Sötét volt.

Mindenhol korom sötét volt.

Bármerre nézett, mindenhol fojtogatta a mindent elnyomó feketeség. Úgy érezte megfullad, nem bírja tovább tartani magát. A súly ami a mellkasára nehezedett teljesen összenyomta és megnyomorította a lelkét.

Minden fájdalmas volt.

Körbenézett, kiutat keresett volna, de bármerre tévedt a tekintete, sehol sem talált. El akart futni, bármerre, mindegy hova, csak el onnan, de egyszerűen nem bírt mozdulni, mintha megbénult volna a teste. Próbált gondolkodni, de a fejét kitöltötték az ordító gondolatai, amiket nem tudott túlharsogni.

Haszontalan, mocsok, szenny, szörnyeteg...

Mintha a saját feje is ellene lett volna, összeroppant a gondolatai súlya alatt, és térdre rogyott a sötét, kátrányos padlón, el akart menekülni, ki a saját fejéből, de az emlékei vérfagyasztó lidércekként üldözték.

Ahogyan térdei földet értek, érezte ahogyan beleragadtak a fekete, ragacsos, undorító anyagba.

– Csak ennyit bírsz? – hallotta meg Gregor lenéző hangját, ami szinte pengeként hasított a levegőbe. – Mi vagy te? Egy kutya, hogy ennyitől összeess? Egy férfinak ennél többet kell bírnia.

Közvetlenül utána éles csattanás hallatszott, és villámló fájdalom hasított a hátába.

A hasogató érzésre görcsösen a tarkójára szorította a kezeit, nem akarta tovább elviselni ezt.

A teste szinte szívta magába a sötétséget, ordítani tudott volna a fájdalomtól, visszaszólni a férfinak, de mintha az összes levegő a tüdejében ragadt volna.

Úgy érezte nem bírja tovább, magába rántja a sötétség.

Annak ellenére hogy tudta, hogyha eltorzul az arca még többet kap, összeszorította szemeit és újra ordítani próbált, de a torkán akadt minden hang.

Nem bírt megszólalni, semmit sem tudott mondani, egyszerűen nem volt semmi beleszólása abba mi történik vele. A tehetetlenség egyre csak fojtogatta, szinte szétfeszítette a mellkasát a feszültség, olyan volt mint egy időzített bomba, aminek nem lenne szabad robbannia... Ha robban, mindenkit tönkretesz maga körül, mindenki hátat fordít neki. Nem szabad, nem szabad szabadjára engednie az érzelmeit.

Hiába szorította össze a szemét, hiába próbálta láthatatlanná összehúzni magát, a rémképek, a gondolatok, a hangok mégis lidércekként üldözték.

A hasogató fájdalom nem akart szűnni, az anyja csalódott, megvető arca, Gregor hátborzongatóan rideg hangja, az éles csattanások, amik újra és újra belehasítottak a levegőbe, és a nagyon, nagyon távoli, sötét alak, aki hatalmas űrt hagyva maga után tűnik el újra és újra, de bárhogyan próbálta visszahúzni, sehogy sem tudta, mind hatalmas baltaként ütöttek lyukat Adra lelkébe.

Érezte, hogy a teljes teste remegett, tudta, hogy nem lenne szabad, de mégsem tudott semmit tenni ellene.

Egyszerűen összeroppant a lidércnyomás súlya alatt, bármit megtett volna csak hogy végre vége legyen ezeknek a borzalmas gondolatoknak.

Összeszorított szemeit félig kinyitva szürke párnákat látott a sötétségen át kirajzolódni, de nem tudta felfogni hogy mi is történik tulajdonképp körülötte, a gondolataiban a hangok még mindig túl erősen kísértették ahhoz hogy bármit felfogjon maga körül.

Úgy érezte megfullad, hogy kapkodnia kell a levegőt, másképp nem maradhat életben.

Annyira zsongtak a gondolatai, hogy nem bírta elviselni, legszívesebben elmenekült volna a saját fejéből.

Nem bírt el Gregor, az anyja és az apja összefonódó, bántó szavaival... Egyedül nem volt képes megbirkózni velük, de nem bírt segítségért kiáltani.

Kezdte a reménytelen sötétségből felismerni a hálószobáját, ami segített kissé visszatérnie a valóságba, legalább annyira hogy felüljön.

