Egy nappal korábban

Elég nehezen ment az elalvás Adrának, főképp most, hogy Sekina nem volt mellette. Minden percben, mikor nem azon aggódott, hogy bármikor kárt tehet magában, csak arra tudott gondolni, hogy mennyire égette a lényének hiánya maga mellett.

Még az előző nap könnyebb volt, mert akkor legalább a fiúval volt amíg álomba nem szenderült, így könnyebb volt utána a tudat, hogy reggelig békésen fog aludni Sekina, önmagára való veszély nélkül.

Az érzései is egyre nagyobb terhet róttak rá, bántották, hogy ilyen mély és gyengéd szálak fűzik a fiúhoz, de soha nem lenne képes bevallani neki ezeket... Még mindig annyira fájtak neki a múlt sebei mikor Aru meghalt, hogy nem tudott továbblépni a fájdalmán. Rettegett, hogy újra át kelljen ezt élnie, vagy hogy elengedje a rókadémont. Soha nem tudta lezárni magában... Nem így, hogy nem tudta elmondani neki mit érzett iránta.

Mióta csak rájött, hogy Sekinához is a szerelem nehéz fonala köti szorongatja a lelkét ez, akkoris, ha most nem teljesen ugyanaz a fajta szerelem járja át mint tíz éve.

Minden gondolatát ez töltötte ki, minden nap, minden este mielőtt álomra hajtotta nagy nehezen a fejét, mint ahogyan aznap is.

Általában ha álmodott valamit, az rémálom volt, nem szokott nagyon kellemes, sárkányháton repkedős dolgokról álmodni.

Most azonban valami más volt az álmában... Az egész közérzete más volt.

Valami különös... Földöntúli érzés volt a levegőben ahogy rálépett a színpompás rétre, amin olyanok voltak a pipacsok mintha egy absztrakt festmény részei lettek volna, és a művész csak mindenféle élénk színt csepegtetett rájuk.

Amíg a virágokon járt a tekintete, és elcsodálkozott, egy lágy szellő suhant végig a réten, amire felkapta a tekintetét, a hófehér háttér felé... Meglepetten tapasztalta hogy ott termett egy alak, neki háttal.

Alig lehetett százhatvan centi, nagyon kicsi, törékeny testtel, amin egy bő, fehér kapucnis pulóver, meg egy testhez simuló fekete farmer volt.

Élénkpiros haja kicsit megborzolódott az apró szellőtől, és fehérben végződő, hosszúkás róka fülei megrezzentek a szél borzoló hatásától. Kicsit előrehajolva nézte a virágokat, a lábán támaszkodva, míg vörös, fehér végű farkát kíváncsian csóválta.

Beletelt néhány másodpercbe míg teljesen tudatosult Adrában amit lát... Ez ő volt. Ugyanaz, akit tíz hosszú éve hiányolt.

Mintha villám csapott volna a testébe mozdult, és futásnak eredt az irányába, mire ő megfordult, és meglátta azt az édes, kedves arcot meglepetten pislogni ahogyan mielőtt bármire gondolhatott volna a nyakába ugrott és a lendületével a földre lökte.

– Aru! – kiáltotta a sírástól elcsukló hanggal.

Mélyen magába szívta az édeskés vanília illatát, ami tíz év elteltével is ugyanúgy ott volt az orrában.

Reszketve szorította magához a fiút, aki finoman simította a kezét a hátára.

– Hiányoztál – súgta a fülébe kedves, csicsergő hangján a fiú.

Ahogy újra hallotta, mintha a legszebb ajándékot kapta volna az élettől. Annyira, de annyira hiányzott neki mindez... A teste, a lelke, a hangja, az ölelése, az illata, mindene.

A fejét a nyakába fúrva könnyezett megállíthatatlanul a meghatottságtól ami szorongatta a torkát.

Lágyan csitítgatta egész végig amíg lecsillapodott annyira a férfi hogy tudjon rendesen levegőt venni. Mikor kissé megnyugodott, elemelte a fejét, hogy nézhesse a fiú arcát, ami csillogó szemekkel mosolygott rá.

