Ki az? – kérdezte Irene, miközben köntösbe bújt, és kihúzott valamit a párna alól.

– Hoztam valamit Cavendish asszonynak – jelentette egy hang német akcentussal.
Irene megvárta, míg felvettem a pongyolámat, aztán bal kézzel ajtót nyitott, miközben a jobbjával egy kis pisztolyt szegezett a látogatóra, akinek az arcát óriási rózsacsokor takarta el.

– Ejnye, ennél szívélyesebb fogadtatásra számítottam – szólalt meg egy hang, amely ismerősnek tűnt.

És nem véletlenül, mert olyan emberé volt, akit csakugyan ismertem: a rózsák
mögül ugyanis Karl kerek arca bukkant elő. Ő volt az a német kém, aki jelentéktelen, de végül mégis döntő szerepet játszott az Ászja megmentésére szervezett akciónkban.

– Egyedül vagy? – kérdezte Irene, de nem engedte le a fegyvert.

– Csak nem hiszed, hogy kelepcébe csalnálak? – kérdezte Karl sértődötten. –
Egyébként meg miből gondoltad, hogy átutazhatsz az országomon anélkül, hogy értesülnék róla?

Bécsi nyomozásunk során megtudtam, hogy valamikor régen bizalmas viszony
volt Karl és Irene között. Sok éve Rostockban megcsókolták egymást. Még az is lehet, hogy jegyben jártak, noha mindketten kémek voltak, más-más ország szolgálatában.

Nehezen tudtam képzeletben összeegyeztetni a kémek életét a szerelmi kapcsolat romantikájával.

– Mit akarsz, Karl? – kérdezte Irene, miközben leengedte a pisztolyt.

– Csak üdvözölni akartalak.

– Vörös rózsa… – füstölgött Irene.

– Arra a sok évvel ezelőtti estére emlékeztetnek, amelyet abban a bajorországi rózsakertben töltöttünk. Január volt, és te azt mondtad, hogy nem is a szépségükért szereted a rózsákat, hanem azért, mert erősek és ellenállók, tüskéik vannak, és még a hó alatt is képesek virágozni.

– Nem nagyon emlékszem arra a napra – felelte Irene metsző hangon.

– Én bezzeg nagyon is jól emlékszem rá – vágta rá Karl sokatmondó mosollyal.

Váratlanul rokonszenv fogott el ez iránt a zömök, nyílt beszédű ember iránt, noha
eléggé másnak képzeltem nevelőanyám férfiideálját. Ám ebben a pillanatban, ki tudja, miért, eszembe jutott Sherlock és Arsène. Vajon hogyan fogadják majd a hírt, hogy betoppant Irene régi szerelme, ráadásul egy óriási rózsacsokorral a kezében?

– De most komolyan: mit akarsz, Karl? – sóhajtott Irene, és keresztbe fonta a karját.

– Szeretném, ha megtisztelnél azzal, hogy eljössz sétálni velem.

– Nem akarok túl sokat mutatkozni.

– Miért? – kérdezte Karl mintegy mellékesen.

– Tényleg azt hiszed, hogy megmondanám, ha csak minimálisan is érdekes lenne számodra és a feletteseid számára?

Karl a fejét rázta.

– De mondanom kell neked valamit. Sétáljunk egyet, és beszéljük meg.

– Ki gondolta volna, hogy az én koromban még gardedámra van szükségem, ha sétálni akarok! – kiáltott fel Karl pár perc múlva, amikor meglátta, hogy Irene-nal együtt megyek lefelé a lépcsőn. A megjegyzés humoros volt, de meglehetősen bosszús pillantás kísérte.

Nekem a szemem se rebbent, csak arra ügyeltem, hogy egy milliméterre se
mozduljak el a nevelőanyám mellől. A pillanatnyi rokonszenv, amelyet Karl iránt éreztem, máris elpárolgott, amikor láttam, mennyire idegesíti, hogy ott lábatlankodom.