Még mindig nem akart múlni a fullasztó érzés, és alig bírta elviselni a rettegést ami szinte betöltötte a levegőt, és amitől a gerincében is érezte a vérfagyasztó hideget erőszakosan futkosni.

Teljesen összehúzta magát, felhúzta a térdeit, és nyakára kulcsolta a kezeit. Legszívesebben annyira összehúzta volna magát míg teljesen el nem tűnik.

Félt. Annyira rettegett, elege volt a fájdalomból, mégis emiatt nem tudott túllendülni rajta. Annyira félt attól hogy mi lesz ha bármit elront, hogy az már fájt.

Mi lesz ha szánalmasnak látják, felfedezik hogyan is néz ki igazából, ha gyenge lesz, ha nem felel meg nekik, ha csalódást okoz és megint bűnhődnie kell miatta, mert sosem tanulja meg a leckét, nem elég erős hozzá.

Utálta, gyűlölte, ki nem állhatta az egészet, csak ki akart belőle jutni, nem akarta tovább elviselni a fájdalmat, ami felőrölte.

Vége... Legyen már vége, ő ezt nem bírta már el, csak ki akart jutni ebből a szörnyű rémálomból.

A finom érintés amit a hátán érzett szinte villámcsapásként hasított belé, majdnem felordított tőle, annyira megrémisztette. Nem szokták a hátát csak úgy megérinteni.

Azonnal felkapta a fejét és tekintetével megkereste a kéz forrását. Amint kirajzolódott előtte a félsötétben az ezüstfehér haj, aggodalmas, de kedves arc és a sápatag bőr, apró, törékeny testtel, azonnal felismerte Sekinát, amitől megint csak olyan volt mintha háromszor megfordult volna körülötte a világ. Az is időbe telt míg realizálta hogy ez nem álom. A fiú tényleg ott van, és tényleg látta ilyen szánalmas formában.

– Minden rendben uram...? Nagyon rosszul néz ki és a háta is megváltozott, álmában is úgy tűnt rosszul van és... Mi történt? Jól van? – kérdezte kétségbeesetten, de egy szót sem bírt rá kinyögni Adra. Nem is teljesen jutott el a tudatáig amit mondott, csakis azon pörgött a feje hogy micsoda szörnyű látványt nyújthat. – A nyaka... A nyaka eddig nem ilyen volt, nagyon rosszul néz ki... – mondta elkerekedett szemekkel, amire már a férfi azonnal reagált.

Ekkor jutott el a tudatáig hogy teljesen felfedte a nyakát is... Szíve szerint elsüllyedt volna szégyenében.

Villámgyorsan kapta a kezét az említett részhez hogy eltakarja, és két lélegzetvétel közt a mellkasa elviselhetetlen szorítása ellenére próbált annyi oxigént összegyűjteni hogy megszólalhasson.

– N... Nincs semmi, jól vagyok. Minden rendben – legyintett Sekinának. Borzalmasan nehéz volt kipréselnie magából ezt a néhány szót. A rossz érzésre és a szégyenérzetre jobban felhúzta a térdeit és a takaróját.

– De reszket... És rosszul van, és valami lett a hátával, meg alig kap levegőt... – Ezektől az aggodalmas szavaktól még inkább belehasított a szívébe a szorongató fájdalom. Nem kellene így látnia őt Sekinának, rezzenéstelenül kellene viselnie az egészet, ahogyan egy férfi teszi.

Egyszerűen nem bírta elviselni hogy tovább így kelljen őt látnia.

– Hagyd. Feküdj vissza aludni – rázta meg a fejét elkeseredetten. Nagyon nehezére esett beszélni. A feje még mindig zsongott, és el akart futni a kialakult helyzetből, szétfeszítették belülről az érzései, és ordítani tudott volna tőle... Attól pedig végképp, hogy megmutatta ezt a gyenge és sebezhető oldalát Sekinának.

Ahogy rápillantott, látta, ahogy a fiú összeráncolta szemöldökét és egyre inkább aggodalom ült ki az arcára.

– Uram... Nem akarom hogy megbüntessen, de nagyon aggódok magáért és szeretnék segíteni és nem szeretném ilyen állapotban csak úgy itthagyni... Fogalmam sincs mi történt, de nem jó érzés így látni magát... – bukott ki belőle végül.

