Holmes csalhatatlan ösztöne megtalálta az alkalmas célpontot, Lupin pedig olyan ügyesen bánt az álkulccsal, hogy minden nehézség nélkül bejutottunk. Egy régi, borostyánnal befuttatott falú házban találtuk magunkat, amely a jelek szerint már évek óta lakatlanul állt. A sarkokban pókhálók feszültek, a bútorokat lepedőkkel takarták le.

Irene volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy még aznap éjjel hagyjuk el a szállodát, így csak a holminkért mentünk vissza, hogy azután egy biztonságosabb helyen rejtőzzünk el. Egész úton hátrafelé nézegettem, attól féltem, hogy az ellenségeink bármelyik pillanatban ránk vethetik magukat, de nem történt semmi. Sem aznap éjjel, sem a következő napokon. Bevettük magunkat a rozoga házba, a lehangoló, virágmintás függönyök közé, és próbáltuk kieszelni, hogyan juthatnánk ki ebből a zsákutcából.

Pontosabban Sherlock, Irene és Arsène próbálta. Amióta beköltöztünk, anyám minden idejét a közös szobánk melletti kis dolgozószobába bezárkózva töltötte, keveset beszélt, és még kevesebbet evett. Kezdtem aggódni az egészségéért, de megértettem, hogy a kényszerű bezártság rossz hatással van egy ilyen szabad és tevékeny nőre. Én is csak fel-alá járkáltam virágmintás börtönömben, és úgy éreztem magam, mint egy ketrecbe zárt vadállat.

Mintha még Arsène elpusztíthatatlan jókedvének is megártott volna a poros,
félhomályos ház hangulata.

– Most már elég abból, hogy száraz kenyéren, sajton és almán kell élnünk! –
jelentette ki, és felvette a zakóját. – Valami táplálóbbra van szükségünk, hogy visszanyerjük az életkedvünket.

– Ilyen képtelen ürügyet találtál ki, hogy kimehess? – pirított rá Sherlock, aki
gyászos hangulatban volt.

– Az igazat megvallva igen, barátom. És ha már úgyis elindultam, megnézem, nem keresett-e minket valaki a szállodában.

– Veled mehetek? – kérdeztem reménykedve. De Arsène azt mondta, hogy túl veszélyes lenne, és Sherlock is ezen a véleményen volt. Viszont pár perc elteltével bejelentette, hogy elmegy újságot venni.

- Veled tartok.- Nyújtózkodott nagyot Venus.- Ha nem olvashatok egy órán belül valami szaftos pletykát, megbolondulok.

Miután távoztak, dühösen vetettem le magam a szalon közepét elfoglaló,
virágmintás, kemény díványra. Lehunytam a szemem, feltettem a lábam a karfára, a karomat pedig keresztbe fontam. Irene ismerős lépteit hallottam. Feltűnt, hogy utcai öltözék van rajta.

– Ezt nem hiszem el! Te is elmész valahová?

– El kell intéznem valamit.

– Vigyél magaddal! – kérleltem.
Irene a fejét rázta, és fáradt pillantást vetett rám.

– Pillanatnyilag biztonságosabb, ha itt maradsz – mondta.

Ezen már csak hüledezni tudtam. Lehet, hogy ezek hárman összebeszéltek a hátam mögött, és az a céljuk, hogy belehaljak az unalomba ebben az ócska viskóban? Talpra ugrottam, ellentámadásra készülve.

– Nem akarod elárulni, hová mész? – kérdeztem.

– Majd ha visszajöttem. Nem tart soká.

– Nem bízol bennem?

– Micsoda butaság… Hogyne bíznék benned, Mila.

Irene kinézett az ablakon. Kimerültnek, elcsigázottnak láttam. Pedig mindig olyan rendíthetetlennek tűnt, akár a Szabadságszobor.

– Megígérem, hogy hamarosan megtudod – mondta, és kinyitotta az ajtót. És mielőtt eltűnt volna a szemem elől, még hozzátette: – Te pedig ígérd meg, hogy
vigyázol magadra.

Bólintottam, de amikor már messzebbről hallatszottak a léptei, lábujjhegyen
elindultam utána.

