Szakácsnőnk, Mary Cavanagh teljesen érthetetlen ír kiejtéssel beszélt, viszont a konyhaművészet terén kiváló képességekről tett tanúbizonyságot. Sajátos nevet adott az általa készített ételeknek, és szinte alig váltott szót bárkivel, kivéve Billyt, aki szintén ír volt. Emiatt gyakorlatilag lehetetlen volt bármilyen információt kihúzni belőle az aznapi menüről. Így aztán minden étkezés meglepetést jelentett, az aznapi vacsora pedig különösen kellemes meglepetésnek bizonyult.

- Póréhagymás krumplileves? - csodálkozott Irene. - Nem éppen az a tipikus nyári étel.

De az első néhány kanál után mindenki elhallgatott az asztal körül, olyan bársonyos volt ez az egyszerű leves: felmelegített és erőt adott. A hallgatás pedig jól jött, mert már amúgy is akadozott a társalgás. Arsène csak akkor tudott úrrá lenni a köhögésén, ha nem szólalt meg, Irene még mindig haragudott Sherlockra, amiért ilyen vén embergyűlölő módjára viselkedett, ami pedig Sherlockot illeti... őt túlságosan lefoglalta a méheiért való aggódás, folytonosan valami ákombákomot rajzolgatott a mutatóujjával a szalvétára, és közben magában dünnyögött. Nyilván azt a csodálatos szerkezetet tervezgette, amellyel megtisztítja majd a kaptárak levegőjét.

Én sem voltam túlságosan beszédes, mert alighogy asztalhoz ültem, és megpillantottam a terítékem mellett az akkurátusan összehajtogatott szalvétát, eszembe jutott a titokzatos boríték. Csaknem biztos voltam benne, hogy amikor elhagytuk a házat, semmi sem volt a zsebemben, ezért nem hagyott nyugodni a kíváncsiság. A vacsora végeztével szerencsére mindenki sietve visszavonult a szobájába, így én is mehettem.

A szobámba érve azonnal felkaptam a borítékot az éjjeliszekrényről. Forgattam az ujjaim között, megállapítottam, hogy tiszta fehér, és a feladót nem tüntették fel rajta.

Meg is szagoltam, bár nem tudom, mire számítottam, de úgy véltem, hogy Sherlock is így járna el. Semmi jellegzetes szagot nem éreztem, kivéve a nedves papírét. Végül megtapogattam a borítékot, és úgy érzékeltem, hogy több lap van benne. Most már egészen biztos voltam abban, hogy amikor a Piccadilly felé sétáltunk, nem volt ott a zsebemben. Ez a bizonyosság pedig ideges kapkodásra késztetett. A boríték könnyen kinyílt, azután sietve kihúztam a tartalmát, hátha abból kiderül, ki a feladó.

A képzeletem száguldani kezdett.

Talán Mycroft Holmes küldte? Sherlock bátyja, őfelsége titkosszolgálatának szürke eminenciása, miután segített megoldani doktor Rehmer titokzatos képletének ügyét, megígérte, hogy egy napon titkos ügynököt csinál belőlem. De Mycroft mindig saját vízjeggyel ellátott, levendulakék Smythson papírra írta a leveleit, ez viszont egyszerű, hétköznapi papírra íródott, olyanra, amilyet pár pennyért vehet az ember a postahivatalban.

És az első oldalon látható írás is nagyon különbözött Mycroft elegáns, kifinomult írásától. Zömök, sietősen odavetett, minden kecsességet nélkülöző betűk sorakoztak a lapon. De nem is a külalak döbbentett meg, hanem a tartalom.

A papíron csupán ennyi állt: „Kérdezd meg Irene-t, mi történt Godfrey Nortonnal, ha van bátorságod meghallgatni a választ." A második lap a Times egyik 1891-es számából kitépett oldal volt, egész pontosan az apróhirdetés-rovat. Szétterítettem az ágyon, ügyelve, nehogy elszakadjon a hajtások mentén. Egy vörös tintával bekeretezett hirdetés azt adta az olvasó tudtára, hogy egy bizonyos Godfrey Norton nevű ügyvéd zárt körű szertartás keretében feleségül vette az amerikai énekesnőt, Irene Adlert. Az én Irene Adleremet. De akkor hogyhogy nem hallottam soha erről a házasságról, és miért nem ismertem Norton urat? Talán ez valami tévedés. Talán Norton meghalt, és ez olyan fájdalmat okozott Irene-nak, hogy nem volt képes beszélni róla. Vagy talán rossz férjnek bizonyult, és Irene elvált tőle.

