Az a nyár a Briony Lodge-ban mindennek tűnt, csak nyárnak nem. Legalábbis nekem, aki a New York-i hőséghez szoktam. Ott a tél jéghideg volt és havas, a nyár viszont pusztítóan meleg.

– Megint esik – morogtam, és összehúztam magamon a vajszínű gyapjúkardigánt.

Már beletörődtem, hogy enélkül megfagynék pár napja vásárolt, virágos nyári ruhámban.

Elhúztam a szalon függönyét, és kinéztem. Azt reméltem, hogy megpillantok valahol egy kék foltocskát az égen, ami derűs napot ígér, de csupánólomszürke felhőket és zuhogó esőt láttam.

– Ha így megy tovább, ez a sok víz elmos minket a föld színéről! – fakadtam ki, aztán némafilm-színésznőhöz illő mozdulattal belevetettem magam a fotelbe.

– Kh, kh – felelte Arsène, aki elkínzott arccal hevert a másik fotelben. Néhány napja száraz, szűnni nem akaró köhögés kínozta, Venus minden házi praktijája és igyekezete ellenére.

Irene, aki az ablakfülke kellős közepén olvasta az újságot, hogy a lehető legtöbb fényt élvezhesse, most felemelte a tekintetét, és felsóhajtott.

– Tudtam én ezt, amikor úgy döntöttem, hogy visszatérek Angliába. Úgy értem, hogy az eszemmel tudtam, de nem emlékeztem rá, mennyire bosszantó, kellemetlen, és az igazat megvallva csüggesztő egy ilyen szürke, sötét, esős helyen élni.

– Kh, kh – fejezte ki bólogatva egyetértését Arsène, de Venus már a kezéne is nyomott egy friss bögre teát, és egy nagy kanál mézet.

– Nem kellene megnézetned magad egy orvossal? – kérdezte tőle Irene.

– Kh, kh! – felelte Arsène, és hevesen rázta a fejét.

– Miért nem? Négy napja megállás nélkül köhögsz!

– Me-hert ni-hincs szü-hükségem o-horvosra! – dünnyögte Arsène, miközben próbálta visszafojtani a köhögést.

– Hogyne, persze, nincs szükséged orvosra! – felelte Irene, majd a szemöldökét felvonva felém fordult. – Monsieur Lupin egészséges, mint a makk! Igaz, Mila?

– Mint egy beteg makk – bólogattam, mire Arsène köhécselő nevetésben tört ki.

– Mindenesetre szerintem nem ártana áthívni Davenport doktort – tettem hozzá, és a szemközti ház felé böktem, ahol egy meglehetősen jó hírű orvos lakott.

– Ne-hem, nem kell orvos! – tiltakozott Arsène rekedten.

– Á! Ezt a hírt akár el is adhatjuk az újságoknak: a nagy Arsène Lupin felfegyverzett rendőrök egész hadával is megküzd, ha kell, de retteg az utca túloldalán lakó, kövérkés orvostól – viccelődött Irene, és közben cinkos pillantást vetett rám. – Talán attól tart, hogy az orvos közli vele: ebben a korban már nem hajszolhatja úgy magát, mint egy fiatalember? – folytatta, továbbra is olyan stílusban, mintha újságcikket olvasna fel.

– Miféle… kh-kh… ha-hajszolás – dünnyögte Arsène. – Csak a klíma miatt… kh-kh-kh…

Ebben a pillanatban Sherlock tárta ki az ajtót, és megállt a szalon küszöbén zsályazöld színű esőköpenyében. Irene rosszallóan nézte a lába körül terjengő, egyre szélesedő tócsát. Noha Sherlock egy szót sem szólt, megfeszülő orrlyukain és felvont szemöldökén jól látszott, mennyire ingerült. Doktor Watson a könyveiben többször is megemlíti, milyen nehezen elviselhető lakótárs volt Sherlock, és mennyi türelem kellett ahhoz, hogy az ember kibírja hirtelen hangulatváltozásait és mértéktelenségét, mind az unalom, mind a túlfűtött lelkesedés pillanataiban. De azt hiszem, igazából egyikünk sem volt felkészülve a furcsaságaira.

