A kis Rosalind békésen szunyókált a kocsijában, Agatha pedig széles mosollyal pillantott ránk.

– Reméltem, hogy itt talállak titeket! – vallotta be, mint egy huncut kisgyerek.

– Ön is hallotta, hogy mi történt a… kalózzal? – kérdeztem óvatosan.
Agatha csillogó szemmel bólintott.

– Agatha, kedvesem, éppen teázni indultunk. Volna kedved velünk tartani? – kérdezte Irene.

– Hát persze, milyen remek ötlet! A legnagyobb örömmel – felelte a nő. – Van itt a közelben egy teázó, kellemes, nyugodt hely, nem sok turista látogatja, úgyhogy beszélgethetünk a „kalózról”, nem kell tartanunk attól, hogy illetéktelen fülekbe jut, amit mondunk – tette hozzá azzal a szinte gyermeki lelkesedéssel, amely olyan rokonszenvessé tette számomra.

– Csodásan hangzik – helyeselt Irene.
Agatha elvezetett minket Torquay utcáin egy egyszerű, keskeny és magas, fehérre
meszelt házhoz. Meglehetősen kopott, világoskék cégtábla adta tudtunkra, hogy itt teázó működik. Kissé bizalmatlanul léptem be, de hamar megváltozott a véleményem.

A belső tér berendezése egyszerű volt, mentes minden cicomától. A levegőt pedig csodás süteményillat járta át.

– Itt készítik a város legjobb fánkját, a piskótájuk pedig olyan puha és könnyű, mint egy bárányfelhő – mondta Agatha, miközben egy intéssel üdvözölte a fiatal pincérnőt, aki a pult mögött állt, azután a helyiség egyik nyugodt sarkában álló asztalhoz vezérelt minket.

Néhány torquay-i idős hölgytől eltekintve lényegében üres volt a teázó, már csak
azért is, mert jóval uzsonnaidő előtt érkeztünk. Bár nemrég faltam be egy nagy tányér marhasültet, ez a cukros, vajas, vaníliás illat olyan csábító volt, hogy rendeltem egy piskótát, amely pontosan olyannak bizonyult, amilyennek Agatha leírta.

– Agatha, igazi gyöngyszemet ismertettél meg velünk – mondta elismerően Irene. – Ha a külső megjelenés alapján ítéltem volna, be sem jövök.

– Ó, az a helyzet, hogy ismerem a tulajdonosokat, Philip és Martha Gradyt, akik nemrég örökölték ezt a helyet egy idős nagynénitől. Mindig mondom nekik, hogy ráférne egy kis felújítás – magyarázta Agatha, és közben ringatta a babakocsit, nehogy Rosalind felébredjen.

– Ön nagyon jól ismeri Torquay-t – állapította meg Venus.

– Igen, és némelyik lakóját is jól ismerem – felelte Agatha titokzatos mosollyal,
miközben közelebb hajolt hozzánk az asztal fölött. – Ezért is értesültem a „kalózról”.

Tudnotok kell, hogy a barátnőmnek, Libby Gausley-nak van egy helyes kis virágboltja, méghozzá pont a rendőrkapitánysággal szemben.

– Hadd találjam ki… – vette át a szót Arsène. – A barátnőd meglátta a két ifjú
biciklistát: egy tizenhárom év körüli, szőke lányt és egy pár évvel idősebb, barna fiút, akik beviharzottak a kapitányságra, majd kisvártatva a rendőrökkel együtt jöttek ki.
Agatha mosolyogva bólintott.

– Egy ilyen nyugodt helyen, mint Torquay, nem marad észrevétlenül az efféle felfordulás…

– De hol hallott a kalózról? – kérdezte Billy.

Agatha arcán gunyoros mosoly jelent meg.

– Történetesen úgy áll a helyzet, hogy Tait rendőr nagyon kedveli Libbyt, ő pedig épp ma reggel vélte úgy, hogy ellopták néhány vázáját, amelyeket később mégiscsak megtalált a virágüzlet raktárában. Libby nagyon szeleburdi tud lenni, ha úgy adódik…

Így hát az én kedves barátnőm arra gondolt, beugrik Taithez, hogy feljelentést tegyen a vélelmezett betörés miatt, és ha már úgyis ott volt, mellesleg megkérdezte, mi történt azzal a két csinos, jól öltözött biciklista gyerekkel, akik olyan izgatottan rohantak be a kapitányság épületébe.