A harmadik lapot egy könyvből tépték ki. A cím így szólt: Botrány Csehországban, és ezzel a mondattal kezdődött: „Ő volt számára az örök asszony."

Noha ismertem ezt a kezdőmondatot, amely Sherlock és Venus kapcsolatáról szólt, a novellát sosem olvastam. Tudtam, hogy Irene eldugta előlem doktor Watson visszaemlékezéseinek bizonyos részeit, de mindig azt gondoltam, anyai gondoskodásból tette, mert úgy vélte, nem valók olyan fiatal lánynak, mint én. Ebben a pillanatban más, baljósabb fényben kezdtem látni a viselkedését.

A negyedik lap egy rövid újságcikk volt, amelyben hírül adták, hogy ismeretlen tettes megölte G. N. angol ügyvédet, aki a feleségével New Jersey-ben élt.

Ekkor dőlni kezdett rólam az izzadság. Éreztem, hogy lángol az arcom és remeg a kezem. Nem tudtam, mit tegyek, mit gondoljak, hogyan tudnám összeszedni magam.

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón.

- Mila, ébren vagy még? - kérdezte Irene a folyosóról.

Sietve a párnám alá rejtettem a borítékot és titokzatos tartalmát, majd ruhástul végignyúltam az ágytakarón.

- Gyere csak be - szóltam. Igyekeztem semleges hangon beszélni.

- Mit csinálsz ott így felöltözve? - kérdezte Irene, amint belépett. Égszínkék selyemsálat tartott a kezében, nyilván azt akarta javasolni, hogy tegyem be a bőröndömbe.

- Csak ledőltem egy pillanatra, és... - motyogtam.

Irene közelebb jött, letette a sálat egy székre, és leült mellém. Megérintette a homlokomat, minden bizonnyal attól tartott, hogy megfáztam délután a vizes ruhában.

De nem volt lázam.

- Minden rendben? - kérdezte aggodalmasan. - Rémesen festesz...

- Csak nagyon fáradt vagyok. Mindjárt lefekszem, és reggelre jobban leszek - sóhajtottam.

De másnap reggel egyáltalán nem voltam jobban. Egész éjjel csak forgolódtam, és a rejtély megfejtését kerestem. Honnan jöhetett az a boríték? Ez volt a legsürgősebben megválaszolandó kérdés, mert fontos nyomokhoz vezethetett, de olyan nyugtalanság gyötört, hogy képtelen voltam megtalálni a választ. Igaz lehet, ami az újságcikkben áll?

És miért vette valaki a fáradságot, hogy eljuttassa hozzám, azt sugallva, hogy Irene a bűnös? Aztán ott az a novella, a Botrány Csehországban, amelyben talán rábukkanhatnék egy-két válaszra, de csak az első oldal van a kezemben. Doktor Watson művének egyetlen teljes példánya Sherlock lakosztályában volt. Tudtam, hogy nem nézhetek bele anélkül, hogy észrevenné. Persze, el is kérhetném tőle, de milyen ürüggyel? Vagy beszélhetnék Irene-nal, és talán kiderülne, hogy ez az egész csak gonosz tréfa, valamelyik régi ellenségének műve, akit még kém korából ismer. De tényleg készen állok rá, hogy meghallgassam, amit elmesélne?

- Jó reggelt! Jól aludtunk? - érdeklődött Billy jókedvűen, amikor lementem reggelizni.

Szándékosan kivártam azt az időpontot, amikor biztos lehettem benne, hogy nem találom lent Irene-t, ő ugyanis kifejezetten koránkelő volt. És az előző esti rövid beszélgetésünk után sejtettem, hogy nem bánja, ha sokáig alszom.

- Igen, köszönöm - hazudtam, és mosolyt erőltettem az arcomra.

- Bevásárolni megyek, szükséged van valamire?

- Azt hiszem, nem...

- Csak késő délután jövök vissza, mert Irene asszony, Venus asszony és Arsène úr hosszú listát adott arról, mi mindent kell beszereznem az utazás előtt. Ha véletlenül eszedbe jut valami, amit hozzá akarsz írni, mondd meg most vagy hallgass róla örökre - viccelődött Billy, és meglengette a cédulát, mielőtt a zsebébe gyűrte volna.

Hirtelen eszembe jutott a boríték az esőköpenyem zsebében. Tegnap valaki beledugta a zsebembe, mialatt Irene-nal sétálgattunk. De egyetlen ember sem közeledett hozzám gyanús módon, és... Nem, várjunk csak! Egyszerre összerezzentem.