– Nagyon szép izmos lettél az elmúlt évek alatt, ennek nagyon-nagyon örülök, csak ez azzal is jár hogy így már nem olyan kényelmes így feküdni, mert... Összenyomsz – nyögte az utolsó szót kínosan mosolyogva.

– Úristen, bocsánat – pattant fel a másodperc tört része alatt és már nyújtotta is a kezét hogy Arut is felsegítse.

– Semmi gond – rázta meg a fejét. – Nem ülünk le ide? – mutatott a kanapéra mögöttük, ami ki tudja mikor került oda.

– De, persze.

Szorosan egymás mellé ültek le, Adra pedig a rég elveszett reflexének engedve átkarolta a fiú vállát, aki boldogan bújt bele az ölelésbe. A sok ideje elfelejtett érzéstől melegség töltötte be a mellkasát.

Régen annyit ültek így... Csak csendben, Aru szobájában, vagy egy parkban kettesben. Akkoris ha Gregor abban az időben bántotta a legtöbbet, akkor volt a legboldogabb egész addigi életében. Akkor sem töltötte el ilyen teljesség, mikor már egyedül élt és a nevelőapja sem büntette úgy, jobban ura volt a saját életének.

De ez nem érdekelte, soha nem is izgatta a szabadság. Ő csak biztonságot akart, és valakit tiszta szívből szeretni és szeretve lenni. Valakit, aki mellett kiteljesedhet. Ez az ember Aru volt. Soha senkivel nem érezte magát olyan egésznek mint amikor vele volt.

Nem tudta mivel érdemelte ki ezeket a csodás pillanatokat, de nem is érdekelte. Csak elveszett a rókadémon kellemes közelségében, és elolvadt az érintésétől ahogy finoman végigsimított a sebhelyein végig a nyakán.

– Ezeket nem Gregor csinálta, ugye? – kérdezte érdeklődve érintve a hegeket.

– Nem – rázta meg a fejét lesütött szemmel. Ha volt bárki, aki előtt szégyellte ezeket jobban mindenki másnál, az Aru volt. Ő mindig megígértette vele hogy vigyázni fog magára, saját maga helyett gyógyította, ennek ellenére Adra összeroskadt és saját magának okozott ilyen maradandó károkat.

– Semmi baj, nincs bennük szégyellnivaló. Hogyan keletkeztek?

Kedvesen simogatta a nyakát, mialatt kíváncsi tekintetek vizslatta a sebhelyeket. Nem volt benne egyetlen csepp rosszindulat sem, mégis végtelenül égette Adrát a bűntudat.

Beletelt kis időbe míg megtalálta a megfelelő szavakat.

– Miután elmentél én... Nagyon magam alatt voltam. Úgy éreztem összeroskadok, és a fájdalom miatt amit nem tudtam elviselni elkezdtem kaparni a nyakam... Eddig a pontig. Aztán pedig szokássá vált és amint nyomás alá kerülök nem tudok leállni vele addig amíg ilyen állapotig nem karmolom. – Nem volt egy hosszú, összetett történet. Ennek ellenére mégis az egyik legkínzóbb megszólalása volt majdhogynem egész életében. Úgy érezte, hogy bele tudott volna halni a szégyenbe. – Sajnálom... nem akartam ezt tenni, tényleg, csak-

– Semmi baj, Adra – simított rá a szabad kezére a férfinak, ami eddig az ölében pihent, majd mielőtt folytatta összekulcsolta az ujjaikat. – Soha nem kell bocsánatot kérned azért mert ennyire szenvedtél. Nem a te hibád volt, és mindenképpen érthető hogy miért nem tudtál másképp megküzdeni az egésszel, szóval semmi gond. Tényleg. Teljesen rendben van az is amit tettél, és ahogyan most érzel.

Először el sem hitte hogy ezt tényleg hallotta a rókadémon szájából.

