Aznap éjjel mélyen aludtam, álarcosbálokról és tengeri utazásokról álmodtam. Most először fordult elő, hogy az otthonunktól távol Irene megengedte, hogy külön szobám legyen, és ettől úgy éreztem, biztonságban vagyok. Ha még egy ilyen tapasztalt és óvatos ember is úgy ítéli meg, hogy nem fenyeget semmi veszély, olyannyira, hogy felhagy az állandó ellenőrzéssel, és biztosítja számomra a hőn áhított szabadságot, akkor tényleg elhihetem, hogy új élet áll előttem. Egy hétköznapi lány élete, amelyben nem kell veszedelmes bérgyilkosokat legyőzni és sötét nemzetközi összeesküvéseket
leleplezni.

Ami a Helena Holmes által elém vetített jövőt illeti, arról majd elgondolkodom a maga idejében, de egyelőre azt akarom kiélvezni, hogy végre ismét nyugalom vesz körül, gondoltam.

Ébredéskor teli voltam energiával. Irene már a reggelizőasztalnál várt.

- Jól aludtál? - kérdezte.

- Nagyszerűen. És te?

- Köszönöm, jól. Már nagyon rám fért egy kis csend és béke. Hajnalban kimentem úszni egyet. Volna kedved holnap velem jönni?

Sóhajtottam egyet. Amióta csak Irene örökbe fogadott, mindig úgy próbált nevelni, mint egy emancipált amerikai lányt, és ebben a sport és minden egyéb fizikai tevékenység is benne foglaltatott. Megtanultam lovagolni, teniszezni, biciklizni és úszni, de mind közül az úszást kedveltem legkevésbé.

- Brr, biztosan nagyon hideg a víz... - jegyeztem meg.

- Inkább csak jól megedzi az embert - kacsintott rám Irene. - Ugye, nem akarod azt mondani, hogy szégyellsz fürdőruhában mutatkozni?

- Én? Nem... - dadogtam, de valójában ez is gondot okozott. A divat változóban volt, és Irene teljes nyugalommal vett fel olyan fürdőruhát, amelynek a szoknyarésze a combja nagy részét fedetlenül hagyta. Kora ellenére még mindig remekül festett az ilyen rövid öltözékben. Én viszont a pipaszár lábammal nem akartam, hogy
meglásson...

- Billy, jó reggelt! - kiáltott fel Irene az éppen belépő fiút üdvözölve. Én meg
félrenyeltem a teát.

- Jó reggelt - felelte Billy a szokásos kis meghajlással. - Gondolkodtak már azon,
hogy mivel tölthetnék ezt a pompás napot, asszonyom?

Elvörösödtem. Csak remélni tudtam, hogy Irene nem úszást javasol.

- Elmehetnénk csónakázni - mondta legnagyobb megkönnyebbülésemre a
nevelőanyám.

- Nagyszerű ötlet! - helyeselt Arsène, aki ekkor lépett oda az asztalunkhoz.
Megkértük a főpincért, hogy készíttessen nekünk piknikkosarakat. Kihasználtam az alkalmat, és belestem a konyhába, ahol a szakácsok szorgalmasan dolgoztak, hátul pedig a kukták osztrigával és pezsgővel teli ládákat cipeltek.

- Az álarcosbál a Fehér Szellőrózsa fedélzetén! - súgtam oda Irene-nak.

- Úgy látom, a mi előkelő gerlepárunk nem sajnálja a pénzt - jegyezte meg
gunyorosan.

A mólónál bérbe vettünk egy csónakot, amelyet Irene Arsène segítségével ügyesen a vízre lökött.

- Van olyan dolog, amihez nem ért, asszonyom? - kérdezte elismerően Billy.

- Ha ezt olyan ember mondja, aki a hatékonyságával még Sherlock Holmest is meghódította, akkor nagy bóknak veszem - felelte Irene mosolyogva.

- Meghódítottam? Nem, dehogy, Holmes úr csupán értékeli, hogy nem sokat
kérdezősködöm, és ezért hajlandó eltűrni, hogy körülötte lábatlankodjak -
szerénykedett Billy.

- Nem is értem, hogyan tudod elviselni, hogy állandóan olyan képtelen
feladatokkal halmoz el - jegyezte meg Arsène.

