Miután Billy összefoglalta a Botrány Csehországban cselekményét, eltűnődtem, nem lehet-e, hogy kissé felületesen olvasta az elbeszélést. Azt mondta, a történetben Sherlockot azzal bízza meg a cseh király - tudtommal Irene régi ellensége -, hogy szerezzen meg egy fényképet, amely őt és Irene-t ábrázolja, mert felhasználhatnák ellene, azt állítva, hogy hűtlen lett a leendő királynéhoz. Utána azonban Holmes tanú lesz Irene és a titokzatos Godfrey Norton sebtében megszervezett esküvőjén, a boldog ifjú házasok eltűnnek az országból, Sherlock pedig kap egy képet Venustól.

- És abban az újságcikkben azt írják, hogy Norton gyilkosság áldozata lett? - kérdezte Billy.

Bólintottam, majd gyanakodva körülnéztem. Irene és Arsène még nem jött le a partra, de biztosra vettem, nevelőanyám alig várja, hogy megmártózhasson a tengerben. Mindenféle körülmények között láttam már úszni, még télen is, a hampton-vidéki óceán jeges vizében. Venus ellenben kerek perec kijelentette, hogy a hotelben fog kártyázni, és csak sürős esetben keressük. Arséne bizalmasan elmondta, hogy majd igyekszik kicsábítani őt velünk, de nem voltam meggyőződve a jó esélyeiről, amit minduntalan bizonygatott.

- A cédula pedig azt sugallja, hogy Irene ölte meg... - mondta Billy zavartan.

- Csss! - szorítottam a számhoz a mutatóujjamat. Nem is attól féltem igazán, hogy Billy szavai illetéktelenek fülébe jutnak, inkább én magam nem akartam hallani őket.

- Ha kíváncsi vagy a véleményemre, megmondom: badarság! Képtelen badarság!

- És miért vagy olyan biztos ebben?

- Hát, ha valakinek komoly bizonyítékai vannak egy gyilkossággal kapcsolatban, nem áll neki megrendezni egy ostoba jelenetet, hogy a gyanúsított lányának közelébe férkőzzön, és átadjon neki egy újságkivágást meg más butaságokat - jelentette ki Billy, meglengetve a borítékot. - Tudod, mi ez? Egy rakás szemét, semmi más. Aki olyan kalandos életet él, mint Mrs. Adler, annak valószínűleg jó néhány ellensége van világszerte.

- Szerinted beszélnem kéne vele?

Billy a kék horizontot fürkészte kék szemével.

- Nem, szerintem ha sosem említette neked a dolgot, ha nem őrzött meg fényképeket vagy más emlékeket Nortonról, akkor talán fájdalmas lenne számára, ha csak úgy nekiszegeznéd a kérdést. Nem gondolod?

Mélyen beszívtam a levegőt. Talán igaza van Billynek, gondoltam. Mindenesetre pont ezt szerettem volna hallani. Billy szavai valamelyest könnyítettek azon a terhen, amelyet magammal hurcoltam, amióta csak felbontottam a borítékot. És semmiképpen nem szerettem volna fájdalmat okozni Irene-nak egy névtelenségbe burkolózó, hitvány alak rágalmaival.

- Hahó! - hallottuk ekkor Irene kiáltását.

Az utolsó pillanatban rejtettem el a borítékot, mielőtt nevelőanyám és Arsène odaértek volna hozzánk.

- Béreltem a következő néhány napra nyugágyakat meg egy kabint, ahol át tudunk öltözni - újságolta Irene örömmel. - De ma délután, ha nem bánjátok, van egy kis társasági kötelezettségünk.

- Miféle kötelezettség? - kérdeztem értetlenül. Egyetlen embert ismertünk Torquay-ben, Clarát, ő pedig e pillanatban Máltán tartózkodott.

- Beszéltem már neked Agatháról, Clara lányáról, emlékszel?

- Igen, meg is hívott az esküvőjére, de Amerikában voltunk.

- Kedves nő, és most éppen itt nyaral ő is. Az anyja értesítette, hogy ide jövünk, úgyhogy mindannyiunkat meghívott teára Ashfieldbe, a család birtokára - magyarázta Irene.