Annyi éven át, olyan hosszú időn keresztül emésztette ez a gondolat, hogy mi lenne ha a fiú megtudná mit tett magával a lelki megpróbáltatások miatt. Hogy hogyan ábrándulna ki belőle, hogyan ítélné el, hogyan hagyná el.

De ez... olyan érzéssel töltötte el mint az újjászületés, mikor végre megszabadulhatott a bűnétől amit annyi éven át hordozott.

– Köszönöm – suttogta ahogyan a karjával amivel eddig a derekát ölelte a fiúnak, most a hajára simított és a vállára húzta.

Aru készségesen csúszott közelebb és bújt hozzá a férfihoz, ami segített neki hogy kellemesen ellazulhasson.

Még mindig ugyanolyan puhák és selymesek voltak a piros tincsei mint régen. A nagy, piros-fehér rókafüleit pedig enyhén hátracsapta, hogy rendesen hozzá tudjon bújni a férfihoz.

Ahogyan a fiú haját simogatta a keze egyre csak feljebb merészkedett és lassan az édesen mozgolódó fülére tévedt, amit kicsit megrándított mikor finoman hozzáért a férfi. Ahogy egyre feljebb vezette a kezét rajta, mígnem már csak a fülével játszott lágyan, Aru teste lassan rázkódni kezdett, hamarosan pedig erősebben Adrába kapaszkodva és farkát a hasához húzva nevetett fel.

Borzalmasan csiklandós volt a füle és a farka.

Még élénken emlékezett rá a férfi hogy annak idején mennyit nevettek ezen. A fiú képes volt könnyesre nevetni magát és élvezte, Adrát pedig mindig jobb kedvre ha ilyen jókedvűnek látta. Ha Aru boldog volt, őt is a teljesség érzése járta át.

Eszébe jutott minden amit el akart neki mondani, ami tíz éve bántotta a lelkét. Elöntötték az érzések és a gondolatok a fejét. Annyi jött hirtelen, hogy szinte számba sem tudta venni mindet, de egy kiemelkedett közülük: hogy sosem volt alkalma elmondani neki mennyire szereti.

– Minden oké? – húzta össze a szemöldökét ahogy a vállára hajtotta a fejét. Már csak finoman simogatta a haját a fiúnak.

Kellett neki egy kevés gondolkodási idő míg összeszedte magát annyira hogy szóhoz jusson.

– Azt hiszem – bólintott. – Csak sok gondolat tört rám hirtelen.

– Mifélék? – kérdezte érdeklődve.

– Régiek... Hogy mennyi mindent akartam neked elmondani.

– Most megteheted. Itt vagyok melletted és hallgatlak, bármit elmondhatsz. – Biztatóan nézett rá Aru. A bizalmuk egymás felé még mindig változatlan volt, még ennyi év után is, ez pedig nagyban megnyugtatta Adrát. Úgyhogy összeszedte minden megmaradt erejét, a gondolatait és nagy levegőt véve válaszolt.

– Szeretlek – mondta csukott szemmel. Már tíz éve... Nem, huszonnyolc éve várt arra hogy ezt elmondhassa neki. Most, hogy végre megtette pedig elképzelhetetlen megkönnyebbülés járta át az egész testét.

– Tudom drága – vezette a kezét a férfi arcára és lágyan kezdte simogatni. – Én is szeretlek. Mindigis szerettelek, és szeretni is foglak, ezt te is tudod. Biztos hogy ez volt az ami nyomta a lelked?

A kérdésre őszintén meglepődött a férfi, de elgondolkodtatta. Biztos hogy ennyi volt?

Mármint persze elmondhatatlan érzés volt végre kimondania ezt, amit annyi ideje hordozott magával szótlanul, de most hogy megtette... Mégsem adta meg neki a kiteljesedés érzését. Az emlékek, amiket felidézett jók voltak, boldoggá tették, de valami mégis hiányzott.