Nem hagyhattam, hogy csak így elmenjen, napok óta furcsán viselkedett, és ez a sietős távozás megszólaltatta bennem a vészcsengőt. Volt már tapasztalatom abban, hogyan kell követni valakit, bár akkor nem egyedül csináltam. Most csak a gyakorlatban kellett alkalmaznom a tanultakat.

Irene időnként váratlanul befordult a sarkon, és egyszer-kétszer attól féltem, hogy észrevett. De a következő utcában megint csak ott volt előttem, és úgy tűnt, sejtelme sincs a jelenlétemről. Számos kanyar után egy olyan utcába jutottunk, amely tele volt üzletekkel, és láttam, hogy Irene belép egy kedves kis kávéházba. Ekkor azonban elbizonytalanodtam. Ha én is bemegyek, biztosan észrevesz. Óvatosan közelítettem a bejárathoz, de a füstüvegen nem lehetett belátni. Valaki hirtelen kitárta az ajtót, jól rám ijesztett, de szerencsére csak egy távozó vendég volt.

A nyitott ajtón át megláttam
Irene-t. Az egyik asztalnál ült, és valakivel beszélgetett, de az illetőt nem láttam, mert eltakarta egy magas, damaszttal bevont spanyolfal. Csak az asztalra tett cilinderét tudtam kivenni.
Muszáj közelebb mennem.

Irene háttal ült nekem, úgyhogy beosontam a zsúfolt helyiségbe, és elbújtam néhány nő mögött, akik élénk tereferébe merültek. Próbáltam Irene felé pillantgatni, hátha mégis meglátom titokzatos beszélgetőtársát, ám ekkor hirtelen eltűnt a cilinder.

Ide-oda kapkodtam a fejemet, mindenképpen szerettem volna megtalálni a kalap tulajdonosát, mielőtt még kimenne. A pultnál nem volt, mint ahogy az ajtó közelében sem…

Valaki megérintette a vállamat.

– Jaj! – kiáltottam fel, és hátrapenderültem.

Irene állt ott előttem mosolyogva.

– Nem rossz, kedves Milám, de szerintem még tanulnod kell a követést. Kérsz
valamit inni?

Örültem, hogy Irene nem haragszik rám, de egyszerűen nem tudtam, mit mondjak.

– Én… Szóval… És ki… – Mindössze ennyit bírtam kinyögni.

– Rendelünk egy limonádét, jó? Aztán megígérem, hogy mindent elmesélek. Három vendég, aki addig a pultnál kuporgott, most felénk fordult.

– Talán nekünk is elmesélhetnéd – mondta Arsène gunyorosan.

– Igen, én is nagyon kíváncsi vagyok rá, mit keres itt ez az alak… – tette hozzá
Sherlock komor arccal.

- A szívnek nem lehet parancsolni, drágám.- Szorította mellkasára az egyik kezét Venus. A másikban egy színes magazint szorongatot.

Tehát Holmes és Venus is ismeri a titokzatos cilinderes férfit?

– Cél szentesíti az eszközt… – vonta meg a vállát Irene. – Van egy-két dolog ebben az ügyben, ami nem fog tetszeni nektek. Higgyétek el, nekem sem. De egyetlen lépésre vagyunk attól, hogy megszerezzük a képlet második részét.

Tehát végül is úgy döntöttél, hogy megbízol bennem – mondta Karl, és alig észrevehető mosoly jelent meg kerek arcán.

– Te vagy az utolsó reményem – felelte Irene.

Észrevettem, hogy már levegőt venni is elfelejtettem izgalmamban, úgyhogy
mélyet lélegeztem.

– Mégis az ifjú gardedámoddal jöttél ide – folytatta az egykori német kém.

Egy padon ültünk a botanikus kertben lévő kis tó partján, bár az egész inkább
mocsárnak látszott, mint gondozott parknak. Mögöttünk nagy fenyőfák magasodtak, az árnyékuk olyan volt, mint megannyi fenyegetően kinyújtott ujj. Szorosabbra húztam magamon a kabátot, mert megborzongtam a hűvös levegőtől és a szívemet szorongató nyugtalanságtól. Reménykedtem, hogy Irene-nak igaza van Karllal kapcsolatban, és valóban csak így tudjuk megszerezni Rehmer gyilkos képletének hiányzó részét.