Billy összecsapta a kezét, és így szólt:

- Hát jó, míg önök teljesítik a társasági kötelezettségüket, én felfedezem egy kicsit a környéket, ha nem bánják.

Irene összevonta a szemöldökét.

- Már hogyne bánnánk, Billy! A meghívás neked is szól.

- Nem szeretnék a terhükre lenni. Már így is visszaélek a kedvességükkel és nagylelkűségükkel.

- Ragaszkodunk hozzá - jelentette ki Arsène (akinek időközben teljesen elmúlt a köhögése, és az arcán is megjelent némi szín), és legmeggyőzőbb mosolyával kísérte a mondatot.

- Így van, Billy. Nem fogadunk el ellenvetéseket.- Zárta le a vitát Venus, halvány mosollyal. Ezek szerint Lupin mégis sikerrel járt.

- Ebben az esetben viszont... udvariatlanság lenne részemről, ha nem fogadnám el a meghívást - felelte Billy kis meghajlással.

- Szavamra, ezt a fiút akár a Buckingham-palotába is meghívhatnák egy fogadásra!- kiáltott fel Lupin mosolyogva.

Ashfield dombra épült, nagy, szögletes ház volt jókora ablakokkal és egy bájos üvegházzal.

- Á, végre láthatom Clara barátnőm házát, amelyről annyit beszélt! - mondta Irene, és csillogó szemmel pillantott körbe.

- Sosem jártál itt? - kérdeztem.

- Nem, Clarával Amerikában ismerkedtünk meg. Ő angol, de a férje amerikai volt, ezért egy ideig New Yorkban élt, aztán visszatért Angliába, és megvásárolta Ashfieldet.

Milyen kár, hogy nem lehet itt, olyan szívesen találkoztam volna vele. És ti is megszerettétek volna, elég különc természete van.

- Ezt hogy érted? - kérdeztem kíváncsian, de ebben a pillanatban egy harmincas éveiben járó nő lépett ki a kapun, egyik kezével integetve, a másikban csipkés takarókba burkolt batyut tartva. Csinos, virágos ruha volt rajta, a nyakában hosszú gyöngysor.

- Isten hozta önöket! - üdvözölt minket kedvesen. Kissé hosszúkás arcát rendezett, hullámos bubifrizura tette bájosabbá; sötét szemében erős fény csillogott.

- Drága Agatha, végre személyesen is megismerhetlek! - mondta Irene ugyanolyan lelkesedéssel. - Bemutatom a lányomat, Milát, kedves barátaimat, Venus Kinget, Arsène Lupint és az ifjú Billy Gutsbyt.

Irene amerikai fesztelenséggel mellőzte az udvariaskodást, és azonnal tegezéssel kezdte.

Clara lánya szemlátomást nem botránkozott meg ezen, és nem is bánta a dolgot.

- Agatha Miller, nagyon örvendek - felelte, majd a kis batyura mutatva hozzátette: - Ő pedig Rosalind.

A sok csipke közül alig látszott ki az újszülött kislány arcocskája. Irene nem győzte dicsérni a babát. Ami engem illet, udvariasságból gratuláltam, de reméltem, hogy Agatha nem próbálja felém nyújtani a kicsit, mert nem kedveltem az újszülötteket, idegesített lecsukló fejecskéjük és sebezhetőségük, amely érthetetlen módon a szoprán énekesnők tüdőkapacitásával párosul.

Agatha bekísért minket a szalonba, a dada gondjaira bízta Rosalindot, azután szólt a szobalánynak, hogy ideje felszolgálni a teát és az édes pogácsát, ahogy Devonban szokás.

- Sajnálom, hogy anyám nem lehet itt. Még jó, hogy úgy döntöttem, itt töltök pár napot Rosalinddal, mert a tengeri levegő jót tesz a kicsinek, és így legalább félig-meddig helyettesíthetem.

- Tehát szegény Clara eltörte a lábát - mondta Irene.

- Igen, és borzasztóan sajnálja, hogy gondot okozott nektek - mentegetőzött Agatha.