Most valahogy egy kicsit más volt az érzés. Ugyanúgy kellemes volt, ugyanúgy boldoggá tette, de nem mint egy egész. Ez csak nosztalgia volt, kellemes nosztalgia, amire már tíz éve vágyott. Hogy képes legyen kedves emlékekként felidézni azokat az időket, fájdalom nélkül.

De nem ugyanaz volt, mint ami akkoriban betöltötte a lelkét. Valami hiányzott. Olyasvalami, amit Aru nem pótolhatott.

Sekinára gondolt. Vele úgy érezte, önmaga lehet. Olyan oldalát is elfogadta, amiről még ő maga sem volt biztos benne hogy együtt tud vele élni. Sok minden megváltozott mióta a rókadémonnal elváltak útjaik. Tíz évvel ezelőtt még tökéletesen kiegészítették egymást, tökéletesek lettek volna együtt, de mára már rengeteget változott a férfi. Aru elvesztése után kénytelen volt rá. Egy olyan Adrát kellett magából teremtenie, aki számára nem ő volt a tökéletes pár, akinek... Sekina kellett.

– Nem – rázta meg a fejét a férfi maga elé meredve.

– Semmi baj. Örülök neki, hogy ilyen jó formában vagy, hogy eszel rendesen és vigyázol magadra. Nem lehetnék ennél boldogabb, csak ha ezután is így tennél. Nagyon büszke vagyok rád. De szeretném, ha lelkileg is rendbejönnél, ha boldog lennél akkoris, ha nem vagyok ott. Azt hiszem tudod azt is, hogy mit kell tenned ennek az érdekében. Mit gondolsz, képes leszel rá? – vonta fel a szemöldökét még mindig kedvesen simogatva a férfi arcát.

– Megpróbálom – bólintott. Pontosan tudta, mit kell tennie ahhoz hogy boldog legyen, de egyelőre rettegett attól hogy megtegye.

– Az nekem épp elég. Nem kell, hogy elsőre, vagy másodjára sikerüljön, az épp elég ha te mindent megteszel azért hogy örömöt lelhess az életedben, csak ennyit szeretnék. Mert te is segítettél nekem hogy megtaláljam a boldogságot az enyémben.

Ezektől a szavaktól könnybe lábadt Adra szeme... Ezekre vágyott annyi éven át. Hogy tudja jó úton halad. Hogy nem okozott csalódást Arunak, hogy ő még ott van mellette, bármi lesz is.

– Bármi is történjen veled, én támogatlak – suttogta a fiú mélyen a szemébe nézve.

Teljesen összeszorult a férfi szíve ezektől a szavaktól. Csakis ennyit akart hallani, semmi többet.

Gondolkodás nélkül nyúlt Aru apró teste után hogy olyan szorosan ahogy csak tudja magához ölelhesse. A fiú is viszonozta, és kedvesen simogatta a hátát.

Egy könnycsepp is legördült a férfi arcán a megkönnyebbüléstől.

Annyira sok éven át hordozta magával ezt a súlyt, annyira sok évig vágyakozott ezután az egyetlen mondat után... Minden napját, minden érzését, minden tettét behálózta az a leírhatatlan hiány, amit ez okozott.

De most már felszabadult. Végre valahára leesett ez a tonnás kő a szívéről.

Végre valahára képes volt lezárni magában a tíz évvel ezelőtti történteket.

– Most már elengedhetsz – suttogta a fülébe Aru.

Igen, most már készen állt rá.

Csukott szemmel még egyszer, utoljára magához szorította, majd mikor kinyitotta a szemét a sötét szobájában feküdt az ágyában.

Ahogy elengedte Arut, úgy akarta magához szorítani Sekinát.

A kezével kereste volna maga mellett az ezüst hajú fiút, de nem volt ott.

Igaz is, pontosan előző nap mondta neki, hogy alhat a saját szobájában... Ebben a pillanatban átkozta magát ezért a döntésért. Összeszorult a torka a tudatra, hogy nem ölelhette magához a fiút.