– Megmondtam, hogy Mila előtt nincs titkom ebben az ügyben, és különben sem szeretek hosszabb időre elválni tőle – magyarázta Irene Karlnak, és közben alig észrevehető, cinkos pillantást vetett rám. Aztán hozzátette: – És most térjünk rá a találkozónk okára: nálunk van a képlet első fele.

– Képlet? Én… Nekem fogalmam sincs, mi… – hebegte Karl összevont
szemöldökkel.

– Ne játszd a tudatlant, pontosan tisztában vagy vele, milyen képletről beszélek – vágott vissza Irene. – Már az is az irántad való megbecsülésemet mutatja, hogy bevallottam, nálunk van az egyik része. Remélem, értékeled.

– Hát jó… – adta fel a harcot Karl nagy sóhajjal. – Egyébként már a legutóbbi
találkozásunkkor is szóba akartam hozni a témát. Tudok a képletről, és tudom, hogy a képletet keresik azok az emberek, akikről beszéltem neked. Az ösztönöm azt súgta, hogy ti is nyomon vagytok.

– Akkor miért nem játszottál nyílt kártyákkal?

– És te miért nem?
Irene felém biccentett az állával.

– Óvatosnak kell lennem, meg kell védenem Milát.

Karl elnevette magát.

– És azzal véded meg, hogy berántod a vihar közepébe?

Ökölbe szorított kézzel pattantam fel.

– Menjünk, anya! Nem látod, hogy nem akar segíteni nekünk?

Karl megadóan felemelte a kezét.

– Egy pillanat, egy pillanat… Mihelyt Irene felhívott, azonnal jöttem, hogy segítsek. A rendelkezésetekre állok, de mindent el kell mondanotok. Nincs több titok.

Irene-nal összenéztünk, majd – ahogy elterveztük – mesélni kezdtük mindazt, ami Genfbe érkezésünk óta történt.

– Tehát így halt meg Kindzsal marsall – jegyezte meg Karl. – Megérdemelte.

– Hát igen. De most itt vannak ezek az új, ismeretlen ellenfelek – felelte Irene. –
Azok, akiktől óva intettél minket. Akik ránk lőttek Genfben, és megölték Rehmer professzort.

– Ő tényleg nagy veszteség – ismerte el Karl. – Micsoda ragyogó elme volt…

– És most a titokzatos ellenfeleinknél van a képlet másik fele – mondtam nagy
sóhajjal.

– …és ahhoz, hogy megszerezzétek, szükségetek van a segítségemre – fejezte be helyettem a mondatot Karl.

Irene bólintott.

– Te hazai terepen vagy, megvannak az informátoraid itt, Németországban, igazad volt, amikor azt mondtad, hogy nem titkolhatok el előled semmit a saját országodban. Ha van valaki, aki tud nekem segíteni abban, hogy kiderítsem, ki lopta el a képletet, és ártalmatlanná tegyem, hát akkor az kétségkívül te vagy, kedves Karlom.

A rutinos kém arcán örömteli mosoly jelent meg.

– Reméltem, hogy rájössz, ezért kerestelek meg annak ellenére, hogy ezzel megszegtem a szabályokat – mondta. – Túl azon, hogy természetesen örömmel látlak viszont. De most nyugtass meg: a képlet első fele biztonságban van?

– Persze. Egy lakatlan házban rejtőztünk el, a Fontanestrasse 2. szám alatt. Ott
tartjuk a képletet – magyarázta Irene. – Látod? Teljesen őszinte vagyok. Most már mindent tudsz.

Karl elmosolyodott.

– Milyen szép is ez, Irene… Azt hittem, már nem bízol bennem.

– Jó ideje nem találkoztunk. De most már tudom, hogy csak a te segítségeddel
tudunk kikeveredni ebből a kellemetlen helyzetből.

Karl hosszan, némán nézett Irene szemébe. Azután megszólalt:

– Igen, segítek neked, biztos lehetsz benne. Most menjetek haza, és várjátok meg, míg jelentkezem. Mihelyt megtudok valamit a képlet második részéről, kapcsolatba lépek veletek.

Nem kellett sokáig várnunk Karl jelentkezésére. Aznap este a kandalló előtt ültünk, és próbáltuk valamivel elütni az időt.