- Fish and chips! - kiáltottam fel, mint akinek megvilágosodása támadt. A részeg alak, aki rám zuhant a kocsmában, ahol rántott halat ettünk sült krumplival. Csakis ő lehetett az!

- Fish and chips? - ismételte meg Billy zavartan. De azonnal visszanyerte szokott hatékonyságát, és így folytatta: - Természetesen lehetséges, bár nem biztos, hogy uzsonnaidőre hazaérek vele...

- Akkor veled megyek - jelentettem ki határozottan. - Tegnap Irene-nal találtunk egy helyet, ahol nagyon ízletesen készítik.

- És hajlandó lennél velem együtt végigvonszolni magad az üzleteken? - kérdezte Billy hamiskásan csillogó szemmel.

Erősen elpirultam. Az imént valami olyasmit sugalltam Billynek, amit egyáltalán nem akartam. Nyilván észrevette, hogy elvörösödöm, mert elégedett mosoly jelent meg az arcán.

- Egyszerűen csak nincs kedvem egy újabb napot tölteni a négy fal közé zárva - mondtam tartózkodó pillantás kíséretében, miközben igyekeztem összeszedni magam.

A torkomban dobogó szívvel kértem meg Irene-t, hogy engedjen el. Alig bírtam a szemébe nézni, de ő biztosan azt hitte, csupán attól félek, hogy nemet mond a kérésemre.

- Jobban vagy már? - kérdezte, és aggódó pillantást vetett rám.

- Sokkal jobban.

- Akkor tényleg nem várhatom el tőled, hogy örökösen itthon ülj - sóhajtott fel.

Már szaladtam is az esőköpenyemért, mert odakint szokás szerint zuhogott az eső, és még mielőtt bárkinek feltűnt volna, hogy nem is reggeliztem, megkezdtem a bevásárlókörutat Billyvel. Pontban délben berángattam ifjú komornyikunkat abba a bizonyos kocsmába, azután két hatalmas adag rántott halat és sült krumplit rendeltem, és magamba erőltettem az ételt, noha minden porcikámmal azt figyeltem, nem tűnik-e fel az előző napi részeg fickó. Két munkásember rosszalló pillantással fogadta fürkésző tekintetemet, egy idős, bajszos úr meglepetten rám mosolygott, de legnagyobb csalódásomra nyomát sem láttam a titokzatos férfinak (aki talán nem is volt részeg, csak annak tettette magát), pedig ezernyi kérdést szerettem volna feltenni neki.

Ekkor bevillant valami. Történetesen egy házban élek valakivel, aki a pletykák, és a valós információk végtelen tárházával rendelkezik, és aki mindenkit ismer. Ha pedig nem tud valamit, addig kutat utána, míg meg nem leli. És biztos voltam benne, hogy nem árulna el Irenenak.

De aztán elvetettem az ötletet. Nem akartam, hogy bárki tudjon a titokzatos levélről. És ez alól még a spanyol keresztanya sem volt kivétel.

Még másnap is a történteken rágódtam, de nem tudtam döntésre jutni, ugyanakkor arra sem voltam képes, hogy elfelejtsem az egészet, mintha csak rossz tréfa lett volna.

Ki lehetett a rejtélyes informátor? Miért éppen így lépett kapcsolatba velem? Helyet kerestem a titokzatos levélnek, de ezerszer is meggondoltam magam, míg a végén arra jutottam: ha nem akarom, hogy illetéktelen kezekbe kerüljön, legjobb lesz, ha magammal viszem úti kabátom belső zsebében.

Időközben eljött az indulás pillanata. Sherlock szórakozottan nézte, amint elhagyni készültünk a Briony Lodge-ot.

- Ugye, megígéred, hogy nem repíted a levegőbe a házat a kísérleteiddel? - fordult hozzá Irene, akit annyira felderített a nyaralás gondolata, hogy veszekedés helyett tréfás hangnemre váltott.

- Megteszek minden tőlem telhetőt - felelte Sherlock a szája sarkából, de a szeme csillogott, miközben egyik kezében a fémlemezekkel, másikban a szerszámosládájával jött-ment a házban.

- És nem kergeted az őrületbe szegény Maryt?

- Ennivaló tekintetében nincsenek nagy igényeim, az a fontos, hogy sok legyen - jelentette ki Sherlock. Tevékeny időszakaiban mindig farkasétvágya volt, ami örökös soványságát ismerve meglepőnek tűnhet.