– Hát ti meg miért gubbasztotok itt a fotelben egy ilyen gyönyörű napon? – kiáltott fel a lehető legkedélyesebb hangon, fülig érő szájjal.

Arsène annyira meglepődött, hogy újabb köhögőroham fogta el.

– Barátom, több időt kellett volna töltened a szabad levegőn testedzéssel, és nem holmi értelmetlen gálavacsorákra, fogadásokra és az úgynevezett jobb körök más efféle balgaságaira vesztegetni az idődet – mondta Sherlock gúnyos vigyorral. – Akkor most, érett korodban ugyanolyan egészséges és energikus lennél, mint én.
Arsène szeme elkerekedett, és reszelős hangon felkiáltott:

– Mert te vagy a megtestesült egészséges életmód! Doktor Watson baráti tapintattal, de azért részletesen leírta, milyen szenvedélyes viszony fűzte Holmest a dohányzáshoz és más káros szokásokhoz.

– Azok az idők már elmúltak, akkoriban még nem is sejtettem, milyen rettenetes károkat okoz a dohányfüst, de ma rohamléptekkel fejlődik a tudomány, és kezdik felfedezni, milyen összefüggés áll fenn a dohányzás és bizonyos betegségek, például… – Sherlock hirtelen elhallgatott, majd homlokát ráncolva azt kérdezte: – Nem kellene kihívni egy orvost?

– Kutya bajom! Csa-hak ez a nyavalyás időjárás!

– Tudod, bizonyos korban nem lehet tudni, jobb, ha óvatos az ember, öregem – figyelmeztette Sherlock némi iróniával a hangjában.

– Az óvatosságról jut eszembe… – vágott a szavába Irene. – Biztos, hogy jó ötlet elárasztani a padlót a csöpögő esőköpenyeddel?

– A víz elpárolog – felelte Sherlock teljes lelki nyugalommal –, különben sincs időm ilyen butaságokra. Majd Billy feltörli. Tényleg, nem láttátok Billyt?

A fejemet ráztam, majd azt mondtam:

– Reggeli óta nem mutatkozott.

– Elküldtem valahová, remélem, hogy nem kell csalódnom benne, bár bízom abban, hogy elboldogul. Ügyes fiú.
A tizenhat éves Billy, a komornyikunk huncut mosolyú és végtelenül leleményes fiatalember volt. Ezt Sherlock gyakran kihasználta: a lehető legfurább dolgokért szalajtotta be a városba, és Billy még egyszer sem vallott kudarcot. Olykor még Venus is segítségét kérte, bár ez ritkábban fordult elő: a spanyol üzletasszony egyre kevesebb éjszakát töltött munkával, és többet időzött velünk. Mióta Lupin köhögni kezdett, még nem láttam levelet írni, vagy telefonálni. Ellenben sokat időzött a konyhában, egy ősrégi családi recepteskönyvet bújva. Meg mernék rá esküdni, hogy minden második lapon egy halálfej köszönt vissza az olvaaóra a cím mellett.

Ebben a pillanatban, mintha csak megidéztük volna, Billy megjelent Sherlock háta mögött. Jobb hóna alatt spárgával összekötött, nagy fémlemezeket szorongatott, bal kezében pedig egy borítékot tartott. Bár az egész délelőttöt kint töltötte a szűnni nem akaró esőben, vízcseppnek nyoma sem volt rajta. Sötét hajában nyílegyenes választék húzódott, homlokába hulló hajtincse tökéletes ívet írt le.

– Meghoztam a fémlapokat, Holmes úr – jelentette. – Két és fél milliméter vastagságúak, ahogy kérte.