– Ezzel az üggyel kapcsolatban nincsenek egymás előtt titkaink a lányommal –
közölte vele Irene derűsen, én pedig kidüllesztettem a mellem, mint egy pulyka, miközben kiértünk a szabad levegőre.

– Honnan tudod, hogy éppen… erről az ügyről akarok beszélni veled? – kérdezte Karl, és elindult a kihalt utcán. Nagyon csöndes városrészben voltunk, de a legutóbbi fejlemények, köztük a genfi lövöldözés hatására örökös veszélyérzet gyötört.

– Hát azért, mert ismerlek, és tudom, hogy ha nem erről lenne szó, nem fáradtál volna ide – felelte Irene.

Karl hirtelen megállt, és csalódott kifejezés jelent meg az arcán.

– Irene, ennyire rossz emlékeket őrzöl rólam?

Nevelőanyám Karl felé fordult, és végigsimított fehérrel csíkozott vörös haján.

– Karl…

– Te tűntél el – jelentette ki a férfi, és rögtön az jutott eszembe, hogy ő is azon
emberek közé tartozhatott, akik fontosak voltak Irene-nak, mégis elszakadt tőlük.

– Kémek voltunk, bonyolult életet éltünk – vonta meg a vállát Irene.

– Nagyon sokat jelentettél nekem, ugye, tudod?

Irene felkacagott.

– Karl, öregek vagyunk mi már az ilyesmihez!

– Te egy nappal sem tűnsz öregebbnek. Én viszont, hát… egy kicsit elnehezedtem, de a szívem még mindig ugyanolyan, mint azé a férfié, akivel abban a bajorországi hóviharban megismerkedtél… De ne félj, nem azért jöttem, hogy megkérjem a kezedet! – mondta mosolyogva, mint aki csak most kezdi belátni, hogy túl érzelgősen
fogalmazott.

– Nagyszerű, barátom. Most már csak azt kell elárulnod, miért vagy itt – sürgette
Irene.

– Rendben, kedves kőszívű Miss Adler – felelte Karl félig bosszúsan, félig tréfásan.

De a következő pillanatban eltűnt a mosoly az arcáról. – Azért jöttem, hogy elmondjam, hallottam egy-két dolgot veletek kapcsolatban.

– És mit? – kérdezte Irene hirtelen támadt óvatossággal.

– A jelek szerint… új játékos lépett a pályára.

– Ezt már sajnos észrevettük – felelte Irene, és sokatmondó pillantást vetett rám.

– Találkoztatok velük? – kiáltott fel Karl aggodalmas hangon. – És élve
megúsztátok?

– Kikről van szó? – szóltam közbe. – Mit akarnak tőlünk?

Karl keserű arckifejezéssel nézett rám.

– Csak annyit tudok, hogy egy nagyon veszélyes szervezetről van szó, többet nem mondhatok.

– Akkor minek jöttél ide? – kérdezte anyám dühösen.

– Irene, tudod, hogy minden szabályt megszegek ezzel a beszélgetéssel. Nem
feszíthetem tovább a húrt, akkor megsérteném a hazámnak tett titoktartási eskümet. Én csak figyelmeztetni akartalak, és azt akartam tudatni veled, hogy ha segítségre van szükséged, számíthatsz rám – mondta a férfi, miközben a háztömb körüli sétánk véget ért, visszajutottunk a szálloda elé.

Karl elegánsan meghajolt, átadott egy cédulát Irene-nak, majd miután végignézte, ahogy bemegyünk, távozott.

– Mi az? – kérdeztem a cédulára mutatva.

– Egy telefonszám – felelte Irene, és az ujjai között forgatta a papírt.

– Mit akart ez? – kérdezte Sherlock barátságtalanul. Ebben a pillanatban tűnt fel a hallban, kezében egy csésze teával.

– Figyelmeztetni akart új ellenségünk megjelenésére, bár azt nem tudja
megmondani, kiről van szó, és fel akarta ajánlani a segítségét – mondta Irene, és a zsebébe dugta a cédulát.