Minden szó amit kimondott belehasított a férfi lelkébe. Még ilyenkor is tartotta olyan erősnek hogy azt hitte megbüntetné. Ugyan már... Ha valaki akkor büntetést érdemelt, az Adra volt. Szánalmasan viselkedett és hisztizett.

Ennek ellenére Sekina azt mondta, hogy aggódik érte, ami a szíve legmélyéig hatolt. Ezt nem gondolhatta komolyan, biztos csak a helyzet tette impulzívvá és nem tudta hova tenni hogy így látta a gazdáját. Azt meg hogy nem akarta ilyen állapotban magára hagyni bizonyára azért mondta mert attól félt hogyha ilyen érzelmileg instabilan magára hagyja, meg fogja büntetni valami mondvacsinált indokkal.

Fordított esetben legalábbis Adra biztos hogy erre gondolt volna.

Ha egyedül lett volna, már addig kaparta volna a nyakát ameddig azt nem érzi hogy végigfolyik a vér a hátán. A fájdalom az egyetlen dolog ami állandóságot jelent az életében.

Mindezért ami most történt, és amiket gondolt, Gregor már régen addig ütötte volna a korbáccsal amíg magánál van. Ilyen súlyos esetben még ki is kötözte volna, mindezalatt pedig megvető, lenéző szavakkal szidta volna a kiemelkedően szánalmas magatartását.

Már ahogy felsejlett a fejében a büntetésnek a látomása, érezte ahogy újra szinte fuldokolni kezd a tehetetlenségtől és elmondhatatlanul szerencsétlennek érezte magát a szavaktól amik megállás nélkül visszhangoztak a fejében és egyre csak elgyengítették. Már nem is tudta pontosan mennyire remeg, csak azt tudta biztosra hogy nyomorult látványt myújthatott ahogyan reszketve hipervenillált annyi heggel ami mind azt mutatta mennyire siralmas ember.

– Hogy tudnék segíteni magán? – Sekina hangja szinte kettévágta a gondolatai spirálját amik kezdték maguk alá temetni.

Annyira meglepte, hogy eszébe sem jutott hogy megpróbálja óvni a felállított képét.

– Nem tudom... – nyögte ki meglepetten. – Nem tudsz – tette hozzá amint belegondolt hogy mennyire festhet szánalmasan ahhoz hogy Sekinának kelljen lelkileg ápolgatni. Nem lenne szabad hogy ilyen formában mutatkozzon.

– De biztos hogy van valami amitől jobban érzi magát... Ha kinyitnám az ablakot és szívna egy kis friss levegőt, megmossa az arcát, sétál egy kicsit, vagy hasonló?

A szíve egy régóta elnyomott zugában a Sekina aggodalmára és féltésére egy egészen kicsi melegség lobbant fel, ami kitartóan küzdött a nála sokkal erősebb, növekvő szégyennel.

– És ha megölelném?

Ez a kérdés teljesen óvatlanul érte a férfit. Nem tudott rá mit mondani. Nem is mondhatott rá semmit...

Hiába akarta elutasítani, és tudta hogy azt kellene tennie hogy legalább egy kis méltósága, férfiassága, vagy embersége megmaradjon a fiú szemében, egyszerűen nem bírta megtenni. Alig tudta felidézni mikor volt utoljára hogy ilyen felajánlást kapott... A lelke vágyott rá, szinte epekedett azért hogy valaki megnyugtassa, még akkoris ha minden amit valaha mondtak neki ezellen szólt.

Nem volt képes kimondani, vagy bevallani magának hogy mit akar.

De... Legnagyobb megdöbbenésére nem is kellett.

Hallotta a fiú felől a takaró suhogását, majd elsőként Sekina kicsi, csontos keze kezdett el beférkőzni a karja alá, a lába meg a hasa közé.

Egy kicsit habozott Adra... De mikor véletlenül végigsimított a férfi oldalán az ezüsthajú, és a melegség végigáramlott a bőrén, felengedett.

Sekina nem habozott, lassan és óvatosan gazdája ölébe mászott a felsőtestével, fejét a mellkasára hajtotta, és átkarolta a hátát.

