Hosszan sétálgattunk Darmstadt széles utcáin, azután pihenésképpen megittunk egy limonádét, végül egymásba karolva, hallgatagon indultunk vissza a Hotel Schöne Aussicht felé. Nem volt szükség szavakra, minden ellentét elsimult kettőnk között, minden félreértést tisztáztunk, minden problémát megoldottunk.

– Látom, megjöttetek. Kellemesen telt a női program? – üdvözölt minket Arsène
a szobánk előtt.

– Nincs okunk panaszra, Monsieur Lupin – felelte Irene, és tetőtől talpig
végigmérte.

Arsène is, Sherlock is fehér laboratóriumi köpenyt viselt.

– A látványból arra következtetek, hogy sikeres volt a Weisslaufernél tett
látogatásotok – jegyezte meg Irene a fura öltözékre mutatva.

A két férfi összenézett, aztán egyszerre szólaltak meg:

– Többé-kevésbé.- Figyelmesen hallgattam a kalandjukról szóló beszámolót. Miután elemelték két laboratóriumi dolgozó köpenyét, sikerült bejutniuk a Weisslauferhez. Az üzem olyan nagy, hogy senki sem vette észre őket, mert a négy osztályon rengeteg ember dolgozik.

– És mivel a papírunkon az állt, hogy fou blanc n. 4…

– Egy olyan helyen kellett megkeresnünk azt az embert, aki a képletet írta, ahol
több mint ezer ember van jelen. Ezek mindenféle vegyi kutatásokkal foglalkoznak, nemcsak gyógyszereket fejlesztenek, hanem olyan újfajta anyagokat is, mint a festékek, növényvédő szerek, rovarirtók – magyarázta Sherlock.

– És megtaláltátok, igaz? – kérdeztem.

– Igen – felelte szűkszavúan Arsène.
Sherlock zord pillantást vetett rá, majd mintha mi sem történt volna, folytatta
a beszámolót:

– Az segített, hogy elemeztem az írást, amellyel a képletet lejegyezték. Miközben Arsène elterelő hadműveletet vitt végbe, én beosontam a személyzeti igazgató irodájába, és körülnéztem az iratok között. Végül megtaláltam ugyanezt az írást egy bizonyos Stefan Rehmer szerződésén, aki a növényvédőszerek részlegén dolgozik.

– Növényvédőszerek… Nem hinném, hogy ez jó nyom lenne – jegyezte meg Irene.

– Nem, nem az – erősítette meg Arsène.

– Ezek után megkerestük Stefan Rehmert, azt mondtuk, hogy a fehérek, vagyis az orosz ellenforradalmárok ügynökei vagyunk, és megkaptuk a Romanov család képletét. Azt állítottuk, hogy a képletet biztonságba helyeztük, és azért jöttünk el a laborba, hogy átvegyük a másik felét.

– Mire ő? – kérdeztem a torkomban dobogó szívvel.

– Azt mondta, takarodjunk, különben hívja a biztonságiakat – felelte keserűen
Arsène. Mélységes csalódottságot éreztem.

– De megadtunk neki egy címet, ahol ma este megtalál minket, egy belvárosi
étterem címét – tette hozzá Sherlock. – Még megtörténhet, hogy semleges területen hajlandó lesz találkozni velünk. Már önmagában az is felkelthette a kíváncsiságát, hogy megtudta: a kezünkben van a képlet.

Pontban este hétkor foglaltunk helyet az étteremben annál az asztalnál, ahol már ott ült Venus, egy kristálypoharat forgatva, ahogy Rehmernek ígérték Sherlockék. Elegáns, de barátságos hely volt, nem különösebben fényűző, és megvolt az az előnye, hogy az asztalok elég messze helyezkedtek el egymástól, és üvegmozaikkal díszített, szecessziós stílusú faparavánok választották el őket.

Egy ilyen meghitt, csendes fülkében nyugodtan beszélgethetünk a rejtélyes vegyésszel, nem kell attól tartanunk, hogy illetéktelen fülekbe jutnak a szavaink. Már ha Rehmer úgy dönt, hogy eljön a találkozóra…

Háromnegyed nyolckor, amikor már sokadszor jött oda a pincér, úgy döntöttünk, hogy rendelünk, nem várunk tovább a „barátunkra”.