- Ugyan már, nem okozott semmiféle gondot, csak elszomorít, hogy nem láthatom...

- Most, hogy átköltözött... vagyis hogy átköltöztél Angliába, biztosan lesz még alkalmatok találkozni, sőt... - A nő elhallgatott egy pillanatra, és azzal próbálta leplezni a zavarát, hogy ivott egy korty teát.

- Mondani szeretnél valamit, kedvesem? - érdeklődött mosolyogva Irene.

Agatha elpirult, és így felelt:

- Igazából... csak annyit, hogy... megtudtam, hogy baráti kapcsolatban vagy a híres Sherlock Holmesszal, és azt reméltem, hogy ő is eljön veletek nyaralni.

Arsène-ből kitört a nevetés, Venus pedig alig láthatóan felvonta a szemöldökét.

- Agatha, ha olvastad doktor Watson könyveit, akkor talán túlságosan regényes képet alakítottál ki róla. A valóságban Sherlock egy zsémbes vénember, aki szívesebben gubbaszt Londonban, mint hogy nyaralni menjen a barátaival. Nekem elhiheted!

- Biztosan titokzatos ügyeket kell megoldania - mondta vendéglátónk csillogó szemmel, és letette a csészéjét.

- Én is ezt reméltem, asszonyom. De az igazság az, hogy Holmes úr nyugdíjba vonult - szólalt meg Billy nyájasan. - És manapság a méhek kötik le az energiája nagy részét.

- Méhek? - csodálkozott Agatha. - Talán csak... egy olyan ügyben nyomoz, amelyben méhcsípésnek álcázták a gyilkosságot, és...

Mosolyogva néztünk össze. Ennek a nőnek aztán van fantáziája!

- Sajnálom, de azt hiszem, az igazság jóval banálisabb és unalmasabb - mondta Irene.

- Kár. Én azért továbbra is úgy fogok gondolni Holmesra, mint aki valami bonyolult nyomozásba merült, így nem leszek annyira szomorú, amiért nem találkozhattam vele- felelte Agatha őszintén.

Erre mindannyian elnevettük magunkat.

- Ennyire érdeklik a rejtélyek? - kérdeztem kíváncsian.

- Hajjaj, nagyon is! Egész gyűjteményem van detektívregényekből, amelyben kitüntetett helyet kaptak doktor Watson összes művei! - kiáltott fel lelkesen. Azután köhintett egyet, és visszafogottabb hangon hozzátette: - De nem azért jöttetek, hogy az én rejtélymániámról beszélgessünk. Mit szólnátok, ha elmennénk sétálni egyet? Pont ilyenkor szoktam kivinni Rosalindot a jó levegőre.

Pár perc múlva követtük Agathát, aki egy hófehér babakocsit tolt. Rosalind békésen aludt a kocsiban.

- Látjátok ott azt a kanyart? Azon túl található Torquay egyik legjobb kilátóhelye. -Arra a pontra mutatott, ahol kanyart írt le az ösvény, amely az Ashfield mögött elterülő rétekről a sziklás part felé vezetett. És amikor odaértünk, megállapítottuk, hogy semmi túlzás nem volt Agatha szavaiban. Az öböl teljes szépségében terült el előttünk, a kikötővel együtt.

- Milyen csodás látvány! - kiáltott fel Arsène, majd széttárta a karját, és teleszívta a tüdejét a tengeri levegővel.

- Érződik a tenger illata - jegyeztem meg.

- Az a sok, aprónak látszó hajó olyan innen, mintha egy miniatúrát néznénk.

- Igen, mind aprók, kivéve... azt! - szólalt meg Billy. És egy hatalmas jachtra mutatott, amely éppen közeledett a kikötő felé.

- Igaz, ez tényleg rendkívüli méretű vitorlás hajó lehet. Biztosan fényűző darab, talán egy külföldi hercegé vagy valami iparbáróé - állapította meg Arsène, aki úri betörőként közelről ismerte az efféle pompát. Venus egyetértően biccentett.

- Jó lenne közelebbről szemügyre venni - sóhajtottam fel, mert felkeltette az érdeklődésemet a vitorlás.