– Remek, igazán remek, Billy – mondta elégedetten Sherlock, miután szemügyre vette az árut.

– De mire kellenek? – kíváncsiskodtam.

– Arra, hogy megvédjem a méheimet London elviselhetetlen levegőjétől! – felelte. – Annyi szenet égetnek el ebben az átkozott városban, hogy a levegő tele van füsttel és porral. Szerencsére sokat esik, és az eső kimossa a port a levegőből, de meg kell építenem a saját tervezésű tisztítóberendezésemet, hogy megóvjam őket, mielőtt ezt a kedvező időjárást felváltaná a szárazság.

– Kedvező időjárás… Na hiszen! – fújt egyet Irene, és a London fölé boruló égboltra pillantott, amely pont olyan szürke volt, mint Sherlock fémlemezei.

– És az a boríték micsoda? – kérdeztem Billytől, miközben ismét szorosabbra húztam magamon a gyapjúkardigánt.

– Levél egy bizonyos… Clara Boehmertől – olvasta fel Billy a feladó nevét.

Irene felpattant.

– Ó, hála az égnek! A drága Clara minden bizonnyal most közli velünk, mikor látogathatjuk meg Torquay-ben. Igazán ránk fér, hogy eltöltsünk pár napot a
tengerparton! – mondta nevelőanyám, miközben felbontotta a levelet. De amikor elolvasta, bizakodó arckifejezését csalódott grimasz váltotta fel.

– Mit ír? – kérdeztem türelmetlenül.

– Rettenetesen sajnálja, de nem tud visszamenni Torquay-be. Az orvosa azt tanácsolta, hogy töltsön egy kis időt a napfényes Máltán, de ott egy kirándulás közben combnyaktörést szenvedett. Ilyen állapotban még legalább egy hónapig nem utazhat. Úgyhogy a mi kis devoni vakációnknak is lőttek!

– Lá-hátjátok, mi tö-hörténik, ha orvoshoz fo-hordul az ember? – dünnyögte Arsène, de ezt az óvatlanságáért súlyos árat fizetett, ugyanis Venus azonnal a szájába dugott egy nagy kanál zöldesbarnás valamit. Lupin úgy meglepődött, hogy máris lenyelte az egészet.

Holmes jót nevetett a jeleneten, és ha nem lettem volna olyan mélységesen csalódott, én is ezt tettem volna.

– Mindegy, jobb is így! – vonta meg a vállát Sherlock. – Olyan kellemes itt…

– Gyere, Mila, sétáljunk egyet – kiáltott fel váratlanul Irene, ügyet sem vetve Holmes szavaira.

– De hát mindjárt ebédidő van… – csodálkozott Sherlock.

– Milával étteremben ebédelünk! – jelentette ki Irene.

– Máris szólok a szakácsnőnek – vágta rá készségesen Billy.

- Hozzatok nekem egy kis citromfüvet, zsályát, és kakukkfüvet!- Szólt még utánuk Venus, Lupin legnagyobb rémületére.

Miután felszerelkeztünk esernyővel és esőköpennyel, Irene elrángatott a Piccadillyre, a London központjában található, csillogó bevásárlóutcába. Az újonnan kialakított tér, a Piccadilly Circus közelében szálltunk ki a taxiból. Irene belém karolt.

– Körülnézhetnénk a Fortnum & Masonban, hogy egy kicsit jobb kedvünk legyen – mondta, mire felderült az arcom. Ez az áruház a Mayfair negyedben van, vagyis egészen közel a Piccadillyhez. Imádom a nagyáruházakat, ezeket a varázslatos, csillogó helyeket, ahol megáll az idő, és a sötét gondolatokat, ha csak egy-két órácskára is, de háttérbe szorítják a szép ruhák, az ékszerek és az ezernyi kiegészítő, amelyektől csak úgy roskadoznak a polcok.

– És az ebéd? – kérdeztem, mert eszembe jutott, hogy mindjárt dél van.