– Nem fog eljönni – dünnyögtem pár perccel ezután, és a villámmal szurkáltam a tányéromon lévő marhasültet, amely az én ízlésemnek kissé túl véres volt.

– Még nem biztos – felelte Sherlock. A pillantása olyan volt, mint egy várakozó
kopóé. A vacsora alatt Venus alig evett, de jónéhány pohárral legurított. Így bünteti magát? Vagy az egyik üzletében siklott félre valami?

És csakugyan, miközben hagytam, hogy Irene rábeszéljen egy szelet rétesre, mert a főfogásból egy falatot sem ettem, egy férfi lépett az asztalunkhoz, és csak ennyit kérdezett:

– Leülhetek? Arra számítottam, hogy egy tudós külsejű emberkét fogok látni, vagy egy ősz hajú, gyűrött ruhájú vén bölcset. Ezzel szemben Stefan Rehmer nagydarab, szögletes férfi volt, kissé alacsonyabb Sherlocknál, de jóval erőteljesebb alkatú, és ritkás, vöröses haja volt. Elegáns, háromrészes öltönye megfeszült a testén, és ezernyi ráncot vetett, amikor a vállát mozgatta.

– Csak azért jöttem be, mert megláttam a lányt – mondta Rehmer, és rám mutatott. Összerezzentem.

– Hogy érti ezt?

– Talán nem világos? – kérdezte, és a szemembe fúrta a tekintetét.

– Hát, én…

Rehmer leült mellém, szinte leroskadt a székre, és azt suttogta:

– Ne izgulj, nem árulom el a titkod. Romanov vagy, ugye?
Elállt a szavam.

– Ugyanúgy nézel ki, mint Anasztázia – magyarázta Venus, majd felhörpintette az itala maradékát. A pincér már hozta is újabb poharat, tele a borostyánszín folyadékkal. Úgy hatott rám ez a mondat, mint egy tőrdöfés. Tehát ez az ember ismerte Ászját?

– Megkérdezhetem, hogy szabad akaratodból vagy itt, vagy megfenyegettek ezek az urak?

– Megfenyegettek? – ismételtem meg értetlenül. – Nem, dehogy… Ők mentettek meg!

– Akkor igazat mondtak, tényleg a fehérek ügynökei.

Sherlock és Arsène komolyan bólintott, Venus csak beleegyezően megvonta a vállát.

- Ne haragudjon rá. Általában a nyolcadik itala után gúnyos lesz, és flegma.- Húzta volna el a poharat Venus elől Sherlock, de a nő a kezére csapott.

– Honnan ismeri egy német tudós a cári családot? – kérdezte kihívó arckifejezéssel Irene, visszaterelve a szót az eredeti témára.

– A képlet miatt – felelte Rehmer a messzeségbe révedő tekintettel, kezét a szívére szorítva. – Tudtam, mi fog történni. Amikor létrejöttek azok az ocsmány monarchiaellenes mozgalmak, és kitört a káosz… A nagy Oroszország cárja volt a mi egyetlen reményünk. Tudtuk, hogy ha sikerül megállítania az országában forrongó, veszedelmes lázadást, a forradalmár söpredék Európa-szerte kétszer is meggondolja, felkelést indítson-e. Írtam neki, de nem válaszolt. Akkor személyesen mentem el Oroszországba, és hála a cégem meg a német kormány közti jó kapcsolatnak, sikerült rávennem az oroszországi német nagykövetet, hogy juttasson be egy udvari fogadásra.

– És átadta a képletet a cárnak… ezért íródott franciául, és nem németül:
Oroszországban is a francia volt a kultúra és a diplomácia nyelve – mondta Sherlock olyan meglepő orosz akcentussal, amely még engem is megtévesztett volna.

– Pontosan – bólintott Rehmer. – Személyesen adtam át II. Miklósnak, hátha hajlandó lesz meghallgatni. Még ma is emlékszem nemes arcára, meg a kis Anasztáziáéra, aki akkoriban alig tízéves lehetett. Odaadtam a cárnak a képletet, megkértem, hogy vizsgáltassa meg a legkiválóbb tudósaival, és aztán levélben kérje tőlem a befejező részt, amelyről majd egyezségre kell jutnunk. Nem a dicsőségért tettem, hanem a monarchiák érdekében! Bárcsak hallgatott volna rám… Segítettem
volna megakadályozni az oroszországi forradalom kitörését!