– Máris rokonszenvesnek találom a barátnődet – kuncogott Irene.

– Így hát a derék Tait mindent elmondott Libbynek, talán kissé el is túlozta a saját fontosságát ebben az ügyben, amely a jelek szerint nem több, mint tragikus baleset.

Libby, aki tudja, mennyire imádom a rejtélyeket, gyorsan kiakasztotta az üzlet ajtajára a „Rögtön jövök” táblát, és már repült is hozzám, hogy mindent elmeséljen. Sajnos ezután sürgős megbeszélése volt egy menyasszonnyal az esküvői virágdíszek ügyében,
ezért megígértem neki, hogy körbenézek, hátha sikerül kiderítenem még valamit. Így hát most itt vagyok – mondta Agatha, és ránk mosolygott.

– Nem hiszem, hogy bármi érdekeset tudnánk mondani, Mrs. Miller – vontam meg a vállam.

– Milyen kár! Azt reméltem, hogy meg tudjátok magyarázni, honnan jött a
kalózöltözék…

– Nos, ezt a kérdést éppenséggel meg tudjuk válaszolni – szólalt meg Arsène. – Mr. Grayling és Lady Hagbury-Winch tegnap este jelmezbált rendezett a Fehér Szellőrózsa fedélzetén… Úgy tűnik, csak csettinteniük kellett, és máris csapatostul özönlöttek ide az arisztokraták meg az újgazdagok Londonból és fél Devonból – foglalta össze a pletykákat, amelyek a Grand Hotel halljában keringtek aznap délelőtt.

– Nahát! Akkor biztosan az egyik vendégük volt az – állapította meg tágra nyílt szemmel Agatha.

– Csúnya ügy… Egy ilyen elegáns, vidám esemény gyászba fordul – sóhajtott fel
Irene.

– Hát igen. Vajon hogy érzi most magát Harold és Cecilia? – kiáltottam fel.
A keresztnevükön emlegettem őket, mintha régi ismerőseim lennének. Amikor közelről láttam őket a Grand Hotel teraszán, boldognak, összetartozónak, gondtalannak
látszottak. Ám az ünnepség, amelyről annyit ábrándoztam, rossz véget ért.

– Láttam, hogy megkereste őket a rendőrség – mesélte Irene. – Nagyon feldúltnak tűntek.

– Az ember azt hinné, hogy ilyesmi nem történhet meg, különösen nem a gazdagok és híresek fényűző világában, pedig… – jegyezte meg Arsène.

- Nem is hinnéd, milyen gyakori.- Kortyolt egyet a teájából Venus.- Lehet, hogy segítek is nekik egy kicsit. Mármint megoldani az ügyet.

– Hát igen… Bár az igazat megvallva van itt valami, ami… – dünnyögte
elgondolkodva Agatha.

– Mondd csak, kedvesem. Mi nyugtalanít? – kérdezte Irene.

– Biztosan van rá magyarázat, de… Szóval tényleg a Watcombe Beachen találtatok rá a kalózra?

Billyvel egyszerre bólintottunk.

– Miért, mi ebben a furcsa? – kérdeztem Agatha zavart arckifejezését látva.

– Semmi, csak az, hogy tegnap estétől ma délig az a szél fújt megállás nélkül,
amelyet mi dartmoori szélnek nevezünk.

– Így hívják azt a kellemetlen szelet, amely tegnap támadt fel? Bármi is a neve, miatta kellett ma Venussal és Arsène-nel a szállodában maradnunk – mondta Irene.

– És az is miatta volt, hogy ma bizonyos szakaszokon olyan erősen kellett
tekernünk a pedált – tette hozzá Billy.

– De mi köze ennek a kalózhoz? – kérdeztem, ám azonnal rá is találtam a válaszra, mert eszembe jutott, milyennek láttam a tengert: szélfútta rétre emlékeztetett. – Várjunk csak, már értem: a dartmoori szél végigsöpör a tenger felszínén, és az áramlatokra is hatással van!

Arsène tágra nyílt szemmel bámult rám.

– Mila, tényleg kezdek aggódni miattad. Egyre jobban hasonlítasz Sherlockra.
Boldogan mosolyodtam el. Bár tudtam, hogy Arsène túloz, hihetetlen büszkeséggel töltött el, hogy a világ legkiválóbb nyomozójához hasonlított.