Én találtam az éjjeliszekrényen egy borzalmasan pocsék szerelmes regényt, és igyekeztem követni a zavaros cselekményt, hogy elfoglaljam magam. Sherlock újságot olvasott, Venus pletykalapot, Irene csak nézett maga elé, Arsène pedig rajzszénnel húzogatott vonalakat egy albumba, amelyet a szalonban talált.

Már majdnem tíz óra volt, amikor kopogtak. Kalapáló szívvel szaladtam ajtót nyitni.

– Jó estét mindenkinek – mondta Karl mosolyogva.

– Megtudtál valamit? – tért azonnal a lényegre Irene, miközben becsukta az ajtót.

– De még mennyire, Irene! Végre pontosan tudom, kicsoda a titokzatos ellenségetek – felelte Karl, és lázas pillantását végighordozta az egész szalonon. – Nos… Egy volt kém, aki ráunt arra, hogy széthullóban lévő országok érdekében kockáztassa az életét, értesült a képlet létezéséről, és úgy döntött, hogy annak adja el, aki a legtöbbet kínálja érte. És tudjátok, honnan tudom?

Láttam, hogy Venus szeme kerekedik el először – pár másodperccel azelőtt, hogy Karl keze oldalra lendült, és ráfonódott a karomra.

Irene felsikoltott. Karl pisztolyt szorított a homlokomhoz.

– Onnan, hogy történetesen én vagyok ez a volt kém! És most igyekezzetek…
Adjátok át a képlet első felét, és nem esik bántódása a lánynak – acsargott Karl.

– A helyedben én ezt nem tenném – szólalt meg mögötte egy ugyanolyan doromboló hang mint Venusé, csak egy kicsit mélyebb.

Karl mozdulatlanná dermedt, és anélkül hogy elengedett volna, megfordult. Én is
kénytelen voltam követni a mozdulatát, így szemtől szemben találtam magam Helena Holmessal, aki egy karosszékben üldögélt. Az ő kezében is pisztoly volt, a keze meglepő módon csöppet sem remegett, a szeméből nyugalom sugárzott.

– Tedd le azt a pisztolyt, Karl – mondta Irene, és hallottam, hogy az ő kezében is
fegyver kattan.

– Hogyan… Hogyan jöttél rá? – motyogta Karl, és értetlenül bámult tágra nyílt kék szemével.

– A cián mindig is az egyik kedvenc módszered volt – jelentette ki komoran Irene. – Rögtön rád gondoltam, aztán megerősítést kértem az angol titkosszolgálatok egyik… – a fejével Helena felé intett – „ismerősétől”, aki jó ideje gyanakodott rád. Ezért
kiterveltük, hogy csapdát állítunk neked.

Karl pár másodpercig csak állt elkerekedett szemmel, levegő után kapkodva, mintha hirtelen cserben hagyták volna a szavak.

– Irene! – kiáltott fel végül. – Ezt az egészet érted tettem! Azt reméltem, hogy újra összejövünk… Akár hiszed, akár nem, az az idő, amit együtt töltöttünk Bajorországban, azután Rostockban, életem legszebb időszaka volt, és…

Azt hittem, egy őrülttel van dolgom, aki hetet-havat összehord, de tévedtem.
Csupán egy ravasz ember próbált időt nyerni.

Karl hirtelen nagy erővel Helena felé lökött, és elindult az ajtó felé. Én
megbotlottam, előrezuhantam, Helena tartott meg a karjával.

Arsène máris indult volna Karl után.

– Ha edzésben akarja tartani magát, Lupin úr, csak tessék. De ha gondolja,
nyugodtan ráhagyhatja a dolgot az embereimre – szólalt meg Helena, és felvonta a szemöldökét.

- Felvágós.- Dörmögte alig hallhatóan Venus.

Lupin elmosolyodott, és megállt a küszöbön. A házat övező kis kertből kiáltások hallatszottak.

– Állj! Kezeket fel!

Pár másodperc múlva egy sötét ruhát viselő, peckes tartású fiatalember lépett be kifulladva, és bejelentette:
– Elkaptuk, Holmes asszony. Nála volt a képlet fele.

A férfi odaadta a papírokat Helenának, aki figyelmesen tanulmányozta őket, aztán halvány mosolyra húzta a száját.

– Roppant érdekes… Milyen ragyogó módszer egy halálos gáz kifejlesztésére…

– Nahát! Csak nem akarod elhitetni velünk, hogy érted, ami oda van írva –
füstölgött Venus.