Összerezzentem. Ha a cár… ha az apám hallgatott volna rá, Anasztázia még most is élne. De képtelen voltam rokonszenvet érezni ez iránt a nagydarab, életerős férfi iránt, aki szinte vallásos hevülettel beszélt a monarchiák jelentőségéről.

– Mégis hogyan, ha szabad kérdeznem? – szólt közbe Arsène, tettetve a tudatlant.

Rehmer büszkén kihúzta magát.

– A jegyzeteim egy vadonatúj vegyi fegyver képletét és előállítási folyamatát
tartalmazzák. Aki ennek a fegyvernek a birtokában van, bármely háború kimenetelét eldöntheti.

– És ezzel akarta megállítani az orosz forradalmat, és megmenteni a Romanovokat?– kérdeztem döbbenten.

– Nem csak azt – felelte, és ismét a szívére szorította a kezét. – A fegyverem képes lenne helyreállítani az összes európai királyságot. Elég, ha egy kisvárosban demonstráljuk a hatását, és máris mindenki előtt világos lesz, milyen stratégiai jelentőséggel bír.

- Azt el tudom intézni.- Nevetgélt Venus, majd hatalmasat csuklott.

– Hogyan hat? – kérdezte Sherlock.

– Elég belőle pár milligramm köbméterenként, és mindenkinek megáll a szíve, aki belélegzi. Cáfolhatatlan tudományos bizonyítékaim vannak rá – felelte büszkén Rehmer. Végigfutott a hátamon a hideg.

- Gratulálok, igazán sok munkája lehetett benne.- Rázta meg a férfi kezét Venus, de megtántorodott, és a tudós vállába kellett kapaszkodnia.

– Nem akarod visszaszerezni a trónt, ami jog szerint téged illet? – kérdezte Rehmer, és most már mindkét kezét a szívére szorította, mivel sikeresen visszaültette Venust a helyére.

Legszívesebben az arcába üvöltöttem volna, hogy nem, eszemben sincs, főként nem ilyen áron. De ezzel elriasztottam volna, ami romba döntötte volna a tervünket, úgyhogy mély levegőt vettem, és így feleltem:

– De igen, és ezt csak akkor tudom megtenni, ha megkapom öntől ennek az értékes képletnek a hiányzó részét.

Rehmer arcán barátságos, nyílt, kisfiús mosoly jelent meg. A szögletes arcon
azonban valahogy mégis baljós, őrült vigyornak hatott.

– Látszik, hogy hadvezérek és uralkodók vére folyik az ereidben – jelentette ki
büszkén, mintha ez az ő érdeme lenne.
Én is rámosolyogtam, és vártam, hogy átadja az értékes dokumentumot.

– Szervezzenek meg nekem egy találkozót a feletteseikkel – mondta Rehmer.

– Mi magunk vagyunk a feletteseink – felelte szárazon Sherlock.

– De nekem komolyabb biztosítékokra van szükségem – erősködött a tudós. –
Igazából sajnos attól tartok, Oroszország már elveszett, és ahhoz, hogy egyáltalán
fontolóra vegyem az önök javaslatát, legalábbis a Fehér Hadsereg parancsnokaival kellene beszélnem. Vagy talán elkísérhetnének Nyikolaj nagyherceghez, az elhunyt cár unokatestvéréhez, valakihez, aki szoros kapcsolatban áll más európai monarchiákkal… Gondolom, megértik, hogy nem szeretném, ha valami felforgató elem kezébe kerülne a képlet!

– Erre nincs se időnk, se lehetőségünk – felelte Arsène. – Gondolom, megérti, hogy Oroszországban jelenleg rendkívül kényes a helyzet.

– Akkor nem adhatom oda a képlet második részét – jelentette ki Rehmer. – Inkább maradjon örökre titokban, mint hogy esetleg rossz kezekbe kerüljön. Irene válaszra nyitotta a száját, de Rehmer felállt, egy merev biccentéssel elköszönt, és döbbent tekintetünktől kísérve kiment az étteremből.