– Helyes a következtetésed, kedves Mila – erősítette meg Agatha. – Nézzétek csak!
Arrébb tette a szalvétáját, a csészéjét meg a kiskanalát, és a segítségükkel elkezdte bemutatni, mi vezetett a kalóz vízbe fulladásához.

– Tegnap Ashfieldből láttam Grayling jachtját, amint az öböl közepe felé tartott. Tehát… Ha ez a Fehér Szellőrózsa és ez itt a kalóz… – mutatott a csészére és a kiskanálra –, a szalvéta pedig az öböltől a Watcombe Beachig húzódó part… – folytatta, és ívet formált a szalvétából –, rendes körülmények között akár oda is vetődhetett volna a holttest, ahol megtaláltátok, de amikor dartmoori szél fúj, a vízen úszó tárgyakat pont a
túlsó részre sodorja.

Lehetséges, hogy rejtélyesebb üggyel van dolgunk, mint gondoltuk?

– Biztos ebben? – kérdeztem hevesen dobogó szívvel. Agatha bólintott.

– Az évek során sok furcsa eseményt okozott a dartmoori szél, de leginkább az maradt meg az emlékezetemben, amelynek a Tenger Szelleme volt a főszereplője.

– Hajótörést szenvedett? – kérdezte Billy.

– Valahogy úgy – mondta Agatha gunyoros mosollyal. – Hangzatos neve ellenére a Tenger Szelleme csupán egy vén, rozoga bárka volt, amely egyik éjjel elsüllyedt a torquay-i öbölben, portói borral teli hordókból álló rakományával együtt. Aznap éjjel daetmoori szél fújt, és másnap reggel a hordókat a mayfooti partszakaszon találták meg, a helyi iszákosok legnagyobb örömére!

– És fogadni mernék, hogy Mayfoot pont az öböl túlsó végében van a Watcombe
Beachhez képest! – mondta Irene.

– Pontosan – erősítette meg Agatha, és a szalvéta egyik ráncára mutatott.

Ebben a pillanatban Rosalind visítani kezdett. Mindannyian összerezzentünk.

Agatha elnézést kért, amiért a kislány miatt sürgősen távozni kényszerül, és elköszönt tőlünk.

Abban maradtunk, hogy hamarosan találkozunk, azután rávetettük magunkat a Grady házaspár finom süteményeire.

Gondolataimba merülve eszegettem a mennyei piskótát, még a legapróbb
tejszíncseppet is felszedtem a tányérról. A tengeri áramlatokon járt az eszem, és
magam előtt láttam azt a szerencsétlen embert, akit élettelenül találtunk a parton, méghozzá a jelek szerint… nem is azon a partszakaszon, ahol kellett volna!

Egész délután a Watcombe Beach-i kalóz körül keringtek a gondolataim.

– Mila, merre jársz? – kérdezte Irene, amikor vacsora közben elmélázva
majszoltam a vajas kenyeremet.

– Ne haragudj, Irene…

– Még mindig arra gondolsz, ami… – kezdte Arsène.

– Igen, nem megy ki a fejemből mindaz, amit Agatha mondott a dartmoori szélről. Szerintetek lehetséges, hogy… szóval, hogy van valami emögött?
Irene és Arsène kérdőn pillantottak egymásra. Venus azonban engem figyelt mosolyogva. Úgy hittem ez a mosoly azt jelenti, ha nyomozásba kezdek, számíthatok rá.

– Lehetséges… – mondta Arsène.

– De az áramlatok gyakran kiszámíthatatlanok – tette hozzá Irene. – És a portói borral teli hordó meg egy emberi test nem ugyanaz.

- Valójában, nem különbözik annyira.- Vonta meg a vallát Venus.

– Ha itt lenne Sherlock, biztosan tudna tudományos magyarázatot adni a
történtekre, míg mi csak találgatunk – jegyezte meg Lupin mosolyogva Venusra pillantva. Irene történeteiből kiderült, hogy bár Venus és Sherlock hasonlóan gondolkoztak, és a tudásuk is hasonlóan kiterjedt, Venus mindig is hajlamos volt a száraz tényekből való kiindulás helyett kérdezősködni, és csak akkor sorolta fel sz információkat, ha Sherlock megfeneklett, és nem tudtak segíteni egymásnak.