Helena kihívó pillantást vetett rá.

– Miért, te nem? - Venus karba fonta a kezét. – Volnál szíves ideadni a másik felét, Ludmilla? Itt az ideje, hogy összerakjuk a teljes képletet – fordult hozzám Helena.

Irene-ra néztem, választ várva.

– Állod a szavad? – kérdezte Irene Helenától.

– Talán azt hiszed, nem tudom, mi a becsület? – kérdezett vissza Venus nővére.

– Te és Mycroft gyakran összekeveritek a becsületet az érdekkel – jegyezte meg csípősen Venus.

– Nem, kedves húgom, te vagy az, aki csak és kizárólag a saját érdekeivel törődik – vágott vissza higgadtan Helena, mire Venus arca elsötétült.– Én egy nagyobb ügyért munkálkodom.

– Őfelsége dicsőségéért? – kérdezte Venus, tekintetét az ég felé emelve.

– Őfelsége alattvalóiért. És az egész világért.

– Ó, persze, most a szíveden viseled a világ sorsát. De többnyire ki sem teszed
a lábadat a házból, mert félsz, hogy még találkoznod kell a világgal…

Mosolyra késztetett ez a képtelen helyzet. Két ember, akiket ilyen rendkívüli
szellemi képességekkel áldott meg a sors, és az ő korukban úgy pörölnek egymással, mint két gyerek!

– Most a jelek szerint itt vagyok – zárta le a vitát Helena. – És amit ígértem,
megtartom, de előbb, ha megengeditek, váltanék néhány szót Ludmillával.

– Parancsolj – mondta Irene, akit kissé meglepett ez a kérés.

Helena előbb az ajtóra nézett, azután Sherlockra, Venusra, Lupinre és Irene-ra pillantott.

– Valójában úgy értettem, hogy szeretnék néhány szót váltani Ludmillával…
négyszemközt.

A fekete ruhás férfi, aki eddig némán állt, intett négy társamnak, és azt mondta:

– Kövessenek, kérem.

Figyeltem, ahogy kimennek: Sherlock és Venus láthatóan sértődött volt, Irene kissé ideges, Arsène-t pedig szemlátomást mulattatta a helyzet.

Azután ott álltam szemtől szemben Helena Holmesszal, úgy ahogy, nemrég a férjével.

– Miről akart beszélni velem? – kérdeztem zavartan.

Nem értettem, mi mondanivalója lehet számomra egy ilyen nagy hatalmú
embernek. Egyszerűen el sem tudtam képzelni.

- El akarom mondani neked az igazat, Ludmilla – szólalt meg Helena, miután a szoknyáját leporolva felállt, és odalépett hozzám, kezében a képlet második felével. – G. gróf soha nem létezett.

Egy pillanatig fel sem tudtam fogni, mit beszél. Hogy jön ide G. gróf? És mi az, hogy soha nem létezett?

– A rejtélyes gróf az én találmányom… elismerem, elég közönséges ötlet: egy
titokzatos arisztokrata, mintha csak egy operettből lépett volna elő! – Helena Holmes vállat vont, majd így folytatta: – De nem tudtam jobbat kitalálni, amikor a körülmények megkívánták. Vagyis amikor egy „Fabergé-terv” fedőnevű titkos akciót kellett irányítanom, amelyet az angol titkosszolgálatok indítottak orosz földön a bolsevik forradalom ellen.

– De hát… ez lehetetlen! Én találkoztam vele kislány koromban. Anasztázia is
találkozott vele… Irene is találkozott vele! A barátja volt az… vagyis a cárnak!

– Természetesen – felelte Helena. – Ahhoz, hogy létezzen, G. grófnak hús-vér formában is meg kellett jelennie. Pontosabban hús-vér formákban. Az az ember, akiről mind azt állítjátok, hogy találkoztatok vele, csak egy kém volt, vagyis több kém. Akit te láttál, nem ugyanaz, mint akit Anasztázia látott. Irene tudja ezt, a danzigi események után elárultam neki. Először ő is rosszul fogadta…

Úgy éreztem, forog körülöttem a világ.
Csak ennyi bírtam elsuttogni:

– Miért?