Billy elnevette magát, majd tisztelettudóan, de szellemesen sorolni kezdte azokat a különös tárgyakat és anyagokat, amelyeket Sherlock megbízásából be kellett szereznie
az utóbbi hónapokban. A leghóbortosabb dolgok közül is kiemelkedett egy összetekerhető játékkígyó és egy üveg beszerezhetetlen kaporszósz. Ki tudja, miféle tudományos kísérletekhez kellettek? Azután Holmes észrevette, hogy pusztulni kezdtek a méhei, és az indulásunk előtti héten kizárólag velük foglalkozott, csak Venus léphetett be az ő kis magánbirodalmába.

- De azért kár, hogy nem jött velünk - sóhajtott fel Irene.

- El tudod képzelni, amint csónakkiránduláson vesz részt? Vagy úszik egyet? Vagy napfürdőzik? - kérdezte Arsène. - Neki valóságos kínzás lenne ez a kikapcsolódás!

Jót nevettem ezen a megállapításon, de az az igazság, hogy amióta csak eljöttünk a szállodából, máshol jártak a gondolataim. A kikötőben láttam a Fehér Szellőrózsá-t, éppen feltöltötték a készleteket, és egész lelkemet áthatotta a vágy, hogy részt vehessek az álarcosbálon - bár tudtam, milyen őrültség ezt kívánni.

- Mi a baj, Mila? - kérdezte Irene, mert látta, hogy nagyon messzire kalandoztam gondolatban.

- Szerinted nem tudnánk mégis belopózni valahogy az álarcosbálra? - kérdeztem, mintha csak most jutott volna eszembe.

- Mila! Ez illetlenség volna! - felelte Irene nevetve.

- Rosszabb dolgokat is elkövettünk már, nem is egyszer - jegyeztem meg. Arsène- nek nem volt ellenére a gondolat, de a nevelőanyám hallani sem akart róla.

- Pihenni jöttünk ide. Egy időre elég volt az álruhákból és más efféle őrületekből - jelentette ki.

- Ráadásul engem meghívnak, bizonyára ti is eljöhettek velem. Cecilia ügyel a részletekre, és véletlenül sem akar tiszteletlen lenni veletek.- Biztatott Venus mosolyogva, de aztán rögtön elfintorodott - Bár semmi kedvem menni, öreg vagyok én már ehhez.

- Venus, pihenni jöttünk. Ebbe nem fér bele egy csomó puccos jelmezes, spicces alak egy jachton.- Rázta a fejét Irene, Venus pedig félig megadóan, félig megkönnyebülten adta meg magát.

Nagyot sóhajtottam, de kénytelen voltam elismerni, hogy anyámnak igaza van.
Egy kis öbölben ebédeltünk, amelyet csak a tenger felől lehetett megközelíteni, a délutánt pedig kártyajátékkal és homokvárépítéssel töltöttük. Egészen elvesztettük az időérzékünket, csak akkor ocsúdtunk fel, amikor a nap kezdett leereszkedni a horizonton. Ezzel egy időben erős szél támadt a szárazföld felől, így Irene minden ügyességére szükség volt, hogy vissza tudjunk térni a kikötőbe.

Miközben kikötöttük a csónakot, elsuhant mellettünk a Fehér Szellőrózsa, én pedig bánatosan néztem utána, és elképzeltem a csodás mulatságot, amelyen nem vehetek részt.

A szabadban töltött nap végére igencsak megéheztünk, és kellemesen el is
fáradtunk, úgyhogy korán lefeküdtünk. Másnap még mindig dühöngött a szél, ezért Irene és Arsène úgy döntött, hogy a szálloda szélvédett teraszán töltjük a napot. Én azonban hamar unatkozni kezdtem, és nyugtalanul járkáltam fel-alá.

- Hagyd már abba, Mila, olyan vagy, mint egy kárhozott lélek - jegyezte meg Irene, amikor sokadszorra sóhajtottam fel hangosan.

- Szeretnék csinálni valamit, itt elunom az életemet! - panaszkodtam.

- Ma nem lehet lemenni a strandra - állapította meg Arsène. A köhögése teljesen elmúlt, de úgy tűnt, hogy az előző napi evezés után nem bánja, ha kényelmesen elnyújtózhat egy kicsit.

- Láttam, hogy a szállodában kerékpárt kölcsönözhetnek a vendégek - szólalt meg Billy hirtelen.