- És ha magányosnak érzed magad, tudod, hogy bármikor jöhetsz - mondta Arsène.

Újabban már teljes mondatokat tudott kimondani köhögés nélkül, de még mindig elég beteges volt a külseje, és sötét karika éktelenkedett a szeme alatt.

- Sajnálom, nem szoktam beteglátogatóba járni - viccelt Sherlock.

- Pár nap tengeri levegő és napfény rendbe hoz. Úgyhogy ha utánunk jössz, kihívlak egy úszóversenyre, és megmutatom, ki a jobb! - felelte Arsène. De a szavait követő nevetés hamar köhécselésbe fúlt.

- Lehetséges, de a napfény és a tengeri levegő Devonban vár ránk, úgyhogy jobb lenne, ha nem késnénk le a vonatot! - szólalt meg Irene, és energikusan intett, hogy induljunk kifelé. Venus még gyorsan megölelte az örökké morgolódó nyomozót, aki szorosan magához szorította őt, majd Ő is utánunk sietett.

A kapu előtt már ott állt a taxi. Billy kiszaladt, hogy segítsen a sofőrnek bepakolni a csomagjainkat.

Sherlock ide-oda járkált a házban, hogy összeszedje a tervéhez szükséges szerszámokat és anyagokat.

- Akkor mi most elmegyünk... - motyogtam a küszöbön.

- Hallottam - felelte hátat fordítva. Dühösen fújtam egyet. Hihetetlen ez az ember! Ha belemerül valamibe, megszűnik létezni számára a világ.

- Viszlát, Mila! - kiáltott utánam váratlanul, amikor már éppen becsuktam volna az ajtót, nekem pedig azonnal elszállt a haragom.

A pályaudvaron Billy már vitte volna a csomagokat a vonathoz, de Irene annyi mindent pakolt be, hogy ifjú mindenesünk képtelen lett volna egyedül megbirkózni a rengeteg bőrönddel.

- Mit csinálsz, Billy? Elfelejtetted, hogy szabadságon vagy? Hívunk egy hordárt - szólt rá Irene.

- Szabadságon vagyok, de ebből még nem következik, hogy nem veszik hasznomat, asszonyom - felelte erre mosolyogva Billy.

És a mosolya még szélesebb lett, amikor megragadta a bőröndömet, hogy odaadja a hordárnak.

- Hé, én is elbírtam volna! - tiltakoztam, és amint találkozott a pillantásunk, menten elvörösödtem. Lehet, hogy az előző napi kis sétánk nyomán téves elképzelései támadtak? Világossá akartam tenni, hogy nincs szükségem lovagi szolgálatokra, úgyhogy mihelyt fent voltunk a vonaton, kitéptem a bőröndömet a hordár kezéből, megkerestem a helyünket, majd határozottan a csomagtartó felé lendítettem a poggyászt.

- Mila, biztos, hogy... - kezdte Billy.

- Ura vagyok a helyzetnek, Gutsby - feleltem, miközben próbáltam könnyednek álcázott mozdulattal fellökni a bőröndömet a magas polcra.

- Mila...

- Azt hiszed, hogy egy lány nem boldogul egyedül? - Egy utolsó lökéssel végre sikerült elhelyeznem azt az átkozott bőröndöt. Így végre megfordulhattam, és elégedetten tapsoltam egyet. - Kész is van!

- Drágám! - Szólt most már bújkáló mosollyal Venus is.

- Most meg miért... - Még nem értem a mondat végére, amikor valami nehéz tárgy csapódott a vállamnak. Ösztönösen félreugrottam, és azt láttam, hogy a bőrönd a földre zuhan. Néhány idősebb hölgy a környező ülésekről megrovó pillantást vetett rám. Venus kuncogva hagyott hátra minket, hogy leellenőrizze a többi csomagot.

- Egy lány is boldogulhat egyedül - mondta Billy, miközben felemelte a földről a bőröndöt -, de néha segítségre van szüksége, hogy megvédjék a rettenetes, repülő bőröndöktől.

- Repülő bőröndök? - kuncogtam. Megkönnyebbüléssel töltött el, hogy Billy nem akar nevetségesebbnek beállítani, mint amilyennek amúgy is érzem magam.

- Repülő bőröndök - bólintott komoly képpel. - Újabban megkeserítik az emberek életét. Mihelyt meglátnak egy csomagtartót... huss! Azonnal ugródeszkának használják, hogy elrepülhessenek. A modern társadalmaknak megfelelő eszközökkel kell védekeznünk ellenük. Lehet, hogy ki is fogok találni valamit, és szabadalmaztatom... Majd megbeszélem Holmes úrral, ha visszajöttünk.