Bosszúsan fújtam egyet. Bárcsak tényleg annyira hasonlítanék Sherlockra, hogy
képes lennék pontosabb következtetéseket levonni! De sajnálattal kellett megállapítanom, hogy nincs így.

Rosszkedvemet azonban csodálkozás váltotta, amikor hirtelen moraj támadt az étteremben, és minden fej a recepcióhoz vezető folyosó felé fordult.

– Nahát, milyen feledékeny vagyok! A szobámban hagytam az órámat… – jelentette ki Billy, és talpra ugrott, mi pedig cinkos pillantást vetettünk rá.

Figyeltem, ahogy magabiztos, nyugodt léptekkel elindul a recepció felé, és
elmosolyodtam. Nekem is ugyanez az ötletem támadt, de pár másodperccel
megelőzött. Eközben a moraj felerősödött, és pár perc múlva izgatott szóváltás hallatszott a recepció irányából. A főpincér sietve becsukta a nagy, fehér ajtót, amely az étteremből a folyosóra nyílt, Billy az utolsó pillanatban csusszant be, olyan könnyedén és fürgén, mint egy macska.

– Na, mi történik odakint? – kérdezte Arsène kissé gunyorosan.

– Mr. Grayling és Lady Hagbury-Winch most jöttek be a szállodába. Két újságíró
megpróbálta követni a párt, de a személyzet elzavarta őket. Nem sok mindent hallottam, de Grayling mintha egy lakosztályt kért volna.

– Érthető – jegyezte meg Irene. – Itt a Grand Hotelben nyugalmat lelhetnek, a
jachtot viszont, gondolom, éjjel-nappal kíváncsiskodók és újságírók veszik körül, akik ki akarják deríteni, mi történt.

– Igen, és a körülményeket ismerve a rendőrség nyilván azt kérte tőlük, hogy ne hagyják el a kikötőt – tette hozzá Lupin.

– És most mit csinálunk? – kérdeztem izgatottan.

– Desszertet rendelünk – felelte Irene, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Irene!

– Anya! De hát… te nem szeretnél többet tudni erről az ügyről?

– Dehogynem, drágám. De egyedül Mr. Grayling és Lady Hagbury-Winch
mondhatnának róla valamit, és nem látom be, miért akarnának beszélni velünk, amikor épp most sikerült elmenekülniük egy rakás kíváncsiskodó elől – felelte mókás fintorral, mire Venus csalódottan kezdte böngészni az étlapot, hogy desszertet válasszon.

Válaszra nyitottam a számat, de rögtön dühösen be is csuktam. Nem szívesen
ismertem be, de Irene-nak már megint igaza volt. Igyekeztem egy finom málnás
charlotte-ba fojtani a bánatomat, az este hátralevő részét pedig bridzseléssel töltöttük.

Ennek ellenére nem javult a hangulatom, és amikor visszavonultam a szobámba,
rájöttem, hogy csöppet sem vagyok álmos.

– Jaj, az ördögbe! – dünnyögtem, majd kiugrottam az ágyból, és köntösbe bújtam.

Az, hogy saját szobám volt, több szempontból is előnyösnek bizonyult. Főképp azért, mert így észrevétlenül kimehettem. Egy másik szállodai szobát kívántam felkeresni, így hát halkan becsuktam magam mögött az ajtót, majd lábujjhegyen végigosontam a folyosón. Különösen Irene ajtaja előtt ügyeltem arra, hogy ne üssek zajt. Jóval később nevelőanyám elárulta, hogy hallotta a lépteimet aznap este, mert ő sem tudott elaludni, és egy pillanatra felmerült benne, hogy visszaparancsol a szobámba. De aztán meglátta, hogy Billy ajtaján kopogtatok, és eszébe jutott, milyenek voltak ők fiatalkorukban Sherlockkal meg Arsène-nel. Hányszor beszélgették át az egész éjszakát… Úgy látta, hogy ugyanaz a történet ismétlődik a tengerparton kezdődő nyomozással és az éjszakai titkos összejövetel borzongató izgalmával.

Billyt viszont annál inkább meglepte az érkezésem.

– Hát te meg mit keresel itt? – sziszegte, amikor köntösben ajtót nyitott.
Úgy festett, mint aki épp az imént fésülködött meg. Egyszerűen nem értettem, hogyan tud minden körülmények között ilyen rendezett külsővel mutatkozni, miközben én több tucat hajtűvel a hajamban is úgy nézek ki, mint egy boszorkány.