- Bravó, drágáim!- Emelte poharát Venus. Közel sem tűnt olyan részegnek, mint előtte, inkább csak keserűnek. - Ezt jól megcsináltuk.

– Nos, hölgyeim és uraim, ez az ember komplett őrült! – állapította meg Arsène.

– Egy őrült, akinek valami rettentően veszélyes dolog van a birtokában – tette
hozzá Sherlock. – Meg kell szereznünk a képletet, mielőtt még odaadná egy másik futóbolondnak, aki meg akarja hódítani a világot!

– Megkérhetem G. grófot, hogy közvetítsen – javasolta Irene.

– Nem tudom, hogy van-e még időnk rá – mondta Sherlock. – Nem tudjuk, kik az új ellenségeink, lehet, hogy ebben a pillanatban is a sarkunkban vannak, és ha rájönnek, hogy Rehmernél van a képlet egy része, ki tudja, mi történik.

– Akkor csak egy dolgot lehet tenni! – kiáltottam fel. – El kell lopni tőle!

– Ezt már szeretem! Hasonlítasz Arsène bácsikádra! – kacsintott rám Lupin.

– Valahogyan be kell jutnunk a házába vagy az irodájába – fontolgatta a dolgot
Irene. Sherlock habozás nélkül bólintott, és ebben a pillanatban még valamit
megértettem.

Tévedtem, amikor olyan egyértelműen megkülönböztettem a rablókat és a pandúrokat. Vannak rablók, akik képesek harcolni az igazságért, és pandúrok, akiknek néha lopniuk kell, hogy megakadályozzanak valami még rosszabbat.

Talán felnőttkorban sem ennyire nyilvánvalóak a határok, ha az ember nem felejti el a múltját és azt, hogy mi a fontos számára.

Márpedig Sherlock, Arsène, Venus és Irene múltja az a kvartett volt, amely ötven éve alakult meg Saint-Malóban. Én pedig bíztam ebben a trióban, és tudtam, hogy együtt képesek leszünk kievickélni a bajból. Együtt képesek leszünk megakadályozni azt, ami – ha Rehmer igazat mondott – elképzelhetetlen horderejű katasztrófának ígérkezik.

Visszamentünk a szállodába, és abban maradtunk, hogy másnap reggel haladéktalanul összeállítunk egy tervet. Azt gondoltam, nem fogok tudni elaludni, mert annyi gondolat kavargott a fejemben, de az utazástól annyira elfáradtam, hogy mihelyt letettem a fejemet, azonnal álomba merültem.

Aznap éjjel furcsa, zavaros, mégis nagyon élénk álmaim voltak. Ászját láttam, de nem olyan volt, mint az utolsó találkozásunkkor: sovány, szomorú, fáradt. Fiatalabb volt, erős és féktelen, amilyennek megismertem, és arra próbált rábeszélni, hogy másszak fel egy fára.

– Félek – mondtam neki.

– Bízz bennem, szesztra – felelte erre. – Azért kérem, mert tudom, hogy képes vagy rá.

Azután hirtelen megpillantottam Kindzsal marsallt, de messze volt, egy kút mélyén, onnan bámult rám némán.

Rémülten futottam el, Ászját kerestem, de nem volt sehol.

Egy kis faluba értem, amely úgy festett, mint Darmstadt kicsinyített változata, de teljesen kihalt volt. A néptelen utcákon kószálva rettenetes szorongás tört rám.

Tudtam, hogy valami borzalom tüntette el a falu lakóit, kerestem őket, de közben féltem is, hogy rájuk találok. Beléptem egy házba, ahol Rehmer fogadott.

– Megkínálhatlak egy csésze teával? – kérdezte.

A következő pillanatban már az autóban ültem Irene, Arsène és Sherlock
társaságában.

– Hová megyünk? – kérdeztem Irene-tól.

– Londonba – felelte.

– És a képlet? - Aztán valaki a kocsi elé vetette magát. Megint ő volt az, Stefan Rehmer!

– Jaaaj! – kiáltottam fel, lehunytam a szemem, és Irene karjában találtam magam, de ezúttal a valóságban.