– Forradalom volt készülőben. Gyorsan kellett cselekedni, és ez tökéletes helyzet az olyan embereknek, mint mi: egy olyan személyiséget kellett alkotnunk, aki annál hihetőbb, minél titokzatosabb, hiszen óriási kockázatot kell vállalnia. Hála a cár hűséges követőinek, köztük annak az embernek, akit maga a cár is G. grófként ismert, már egészen jól alakult a művelet. De sajnos tudjuk, miképpen alakultak a dolgok, és akkor már csak az maradt, hogy megpróbáljam a károkat mérsékelni.

– De hát hogyan? – kiáltottam fel. Forrt bennem a düh. – Az egész csak bohózat volt, félrevezetés!

– Biztosíthatlak, hogy Anasztázia megmentésének kísérlete egyáltalán nem volt bohózat. Alaposan kitervelt és a lehetőségekhez képest jól végrehajtott művelet volt, már ha tekintetbe vesszük a rendkívül kedvezőtlen körülményeket… Ennek ellenére mindketten tudjuk, hogy kudarccal végződött. Csak arra szeretnélek kérni, hogy ha mindenképpen haragudnod kell valakire, amihez minden jogod megvan, rám haragudj, ne anyádra vagy a húgomra, vagy a férjem öccsére, vagy erre a Lupin nevű, fura úriemberre…
Éreztem, hogy könnyek tolulnak a szemembe.

– Lehet, hogy ön mindent megtett, de Ászja meghalt, én pedig olyan… olyan…

– Szomorú vagy – fejezte be helyettem a mondatot Helena.

– Mit tudnak maguk erről? Maguknak az emberek csak dróton rángatott bábok a nemzetközi politika bábszínházában!

– Ha elveszteném a húgomat, valószínűleg pontosan azt érezném, amit te. Ki tudja… Mindenesetre akkora köztünk a korkülönbség, és olyan eltérő az életmódunk, hogy ezt feltehetően soha nem fogom megtudni.

Megleptek Helena Holmes szavai.
Őfelsége egyik legnagyobb hatalmú és legrettegettebb tisztségviselője így beszél egy fiatal lánnyal? Úgy döntöttem, nem nagyon kérdezgetem, inkább kimondom, amit gondolok.

– Megmondta neki valaha, hogy szereti?

– Nos, kedvesem… Talán ez túlzás lenne. Mindkettőnk számára – felelte Helena gunyoros fintorral.

– Tegye meg, mert ha nem teszi, lehet, hogy megbánja.

Helena még egyszer végigsimított a szoknyáján, és végigmért.

– Tudod, elég bonyolult a kapcsolatom az húgommal, a végén még dühbe gurulnék, és szemrehányást tennék neki egy-két dolog miatt.

– Például?

– Hogy nincsenek ambíciói.

Nevethetnékem támadt.
– Hogyhogy? Venus nagyon is ambiciózus!

– Öntelt. Hiú. Nagyképű. De nem ambiciózus. Micsoda ostobaság, hogy az egész életét egyszerű maffiavezérként tölti, az ő képességeivel…

– Pont a képességei miatt lett belőle ilyen rendkívüli vezető– feleltem erre
elbizonytalanodva.

– Igaz! De képzeld csak el, mi lehetett volna belőle, ha nagyobb célokat tűz maga elé. Nálam is jobb lett volna. Én okosabb vagyok, az biztos, bár ezt addig nem fedtem fel előtte, míg hosszú időre el nem váltunk. Őt viszont minden hibája ellenére kedvelik az emberek, míg engem nem. És ennek az egyszerű jellemvonásnak hatalmas politikai ereje van.

Tetőtől talpig végigmértem. Sejtettem, hogy még soha senkivel nem volt ilyen
őszinte. Képtelen voltam gyűlöletet vagy haragot érezni iránta.

Így hát hallgattam, és csak vállat vontam, mint aki azt akarja mondani, hogy talán
igaza van, de akkor sem tehetek semmit.

– Venus nagyobb karriert csinálhatott volna, mint én, és ehelyett… – folytatta
Helena komoly hangon. – És ugyanez igaz mind a hármukra. Sherlock a pandúrt játszotta, Arsène a rablót, Irene pedig egy bonyolult bújócskába kezdett.

– Miért meséli el nekem ezeket a dolgokat?