– Semmi hasznunk ebből a minden lében kanál németből, ha nincsenek új információi – jelentette ki Sherlock.

– Elfelejted, hogy kiváló kém volt – vágott vissza Irene.

– Jól mondod: volt. Mostanában, gondolom, azzal tölti az idejét, hogy egy régi íróasztal mögött szivarozgat valami irodában.

– Egyikünk sem lesz fiatalabb, kedves Holmesom. De az, hogy valaki előrehaladott korú, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy roskatag is, nem igaz? – mondta erre Irene kissé csúfondáros hangon.

– Nagyon is igaz! – helyeselt Lupin, aki most jelent meg a lépcső tetején. – Nekem például ugyanolyan jó étvágyam van, mint egy fiatal fiúnak, és szívesen elfogyasztanék egy rétest meg egy csésze teát!

E szavak hallatán eszembe jutott az előző éjszakai álmom egyik mozzanata, amikor együtt teáztam Stefan Rehmerrel. Ez pedig arra emlékeztetett, hogy ideje akcióba lépni, és elmenni a képletért… egyenesen a farkas odújába.

Megosztottam ezt a gondolatot a többiekkel, de Irene először tiltakozott: attól félt, hogy valakinek baja esik, és kizárta, hogy én is részt vegyek a küldetésben. De ekkorra már világossá vált, hogy muszáj megelőznünk új ellenségeinket, mert könnyen lehet, hogy ők is a képletet akarják megszerezni.

– Gondoljuk át a dolgokat! – mondta Sherlock a halántékát nyomkodva, mív el nem kapta Venus tekintetét. Ekkor gyorsan leeresztette a kezét, és félrenézett. – Hol tarthatja azt az átkozott képletet, pontosabban a hiányzó felét?

– Talán a lakásában – próbálkozott Arsène.

– Vagy esetleg az irodájában, a Weisslaufer-üzemben – mondtam.

- Nem, nem.- Rázta meg a fejét Venus. Olyan volt, mint egy farkas, aki megérezte a csapdába szorult prédája illatát.- Gondoljatok bele egy percre. Ha valami fontosat őriztek: vagy minél közelebb tartjátok magatokhoz, vagy elrejtitek jó messzire. A barátunk nem az az utazgatós típus, már a munkája miatt sem. Fontos neki a képlet, minden szabad gondolatát ennek rendeli alá. Az élete szerves részévé vált. Vagyis ha teheti, nem válik meg tőle. Az üzemben túl sokan vannak, ő pedig annyit dolgozik, hogy keveset van otthon. Vagyis magánál hordja.  Persze, Rehmer mindig magával hord egy példányt abból az átkozott képletből, itt bent – nyomta a mutatóujját a homlokára. – A papírok csak
a többieknek olyan létfontosságúak.

Elkerekedett a szemem, amikor belegondoltam, mi következik ebből az apró részletből, amelyet Venus lángelméje feltárt előttünk.

Rehmer akkor is képes felidézni a képletet, ha ellopjuk tőle, nekünk viszont mindenképpen szükségünk van a nála levő papírokra ahhoz, hogy összeállítsuk.

Lupin bólintott, és vállat vont.

– Hát jó, de a mi szempontunkból még mindig ugyanaz a kérdés: hol tartja Rehmer azokat a vacak papírokat? – mondta.

Valamennyien elhallgattunk, és megpróbáltuk átgondolni a dolgot.
Én annyira belemerültem a tűnődésbe, hogy amikor egy óvatlan mozdulattal
levertem az asztalról az ezüst cukortartót, halálra rémültem a váratlan csörömpöléstől.

Éreztem, hogy őrülten kalapál a szívem, és akaratlanul is odaszorítottam
a kezemet, hogy lecsillapítsam.

És ettől az egyszerű mozdulattól egyszerre mintha fény gyúlt volna az agyamban.

– A kéz a képleten! – kiáltottam fel.