- Kerékpárt! - kiáltottam fel lelkesen. Imádom azt a szabadságot, amit csak egy bicikli nyergében élhet át az ember. - Mit szólsz hozzá, Irene? Elmehetnék egy körre?

- Ebben a nagy szélben? És ha leesel a sziklákról?

- Ugyan már, nem is fúj olyan erősen! - makacskodtam.

- Majd én elkísérem, asszonyom - szólt közbe Billy.

Irene összenézett Venussal és Arséne-nel, aztán bólintott.

- Rendben, de vigyázzatok.
Megköszöntem, és már futottam is, mielőtt meggondolná magát. A recepción Billy megérdeklődte, hogyan lehet kikölcsönözni a járműveket, és a következő pillanatban már kint találtuk magunkat a szabad levegőn, két csillogó, fekete bicikli nyergében.

A szél továbbra is fújt, és eleinte nehezemre esett tekerni a pedált, olyannyira, hogy már-már vissza akartam fordulni. De nem mertem szólni, mert féltem, hogy nevetségessé teszem magam. Aztán Billy talált egy keskeny utat, amelyet a sziklafal megvédett az erős széltől, és onnan már minden egyszerűbb lett.

- Tehát ír vagy... - mondtam, hogy megtörjem a csendet, mert amióta a széllel harcoltunk, egy szót sem szóltunk.

- Igen - felelte Billy, és rám sandított.

- Nem gondolná az ember...

- Hogyne, a kreol bőröm miatt akár indiánnak is nézhetnének - viccelődött.

- Nem így értettem! - nevettem el magam.

Billy arcán gunyoros mosoly terült szét.

- Á, már értem, az oxfordi ficsúrhoz illő kiejtésemről van szó...

- Pontosan.

- Te sem tűnsz orosznak a jenki kiejtéseddel...

- Nincs is jenki kiejtésem!
Billy utánozni kezdett, elnyújtotta a magánhangzókat és énekelve ejtette a
szavakat. Levettem a lábam a pedálról, és úgy tettem, mintha meg akarnám rúgni.

- Egyébként azért van oxfordi kiejtésem, mert Oxfordban nőttem fel - magyarázta komoly hangnemre váltva. - Hatéves voltam, amikor anyám beállt házvezetőnőnek egy oxfordi professzorhoz, akinek volt egy velem egykorú fia, James, és olyan szerencsés voltam, hogy ott lehettem, amikor a nevelője órákat adott neki.

- És miért költöztél Londonba?
Billy nem felelt, csak a messzeségbe bámult, és gyorsított. Erősen
belekapaszkodtam a kormányba, tapostam a pedált, és közben azon gondolkodtam, nem volt-e túlságosan tolakodó a kérdésem. Végül is alig tudok valamit Billyről.

- Azért, hogy szerencsét próbáljak - felelte végül, és hirtelen lefékezett.

- Ne haragudj.

- Miért?

- Én... szóval... néha... - hebegtem. „Túl sokat kérdezek, olyan dolgokba ütöm bele az orrom, amikhez semmi közöm", ezt szerettem volna mondani.

- Nézd csak! - vágott a szavamba Billy, és az út szélén álló táblára mutatott.

- Watcombe Beach - olvastam fel.

- Megnézzük, milyen hely?

Rámosolyogtam, és közben egy merész ötlet villant át az agyamon.

- Aki utolsónak ér oda, nem kap ebédet! - kiáltottam, és nekiiramodtam lefelé a
keskeny, meredek úton.

Alattunk a tenger olyan volt, mint egy szélfútta, kék rét, ezernyi apró, ideges
hullám futott végig rajta.

- Mila! Állj meg, ez veszélyes! - ordította Billy közvetlenül mögöttem.

Nem játszottam becsületesen: az ösvény túl szűk, meredek és göröngyös volt
ahhoz, hogy elém tudjon vágni. Teljes erőmmel a kormányba kapaszkodtam, és próbáltam egyenesen tartani, bár minden egyes kavicsnál, huppanónál, kátyúnál megremegett, és el akart fordulni.

- Juhúúúú! - visítottam, miközben szaporán vert a szívem.

- Te megőrültél! - kiáltotta Billy nevetve. Már csak pár méterre volt a kis strand,
amelyet két sziklaszirt szegélyezett, fölöttük pedig zöldellő rét terült el. Biciklim kerekei belemélyedtek a homokba, miután átugrattam az út végét jelző huppanón.