Irene cinkos pillantást vetett rám.

- Megteheted - mondta egyszerűen, majd benyúlt a retiküljébe, és egy kis színházi látcsövet húzott elő.

Eltátottam a számat, mire Irene rám kacsintott.

- Az én mesterségemben az alapfelszerelés része. Sok éve mindig magammal hordom - mondta halvány mosollyal.

Kémtrükkök, gondoltam, és azonnal egy új kaland kezdetén éreztem magam.

Megfogtam a látcsövet, és a jachtra irányítottam.

- Micsoda luxus! - kiáltottam fel a részleteket látva.

- Ki tudod olvasni a hajó nevét? - kérdezte Arsène.

Igyekeztem szilárdan tartani a látcsövet, és sikerült is befognom vele a hajó oldalát.

- Az van ráírva, hogy... Fehér Szellőrózsa.

Agatha halkan felsikkantott, mire a kis Rosalind összerezzent és sírni kezdett, de az anyja finoman megrázta a babakocsit, amitől megnyugodott. Venus legalább izaglomba jött, de persze az ő lelkesedésébe a szamára kötelező gyanú is belevegyült.

- Mi az? - kérdeztem türelmetlenül, amikor Rosalind elhallgatott.

- Csak nem azt akarjátok mondani, hogy nem tudjátok? A Fehér Szellőrózsa tulajdonosai Harold Grayling és a menyasszonya, Lady Cecilia Hagbury-Winch. Rengeteg pletyka kering róluk jobb körökben. - Világosított fel minket Venus.- Véletlenül ismerem őket, volt néhány problémájuk, aminek az elsimításával engem bíztak meg. Én ismertettem össze őket egy fogadáson.

- Igazi meglepetés, hogy itt vannak Torquay-ben... Nemsokára az egész város az ő érkezésükről beszél majd!- Szemlélte Agatha a hajót.

Végül kénytelen volt elköszönni tőlünk, mert Rosalind hangosan tudatta a világgal, hogy éhes.

- Megnézzük közelről a Fehér Szellőrózsá-t? - kérdeztem, amikor újra négyesben maradtunk. Azután a választ meg sem várva rohanni kezdtem lefelé a domboldalon.

- Lassíts, különben újabb biciklis ficsúrokat sodorsz el! - mondta tréfásan Billy, amikor utolért.

- Valld be, hogy attól félsz, megint legyőzlek - feleltem, és közben igyekeztem visszafojtani a zihálásomat, nehogy erősebbnek képzelje magát nálam.

- Hogy legyőzöl? Ha nem jött volna a biciklista, egy kört vertem volna rád, te zöldfülű!

- Minek neveztél? - kiáltottam felháborodást mímelve.

Igazából úsztam a boldogságban. A kimért ifjú komornyik, Gutsby villámsebesen alakult át a barátommá, Billyvé. Jól megvoltam Irene-nal, de annyira óvott mindentől - ami érthető is, ha belegondolunk, hogy problémás származású száműzöttként kényes helyzetben voltam -, hogy nem tudtam szert tenni barátokra. Most viszont ott volt Billy. Persze, pár évvel idősebb volt nálam, és nem beszélhettem meg vele olyan dolgokat, amiket a velük egykorú barátnőikkel szoktak megosztani a lányok, viszont tudtam, hogy hosszú ideig nálunk marad. Most, hogy a köztünk lévő társadalmi különbség elhalványult, mélységes kíváncsisággal és jóindulattal fordultam felé. Lám, most is azzal dicsekedett, hogy könnyedén lekörözne, mégis lelassított, nehogy elveszítsem ezt az ostoba futóversenyt.

- Én csak miattad mondom, mert biztosan nem szeretnél vörös képpel, izzadtan megjelenni Harold Grayling és Lady Hagbury-Winch meg az ő csodás jachtjuk színe előtt - mondta Billy gunyoros vigyorral.