- Igen, ez kiváló ötlet - helyeseltem. Nem volt ellenemre a tréfa. - Meggazdagodhatnál belőle.

- Az biztos! - kacsintott rám.

- Hát ti miről pusmogtok? Úgy látom, nagyon jól szórakoztok - érdeklődött Irene, aki Arsène-nel együtt hátramaradt, hogy borravalót adjon a hordárnak.

- Ó, semmiről... Csak arról, hogyan fogok meggazdagodni egy szabadalomból - magyarázta Billy.

- Miféle szabadalomból? - kíváncsiskodott Arsène.

Billy beletúrt sötét hajába, és elfoglalta a neki kijelölt helyet Arsène mellett, mialatt én leültem vele szemben Irene mellé. Cinkos pillantást vetett rám, majd így szólt:

- Egyelőre nem szeretnék beszélni róla, még kezdeti stádiumban van a terv, és nem lenne jó, ha valaki kihallgatna minket, és ellopná az ötletemet.

Arsène belement a játékba, úgy nézett körbe, mint egy összeesküvő.

- Nagyon helyes, sosem lehet tudni, miféle gyanús egyének ülnek körülöttünk a vonaton.- Majd célzó pillantást vetett a mellette ülő Venusra, aki erre elmosolyodott.

Ezek után az út nagy részét azzal töltöttük, hogy megalkottuk a körülöttünk ülők regényes életrajzát.

Egy barátságtalan arcú idős asszonyt egy vállalatbirodalom minden gyanún felül álló, kegyetlen úrnőjének neveztünk ki, egy nagydarab, szürke szakállú, monoklis úrból pedig aranyásó lett, aki medvebőr-kereskedésből szerezte a vagyonát, és indián nőt vett feleségül. Nagyon kellemes utazás volt, egy időre meg is feledkeztem a gondjaimról, noha mindvégig érzékeltem a kabátom belső zsebébe rejtett boríték jelenlétét.

Irene ragyogott a boldogságtól, és úgy tűnt, Arsène-nek is jót tett, hogy kimozdultunk, mert alig köhögött.

Amikor Torquay-ben leszálltunk a vonatról, nem hittünk a szemünknek.

- Még mindig Angliában vagyunk, vagy ez elvarázsolt vonat volt, és valami trópusi paradicsomba röpített minket? - kérdezte tréfásan Arsène, és a homlokához emelte a kezét, hogy megóvja a szemét a tűző napfénytől.

- Ez az, amire vágytam - sóhajtott fel Irene, és a nap felé tárta a karját. - Menjünk!

A torquay-i Grand Hotel gyönyörű, hófehér épület volt, hegyes palatetővel.

- A tengerre néző szobákat foglaltam - mondta Irene a recepción.

A szálloda csakugyan nem volt messze a parttól, ahol a finoman csapkodó hullámok kellemes, sós illatot hagytak maguk után. Hirtelen kedvem támadt kibújni a cipőmből, lehúzni a harisnyámat és végigrohanni a parton, hadd mosson ki belőlem minden rossz gondolatot a víz.

Irene elkapta vágyódó pillantásomat, és mosolyogva így szólt:

- Menj csak le nyugodtan a partra.

- Te is, Billy - tette hozzá Arsène. - Sipirc! Hagyjátok csak a felnőttekre az unalmas tennivalókat, menjetek, és élvezzétek a napsütést!

A komornyikunk előbb Arsène-re nézett, aztán Irene-ra, mintha az ő engedélyére várna.

- Aki utolsónak ér oda, nem kap ebédet! - kiáltottam el magam váratlanul, és futva indultam a part felé.

Valószínűleg beletelt néhány másodpercbe, míg Billy felfogta, mit mondtam, és mire nekiiramodott, én már jókora előnyre tettem szert. Nem törődtem a járókelőkkel, akik döbbenten fordultak utánam, végignyargaltam a sétányon, és rohantam a széles homoksáv felé, amely elválasztott a tengertől. A hátam mögül hallottam Billy cipőjének dobogását. Sebesen közeledett. Nem hagyhatom, hogy utolérjen, meg kell nyernem a versenyt, különben mit gondolna rólam? Hátranéztem, hogy lássam, milyen messze van, de amikor ismét előrefordultam, egy kerékpár jelent meg előttem. Próbáltam megállni, mint ahogy a biciklista is, de mindketten túl nagy lendülettel haladtunk.