A talajviszonyok hirtelen változása majdnem kirepített a nyeregből. Letettem az egyik lábam, belöktem a biciklit a homokba, majd oldalra kormányoztam.

- Én értem elsőnek a strandra! Győztem! - jelentettem be diadalmasan, karomat a magasba lendítve, aztán körbenéztem.

És így láttam meg, tőlem jobbra, ott, ahol a strand végében találkozott a homok, a
szikla és a tenger. Olyan volt, mint egy színes rongykupac.

- Mi az ott? - kérdeztem Billytől, aki már nem ült a biciklin, hanem tolta. Hirtelen
elment a kedvem attól, hogy kicsúfoljam, amiért másodiknak ért oda, és azt kívántam, hogy minél előbb érjen utol, legyen a közelemben. Mert már rájöttem, mi hever ott a földön.

- Mila, maradj ott, majd én megnézem - mondta Billy, és gondolkodás nélkül
elengedte a biciklit. Ő is rájött, miről van szó.

Nem rongykupac volt, hanem egy ember. Egy ember, aki nem adott semmiféle
életjelet.

Billy óvatosan, félve közelítette meg a tengerparton fekvő férfit, aztán megrázta a vállát.

- Uram! - szólította meg, de nem kapott választ.

Én eközben nem hallgattam rá, és szintén közelebb mentem. A férfi hason feküdt a homokban, hosszú szárú csizma volt rajta, vastag pamutnadrág, vörös ing, az övére kötve pedig egy szablya.

- Hát ez meg... - dadogtam értetlenkedve.

Billy finoman megfogta a vállát, és megfordította. Az arca alsó részét lecsúszott, fekete kendő takarta, és mindkét szeme nyitva volt, mintha csak az eget bámulta volna meredten.

- Egy kalóz?! - kérdeztem hangosan. De hiszen a kalózkodás kora már rég véget
ért! Ám ekkor eszembe jutott az álarcosbál. - Ez az ember...

- Halott - erősítette meg Billy, és láttam, hogy bármennyire igyekszik is
magabiztosnak és erősnek mutatkozni, feltűnően remeg a keze.

- Értesítenünk kell a rendőrséget - mondtam, részben mert tényleg ezt kellett tennünk, részben mert minél előbb szerettem volna elhagyni ezt a helyet.

Billy bólintott, és már futottunk is a biciklikhez. Feltoltuk őket a kaptatón, aztán mihelyt lehetett, felpattantunk rájuk, és sebesen pedálozva száguldottunk a város felé.

A torquay-i rendőrkapitányság épülete csöppet sem árasztott komor vagy harcias hangulatot, csupán egy ház volt a sok közül. Ott hagytuk a kerékpárokat a kapu előtt, és berontottunk.

- Gyilkosság!

- A Watcombe Beachen!

- Egy kalóz!

- Halott! A parton...
Csak rövid, összefüggéstelen mondatok szakadtak ki belőlünk.

Egy nyugodt, bajuszos őrmester ránk sandított.

- Micsoda? - kérdezte, és fenyegetően csípőre tette a kezét.

- Egy holttestet találtunk a Watcombe Beachen - magyaráztam.

- Csak nem? És az illető... egy kalóz? - kérdezte a rendőr a homlokát ráncolva.

- Nem...

- Most akkor igen vagy nem, kislány? Előbb azt mondod, hogy egy halott kalóz
fekszik a strandon, aztán meg azt, hogy mégsem...

- Egy kalóznak öltözött férfi - segített ki Billy. - Látszik, hogy jelmezben van.

Az őrmester dühösen fújt egyet. Épp mondani akart valamit, amikor egy sovány rendőr jelent meg mögötte az ajtóban, és azt kérdezte:

- Mi történt? Úgy fest ez a két gyerek, mint akik kísértetet láttak.

- Nem kísértetet, hanem kalózt - helyesbített a másik gúnyos mosollyal.

- Egy halott férfi fekszik a strandon. Kit érdekel, milyen ruha van rajta? - kiáltottam fel ökölbe szorított kézzel.

A két rendőr meghökkenve bámult rám, aztán a bajuszos döntésre jutott:

- Nem bánom, elmegyünk a helyszínre, de ha csak ostoba tréfa az egész, akkor
megfizettek érte.