– Nem bírok aludni… – suttogtam.

– Értem. Mi lenne, ha a jól bevált módszerhez folyamodnál, vagyis számolnád a báránykákat?

– Miféle báránykákról beszélsz? Én folyton a kalóz esetére gondolok!

– De miért éppen az én ajtóm előtt? És mi kergetett ide?

– Muszáj lenne… valami tervet kieszelnünk!

– Az éjszaka közepén? – dohogott Billy, de az arcán szétterülő mosoly elárulta, hogy csak mímeli a haragot. – Gyere be gyorsan, mielőtt Irene meglát!

– És mi van, ha meglát minket? – vontam meg a vállam, mint egy felnőtt nő.

– Hát, a lányának nem mondhat fel az ember, de a komornyikjának igen! – felelte vigyorogva. Félreállt az utamból, azután becsukta mögöttem az ajtót.

Csak ekkor fogtam fel, hogy mit tettem: éjnek évadján, pongyolában bementem
egy fiú szobájába …és elvörösödtem. Annyira belemerültem a kalózzal kapcsolatos gondolataimba, hogy eszembe sem jutott, Billy esetleg majd azt képzeli, hogy…

– Mi a baj, Mila? – kérdezte a csukott ajtónál állva, mialatt én hátat fordítottam neki, nehogy meglássa, mennyire lángol az arcom.

– Ööö… meleg van itt, nem gondolod? – mondtam, hogy megmagyarázzam, miért vagyok olyan vörös, mint a főtt rák, de a következő pillanatban még jobban elpirultam.

Túl fiatal voltam ahhoz, hogy kiigazodjak az érzelmi ügyek labirintusában, de valami azt súgta, hogy ilyen helyzetben nem szerencsés a melegre panaszkodni.

– Talán csak túl nagy izgalommal tölt el, hogy egy fedél alatt lehetsz Harolddal és
Ceciliával – mentett ki Billy szorult helyzetemből.

– Ez az! Csakis erről lehet szó! – helyeseltem sietve.

– Szóval, milyen tervre gondoltál? – kérdezte Billy, mint valami összeesküvő.
Ezernyi ötletet soroltam, hogyan tudnánk beszélgetésbe elegyedni Ceciliával és Harolddal, és hogyan tájékozódhatnánk az áramlatok és a dartmoori szél ügyében. Egyetlen lehetőséget sem akartam figyelmen kívül hagyni, de Billy ezúttal gyakorlatiasabbnak bizonyult, és így foglalta össze a teendőket:

– Rendben. Kezdjük a legegyszerűbb dologgal.

A legegyszerűbb dolog természetesen az volt, hogy vissza kell mennünk a Watcombe Beachre.

Irene, Venus és Arsène ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjenek minket, és akaratlanul is azt gondoltam, hogy ez a kalózos történet őket is felcsigázta, bár Irene tréfásan megjegyezte: kissé dühíti, hogy egy nyomozás miatt fel kell függesztenie a kellemes nyaralgatást. De a színlelt bosszankodás rövidesen igazi csalódottságba fordult, amikor
meglátta, hogy az ösvény és a strand között legalább húsz ember sétálgat, mintha csak úgy véletlenül vetődött volna erre.

– Nézd már, mennyi kíváncsiskodó! – jegyezte meg Irene. – Manapság már nem is lehet szép nyugodtan kiélvezni egy rejtélyt.

Arsène elnevette magát.

– Igaz. Mert mi viszont nem vagyunk kíváncsiskodók, ugye? – kérdezte.
Irene felvonta a szemöldökét, és így felelt:

– Nem, mi a Fekete Dáma… ötöse vagyunk, nem holmi kukkolók…

– És konkrétan mi a különbség, asszonyom? – érdeklődött Billy a szokásos, udvariasan humoros stílusában.

– Az, hogy mi megoldjuk a rejtélyes ügyeket! Nem csupán távolról nézegetjük őket! – feleltem Irene helyett.

– És ha pont távolról kellene néznünk az ügyet ahhoz, hogy megoldjuk? – szólt közbe Arsène, aki a sziklákat bámulta. – Látjátok ott azt az alig észrevehető ösvényt a bokrok között? Ott nincs senki.