Az idegen érzésre először remegésen kívül nem tudott mit reagálni Adra, de amikor egy kicsit jobban megszorította Sekina és hullámokban futott végig a jóleső melegség a testében, görcsösen egyik kezével átkarolta a fiú hátát, a másikkal pedig belemarkolt a puha, ezüstös hajkoronájába, amire ráhajtotta a fejét.

Amint teljes valójában megízlelte a meleg, nyugtató ölelést, fájdalmas jóérzés futott végig a testén. Majdhogynem felzokogott rá, annyira váratlanul érte. Az izmai erősebben befeszültek és megremegtek, a légszomja pedig hirtelen újra megnőtt.

Rémisztő volt Adrának hogy mennyire nyugtató volt az ölelés, de nem bírta elengedni, csak jobban magához szorította és erősebben belemarkolt Sekina hajába. Olyan puha volt, és olyan kellemes illata volt...

Ennek nem lett volna szabad hogy ilyen jól essen neki. Nem lenne szabad hogy Sekina támogassa lelkileg, az meg végképp nem hogy ennyire gyengének lássa. Így már az ő szemében is csak egy szánalmas senki lesz.

Gregor kiröhögné ha látná.

Annyira összeszorult a szíve hogy úgy érezte darabokra törik belülről, a szilánkok pedig mind fullánkokként szúrták a mellkasát. Ordítani akart és szabadjára engedni az erejét, de nem szabad. Nem teheti, nem akart senkit bántani. Csak bántanák érte ha megtenné, egy szörnyeteg lenne aki senkinek sem kell.

Annyira gyenge volt... Nem bírt el még a saját érzéseivel sem. Borzalmasan szégyellte magát emiatt, és szinte hallotta ahogyan Gregor szidja emiatt, majd elkezdené ütlegelni... A gondolattól újra erősebben szorította magához a fiút.

Különös volt, de lassan lazító érzéssel töltötte el Sekina közelsége. Segített visszarángatnia magát a valóságba, és észlelni hogy akkor és ott nincs ki megbüntesse, vagy lehordja. Vissza kell térnie a rendíthetetlen látszathoz...

Mikor már újra kapott levegőt, a remegése pedig elmúlt, egy kicsit habozva ugyan, de elengedte a fiút.

Ahogy kibújt a karjai közül, hiányozni kezdett neki a melegsége.

– Köszönöm a segítséget – mondta maga elé meredve. Nem bírt a szemébe nézni, vagy bármi mást hozzátenni. Hiába akart, nem volt képes újra magára erőltetni hogy parancsolgasson neki. Nem ment, ez nem ő volt.

– Uram... Mi volt a baj? – Bár számított a kérdésre előbb-utóbb, ahogy elhagyta Sekina száját, mégis összeszorult a szíve és egy hatalmasat nyelt.

– Ez egy... Elég nehéz téma – nyögte ki végül elfordulva. – Nem szeretek róla beszélni. Senkinek.

Nagyon remélte, hogy tiszteletben tartja a megszólalását.

– Akkor mi történt a hátával?

Erre megint jobban összehúzta magát. Ez sokkal rosszabb kérdés. Még mindig fájt elfogadnia hogy látta ezeket a kiábrándító hegeket rajta a fiú. Szíve szerint visszacsinálta volna az egészet.

– Ahhoz már gondolom túl késő hogy azt semmissé tegyem... Azok hegek.

– Az mind sebhely? – vágta rá meglepetten.

– Igen – bólintott Adra kissé keserűen.

– És... Hogy keletkeztek? – Ahogy ezt kimondta, és kicsit gondolkodott hozzátette. – A nevelőapja tette? – kérdezte csendesen.

Tudta jól Adra, hogy most már kegyetlenség lett volna hagyni őrlődni hogy mi történt, de abban a pillanatban nem bírt volna egy szót sem mondani róla anélkül hogy újra visszakerüljön a gondolatai örvényébe amik végül ugyanoda lerántják ahonnan csak Sekina segítségével tudott keservesen kimászni.

Nem bírta volna újra elviselni azt a fájdalmat és szégyent.

– Részben. Másik részben a szüleim. De ez nem a legjobb időpont hogy ezt átbeszéljük. Most semmiképp sem... Holnap reggel mindent elmondok, de most inkább aludjunk... Úgy mindkettőnknek jobb lesz.