Olyan hirtelen torpantam meg, hogy majdnem elterültem a földön, és mintha csak magamtól jutott volna eszembe, igazgatni kezdtem a hajamat, amely valóban kiszabadult a tarkómon feltűzött, laza kontyból. Kész katasztrófa! Rengeteg bajom volt kamaszkori átalakulásban lévő külsőmmel, de a legszörnyűbbnek a hajamat találtam.

A hajszálaim merevek voltak, vastagok, mint a lián, sárgák, mint a tarló, és egyszerűen képtelen voltam megfegyelmezni őket. Ezúttal is hiába próbáltam rendbe hozni a frizurámat. Billy türelmesen várakozott, nem tett megjegyzéseket, aztán Irene, Venus és Arsène is odaért.

- Bízd csak rám - mondta a spanyol divatikon, és ügyes kezével finoman összefogta a tincseimet, amitől újra elfogadható külsőm lett.

- Ezzel a frizurával akár bálba is mehetnél - jegyezte meg Arsène, én pedig elpirultam, mert az első gondolat, ami átvillant az agyamon, az volt: vajon mit gondol erről Billy?

De nem volt időm az efféle buta képzelgésekre, mert a Fehér Szellőrózsa ott várt ránk teljes pompájában, és készen állt rá, hogy megcsodáljuk. Amikor a mólóra értünk, észrevettük, hogy nem egyedül nekünk támadt ez az ötletünk.

Úgy tűnt, egész Torquay leözönlött a kikötőbe, olyan volt a hangulat, mint egy népünnepélyen.

A Fehér Szellőrózsa csakugyan figyelemre méltó hajó volt elegáns, lendületes vonalú hajótestével, karcsú orrával, hosszú, tíkfából ácsolt fedélzeti felépítményével és két magasba törő árbócával. Valóságos vízi kastély volt, s hamarosan a kastély ura és úrnője is megjelent. Harold Grayling olyan jóképű volt, mint egy filmsztár, vékony bajuszkája kiemelte klasszikus vonalú, egyenes orrát, és elbűvölő, piros, csókos szája volt, mint egy nőnek. Szőke hajában kissé rendetlen választék futott végig, ami zabolátlan külsőt kölcsönzött neki. De kettejük közül Cecilia volt az igazán rendkívüli látvány.

Elsőként a termete tűnt fel: ugyanolyan magas volt, mint a vőlegénye, akit szintén nem lehetett alacsonynak nevezni. Smaragdzöld szemét még nagyobbnak mutatta a szemfesték, gesztenyebarna hajából egy bájos, huncut fürt az arcába lógott.

A hajózáshoz viselt, egyszerű vonalú, semleges színű ruhákban, ha lehet, még elegánsabbnak és különlegesebbnek hatott a pár.

- Ha valaki szeretne koccintani velünk, várjuk a torquay-i Jacht Klubban - jelentette be Cecilia fesztelen, egyszersmind királynői hangnemben, mielőtt levonult volna a lépcsőn.

Szavait taps és mosolyok fogadták, a tömeg kettévált, és utat engedett Graylingnek és kedvesének a mólón az elegáns klub felé.

- Ez aztán a hatásos bevonulás! - kiáltott fel Arsène.

Hiába győzködtem minden erőmmel Irene-t, hogy csatlakozzunk a tömeghez, amelyből izgatott moraj tört fel, ő inkább a stratégiai visszavonulás mellett döntött, nehogy agyonnyomjanak minket a nagy tolongásban.

- Nem ez a legjobb pillanat arra, hogy közelről megfigyeljük az emberi fajnak ezt a két szokatlan példányát - jegyezte meg színlelt komolysággal. - De ne izgulj, biztos vagyok benne, hogy lesz még rá alkalom, a mostaninál kisebb tülekedés közepette.

És igaza is lett, mert még aznap este, mialatt a Grand Hotel csodás teraszán olvasgattuk az étlapot, és próbáltunk megküzdeni a nehéz feladattal, hogy válasszunk a sok ínycsiklandó, kifinomult különlegesség közül, lármát hallottunk az étterem belsejéből.

- Hogy mondhatják, hogy nem tudnak olyan asztalt adni, ahonnan a tengerre lehet látni?! - süvített egy hang. Lady Hagbury-Winch hangja.