– Micsoda? – kérdezték a többiek kórusban.

Lenéztem a kezemre. A szívem továbbra is hevesen dobogott az izgalomtól.

– A kéz, Rehmer keze! – folytattam a megvilágosodásomtól fellelkesülve.

– Úristen, tényleg… a keze! – kiáltott fel Sherlock.

– Kezdek megijedni tőletek – jegyezte meg Arsène értetlen arccal.

– Valahányszor a képletről kezdtem beszélni, Rehmer folyton a szívére szorította a kezét – felelte Sherlock. – Nem is értem, miért nem gondoltam erre előbb! Azt hittem, csak amolyan drámai gesztus, amellyel az őszinteségét akarja hangsúlyozni, ehelyett…

– A belső zsebe! – vágtam a szavába.
Sherlock nem sértődött meg, sőt azt kérte, hogy folytassam a gondolatmenetemet.

– A képlet mindvégig ott volt Rehmernél! – mondtam. – Ez a legértékesebb
találmánya, soha nem válik meg tőle. A zakója belső zsebében őrizgeti, a szíve fölött.

– Le merném fogadni, hogy egy titkos zsebben, amelyet kifejezetten erre a célra varratott – pontosított Holmes.

– Most, hogy mondjátok, én is emlékszem arra, hogy folyton a szívére tette a kezét, mint egy ócska ripacs… de, feltéve, hogy igazatok van, hogyan tudnánk megszerezni a képletet? – tért át Irene a kérdés praktikus oldalára. – Minél tovább marad a kezében, pontosabban a szíve fölött, annál nagyobb az esély, hogy titokzatos ellenségeink megkaparintják.

- Amatőr balfácán.- Hunyta le egy pillanatra a szemét Venus fáradtan.

– Még ma éjjel átkutathatnánk a lakását – javasolta Arsène ravasz mosollyal. – Néha a tudósoknak is aludniuk kell, éjfélkor pedig üt a betörők órája!

Sherlock megjegyezte Rehmer lakcímét, amikor elolvasta a Weisslauferrel kötött
munkaszerződését, úgyhogy minden különösebb nehézség nélkül megtaláltuk a helyet: egy kertes házakból álló negyedet, nem messze az üzemtől. Késő éjszaka volt, csak távoli kutyaugatás törte meg a környék csöndjét.

– És ha Rehmer számít erre a látogatásra? És ha felébred, és észreveszi őket? – kérdeztem Irene-tól aggodalmasan, mialatt a bérelt kocsiban ülve vártuk, hogy Sherlock és Arsène visszatérjen a tudós házából. Venus szórakozottan dobolt a kormányon, de ha az ember jobban megfigyelte, és ismerte egy kicsit, kivehette, hogy majd szétveti az ideg.

– Arsène-nek ez gyerekjáték, ne aggódj – próbált megnyugtatni Irene, miközben
a kihalt utcát fürkészte.

Lupin először azt javasolta, bízzuk rá a képlet második felének megszerzését, de Irene attól tartott, hogy titokzatos ellenségeink újabb támadásra készülnek.

Így hát Sherlock kidolgozta a részletes tervet: Arsène meg ő behatolnak Rehmer lakásába, hogy ellopják az értékes papírokat, ezalatt Irene, Venus meg én az autóban őrködünk, és készen állunk rá, hogy ha valami félresikerülne, egy szempillantás alatt eltűnjünk a képlettel az éjszakában. Boldog voltam, hogy nem kell a szállodában maradnom, mert úgy elviselhetetlenül hosszúra nyúlt volna a várakozás, de még a háztól pár lépésre, az autóban megbújva is rettenetes szorongás gyötört.

– Mit nem adnék érte, ha velük lehetnék… – sóhajtottam.