Irene sokat ígérő mosollyal fordult felém.

– Elmehetnénk a Hotel Ritz éttermébe, és a kertre néző ablakoknál kérhetnénk
asztalt. Hála az esőnek, legalább gyönyörűen zöldellnek a növények.

– Ez csodásan hangzik! – kiáltottam fel. – Azt hallottam, hogy a walesi herceg
rendszeresen a Ritz cukrászaitól rendeli a süteményeket. Biztosan nagyon finomak.

– Igaz, hogy lemondtunk a hercegnői címről, de néha azért megérdemlünk egy királyi ebédet – kacsintott rám Irene.

– Különben is, valahol azt olvastam, hogy a Ritzben franciák a szakácsok, az Azúrpartról jöttek. Így legalább egy ebéd erejéig azt képzelhetjük, hogy napsütötte helyen vagyunk…

– Mire várunk? Menjünk! – mondtam Irene karjához simulva.

Nevelőanyám körülnézett, mielőtt nekiindultunk volna a belváros forgatagában.

De ebben a pillanatban észrevettem, hogy egy autómobil robog felénk teljes
sebességgel, hangos kürtölés közepette.

– Vigyázz! – kiáltottam, és elrántottam Irene-t.

Az autó a lábunktól fél méterre száguldott el, ahol sajnálatos módon hatalmas pocsolya terült el az új tér építési munkálatai miatt. A kerekek elhaladtával gigászi hullám csapott fel belőle, egyenesen a fejünk fölé, majd a következő pillanatban ránk zúdult, és beterített minket sárral meg jéghideg vízzel. Az esőköpeny nem sokat ért ellene, sem a ruhámat, sem a testemet nem védte meg: éreztem, hogy hideg patakok folynak le a lapockáim között, a nyakamon, a karomon, annyira, hogy víz csorgott a ruhám ujjából. Félresöpörtem a homlokomba és a szemembe tapadt tincseimet, és Irene-ra pillantottam, aki bőrig ázva, csapzottan hatalmasat sóhajtott. Úgy festett, mint egy kuktafazék, amelyik mindjárt sípolni kezd. Vagy felrobban.

– Szerintem ilyen állapotban be sem engednek minket a Ritzbe… – jegyeztem meg tréfásan, a történtek humoros oldalát hangsúlyozva. De Irene tekintete komor maradt.

– Elég volt! Egyetlen napig sem maradok ebben a városban! – fakadt ki, és az esernyőjével adott nyomatékot a szavainak. – Betelt a mérték! Gyere velem!

Meglepett ez a heves reakció. Hagytam, hogy Irene elrángasson egészen a Leighton & Baird utazási irodáig, ahol egy ügyintéző szívélyes mosollyal fogadott minket, noha kissé zavartan nézte „pocsolyakárosult” öltözékünket.

– Szükségünk van egy kis nyaralásra – jelentette be Irene.

– Azt látom, asszonyom – felelte a férfi, a britekre jellemző módon vegyítve a gúnyt és az udvariasságot. Azután hellyel kínált minket, és közben minden erejével igyekezett úgy tenni, mintha nem venné észre a lábunk körül sebesen növekvő tócsákat.

Hazafelé már határozottan vidámabb hangulatban voltunk, hála annak az öt, Torquay-be szóló vonatjegynek, amit az imént vettünk. Szállást is foglaltunk a tengerparti üdülőhely büszkeségének számító Grand Hotelben. Hosszú gyaloglás után, éhesen és elcsigázottan megálltunk az egyetlen helyen, ami illett megviselt külsőnkhöz: egy kocsmában, ahol kizárólag fish and chips-et szolgáltak fel, és amely olyan piszkos volt, hogy sáros ruhánkkal már semmi kárt nem tehettünk benne.