A sovány férfi vezette a rendőrautót, amellyel elmentünk a sziklákig, majd gyalog folytattuk utunkat.

A strandra érve Billy finoman megfogta a karom, hogy ne menjek tovább.
A holttest ott feküdt, ahol hagytuk.

- Ott van - mondta Billy a rendőröknek.

- Ti ketten itt maradtok - közölte az őrmester komor arccal, és egy gömbölyű kőre mutatott az ösvény mellett. Azután a kollégájával elindultak a strand túlsó vége felé.

Billyvel leültünk egymás mellé. A kő nem volt valami nagy, összeért a térdünk.
Billy próbált nyugodtnak mutatkozni, de a jobb lábával ütemesen dobolt a földön.

Éreztem, ahogy meg-megrándult a térde.

A sovány rendőr futva közeledett felénk, levette a sapkáját, fújt egyet, majd jól megnézett minket.

- Az ördögbe... - mondta végül. - Tényleg egy kalóznak öltözött holttest van ott!
Gyerünk, meséljétek el, hogyan találtatok rá.

Billyvel megpróbáltuk részletesen elmondani, milyen szörnyűségbe torkollt a kirándulásunk.

- Emlékeztek rá, hogy voltak-e nyomok a homokban? - kérdezte a rendőr, aki egy
noteszbe jegyzetelt.

- Nem, szerintem nem voltak - feleltem.

- Ugye, Billy?
Billy a fejét rázta, és megerősítette:

- Én sem láttam nyomokat.

- És így feküdt ott, amikor megtaláltátok?

- Nem, hason feküdt. Én fordítottam meg, hogy lássam, lélegzik-e - magyarázta Billy.

- Találkoztatok valakivel idefelé jövet?
Elgondolkodtam egy pillanatra, de úgy emlékeztem, hogy mindvégig kettesben
voltunk, úgyhogy nemet intettem.

- Nem idevalósiak vagytok, ugye?

- Nem, a Grand Hotelben lakunk. Nyaralni jöttünk - mondtam.

A rendőr felírta a nevünket, azután végre ő is méltóztatott bemutatkozni: Taitnek
hívják, mondta. Végül figyelmeztetett minket, hogy nem hagyhatjuk el Torquay-t, és a rendőrség rendelkezésére kell állnunk.

Az őrmester szűkszavúan csak ennyit szólt, amikor visszajött a strandról:

- Most elmehettek.
Tágra nyílt szemmel néztem rá.

- De hát a bicikliket ott hagytuk a rendőrka...

- Most elmehettek - ismételte meg a bajuszos rendőr, mit sem zavartatva magát. - Ez a hely nem gyerekeknek való.
Beletörődtünk, hogy hosszú gyaloglás vár ránk. Szerencsére a szél kezdett
gyengülni, és rövidesen könnyű szellővé szelídült. De azért így is tekintélyes távolságot kellett megtennünk, és még a biciklikért is vissza kellett kutyagolnunk, mert különben kellemetlenségeink adódtak volna a szállodában. A terven felüli séta és a rendőrségi kitérő miatt két órával ebédidő után értünk vissza a szállodába farkaséhesen, és a fejünkben megannyi, a kalóz sorsára vonatkozó elmélettel és feltételezéssel.

- Ilyenkor kell hazajönni?! - förmedt ránk Irene, amikor izzadságtól csapzottan, piszkosan megjelentünk a teraszon.

-Egy-holttest-volt-a-strandon-és-a-rendőrség-nem-engedte-hogy... - hadartam egy szuszra.

- Lassíts, lassíts, drága lányka! Azt mondtad, hogy... egy holttest a strandon? -

kérdezte Arsène, és intett, hogy nyugodjak meg.

- Emlékeztek a mi első partra vetett hullánkra?- Kérdezte szentimentálisan Venus. Nyilván próbált kizökkenteni minket, de nem sikerült neki.

Mindent elmeséltem Billy segítségével, aki a megjegyzéseivel fűszerezte az

összefoglalómat.

Irene és Arsène hitetlenkedve pillantott egymásra.

- Ebben az egészben van valami... hihetetlen! - jegyezte meg Arsène.

- Igen, igazad van... Őrület - mondta Irene, régi barátja szemébe nézve.