- Drágám, bent is megvacsorázhatunk... Elég kellemes itt - próbálta csitítani Grayling.

- És a friss tengeri levegő? - kérdezte a nő csalódottan, majd megfogta Grayling kezét, és gyengéden a szemébe nézett.

A főpincér időközben kiküldte a pincéreket, hogy nézzék meg, van-e elég szabad hely, ahová kitehetnének még egy asztalt, de a terasz zsúfolásig tele volt.

- Elnézést... - szólalt meg Irene, aki azonnal átlátta a helyzetet, és magához intette az egyik pincért.

- Parancsoljon, asszonyom - mondta a pincér, aki a zűrzavarban is megőrizte kifogástalan udvariasságát.

- Ha gondolják, kicsit arrébb tudunk húzódni, és akkor jut hely még egy asztalnak - ajánlotta fel Irene, és az asztalunk meg a terasz nyugati sarka közti üres helyre mutatott.

- Ez igazán kedves volna önöktől - felelte a pincér.

A páratlan hatékonysággal dolgozó személyzet a következő pillanatban már le is ültette Cecilia Hagbury-Winchet és Harold Graylinget a mögöttem elhelyezett asztalhoz.

- Nagyon köszönöm a kedvességüket - mondta Cecilia, és macskaléptekkel odajött hozzánk. Közelről jól lehetett látni, mennyivel idősebb ifjú kísérőjénél, de ez mit sem vont le szoborszerű szépségéből.- Te jó isten! Sierra te itt?- Sikkantott és az üdvözlésre emelkedő Venust szoros ölelésbe vonta. - Most is a te egyik kreációdat viselem.

- Látom, Cecilila kíváló választás. - Mosolygott Venus. Hihetetlen gyorsan alakult át az egyszerű nyaraló nőből elfoglalt, kifogástalan modorú üzletasszonnyá és ruhatervezővé.- Ezután váltottak néhány szót, Cecilia pedig meghívott minket a jachtra, hogy hosszabban is beszélhessen a régi barátnőjével. Irene és Venus egy másodperc alatt némán megbeszélték a dolgot, és a két nagyvilági nő egyeztetett egy időpontot. Ekkor már Cecilia férje is csatlakozott a rövid társalgáshoz, Venussal boldogan köszöntötték egymást.

- Jaj, pont háttal vagyok nekik! - dohogtam halkan, amikor leültek, mert Arsène lovagiasan átengedte nekem azt a helyet, ahonnan elbűvölő kilátás nyílt a tengerre, de innen nem figyelhettem meg a szomszéd asztalnál ülő, izgalmas párt. Őket Arsène és Billy helyéről lehetett a legjobban látni.

- Mila, a titkos ügynökök első számú szabálya, hogy soha ne beszélj halkan, ha azt akarod, hogy ne halljanak a körülötted lévők - dorgált meg tréfásan Irene, miközben Cecilia és Harold az egészről mit sem tudva vidáman nevetgélt valami mulatságos története.

- És a bűnözőké is.- Kacsintott cinkosan Venus.

- Nem a fordítottja igaz? - kérdeztem elkerekedett szemmel.

- Ha halkan beszél az ember, magára vonja a figyelmet. Ügyelni kell rá, hogy normális hangon beszéljünk, úgy, hogy ne keltsük fel mások érdeklődését.

- Szerintem amúgy is annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy ügyet sem vetnek ránk - jegyezte meg Arsène. amikor Ceciliából már sokadszorra tört ki a hangos nevetés.

- Ez a pár a londoni elithez tartozik, de ha szabad megjegyeznem, kissé közönségesnek találom a viselkedésüket - állapította meg Billy, akinek alacsony származása ellenére természetes hajlama volt a jó modorra és az illemszabályok tiszteletben tartására.

- Ugyan már! - legyintettem, mint valami nagyvilági nő. Nagyon imponált nekem Cecilia fesztelen viselkedése. - A huszadik században élünk, ha nem vette volna észre, Mr. Gutsby. Bizonyos formaságok ma már kimentek a divatból...