A világ minden kincsét odaadta volna, ha akkor magához szoríthatta volna Sekinát, és elmondhatta volna, hogy mennyire nagyon szereti. Hogy végre elengedte a múltjának azt az apró darabkáját, amit tíz éve vonszolt magával.

Ott pihentette maga mellett kinyújtva a kezét, a Sekina részén. Ahol minden este feküdni szokott, de most a takarója üresen pihent a matracon.

Odafordult, és látva az ürességet, a párnát, amin nem volt kedves arc, és egy takarót ami csak az ágyat takarta, elöntötte a bánat.

Feljebb húzta magán a takarót, egészen az álláig, és a térdét is összébb húzva egy kicsit összegömbölyödött. Most szabad volt, most nem nézte senki. Jól esett neki a takaró nehézsége, és melegsége. Gyereknek érezte magát tőle. Egy olyan gyereknek, akinek megadatott, hogy ilyen ágyban aludjon.

Erről is szeretett volna Sekinának beszélni. Elmesélni neki a gyerekkorát, az emlékeit és meghallgatni, hogy ő hogyan nőtt fel. Mindig mikor megosztottak egymással egy részletet magukból teljesebbnek érezte magát Adra.

Most, hogy nem volt ott viszont égetőbb volt a hiánya, mint valaha.

Percekig csak feküdt, bámulva az ágyat, ami nem süppedt be mellette, és ő is épp olyan üressé vált lassan.

Mikor összeszedte magát, arra jutott, hogy kimegy a fürdőbe megmosni az arcát, de félúton irányt váltott, és inkább a konyha felé indult, hogy kivegyen egy vizet a hűtőből. Legalább jár egyet és kiszellőzteti a fejét.

A sötét lépcsőn lefelé menet olyan érzése lett, mint még Sekina előtt. Mintha teljesen egyedül lett volna a házban így, hogy a fiú a szobájában aludt. Azelőtt vendégszoba volt, de sosem használta, csak takarítani járt oda. Épp mint akkor, most sem ment volna be oda.

Így, hogy tudta milyen mikor Sekina élettel tölti be a házat azonban innen is hiányzott a jelenléte. Hogy ott legyeskedjen mindenfelé, mikor Adra is ott van.

Tudta, hogy reggel úgyis megtörténik, de valahogy az egy elérhetetlen távolságnak tűnt, mint ami sosem jön el.

Nem. Neki most hiányzott a fiú. Ő most érezte az égető hiányt a mellkasában, a szorítást a torkában, és a nyugtalanságot a tenyerében és szörnyű volt.

Ha tehette volna azonnal berontott volna az ezüst hajúhoz, de nem tehette. Megígérte neki is és magának is hogy tiszteletben fogja tartani a személyes terét és nem zavarja, nem erőlteti rá magát. Ez volt az egyetlen mód arra, hogy ne okozzon neki több lelki vagy testi sérülést, már ígyis épp eleget szerzett szegény.

Pontosan ezen gondolkodott mikor a kanapé mellett sétált el, amin mozgolódást hallott.

Azonnal megtorpant és készen arra hogy használja a képességét fordult oda.

A hatalmas ablakokon át beszűrődő utcai fényben tökéletesen látszott egy vékony, törékeny fiú alakja, ezüst hajjal és értetlenül, de kedvesen pislogó, lila-piros heterokrómiás szemekkel.

Sekina feküdt a kanapén, összekuporodva, az L alak sarkától arrébb, kezével a feje alatt, mintha pihenni próbált volna.

– Nem tudtál aludni? – kérdezte Adra, mikor alábbhagyott a feszültsége.

A fiú csak kicsit összehúzva magát bólintott.

– Baj? – vágta rá azonnal. – Csak azt mondta, bárhol alhatok a lakásban, ezért gondoltam a környezet változás hátha jót tesz.

– Nem, dehogy – rázta meg a fejét.

– Maga sem tudott aludni?

– Nem kifejezetten. Lejöttem egy üveg vízért, az hátha segít – ingatta a fejét Adra ahogy közelebb lépett hozzá. – Leülhetek? – mutatott a fiú feje fölötti szabad területre.