Tényleg nem akart többet beszélni róla. Felzaklatta volna a fiút, és nem akart neki is a terhére lenni és álmatlan éjszakát okozni neki, bár tudta hogy ő maga biztosan nem fog már aludni, azt akarta hogy legalább Sekina nyugodtan aludhasson.

– Biztosan rendben lesz reggelig? – kérdezte aggódva.

Egyszerre esett jól, és szégyellte el magát a férfi ettől. Melegséggel töltötte el a testét, hogy aggódott érte Sekina, mindazok után amiket vele tett és amiket aznap este látott, de nem lett volna szabad okot adnia arra, hogy bármikor aggódjon érte. Az azt jelenti hogy sebezhető.

– Rendben leszek. – Ezzel odateleportálta a fürdőszoba szekrényből a frontinját, bevett belőle két szemet, majd a tüzével visszajuttatta az üvegcsét a helyére. – Jó éjt.

Mindketten visszafeküdtek, Adra a fiú felé fordulva, míg Sekina neki háttal volt. Tökéletes, mert így látja ha a fiú elaludt, de az ezüsthajúnak nem tűnik fel hogy tárva nyitva volt a szeme, és őt fürkészte, várva, hogy elszenderedjen.

Nyugodtan emelkedett és süllyedt a teste ahogyan ellazulva lélegzett a fiú. Az egyik oldalon épphogy vállig érő haja egy kicsit kócosan omlott a párnájára. Épp elég volt a fény ami az ablakon át beszűrődött ahhoz, hogy látszódjon az ezüstfehér színe és a selymes, lágy fénye, meg a tarkójának egy apró része, ami szabadon maradt a pólója és a haja közt, és kilógott a takaró alól.

Egész megnyugtató volt nézni a lassacskán alvó fiút, amint teljesen zavartalanul, békésen feküdt.

Nem olyan rég jött rá erre a férfi, ugyanis kis ideje mikor álmatlanságban szenvedett, de Sekina már aludt, így olvasni nem tudott a sötétben és nem volt kedve sorozatot nézni, figyelte ahogyan a fiú gondtalanul szuszogott, ami megmagyarázhatatlan nyugalommal töltötte el a lelkét.

Hiszen ha senki sem tud róla akkor szabad így éreznie, igaz?

Ha jelen pillanatban nem is tudta ez úgy ellazítani mint szokta, sőt, kissé kételyekkel töltötte el, nem volt rossz érzés.

Mikor már biztos volt benne, hogy Sekina mélyen aludt, felkelt mellőle. Ilyenkor már arra sem ébredt volna fel, ha összeomlik alatta a ház. Ezt irigyelte a fiúban, ha nem is tudott mindig elaludni, mikor sikerült neki, semmi sem tudta megzavarni az álmát... Ellentétben vele, aki ha el is tudott aludni, már arra kipattantak a szemei, hogyha Sekina hangosabban fordult át egyik oldaláról a másikra. Egy kicsit megterhelő volt az állandó görcsös éberség amit a szüleivel töltött évek alatt szerzett.

A telefonját magához véve kiment a fürdőbe.

Szüksége volt rá, hogy megmossa az arcát, de mikor a fiú felajánlotta nem akarta még tetézni az amúgyis szégyenletes helyzetet.

Megállt a mosdókagylónál, megengedte a vizet, majd tenyerébe engedve egy keveset a jéghideg folyadékból megmosta az arcát.

Teljesen felfrissítette és segített magához térnie miután néhány alkalommal megismételte. Olyan volt, mintha lemosta volna a könnyeit, bár nem sírt semennyit. Igazából azt sem tudta mikor sírt utoljára, de nem is akarta tudni. Minél több fájdalmas emléket felejt el, annál kevesebb fog visszatérni.

Kissé feszülten támaszkodott meg a mosdókagyló szélén, majd belenézett a tükörbe.

A szemei még mindig borús, halvány piros árnyalatúak voltak, de nem lepődött meg rajta különösebben, mert nem érezte valami jól magát. A haja kissé kócos és izzadt volt, a fedetlen felsőtestén pedig szinte kiemelkedtek a sebhelyei.