– Igaz. Ennél sziklásabb és meredekebb utat még sosem láttam… Meglepő, hogy az emberek nem tolonganak rajta! – csúfolódott barátságosan Irene.

– Jaj, kedvesem: a legeldugottabb ösvényen találhatók a legfrissebb nyomok- mondta Venus, és széttárta a karját.

– Hát akkor lássuk azt az ösvényt. A strand amúgy is úgy fest, mintha valami
kirándulócsoport szállta volna meg. Ilyen jövés-menés mellett nem hiszem, hogy
használható nyomok maradtak volna – bólintott Irene.

Arsène megérzése tökéletesen bevált.

– Nézzétek! – kiáltott fel pár méter után.

– Lábnyomok! - Ott, ahol az elmúlt napok esőzései miatt sáros volt a talaj, csakugyan cipőnyomokat lehetett felfedezni.

– Bárkié lehetnek – állapította meg Billy.

– Hát ez az! – bólogattam. – Amíg nem lehetünk biztosak abban, hogy
valamiképpen kapcsolatban vannak a kalóz halálával, addig azt sem állíthatjuk bizonyosan, hogy nincsenek!

Billy értetlenül nézett rám, Arsène pedig kuncogva felkiáltott:

– Most már elég volt, Mila. Pont úgy beszélsz, mint Holmes, és Venus… Sőt az az érzésem, hogy telepatikus összeköttetésben állsz velük.

Tudtam, hogy tréfál, de a szavai mégis felfűtötték a lelkesedésemet, így hát a csapat élére álltam, a többiek engem követtek a keskeny csapáson. És ha csupán egy békés helyi lakos házához jutunk, és kiderül, hogy az ő csizmája hagyott nyomokat a sárban, amikor hazafelé tartott aznapi sétájáról? Ezen tűnődtem, de valami azt súgta, hogy jó
úton járok – különben nem szorult volna görcsbe a gyomrom, és nem éreztem volna azt a bizsergést az ujjbegyeimben. Talán csak abból eredtek a megérzéseim, hogy egész gyerekkoromat detektívregények és rejtélyes históriák olvasásával töltöttem, de amikor felbukkant előttünk egy házikó, már sejtettem, hogy a nyomozásunk jelentős
fordulathoz érkezett.

– Glenhill Cottage – olvastam fel a ház nevét, miután félrehúztam néhány
borostyánindát, amelyek eltakarták a kertet övező falra szögezett, régi fatáblát. Idáig vezettek a nyomok.

– Mit csináljunk? – kérdeztem, mert hirtelen elbizonytalanodtam.

– Bekopoghatnánk – javasolta Venus gyakorlatiasan, és a szavait rögtön tett követte.

Vártunk egy darabig, de senki sem nyitott ajtót.

– Próbáljuk meg újra – erősködött Billy. De semmi sem történt, a Glenhill Cottage továbbra is mélységes csendbe burkolózott.

– Nincs itt senki! – dünnyögtem csalódottan.

- Arséne?- Fordult csillogó szemmel Venus a régi barátja felé.

– Talán megtehetném, hogy… – kezdte Arsène, és a zsebébe nyúlt, ahol az álkulcsait tartotta.

– Meg ne próbálja, Monsieur Lupin! – szólt rá Irene. – Miféle ötlet feltörni egy
idegen ház zárját?

– Mégis miféle? – kérdeztem, és gunyoros pillantást vetettem anyámra.

Irene az égre emelte a tekintetét.

– Gondolkodjunk józanul: csupán annyi történt, hogy a strandon ott feküdt egy
szerencsétlen, aki valószínűleg véletlenül vízbe fulladt… Úgyhogy nem, kedveseim, emiatt behatolni egy magántulajdonban lévő területre, amely ráadásul fél mérföldre van a strandtól, tényleg nem lenne jó ötlet!

– Szigorú, de igazságos, Mrs. Adler. Szigorú, de igazságos – állapította meg Gutsby nagyokat bólintva.

– És akkor mi legyen? – kérdeztem kissé csalódottan, miután körbejártam a házat, de nem találtam semmi érdekeset.

– Mi lenne, ha visszamennénk a városba? Megéheztem ettől a sok gyaloglástól… –
mondta Arsène mosolyogva. A köhécselő, nyúzott arcú, karikás szemű öregember
helyett ismét egy jó megjelenésű, őszülő haja ellenére fiatalos külsejű férfi állt előttünk. Visszamosolyogtam rá. Nem volt szívem szemrehányást tenni Irene-nak, amiért nem akar engedni féktelen kalandvágyamnak. Végül is az anyám! Mellesleg pedig én is kezdtem megéhezni.