– Mert az olyanok, mint én, mindig a következő lépést tervezik. És az én következő lépésem… te vagy.

Nem hittem a fülemnek.

– Én?!

– Persze. Azért akart a férjem találkozni veled Londonban, mert arra gondoltam, hogy visszaküldelek Amerikába. Túl veszélyes manapság, ha olyan valaki tartózkodik az ember hazájában, akinek az ereiben a Romanovok vére folyik. Cserealapként nem sokat érsz, viszont könnyen okozhatsz valami diplomáciai incidenst.

– Ó, nagyon köszönöm, Holmes asszony!

– De aztán megismertelek, és megváltozott a véleményem.

– Nem értem…

– Annak, hogy a hazámban vagy, több előnye van, mint hátránya. Először is
értelmet adhatsz a négy magányos harcos életének, márpedig ez bizonyos fokig nekem is érdekemben áll, részben személyes okokból, részben pedig azért, mert így időnként olyan szívességeket kérhetek tőlük, amelyekhez pont az ő különleges adottságaikra van szükség. De ennél is fontosabb, Ludmilla, hogy rendkívül tehetséges vagy. Tehetségesebb, mint ők voltak külön-külön a te korodban. Annyi tehetség van benned, mint négyükben összesen. Úgyhogy egyezséget ajánlok neked.

– Miféle egyezséget?

– Tanulj meg mindent Sherlocktól, Venustól, Irene-tól és Arsène-től, amit csak lehet. És amikor úgy érzed, készen állsz, gyere el hozzám. Vagy ahhoz, aki majd átveszi a helyemet, ha véletlenül a túl sok izgalom miatt eltávoznék az élők sorából. Részletes utasításokat hagyok majd ott, ne félj. Taníttatunk, a legjobbak egyike leszel.

– Miféle legjobbak?

– Kémek. Titkos ügynökök. A világ védelmezői. Ezekben a nehéz időkben
szükségünk van valakire, aki gondol erre, és aki szembeszáll az olyanokkal, mint Karl. És ezzel visszajutunk Rehmer képletéhez. Ideadnád a másik részét? – kérdezte Helena, és az íróasztalra mutatott.

Ezt nem kerülhettem el. Ha az ellenállás mellett döntök, Helena behívja az
embereit. Kihúztam a fiókot, és remegő kézzel odaadtam neki a papírokat.

Helena elolvasta a képletet. Eleinte mosolygott, aztán egyre jobban elkomorult az arca.

– Értem… Tényleg nagyon okos ötlet.

– És most majd kitüntetésekkel halmozzák el a hazájában, Holmes asszony, mert hazaviszi a fegyvert, amellyel minden háborút meg lehet nyerni – jegyeztem meg
keserűen.

Helena félrebiccentett fejjel nézett rám, az arckifejezése egyszerre volt bosszús és meglepett. Esetlenül meglengette a papírokat, amelyek a sok viszontagság után végre egyesített képletet rejtették, és azt mondta:

– Ezekkel? Ezekkel semmilyen háborút nem lehet megnyerni. Ezek legfeljebb arra jók, hogy az az idióta Homo sapiens kipusztítsa magát!

Ekkor aztán én bámultam rá elkerekedett szemmel.

– És… akkor?
Helena rám mosolygott, kivillantva apró, hófehér fogait.

– És akkor megtennéd, Ludmilla? – kérdezte, és a szalon kandallójára mutatott, majd a kezembe nyomta a papírokat, és egy doboz gyufát halászott elő a zsebéből.

Egyszerűen nem tudtam elhinni. Egy pillanatra megbénított a döbbenet és az öröm.

Helena Holmes türelmetlen mozdulattal közelebb tartotta a lapokat meg a gyufát.

Tehát vége. Tényleg vége.
Elvettem a papírokat és a dobozt, és közben az agyamban egymást kergették ennek a hihetetlen kalandnak az emlékképei. Ez az én feladatom. Ezt a sorsot alkottam meg magamnak. Igen, Helenának igaza van, pontosan ezt kell tennem, és büszke vagyok rá, hogy a saját kezemmel tehetem meg.

Stefan Rehmer gonosz, ám zseniális elméje nem hozhat pusztulást az amúgy is sokat szenvedett Európára.