– Nyugodj meg, Mila, csak rossz álom volt – vigasztalt.

– Ászja is ott volt… – suttogtam a fájdalomtól elcsukló hangon. – És rá akart venni, hogy másszak fel egy fára… Biztos benne, hogy képes vagyok rá, ezt mondta, Irene… Szerinted lehetséges, hogy valaki álmunkban eljön hozzánk a túlvilágról?

Irene, aki mellettem ült az ágy szélén, hosszan nézett, aztán megrázta a fejét.

– Nem, Mila, hazudnék, ha azt mondanám, hogy igen.

Csalódottan sütöttem le a szemem.

– Nem állítom, hogy lehetetlen, csak én nem hiszek benne – folytatta lágyabb
hangon. – Abban viszont hiszek, hogy az álmok olyan üzenetek, amelyek a lelkünk legmélyéről jönnek.

– És mit akart közölni velem a lelkem legmélye?

– Hogy képes vagy rá – felelte Irene bátorító mosollyal. – Anasztázia rád bízta a kulcsot meg a cédulát, rajta a számmal, és te jelentőssé tetted ezt az utolsó gesztusát. Megakadályoztad, hogy a két tárgy rossz kezekbe kerüljön, méghozzá egymagad, a legmélyebb gyászban, és ezzel hihetetlen lelkierőről tettél tanúbizonyságot.

– Nélkületek nem boldogultam volna – mondtam.

Irene felállt, és odament az ablakhoz, elhúzta a függönyt, hogy beengedje a reggeli fényt, aztán a messzeségbe révedt.

– Az az igazság, Mila, hogy mi vagyunk azok, akik nem boldogultak volna nélküled.

Félrebiccentettem a fejem, a hajamat csavargattam. Csak azért mondja, hogy
jobban érezzem magam a rossz álom után.

– Komolyan beszélek – bizonygatta Irene, mint aki olvas a gondolataimban. –
Sherlock, Arsène, Venus meg én nagyon kalandos életet éltünk… Sherlock egyenesen irodalmi alakká vált, hála a barátjának, John Watsonnak! De öregkorunkra egy kicsit…

Irene az állát simogatva kereste a helyes kifejezést.

– Megroppantunk – mondta végül.

– Ne mondj ilyet, fantasztikusak vagytok!

– Nézd meg Sherlockot, ő a legokosabb ember, akit ismerek, de az érzelmek terén kész katasztrófa! És Arsène… olyan meggondolatlan, fittyet hány a veszélyre, mintha már egyáltalán nem érdekelnék a következmények. Venusról ne is beszéljünk... Én meg… rossz döntéseket hoztam, sok olyan embertől szakadtam el, akik fontosak voltak nekem. Nem csak a gyerekkori barátaimtól.

– De őket legalább újra megtaláltad! És itt vagyok én is! – kiáltottam fel, és talpra
ugrottam.

Irene rám mosolygott.

– Tudod, mi az a kincugi? – kérdezte aztán. Értetlenül bámultam rá.

– Nem. Valami japán dolog lehet, gondolom.

Irene bólintott, majd elmagyarázta:

– Azt jelenti, hogy „arannyal javítani”, és az a lényege, hogy a törött kerámiaedények darabjait folyékony arannyal ragasztják össze. Te vagy a mi aranyunk, Mila.

Sosem felejtem el, ahogy ott állt az ellenfényben, és ezeket a szavakat mondta, a hajára rávetült az opálos hajnali világosság, és földig érő hálóingében olyan volt, mint egy görög istennő egy szecessziós festő képén.

Irene, aki mindig megacélozta a lelkét,
aki egész életében erősnek és legyőzhetetlennek mutatkozott, most kitárta előttem a szívét. Nem tudtam eldönteni, csakugyan olyan sokat érek-e, ahogy mondja, de a puszta tény, hogy így gondolja, hihetetlen büszkeséggel és önbizalommal töltött el.

Szerettem volna átölelni, de hirtelen sutának éreztem magam, mintha bármely mozdulat, bármely szó tönkretehetné ezt a tökéletes pillanatot.

És ebben a másodpercben kopogtak az ajtón.