– Szerintem a szálloda helyett elmehetnénk abba a teázóba, ahol tegnap Agathával voltunk – javasoltam. A társaság egyöntetű lelkesedéssel fogadta az ötletet.

A visszafelé vezető utat viharfelhők tették komorrá, amelyek egyre gyorsabban gyülekeztek a fejünk fölött.

– Csak nem akar már megint esni? – méltatlankodott Lupin, aki, úgy tűnt, a
napfényből merítette energiáját.

– Attól tartok, igen, de ne essünk kétségbe… itt, a tengernél többnyire hamar elvonul a zivatar – nyugtatgatta Irene.

Szerencsére még nem eredt el az eső, amikor a teázó környékére értünk. Már a számban éreztem a tízórai ízét: ha a szendvicsek csak feleolyan jók, mint a piskóta, akkor az én személyes rangsoromban még a Grand Hotel kifinomult ételeit is megelőzik. Alig pár méterre voltunk a teázótól, már a kopott kis cégtáblát is láttam, amikor valami lármára lettem figyelmes. Tőlem jobbra, egy eldugott utcácskában, egy dohányárut és újságokat kínáló bolt előtt napszemüveges férfi ácsorgott, vászonsapkáját a homlokába húzta, mint aki így próbál észrevétlen maradni.
A kezében napilapot szorongatott. Egy szőke fürt bújt ki a sapkája alól. Harold Grayling!

Nem csak én ismertem rá, mert váratlanul a semmiből előbukkant újságírók egész hada rohant el előttünk, kis híján el is sodortak minket, aztán szorosan körbevették a férfit.

– Itt van, ő az!

– Mr. Grayling, nyilatkozzon a sajtónak!
Harold az arca elé emelte az újságot. Egy pillanatra azt gondoltam, így akarja
megakadályozni, hogy lefényképezzék, de aztán rájöttem, hogy a Devon Gazette
címoldalát mutatja fel, rajta a halottat ábrázoló fotóval.

– Nézzék! Maguk, firkászok aztán szégyentelen népség! „A kalóz rejtélye”! Kalóz?! René Sylvannak hívták, és jó barátom volt. Nem gondolják, hogy egy ilyen tragikus haláleset több tiszteletet érdemel? Maguk valóságos hullarablók!
Az egyik újságíró, aki csöppet sem ijedt meg, így biztatta:

– Akkor miért nem mond nekünk többet az ügyről? És mit tud mondani Lady
Hagbury Winchcsel kapcsolatban?
Harold a fejét rázta, meglengette az újságot, majd azt felelte:

– Már beszéltünk egy újságíró ismerősünkkel, egy rendes emberrel, akiben megbízunk.

Az újságírók szemlátomást nem tágítottak.

– Mondjon nekünk valamit!

– Az embereknek joguk van hozzá, hogy megtudják, mi történt!

Arsène ránk nézett, aztán a szerencsétlen emberre, akit valóságos ostromgyűrűbe vontak, és miután egyetértő pillantást váltottak Venussal, a nő előrelépett, és lecövekelt
Harold meg az újságírók között.

– Elég volt, az úr nem kíván beszélni önökkel – jelentette be Lupin hangosan, és elhessegette a tolakodókat. Azután Venussal bekísérték Haroldot a teázóba, ahol Irene-nal már vártuk őket.

– Mi… mi ismerjük egymást? – kérdezte a többiektől Harold csodálkozva, miután átlépte a küszöböt. Nem értette kik vannak Venus társaságában, de azt sem, hogy miért segítettünk.

– Nem, Mr. Grayling. De nem szeretjük, ha valakire így rátámadnak, főleg amikor nehéz helyzetben van – magyarázta Billy ékes oxfordi kiejtéssel.

– Nos… ha így áll a helyzet, köszönöm – felelte Harold, akin azért jól látszott, hogy kellemetlenül érzi magát. Segítségkérőn pillantott Venusra.

- Sajnálom ami Renével történt Harold.- Mondta együttérzőn Venus.- Jóban voltunk, remek ember volt.

