupin
mosolyogva. – De miután múlt időben beszéltél róla, felteszem, hogy már nincs az élők sorában.

– Így van – feleltem. – Évekkel ezelőtt meghalt, és a házat az unokaöccse örökölte, aki nem használja. Időnként nyaralóknak adja bérbe.

– Talán René Sylvan is ott töltött egy kis időt, mielőtt meglátogatta a barátait… –
vetette fel Billy.

Elmeséltem, amit délután megtudtam Libbytől: René Sylvan a Fehér Szellőrózsá-val érkezett Torquay-be, és csak azért nem szállt partra a barátaival, mert nem érezte jól magát.

– Ebben az esetben nem helytálló Billy feltételezése… – töprengett hangosan Irene.

– Ha valaki tengeri úton érkezik, egy olyan jachttal, amely tökéletesen alkalmas arra, hogy ott szálljon meg, miért töltene a szárazföldön egy napot, hogy azután visszamenjen a jachtra bálozni?- Vetette ellen Venus, de rögtön az ajkába harapott, és megrázta a fejét.

– Jogos. Lehet, hogy nem így történt – mondtam erre. A nyomozás percről percre jobban lelkesített. – De attól még tény, hogy ebben a történetben rengeteg
elgondolkodtató részlet van – fűztem hozzá. – Figyeljetek csak! Először is: a férfi, aki meghalt, titokzatos kalandor volt. Ki tudja, hány ellenséget gyűjtött, miféle titkai voltak? Aztán ott van az, amit Agatha mondott a dartmoori szélről és arról, hogy Sylvan teste elvileg nem heverhetett volna ott a strandon. És végül ne feledkezzünk meg Jerry Hammickről, aki azt állítja, hogy az egyetlen olyan házban látta Sylvant, amelyet gyalog meg lehet közelíteni a Watcombe Beach felől!

– Rendben. De ami ezt az utolsó pontot illeti, azt azért hozzá kell tennünk, hogy
Jerry nem teljesen megbízható tanú… – pontosított Arsène.

– Sok igazság van abban, amit Mila mond – állapította meg Billy.

– Igen, de… ki tudja, mi jár Jerry fejében?
– vitatkozott vele Irene. – Talán az
újságban látta Sylvan fényképét, miután elsétált a Glenhill Cottage-hez, és az agya összekapcsolta a két össze nem függő tényt.

Arsène bólintott.

– Igen, lehet véletlen egybeesés is, mindazonáltal…- Itt egyenesen Venusra nézett, aki erre cinkos mosolyt vilantott rá.

– Mindazonáltal? – biztattam folytatásra.

– Sherlockhoz és Venushoz fűződő ifjúkori barátságom kissé bizalmatlanná tett a véletlen egybeesésekkel szemben, és ez már nemegyszer kihúzott a bajból életem során. Úgyhogy mindig ahhoz az elvhez tartom magam: mielőtt kijelentenénk, hogy valami pusztán a véletlen műve, bizonyosodjunk meg róla, hogy nincs-e a háttérben valami más.

– És mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Irene gunyoros mosollyal, mintha már tudná, mire céloz a barátja.

– Azt akarom mondani, hogy a legutóbbi kiruccanásunk óta nagyon megváltozott a helyzet, Irene. Jerry kijelentése mintegy összekötő kapocs Sylvan és a Glenhill Cottage között.

– Gyenge kapocs, de azért mégiscsak kapocs – helyeselt Gutsby.

Irene-ra pillantottam, és lélegzet-visszafojtva vártam, mit mond. Mostanáig annyira vonakodott a nyomozástól, hogy attól féltem, nem adja be a derekát. De a kíváncsiság végül legyőzte benne a nyugalom és pihenés iránti vágyat.

– Miért ne? Végül is csupán frissítő sétát teszünk a természetben…

Amikor visszamentem a szobámba, olyan izgalommal töltött el a másnapi
kirándulás gondolata, hogy éreztem, úgysem fogok tudni elaludni. Már csak azért sem, mert bármit is mondott Irene, mindannyian tisztában voltunk vele, hogy ez nem afféle könnyű kis séta lesz… és Arsène használatba veszi majd kedvenc szerszámait.

Elhúztam a nehéz brokátfüggönyt, és kinyitottam az ablakot, hogy kinézzek. A távolban sötéten és simán terült el a tenger, mint a forró szurok. A kikötőben horgonyzó hajók – aprócska, messzi pontok – olyanok voltak, mint alvó állatkák egy nagyobb példány, a titkait őrző Fehér Szellőrózsa körül. Ekkor valami motozás hallatszott az ablak alatt.

– Menjünk már, ilyen későn biztosan nem jönnek ki.

A hang a szálloda kertjéből jött. A suttogó választ olyan tompán hallottam, hogy egy szót sem értettem belőle.
Újságírók.
Ceciliát és Haroldot várják.

Egy pillanatra felmerült bennem, hogy leöntöm őket egy tál hideg vízzel, hátha
elmegy a kedvük a kíváncsiskodástól. De rögtön bűntudatom támadt, mert végeredményben én is csak ezt csináltam. És bármennyire is egyetértettem Irene-nal abban, hogy különbséget kell tenni azok között, akik csak egy szaftos sztorit akarnak összehozni, és akik az igazságot szeretnék kideríteni, a bűntudatom mit sem enyhült.

Hogyan állíthatom, hogy nemesebb szándék vezérel, mint az újságírókat, ha valósággal bizsergek az izgalomtól, és meggyőződésem, hogy úgy foglalkozhatok az érintettekkel, mint a tudós a hangyabollyal, megfigyelhetem őket saját környezetükben, és olyan titkokat leplezhetek le, amelyeket talán még ők maguk sem ismernek?

Legszívesebben újra kiosontam volna a folyosóra, és kopogtam volna Billy ajtaján.

Ő biztosan tudna nekem mondani valamit, ami kibékít önmagammal. De megtehetem-e, hogy már megint berontok hozzá? Egész gyerekkoromban Irene történeteit hallgattam Venushoz, Sherlockhoz és Arsène-hez fűződő barátságáról, és ez a nyaralás azzal a
reménnyel kecsegtetett, hogy az én életemben is kialakul valami hasonló. De lehetséges ez? Én nem vagyok olyan, mint ő.
Irene.

Hirtelen eszembe jutott a rejtélyes levél. Mit tudok én tulajdonképpen Irene-ról? Mi mindent titkol előlem?
Nem, nem kételkedhetek benne. Megmentett, magához vett. Megvédelmezett a legnehezebb pillanatokban, és mindent megtett, hogy megmentse az egyetlen embert,
akit rajta kívül igazán szerettem. Új életet adott nekem, új családot, új célt. Nélküle nem lennék önmagam, vagy legalábbis nem az az önmagam lennék, aki most a torquay-i Grand Hotel egyik szobájában egy nyugtalanító, rejtélyes ügyön töri a fejét, nyomozót
játszva.
Nem szabad a levélre gondolnom. Ezernyi oka lehet annak, hogy Irene sosem beszélt nekem Godfrey Nortonról. Butaság lenne elhamarkodott következtetéseket levonni, méghozzá egy olyan idegentől kapott levél alapján, akinek még ahhoz sincs bátorsága, hogy vállalja az arcát.
Nem szabad erre gondolnom. És nem szabad tönkretennem a nyaralásunkat azzal, hogy olyan kérdéseket teszek fel Irene-nak, amelyek fájdalmas sebeket tépnek fel.
Igaza van Billynek.
Miközben álomba merültem, az ő arcát láttam magam előtt. Billy… ki tudja, barátok leszünk e.