– Persze – mondta felcsillanó szemekkel Sekina.

Közvetlenül a feje mellett helyet is foglalt Adra, és tekintetét végig a fiú ezüstös haján, és hibátlan arcán legeltette.

Egy kicsit fészkelődni kezdett, egészen addig amíg a fejével hozzá nem ért a férfi lábához, utána halványan elmosolyodva hunyta le a szemét.

– Most már szerintem fogok tudni aludni – jelentette ki kedvesen a fiú.

– Ennek örülök – mosolyodott el Adra, Sekina kedvességét látva. – Aludj jól. Maradhatok amíg elalszol?

– Ühüm – bólogatott boldogan, és mosolyogva feljebb helyezkedett addig, amíg a férfi ölébe nem hajtotta a fejét. – Fekhetek így?

– Persze, nyugodtan.

Mi több, elmondhatatlanul örült is neki.

A jobb kezével azonban így nem tudott mit kezdeni, mígnem a fiú vállára tette. Látszólag ez is tetszett neki, mert boldogan dörgölőzött kicsit Adra lábához, amitől a mellkasában forró tűz gyulladt.

Pontosan ez volt amire vágyott. Így érezte magát egésznek. Sekinával az ölében, látva, hogy ő boldog és ott van mellette, teljesen gondtalanul.

Elmondhatatlan nyugodtsággal töltötte el ez a tudat.

Ahogy lassan szuszogott, ahogyan csukott szeme teljesen mozdulatlan volt, ahogyan a teste ellazulva pihent mellette, kezével Adra combjába kapaszkodva, és ahogy a haja ezüst takaróként terült el a lábán.

Pillanatok alatt már mély álomba is szenderült.

Bizonyára nagyon fáradt volt. Lehet, hogy neki is hiányzott a férfi közelsége?

Bárhogy is, jó érzéssel töltötte el, hogy az ő jelenléte képes volt annyira megnyugtatni, hogy ilyen hamar elaludjon hosszú álmatlanság után is.

Sekina pizsamaként csak egy nagy, vékony rövidujjút viselt, nadrágot sem vett fel. Adra biztos, hogy nem tudott volna ilyen kellemesen elaludni csak így, takaró nélkül. Ő nem viselt semmit alváshoz boxeren kívül, de ezt inkább csak megszokásból tette. Gyerekként nem nagyon volt választása, Gregornál pedig a rengeteg vérző seb miatt rákényszerült, hogy úgy aludjon. Ideje lenne pizsamában aludnia, sokkal jobban érezné magát benne.

Elnézve a fiút, hogy ilyen kevés ruhát viselt, nem is volt túl meleg, meg azért csak ember, nekik alacsonyabb a tűrésküszöbük, félt, hogy fázni fog, így odateleportált neki egy plédet, amivel a helyzetét tekintve amennyire tudta, gondosan betakarta.

A hirtelen jött mozgolódására Sekina is mocorogni kezdett, és kellemetlenül összeszorította a szemét, de Adra azonnal a fejére simított, és a haját cirógatva csitította.

– Semmi baj, semmi baj, itt vagyok – suttogta, de ekkorra már meg is nyugodott a fiú.

Néhány másodperccel később a takaró alatt már újra békésen aludt, ami megmelengette a férfi szívét.

Tényleg nagyon szerette ezt a fiút.

Eszébe jutott amit Aruval beszéltek álmában. Már elengedheti a rókadémont. Nem kell tovább ragaszkodnia a halott álmához, szembenézhet a valósággal, és végre élhet a jelenben. A saját jelenében.

A jelenükben, Sekinával ketten.

Hatalmasat dobbant a szíve ahogy eszébe jutott a szó.

– Szeretlek – suttogta az alvó fiú arcát simogatva.

Az nem reagált semmit, nem is hallotta álmában, mégis a legjobb érzés volt a világon, hogy végre kimondhatta ezt a megfelelő embernek.