- Mi az, nem hiszitek el? Pedig a saját szemünkkel láttuk! Olyanok vagytok, mint az

a két utálatos rendőr, akik azt hitték, hogy csak viccelünk! - fortyantam fel.

Venus rám mosolygott, és két keze közé fogta a kezem.

- Dehogyis, csak kezdjük azt gondolni, hogy van bennünk valami, ami úgy vonzza

a bajt, mint a mágnes... és ez még nem minden. Az első ügy, amit Irene, Arsène, Sherlock meg én megoldottunk, az az ügy, ami csapattá kovácsolt minket, nagyon hasonlóan

kezdődött. Mi is találtunk egy holttestet a strandon. Erre utaltam az előbb.

- Így van. De ezúttal a szerencsétlen áldozat kalóznak volt öltözve, ha jól értettem -

mondta Arsène. Egészen lenyűgözte, mennyire emlékeztet ez az új rejtély arra,

amelyből megszületett a Fekete dáma legendás kvartettje.

- Igen - vágtam rá. - És nem volt rajta sérülés. A ruhái átáztak, de jó állapotban

voltak. Valószínűleg a tengerbe esett és megfulladt.

- És amikor azt mondod, hogy a tengerbe esett, úgy érted, hogy a Fehér Szellőrózsá-

ról, ugye? - kérdezte Irene.

Bólintottam. Ahhoz, hogy kapcsolatba hozzuk a kalózjelmezes férfit a Grayling

jachtján zajló álarcosbállal, igazán nem volt szükség Sherlock Holmesra.

- Nézzék! - kiáltott fel ekkor Billy, és a kikötő felé mutatott.

A Fehér Szellőrózsa éppen kikötni készült. Irene azonnal előhúzta a retiküljéből a

látcsövet, hogy alaposabban szemügyre vegye.

- Mit látsz? - kérdeztem türelmetlenül.

- Harold és Cecilia most jönnek le a hajóhídon... Egy rendőr várja őket... Feldúltnak

tűnnek szegénykék. Cecilia az előbb Harold karjába vetette magát, és a férfi most a

haját simogatja, talán vigasztalni próbálja ... Szerintem ezek után kétség sem fér hozzá,

hogy a kalóz az ő vendégük volt.

- De kár, hogy nem mentünk el.- Csavargatta a rózsamedálos nyakláncát Venus.

- Menjünk azonnal a kikötőbe! - kiáltottam.

- Már biztosan tele van kíváncsiskodókkal - jegyezte meg Irene. - És különben is,

mielőtt bárhová mennétek, van egy kis elintéznivalótok.

- Micsoda?

- Meg kell fürödnötök. Rémesen néztek ki.- Mondta ki Irene hekyett Venus.

Végignéztem a ruhámon, amely eredetileg égszínkék volt, de mostanra drapp lett a

portól, és kénytelen voltam egyetérteni azzal, hogy ideje megmosakodnom és

átöltöznöm.

Ebben a pillanatban Billy gyomra nagyot kordult, amitől mindannyian elnevettük

magunkat, és bármilyen viszontagságos napunk volt is, ez feloldotta a feszültséget.

Amikor tisztán és felfrissülve visszamentünk a teraszra, két tányér várt minket,

rajtuk ínycsiklandó marhasült zsázsás burgonyasalátával, dijoni majonézzel és ropogós kenyérszeletekkel. Pár percig némán, jó étvággyal ettünk, mert már majdnem kilukadt

a gyomrunk az éhségtől.

- Mehetünk! - jelentettem be, miután tisztára töröltük a tányért, és az utolsó

kenyérmorzsa is eltűnt az asztalról.

Izgatottan rohantunk a mólóra, de miután tettünk egy rövid sétát az ott horgonyzó

hajók mellett, megállapítottuk, hogy itt nem sok minden fog kiderülni. A kikötőben

pihenő Fehér Szellőrózsa kihaltnak látszott. Cecilia és Harold alighanem elment a

rendőrkapitányságra, a diszkréten kihallgatott beszélgetések alapján pedig a jelenlévők

közül senki sem tudott többet nálunk. Sőt, egyértelműen kevesebbet tudtak.

- Jaj, ki gondolta volna, hogy ilyesmi megtörténhet! - kiáltott fel mögöttünk egy női

hang.

Megfordultunk, és a csillogó szemű, átható tekintetű Agatha Millerrel találtuk

szemben magunkat.