Elölről csak a nyakán lévők, és amiket a szülei okoztak látszódtak...

Már ha csak rájuk nézett is elkezdték elönteni a nyomasztó emlékei... Biztos hogy nem bírt volna újabb flashback nélkül beszélni arról, hogyan keletkeztek.

Csupán hozzáért egy ujjával az egyikhez, ami nem sokkal a köldöke fölött húzódott, végig a hasán és össze kellett görnyednie. Majdhogynem újra belehasított az a fájdalom amit tizenkét évesen érzett mikor egy törött borosüveg darabjába esett miután az anyja meglökte és ahogy végiggurult a nyikorgó padlón teljesen felhasította a bőrét. Majd pedig mikor a sarokban zokogott a fájdalomtól az anyja csak rázárta az ajtót hogy legalább ne hallja ahogy bőg.

Gyorsan kellett tudatnia magával, hogy az már nem a valóság.

Azóta már teljesen más lenne a helyzet... Gregor nevelésének köszönhetően már meg se nyikkanna. Ha pedig mégis megrezzenne, reklamálás nélkül viselné azt, amit kap miatta.

Így viselkednek azok, akik azt akarják hogy tiszteljék őket, mindig ezt mondta neki miután sikeresen kibírt egy újabb büntetést.

Azt mondogatta, hogy Adra magának köszönheti azt hogy ennyi heget kell rejtegessen. Ha nem akarna így kinézni, nem viselkedne annyiszor olyan szánalmasan.

Igaza volt.

Egyik kezével erősen a vállába markolt.

Utálta önmagát.

Annyira nyomorultnak érezte magát, amiért tudta, hogy ha elfogadja amit Gregor tanít neki tisztelni fogják és többé senki sem tudna neki fájdalmat okozni, hiába próbált, nem tudott olyan vastag maszkot magára ölteni ami elég lett volna hozzá, hogy olyanná váljon mint ő.

Undorodott az egésztől. Attól, hogy nem bírt úgy színészkedni és attól is, amilyennek lennie kellene.

Megint csak egyre nehezebbnek érezte, hogy elnyomjon mindent, amit érez és gondol és úgy tegyen ahogyan azt elvárják tőle.

Minden reggel szenvedve kelt, és minden éjszaka maró bűntudattal és lelkiismeret furdalással feküdt... Főleg mióta megvette Sekinát, ez az egész hatványozódott és kezdett tőle besokallni.

Borzalmasan nehezére esett minden egyes nap úgy tenni, mintha nem marta volna belülről savként a megbánás mindenért amit tett, mintha jónak találná azt, ahogyan cselekszik, vagy ahogyan beszél vele, mintha az egy apró morzsányit is ő lenne és nem rettegett volna attól, hogy mennyire utálhatja a fiú.

Annyi ideje élt már bezárva ebbe a börtönbe, hogy nem is tudta mit tett volna, ha önmaga lehetne.

Még azt is taszítónak találja ahogyan kinéz, ő sosem akart kigyúrt, maszkulin testet, hegeket, vagy ennyi kényelmetlen alkalmi ruhát.

Nagyon félt attól, hogy így, hogy Sekina látta, hogy néz ki valójában ugyanúgy fogja látni ahogyan Adra látja önmagát minden alkalommal, mikor tükörbe néz. Ha valaki ilyen sebezhetőnek látja, az előbb-utóbb fájdalmat fog okozni neki. Úgy érezte, hogy a fiúnak is csalódást okozott.

Ahogy felismerte, hogy újra kezdik maguk alá gyűrni a gondolatai bevett még egy szem frontint. Ennek már segítenie kell. Ha nem ennek, akkor a rengeteg arcmosásnak ami azt követte.

Addig állt ott, amíg össze nem szedte annyira magát, hogy teljesen kijusson a gödörből.

Beteleportált magához egy fekete pulóvert és nadrágot, majd azokat felvéve lépett ki a fürdőből és nyugtázta hogy már hajnalodott, így végre tudott olvasni.

Bebújt a még mindig mélyen alvó Sekina mellé az ágyba és első sorban betette fülhallgatóját, hogy minden feltörekvő gondolatát elmyomhassa. Magához vette könyvét, és azt olvasva várta, hogy a fiú felébredjen.