– Még csak az hiányzik, hogy megtanítsalak lopni! – vágta rá tréfásan Irene. – Már így is épp eléggé elfajzott anya vagyok…

Lopva rásandítottam. Szerettem volna megmondani, hogy ez nem igaz, tökéletes anya, jobbat nem is remélhettem volna, ám ebben a pillanatban valami mozgást érzékeltem az utca végén.

– Jönnek! – kiáltottam fel, mert felismertem Sherlock és Arsène körvonalait.

– Valami baj van – mondta Irene. – Túl hamar jöttek vissza.

– Talán már megtalálták a képletet! – mondtam, hogy enyhítsem a feszültséget, amelytől még az ujjaim is bizseregni kezdtek. De Irene félelmei megerősítést nyertek.

– Gond van – szólalt meg Arsène, miközben beszállt a kocsiba.

Sherlock beült mellé, és a szavai úgy hatottak rám, mintha fejbe kólintottak volna.

– Rehmert… eltették az útból.

– Eltették az útból? – kiáltottam fel. Sherlock intett, hogy beszéljek halkabban.

– Amikor rátalálnak, azt gondolják majd, hogy szívroham végzett vele, de az
éjjeliszekrényén lévő üres vizespohárnak keserűmandula-illata volt.

– Cián? – kérdezte Venus, és látszott, hogy máris elkezdett agyalni.

– És természetesen… a képlet eltűnt! – tette hozzá Arsène.

– Ezt nem hiszem el! – sziszegte Irene, és alig hallható szitkozódásban tört ki.
Pedig így volt. Titokzatos ellenségeink megelőztek minket. Ledolgozták a hátrányukat.

Venus beindította az autót, és elszáguldottunk a sötétségben.

– Ki kell derítenünk, kik azok – mondtam.

- Gyorsak, hatékonyak, és okosak. Az ilyeneknek a legkönnyebb letörni a szarvát.- Gondolkozott hangosan Venus.- Márha egyáltalán a közelükbe jut az ember. És nem nekem dolgoznak.

– De először is el kell tűnnünk innen – fűzte hozzá Sherlock. – Lehet, hogy itt
vannak a közelben, és készek lesújtani mindenkire, aki tud a képlet létezéséről.

– Ha Rehmer beszélt rólunk a támadóinak, akkor biztosan rájöttek, kik vagyunk – jegyezte meg Irene, akit láthatólag megrázott ez a hír. – El kell hagynunk a várost.

– De előbb meg kell szereznünk a képletet! – szóltam közbe.

Irene rám nézett, olyan erősen szorította a volánt, hogy elfehéredtek a bütykei,
majd így szólt:

– Mila, túl veszélyes a helyzet, nem tehetem kockára az életedet! Hiba volt, hogy idehoztalak. Hiba volt, hogy elvittelek Danzigba…

– Attól tartok, Milának igaza van – vágott a szavába Sherlock. Irene döbbenten
pislogott.

– Tessék? Alighanem rosszul értettem – mondta harciasan.

– Nem akarok beavatkozni a családi ügyeitekbe – folytatta Sherlock racionálisan, mint mindig –, de ez a történet jóval komolyabb és bonyolultabb, mint egy egyszerű kincsvadászat. Ha nem találjuk meg azt a képletet, senki sem lesz többé biztonságban, Milát is beleértve. És el kell ismerned, hogy nélküle nem jutottunk volna el idáig a nyomozásban.

Még ebben a feszült, vészterhes pillanatban is elöntött a büszkeség. A világhírű Sherlock Holmes megdicsért! Az ilyesmit nemigen felejti el az ember.

– Nem vehetjük a vállunkra a világ minden gondját – sóhajtott fel Irene.

– Lehetséges. De ha abbahagynánk a kutatást, senki sem tudná folytatni helyettünk – erősködött Sherlock. – Most nem adhatjuk fel. Megtaláltuk a nyomokat, amelyek ide vezettek, tudjuk, mi a tét, nem tehetjük meg, hogy egyszerűen sarkon fordulunk és elmegyünk. A fehér futót leszedték a sakktábláról, de a játszma még csak most kezdődik!