Érkezésünket gyanakvó pillantásokkal fogadták a törzsvendégek, akik csaknem
mind kérges tenyerű munkásemberek voltak, majdnem annyira koszos öltözékben, mint a miénk. De mi ügyet sem vetettünk rájuk, rendeltünk két adagot a helyi specialitásból, és örömmel állapítottuk meg, hogy a hal elég friss, a bundája aranyszínű és ropogós, a krumplit pedig pont olyan vastag szeletekre vágták, ahogy mi szeretjük.
Irene jó étvággyal evett, az arcába visszatért a szín, és a szeme újra élénken csillogott.

– Még a sokat szidott angol ételek között is akad jó… – mondtam mosolyogva.

– Ha az ember nem túl finnyás… De egy jó kis rántott hal tényleg kibékítheti az embert a világgal – ismerte el Irene.

– Főleg ha előtte egy utazási irodában járt – feleltem. Ebben a pillanatban valami a hátamnak csapódott.

– Nahát! – kiáltottam fel, és sietve hátrafordultam.

Egy görnyedt, támolygó férfit láttam, az orra vörös volt, az arca is vörös, és úgy kapaszkodott a székem támlájába, mint valami mentőcsónakba.

– Bocsásson meg, kisasszony – dadogta, majd bizonytalan léptekkel elindult a
helyiség közepe felé.

– Nem történt semmi… – dünnyögtem. Valóban nem történt semmi komoly, de a részeg emberrel való találkozás nyomán Irene úgy döntött, hogy ideje felvonni a vitorlákat.

– Gyerünk – mondta, és felállt, miközben bekapta az utolsó falat sült krumplit. – Szóljunk Sherlocknak, Venusnak és Arsène-nek, hogy csomagoljanak!

– Nekem egyáltalán nem áll szándékomban Devonba menni – jelentette ki Sherlock ingerülten. – Pont most, amikor végre megszabadultunk ettől az értelmetlen meghívástól…

Irene döbbenten nézett rá. Csípőre tett kézzel állt, és kissé előrebiccentette a fejét, mintha jobban akarna hallani, hátha rosszul értette a barátja szavait.

– Micsoda?

– Jól hallottad, Irene – felelte Sherlock színtelen hangon.

– De hát… nagyon is ránk férne egy kis nyaralás – győzködtem.

– Rátok talán igen, mert a nőkre jellemző, hogy meggondolatlan döntésekkel tesznek eleget a szeszélyeiknek, és talán Arsène-re is, mert a tengeri levegőn kúrálhatná a köhögését. De énrám biztosan nem. Fontos teendőim vannak, például vigyáznom kell ezeknek a szegény londoni méheknek az egészségére.

– Szeszélyek és meggondolatlan döntések? – csattant fel Irene. – Lehetséges, de én úgy látom, te vagy az, aki napok óta mást sem csinál, mint a méhek iránti imádatától vezérelve fel-le rohangál a kert és a ház között, kedves Sherlock!

– Az lehet, de azt hiszem, kimondhatom, hogy nagyjából ugyanúgy töltöm a napjaimat, mint régen. Csak a bűnüldözés helyébe a méhészet lépett. Mindössze ennyi történt – pontosított Sherlock gunyorosan. – Egyébként erre írásos bizonyíték is van: megboldogult barátom, doktor Watson összes művei, amelyeket biztosan az utolsó oldalig elolvastál, tehát nem állíthatod jó lelkiismerettel, hogy meglepett a viselkedésem.

Irene szeme még inkább elkerekedett, miközben Arsène szokása szerint egy tréfás megjegyzéssel szerette volna csillapítani a kedélyeket, de csak görcsös köhögés jött ki a száján. Amint találkozott Venus vasvilla tekintetével, nem erőlködött tovább a beszéddel.

– Anya, ha Sherlock szívesebben maradna itt, hogy a méheit gondozza, nem látom be, miért ne tehetné – szólaltam meg békülékenyen. – Végül is miféle nyaralás az, amit csak kényszerből csinál végig az ember?