Én a tőlem telhető legkedvesebb mosollyal fordultam felé, és megkérdeztem:

– Meghívhatjuk egy csésze teára?
Azt reméltem, hogy leül az asztalunkhoz, és megtudhatunk tőle egyet s mást. Egy
pillanatig fontolgatta is az ajánlatomat. De aztán hirtelen odadülöngélt egy nagydarab fiú, akinek a karja túl hosszú volt a testéhez képest, és belekapaszkodott Harold kabátujjába. A férfi azonnal hátrafordult, és kirántotta magát a fiú szorításából.

– Hé… Én láttam… – mondta emez, és tágra nyílt szemmel meredt Haroldra.
A nyakában hordozható, harmonikás fényképezőgép lógott.

– Mit akar már maga is tőlem? Hagyjon békén! – förmedt rá Harold dühösen.

– Láttam… azt az embert – magyarázta a másik. Úgy kereste a szavakat, mintha
óriási fáradságába kerülne a beszéd, aztán rácsapott az újságra, amely még mindig ott volt Harold kezében. – Én is lefényképeztem ezt az urat… Szép képet csináltam róla. De akkor még élt ám… A Varázsló házában volt…

– De mi… mi a fene… – dadogta Harold, és kiesett a kezéből az újság. A fiú zavaros mondatai szemlátomást feldúlták. Talán a varázslóra való furcsa utalás tette, de valahogy én is baljósnak éreztem, amit hallottunk, és végigfutott a hátamon a hideg.

Grady úr, a teázó tulajdonosa meghallotta a szóváltást, és odasietett hozzánk.

– Jól van, Jerry, hagyd békén az urat – mondta a fiúnak, és gyengéden átkarolta a vállát. – Menj, ülj le a helyedre, mindjárt hozok neked egy heringes szendvicset, tudom, hogy az a kedvenced.

A nagydarab fiú engedelmesen eldöcögött.

– Bocsássanak meg neki – mondta Grady.

– Jerry Hammick a neve szegénynek, ő a helyi patikus fia. Kicsi korában volt egy súlyos betegsége, és azóta… szóval, nincs ki mind a négy kereke. Folyton jön-megy azzal a masinával, fényképezget, és fura
dolgokkal traktálja a járókelőket… De rendes gyerek, a légynek se tudna ártani, nekem elhihetik.

Haroldot láthatólag annyira felbosszantották a történtek, hogy nem érdekelte Mr. Grady magyarázkodása.

– Van hátsó kijáratuk? A firkászbanda biztosan kint vár, le kell ráznom őket –
mondta szűkszavúan.

Grayling sietős meghajlással elköszönt tőlünk, majd követte Mr. Gradyt, aki bevitte a raktárba. Mi pedig mi mást tehettünk volna, mint hogy felvesszük az újságot a földről, és helyet foglalunk.

Éppen az újságírók egyre pimaszabb viselkedéséről társalogtunk, amikor Arsène pillantása az áldozatot, vagyis René Sylvant ábrázoló fényképre tévedt.
Tágra nyílt szemmel nézte, majd kijelentette:

– Hm… mondok valamit. Mintha én is láttam volna már valahol ezt a szerencsétlen embert!

– Biztos vagy benne? Lehet, hogy ez csak a klasszikus déjà vu esete – mondta Irene, de Lupint nem győzte meg.

– Nem tudom megmondani, miért, de valahogy ismerős az arca.

– Megbeszélhetnénk a derék Jerryvel! – javasoltam, mivel láttam, hogy Venus is ezen gondolkozik. Az ujjával apró halakat rajzolt az asztalra.

Nem tudtuk, mire megyünk vele, ha beszélgetésbe elegyedünk a fiúval, de úgy döntöttünk, hogy egy próbát megér.

Megkértük Mr. Gradyt, hogy küldje oda hozzánk a patikus fiát, de azt mondta, hogy mihelyt a felesége kivitte Jerrynek a heringes szendvicset, a fiú elégedetten távozott a hátsó ajtón keresztül.

Beletörődtünk a dologba, és mi is megrendeltük a szendvicseinket, amelyek szerencsére ízletesnek bizonyultak, és végre a gyomrom sem korgott tovább.

Az éhségemet tehát csillapítottam, de kopóösztönömet, amely azt súgta, hogy van valami megmagyarázhatatlan René Sylvan halálában, nem sikerült lecsendesítenem.