- Mila! - kiáltotta Billy, de túl messze volt ahhoz, hogy elrántson, mielőtt rázuhannék a kerékpárosra. A következő pillanatban a földön találtam magam, összegabalyodott lábak, karok és kerekek között, és egy biciklipedál nyomódott az oldalamba.

- Mila, jól vagy? - kérdezte Billy, és segített kikecmeregni a bicikli alól.

- Micsoda viselkedés ez, kislány? - dörrent rám a biciklista, egy fensőbbséges modorú, pomádés hajú úr.

- Bocsásson meg, borzasztóan sajnálom! - próbáltam megbékíteni mélységes zavaromban.

- Próbáld mozgatni a lábad... most a karod... Nem tört el semmid? - kérdezte Billy, akit csak ez érdekelt.

- Nem, én jól vagyok - mondtam, miután megállapította, hogy kisebb zúzódásaim vannak ugyan, de minden tagom mozog.

- És az senkit sem érdekel, hogy velem mi van? - méltatlankodott a biciklista. - Tönkrement az öltönyöm!

Amikor felállt, alig tudtam visszafojtani a nevetést, mert a zakója ujján lévő kis szakadást biztosan észrevette, de azt már nem sejthette, hogy jóval nagyobb lyuk tátong a nadrágja hátulján, látni engedve takaros, csíkos alsónadrágját.

- Elnézést kérünk, uram. Mivel tudnánk jóvátenni a dolgot? - kérdezte a gyakorlatias Billy.

- Ha nem vagytok olasz szabómesterek, márpedig kétlem, hogy azok lennétek, akkor attól tartok, semmivel! - felelte dühösen a férfi. Azután fogta a biciklijét, amelynek az elülső kereke kissé elgörbült, és felpattant rá. Billyvel meghökkenve néztük, amint cikcakkos vonalban, peckes tartással elteker, mit sem tudva a nadrágján lévő, kínos szakadásról. Amikor eltűnt a horizonton, kitört belőlünk a nevetés.

Nem vettem észre azonnal, hogy valami ott maradt a földön, azon a helyen, ahol az imént még a kerékpár hevert. Billy látta meg.

- Nézd csak, valamit elejtettél - mondta, és felvette a földről a borítékot, amelyet oly jól ismertem. Akaratlanul is a kabátom zsebébe nyúltam. Üres volt. Úgy látszik, kiesett belőle a boríték az ütközésnél.

A mit sem sejtő Billy egy darabig a kezében forgatta, aztán megszólalt:

- Se a feladó neve nincs rajta, se a címzetté. De nem üres, az biztos. Biztosan az a férfi vesztette el, talán fel kéne bontanunk, hogy kiderítsük, hogyan tudnánk visszajuttatni hozzá.

És már kezdte is kihúzni a papírlapokat a borítékból.

- Ez az enyém! - kiáltottam fel, és megpróbáltam kitépni a kezéből.

Billy csodálkozva elengedte, mire a doktor Watson könyvéből kitépett lap a járdára repült. Billy közelebb volt hozzá, és lehajolt, hogy felvegye.

- Egy pillanat... Ezt az elbeszélést ismerem - mondta a homlokát ráncolva.

- Ismered? - kérdeztem csodálkozva.

- Persze. Miután megismerkedtem Holmes úrral, elhatároztam, hogy elolvasom doktor Watson összes könyvét a kalandjaikról. Bár bevallom, ebből a történetből nem sok mindent értettem... Irene-ról szól, aki botrányt kelthetne egy fényképpel, ami egy király társaságában ábrázolja, de aztán letesz erről, és feleségül megy egy ügyvédhez. Aztán egy hotelben szállnak meg, ami Venusé, és az ügyvéd el akarja lopni Venus gyűrűjét, amiben egy roppant értékes drágakő volt, hogy Irenenak adja. Venus leleplezi, de végül odaadja neki a követ, és titokban eljuttatja Sherlocknak a fényképet is. A nyitó mondat Venusról szól, bár sokak szerint Sherlock hazudott, mikor azt mondta Doktor Watsonnak, hogy nem szerelmes Venusba. Sherlock inkább csak nézője az ügynek, ami nagyon furcsa, mert általában mindenbe beleüti az orrát. De te biztosan többet tudsz erről.

Elkerekedett a szemem, és azt suttogtam:

- Nem, dehogy. Én semmit sem tudok...