Végighúztam a gyufa fejét a doboz szélén, beraktam a lapokat a kandallóba, és odatartottam a lángocskát. A papírok engedelmesen összepöndörödtek a hideg hamuágyon. Helenával némán figyeltük, ahogy egymás után kaptak lángra és hamvadtak el.

– Ludmilla, te nagy tetteket fogsz véghez vinni – jelentette ki Helena, amikor az
utolsó papírcsücsök is hamuvá égett.

– Csak Mila vagyok, asszonyom. Mila Adler.

– „Eh, mi a név? Mit rózsának hivunk, Bárhogy nevezzük, éppoly illatos”
{*} – idézte Helena fejből. – William Shakespeare. Micsoda közhely. Utálom a színházat, mindig kitalálom már az elején, mi lesz a vége. Erről jut eszembe, ideje hazamenni.

– Tehát elégettétek a képletet – ismételte meg Venus már sokadszor a taxiban,
amely a pályaudvarról a Serpentine Avenue-re vitt minket. Ez volt a hazafelé vezető utunk utolsó szakasza. – És Helena megpróbált beszervezni.
Az első dolgot én magam árultam el, de a másodikra magától jött rá.

– Bizonyos értelemben… – feleltem talányosan.

Megígértem Helenának, hogy titokban tartom mindazt, amiről beszéltünk, és volt egy-két megállapítása, ami zavarba hozta volna Sherlockot, Venust, Irene-t és Arsène-t.

– És mit fogsz csinálni? – kérdezte tőlem Arsène.

– Még korai lenne eldönteni – szögezte le Irene.

Vállat vontam. Nem tudtam, mit tartogat számomra a jövő, de a jelent kezdtem
ismét derűs színben látni. Tisztában voltam vele, hogy Anasztáziát soha többé nem láthatom, és hogy Kindzsal szomorú halálát sosem fogom diadalnak tekinteni, de miután megsemmisítettem a veszedelmes képletet, béke költözött a lelkembe.

Ami Danzigban elkezdődött, az Darmstadtban véget ért. Ezért nézett rám olyan esdeklő tekintettel Ászja élete utolsó perceiben, ezt kérte tőlem. Most már folytathatom az életemet.

Megálltunk a Briony Lodge előtt. Az ajtóhoz szaladtam, lelkesen becsöngettem, és rámosolyogtam Billyre, aki meghajlással fogadott.

– Kellemes volt az út? – kérdezte, aztán sietve elvette Sherlocktól meg Arsène-től a bőröndöket.

– És a méheim? – kérdezte Sherlock.

– Kiváló egészségnek örvendenek, uram. És Mary is meggyógyult! Szóljak neki,
hogy készítheti az ebédet?

– Tudod, mit ennék, Billy? – szólalt meg Irene nagy átéléssel.

– Egy nagy tál Gutsby-féle kolbászt! – vágta rá Arsène.

– Azt hiszem, megoszthatom Maryvel a titkos családi receptet – felelte Billy
vidáman.

Amikor beléptem a házba, perdültem egyet, és megállapítottam: észre se vettem, hogy ilyen szép. Billy ismét rám mosolygott, és az ő mosolyát is nagyon szépnek találtam, amitől kissé elpirultam, mert úgy éreztem, nem kellene ilyeneket gondolnom...

– Édes otthon! – mondta Arsène, és kitárta a karját.

– Megyek, megnézem, hogy vannak a méhek – jelentette ki Sherlock türelmetlenül, és elindult a hátsó ajtó felé.

– Itt a postája, asszonyom – mondta Billy szolgálatkészen, és egy nagy köteg levelet adott át Irene-nak.

– Nahát, nézd! A barátnőm, Clara Boehmer írt – kiáltott fel Irene, miután felbontotta az első borítékot. – Milyen rég nem láttam! Megtudta, hogy Angliában vagyok, és meghívott, hogy látogassam meg Torquay-ben.

– Hol van Torquay? – kérdeztem.

– Devonban. Volna kedved egy tengerparti nyaraláshoz?

Elmosolyodtam. Igen, pont egy jó kis nyaralásra volna szükségem.
Most már készen álltam rá, hogy kíváncsian forduljak a világ felé, megtudjam, mit tartogat nekem, elkezdjem építeni a jövőmet.

És hátha ez az utazás újabb kalandokat ígér.