- Talán egyszerűen csak nagyon boldogok és szerelmesek - jegyezte meg Venus nagy sóhajjal, amelyben némi nosztalgiát véltem felfedezni. Lelki szemeim előtt megjelent a medalionban őrzött férfi portré, amelyet danzigi utazásunk során mutatott meg. Valamikor biztosan ő is nagyon szerelmes volt, és a férfi, akit szeretett, már nincs az élők sorában. Hirtelen kedvem támadt megkérni, hogy meséljen róla, de erről azonnal az jutott eszembe, hogy mennyi mindent nem tudok az útitársaimról, beleértve Irene-t is. És ismét felmerült bennem Godfrey Norton neve. A fejemet ráztam, ez most nem a legmegfelelőbb pillanat.

- Egy pompás bál! - kiáltott fel ebben a pillanatban Cecilia, olyan hangosan, hogy minden jelenlévő felé fordult. Néhány elegáns hölgy megrovó pillantást vetett rá, Venus pedig büszkén elmosolyodott, de Cecilia nem törődött velük, tekintetét továbbra is Harold szemébe fúrta, mintha csak ők ketten lennének a világon, és így folytatta: - Feltétlenül rendeznünk kell egy álarcosbált a Fehér Szellőrózsa fedélzetén, itt, Torquay-ben.

- Ilyen... hirtelen? - mosolyodott el Grayling.

- Hát persze, drágám! Pont ez benne a szép! - mondta lelkesen Cecilia. - Holnap le is bonyolítom a villámmeghívásokat telefonon, pár táviratot is küldök... Megkérjük a barátainkat, hogy mindannyian csatlakozzanak hozzánk a jó öreg Anglia eme csücskében, méghozzá a lehető legképtelenebb öltözékben... Ez annyira őrülten hangzik, hogy biztosan jó mulatság lesz!

Harold arcán vicces fintor jelent meg, mintha nem tudna mit kezdeni ezzel a hirtelen támadt ötlettel. De valójában nem így volt.

- Villámmeghívások... Ilyet is csak te tudsz kitalálni! De amúgy igazad van, jó mulatság lesz. Esetleg megkérdezhetnénk a főpincért, hogy rendelhetnénk-e innen a vacsorát. Szerintem egész jó a konyha - mondta, és rámosolygott imádott menyasszonyára.

- Hátha ezúttal is meghívják az összes jelenlévőt - mondtam izgatottan, és ismét asztaltársaim felé fordultam.

- Minek öltöznél? - érdeklődött Arsène cinkos mosollyal.

- Nem tudom, nem hoztam magammal jelmezt! - kiáltottam fel, mintha már valóban meghívtak volna, és nem csak képzelegtem volna az egészről.

- Én lehetnék felfedező - tűnődött hangosan Arsène. - Irene pedig csodás háremhölgy lenne.

Irene szeme elkerekedett a csodálkozástól, és kuncogva felelte:

- Micsoda butaság! Az én koromban? Kinek kell egy ilyen túlérett háremhölgy?

Arsène rákacsintott, és így folytatta:

- Milából csodás jégkirálynő lenne, Billyből pedig...

- Vén kínai bölcs - vágott a szavába Gutsby, és két mutatóujjával felhúzta a szeme sarkát.

- A te sima pofikáddal nehéz lenne vénembernek álcáznod magad, kisfiam! - ugratta Arsène.

- Csak azért olyan csupasz az arcom, mert nagyon gondosan borotválkozom - felelte Billy sértődést mímelve, és végighúzta a kezét sima állán.

Az este hátralevő része viccelődéssel, nevetgéléssel telt, képtelen jelmezekről és fantasztikus, elegáns bálokról ábrándoztunk.

Amikor elérkezett a távozás pillanata, nehezen szakadtam el a két feltűnő, kiszámíthatatlan szerelmestől, akik szeszélyeikkel olyan különlegessé tették az egész napunkat.

Pont akkor pillantottam oda, amikor Cecilia átható tekintettel nézett Haroldra, és alig észrevehetően bólintott felé. Arra gondoltam, hogy ennél a képnél mi sem érzékelteti jobban, mi is a tiszta, kikezdhetetlen szerelem.