– Rendben. Én viszont már öt vonatjegyet vettem, és öt főre foglaltam szállást – vágott vissza Irene.

– Vigyétek el Billyt – javasolta Sherlock egy vállrándítással.

– Billyt?! – ismételtem meg csodálkozva.

– Nos, biztosan hasznossá teszi majd magát, mint mindig. És különben is, annyit segít nekem, hogy jutalmat érdemel.

– És te? – kérdeztem.

– Amíg Mary itt van, és főz nekem, megvan mindenem, ami kell.

Irene széttárta a karját, aztán lemondóan visszaejtette.

– Hát jó – mondta, majd Billy nevét kiáltotta.

A komornyik egy pillanat alatt ott termett.

– Parancsoljon, asszonyom – mondta készségesen.

– Szeretnélek megkérni, hogy küldj táviratot Clarának a nevemben. Kívánj neki mielőbbi gyógyulást, és tudasd vele, hogy a történtek ellenére elmegyünk Torquay-be, ahol szállodában fogunk lakni. Így nem bánkódik majd amiatt, hogy kellemetlenséget okozott nekünk.

– Már megyek is, asszonyom – felelte Billy kis meghajlással.

– És azután… csomagolj be – tette hozzá Irene.

– Önöknek? – kérdezte Billy, és felvonta a szemöldökét. Tudta, hogy Irene mindig maga csomagol.

– Nem, magadnak. Velünk jössz nyaralni Devonba… persze, csak ha van hozzá kedved.

Billy arca egy pillanatra felragyogott az őszinte, már-már gyermeki csodálkozástól.

– Azt hiszem, nem jól… én… hogy nyaralni menjek önökkel? – dadogta, kis időre elveszítve szokásos rendíthetetlenségét, amelyet mindeddig még az sem tudott megingatni, hogy egy veszedelmes bérgyilkos hatolt be a Briony Lodge-ba az éjszaka kellős közepén.

– Menj el helyettem, kedves Gutsby barátom, így nem vész kárba a vonatjegy és a szállodai szobafoglalás – biztatta Sherlock.

– De Sherlock! – mondta megrovóan Venus.

– Mi az? Végül is ez az igazság – felelte a roppant híres és legalább ennyire idegesítő nyomozó. – Bár az is igaz, hogy megérdemli. Én magam mondtam az imént.

– Nagyon köszönöm – mondta Billy, és lesimította a zakója hajtókáját. Mostanra visszanyerte megszokott, kimért modorát.

– Nincs mit, örülünk, hogy ott leszel velünk… Akkor most mindenki kezdjen csomagolni, mert holnapután indulunk – zárta le a témát Irene.

– Remek! – mondta Arsène, és talpra ugrott. Végre sikerült kimondania egy szót köhögés nélkül.

Én alig vártam, hogy a szobámba mehessek, részint mert el akartam kezdeni a csomagolást, de legfőképpen azért, hogy végre levehessem nyirkos, átázott ruháimat.

Még mindig rajtam volt az esőköpeny, csak ekkor vettem le, hogy felakasszam száradni az előszobában. És eközben vettem észre, hogy valami papír lóg ki a zsebéből.

Kivettem: egy boríték volt. Furcsa. Nem emlékeztem rá, hogy levélborítékot tettem volna az esőköpenyem zsebébe. De a kellemetlen érzés, amit a bőrömhöz tapadó, nedves ruhák okoztak, erősebb volt a kíváncsiságnál, úgyhogy felszaladtam az emeletre, letettem a borítékot az éjjeliszekrényre, azután sietve meleg fürdőt készítettem magamnak. Több mint egy óráig áztattam magam, és ezalatt teljesen megfeledkeztem a titokzatos borítékról.

Alig vártam, hogy elutazzunk a tengerhez, és magunk mögött hagyjuk a kellemetlen londoni időjárást. Nem is sejtettem, hogy ott majd másféle felhők zavarják meg a derűs pihenést.